Ó, -ió, -ció, -áció, -váció...

Motiváció.

Fura érzés lelkesedni valamiért, ami eddig sosem mozgatott.

Olvasom az utazós könyvet, abban írtak a couchsurfing-ről. Ingyen adsz szállást utazóknak, pár napra - és "cserébe" ők is fogadnak vendégeket, Téged is, hogyha feléjük jársz.

Ez tetszik.

Onnan indult a sztori, hogy egy hétre le akarok lépni egy szigetre, és ahogy néztem, vagy 300-ból ha kijön, ami nonszensznek tűnik.

Közben futottam bele a könyvbe, és a CS-be.

Segíteni szimpi idegeneknek - ez tetszik. Megismerni új embereket - ez is. Hogy ehhez kell az angol? (legalábbis jó, ha van...?)

Nem baj.


Na így lesz nekem motivációm nyelvet tanulni.

Ezúton gratulálok a központi oktatás minden elemének - felnőtt fejjel nekem kell felismernem, hogy hogy lépjek át egy korlátot, amit gyerekként kellett volna átlépni...


Sebaj.

Előre nézünk... ;) :P

"...azt is megteheted, mert szabad..."

Gyász.

Nemrég eltemettük nagybátyámat.

Egy hónapja barátom bátyját temették.

Ma hajnalban pedig elment egy közvetlen munkatársunk.


Utóbbiak rákos daganatokkal küszködtek, mindkettőt már-már gyógyultnak tudtuk.


Jó ideje vallom, hogy minden testi panaszunk csupán tünete valamely lelki kórnak. Épp a minap olvastam Pál Ferinél, hogy "ha két-három évtizedig azt sulykoljuk magunkba, hogy nem vagyunk elég jók, akkor ne várjunk változást két-három hónap alatt"... (Ez is a gondolataink teremtő erejéről szól.)


Ma elgondolkodtam ,hogy vajon ennyire, ilyen sokan - a "többség" / "mindenki" - vannak (vagyunk?) arra kondicionálva, hogy megbetegítsék az életüket, a lelküket és ezzel a testüket...?

Azt egyre inkább látom és érzem, hogy mivel rendszerszinten nem tanítanak (általános+gimi - "ahová mindenki jár") se lélektant, se neveléselméletet, ezért a gyermekek 99%-a lelki sérülésekkel, nyomorokkal kerül ki az életbe, és ezeket reprodukálja a saját életében, kapcsolataiban. Magamon döbbenek meg ilyen téren a leginkább az utóbbi időben.
De ez akkor azt is jelenti, hogy addig sanyargatjuk magunkat a negatív énképünk tárgyköréhez tartozó gondolatokkal, hogy kvázi ilyen "betegségekre ítéljük magunkat"...? Mondhatni, kikerülhetetlenül...?

(Ha csak nem állunk neki minél előbb tudatos önismeret-fejlesztésnek, és ön(lélek)gyógyításnak...?)

Hányan foglalkoznak magukkal tudatosan...?
Hányan jutnak el egyáltalán a felismerésig, nem hogy odáig, hogy aktív cselekvésekkel változtassanak magukon? A berögződött gondolati mintáikon, ösztönös reakcióikon, énmérgező reflexeiken...?


Töredék...
1% alatt.


Elgondolkodtam ("...Minden, mi e könyvben áll, lehet tévedés is."), hogy vajon akkor most ez van e két ember élete hátterében...? Vagy a rákba "bele kell halni"...?

(Miközben számos orvosilag dokumentált gyógyulásról hallottam-olvastam, sőt személyesen találkoztam ezen a téren sokat elért magyar orvostekintéllyel.)


50 év alatt összeszedünk annyi "fáradtságot", vagy annyi tapasztalatot, hogy "azt mondjuk", "köszönöm, végülis elég volt ennyi..."?

Ahogy telik az időnk ebben az életben, az ember óhatatlanul többet gondolkodik a halál, és az utána mi lesz kérdésével.

Annyit nyomatják a kozmetikai reklámokat, meg az egyéb szarokat, a sok hülye dumát a civil életben, ami az öregedéssel, a betegségekkel, a halállal kapcsolatos, hogy meghatározott idő után "megtelik a tudatunk a kritikus szintig", és - tényleg elkezdünk megöregedni, tényleg megbetegszünk, tényleg meghalunk...?


Pedig választhatnánk a fiatalságot, egészséget, Életet is...?

(vö. Biblia, aki "a tudás" (=információs nyomással beszivárgó hiedelem?) fájának gyümölcsét bírja, "kivettetik" a paradicsomból...?)


Magyarországon a halálozások ~27%-a daganatos, ~50%-a szív-érrendszeri okú.
2017-ben, ha jól emlékszem 131 000 ember.
Minden évben.

5 év alatt ~197 000 ember "hiszi el" annyira, hogy ő "nem elég jó", hogy a szervezete rákkal elpusztítja inkább önmagát "szégyenében" (szeretetlenségében)...

Hogy ez sok, vagy kevés...?

Kurvasok.

Link1



Nem mintha nem lenne mindegy, mibe öljük meg magunkat.




"Mit tehetünk?" - hallom magamban a cselekvőént.

Oktatás. A fiataloknak. "Gyereknevelés, önismeret, önszeretet!"
"Hogyan ne nyomorítsd meg a fiad-lányod?!"

Kampányfelhívás a felnőtteknek. "Húzzon mindenki pszichoterápiára!"


Valamit tennünk kéne...

Nem a tüneti kezelésekbe (kemó, stb.) önteni a pénzt - hanem a valódi bajt kezelni...

A kvantumfizika alátámasztja a gondolatok anyagra gyakorolt hatását, a "minden energia" elvén.


Akkor...?

Kávészünet

Hm.

Verőfényes napra virradtunk. Meleg bögre köré fonódnak a kezeim (nem, nem a klaviatúrára), a télikertben ülök, zöld Élet között (nem, nem az irodában / második otthonomban)...

:D

Mindegy, ettől még megálltam. A Nap ragyog (az iroda ablakai legalább hatalmasak). Kávézom. Vagyok.

Azt hiszem, csöndben megint átléptem egy szinten.
Tetszik Pál Feri könyve.

A "nem a célba érkezés lényeges" élményét élem éppen.
Szabadabbá váltam - kimondom, ami bennem van, és nem aggasztanak olyan kérdések, mint hogy "mi lesz ha".

Túl sokáig őrizgettem magamban ábrándokat, érzéseket, lehetséges szép jövők álmait.
Tudom, hogy megtervezett úton járok, és az álmokból, ezernyi lehetséges útból csak egy lesz, amit végigjárok majd.
De szabaddá tesz, hogy én választhatok, hogy megkereshetem. Tudom, hogy mind szép, mind csodákkal kecsegtet, mind tanít.

Ám azt is érzem már, hogy választanom kell.
Ez a választás, azt hiszem, nem az a-b-c-d variánsok közötti választás.
Inkább a "döntés választása" - hogy oké, elfogadom, hogy végig kell járnom, és a magam akaratából járom végig. "Elébe megyek" az utamnak. Keresem a következő lépést.

Kiválasztom az álmot, amelyhez a lépéseket keresem, és közben elfogadom, hogy vezetnek, "amerre mennem kell".

Nem görcsölök az útitársakon - jön, akinek kell, vagy aki akar.
Nem aggódok a holnap miatt, nem riaszt a még-nem-látott jövő.

Nem érdekel már, hogy mit gondolnak mások rólam - szabadságukban áll azt gondolni, amit akarnak.
Dolgunk egymással csak azokkal van, akik számára tudok értéket közvetíteni.

És jól van ez így. Tudom már, miért teremtette ekkorára a Világot a Jóisten. :)

Feri atya azt mondja, nem dolgokra van szükségünk az önfeledt boldogsághoz - hanem csak önfeledtségre. Bármit is csináljunk. 

Legyen az akár egy egyszerű, reggeli kávézás.