A legnagyobb ajándék

Megtapasztalni a boldogság határtalanságát...

Ez az élet legnagyobb ajándéka...

Ez a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk.

Köszönöm Nektek.

Van, ami örök

Emlékek

Mért fájnak...?

Mert felidézik, hogy valaha volt az életemnek egész más arca is...?

Mert az orrom alá dörgölik, hogy mennyi minden elmúlt mellőlem az út során...

Tudom, hogy mindig csak a jelen számít, mert a döntéseinket most hozzuk, és ezek határozzák meg a holnapot...
Mégis - annyi szép emléket őrzök... És néha úgy vágyom rá, bár ne csak emlékek maradtak volna belőlük...


Érezni újra...

Annyi fájdalmas tapasztalat után is azért szűköl bennem valami ott a mélyben, hogy újra érezhessek...

Őrület.

Jobban akarom csinálni... Több odafigyeléssel, több...

Több...?

Mindig úgy életem meg, hogy mindenem beleadtam. A legőszintébben, a legteljesebben...

Az álmaimat Velük álmodtam, a terveimet Hozzájuk alakítottam... Az életemet adtam Nekik - az egészet, mindenestül... De nem érezték ezt. Valamit mégis rosszul csináltam, mert a szavaimnak, hiába fűztem őket dallamos sorokba, vagy fogalmaztam a legegyszerűbb őszinteséggel, mégsem hittek...

Mindenki azt mondja, "ne nézz a múltba vissza"...



De mi van akkor, ha a legszebb ékköveim mind a múltban ragyognak...?




Tudom, hogy még előttem áll az út - és hiszem, hogy szebb lesz, mint álmodni mertem.


Feledni mégsem akarok.

Hisz magam vagyok a bejárt, a megismert ösvény.

Nekrológ

"Életében kevesen ismerték igazán. "Nagy gondolkodó volt" - ebben egyetértenek azok, akik ismerhették, vagy olvasták írásait. Nagyokat gondolt és nagyon sokat gondolkodott. Hogy mindazokból, melyek tervben éltek a fejében, mit sikerült megvalósítania... Nem volt tökéletes. Ezt tudta is magáról, és büszkén vállalta emberi mivoltát - amit kissé paradox módon épp hibái által próbált igazolni. Ember volt. Ismerte az önfeláldozást és az önzést, a félelmet és a bátorságot, a szeretetet és az őszinte szerelmet is. Voltak, akik pesszimistának, borúlátónak ismerték - ő maga mindig optimista fickóként utalt magára. Noha megadatott számára az igaz szerelem ajándéka (azon szerencsések közé tartozott, akik ezt a  képességüket késő felnőttkorukig sem vesztették el), szerelmei minden alkalommal fájdalmat és lemondást hoztak neki. Mégis mindvégig hálás maradt mindazoknak, akik e ritka tüneményt belopták az életébe. Csalódásai és veszteségei fájdalma inspirálta legtermékenyebb írói periódusaiban. 

Azon kevesek közé tartozott, akik őszintén és pontosan fogalmazták meg, amit mondani akartak. Ezzel sokszor kivívta mások ellenszenvét éppúgy, mint a megbecsülést.
Múlt századi ember volt. Számára a hit, a becsület, a szerelem és az eskü még mást jelentettek. Sokszor került összeütközésbe a környezetével amiatt, hogy elfeledkezett erről. Furcsa ellentmondás volt mély érzésű lelki világa és a szerelmi életében megélt valóság között - bár kétszer is úgy tűnt, elnyeri a legnagyobb ajándékot az élettől, egyik alkalommal sem volt képes rá, hogy boldoggá tegye szíve hölgyét.

Ám tanult. Minden alkalommal, mikor padlóra küldte az élet, megerősödve, új tapasztalatokkal gazdagodva emelkedett fel, és mindig bizakodva tekintett az újabb holnapok elé.

Alkotó szellemiségű ember volt. Kitartott a választásai mellett - akár elhívatásáról, akár választott szakmájáról, akár a szíve választottjairól volt is szó.

Nem sajnált időt és energiát adni a környezetében élőknek, azoknak, akikkel a sors szeszélyéből találkozott, és azoknak, akikkel lelki rokonság kötötte össze. Mindig is nagy célokért, elvont eszmékért lelkesedett, de hitével - sőt, inkább lelkes meggyőződésével sokaknak adta vissza a reményt, sokakat állított a maga oldalára és úgy hiszem, bizton mondhatom, ekképp százak életében volt meghatározó momentum.

Hogy barátai sokan, vagy épp kevesen voltak-e...? Nem tudom. Más fogalmak szerint élt, más mértékekkel számolt. Én barátjának tartottam magam, és nem vagyok ezzel egyedül. Nyomot hagyott-e az életünkben...? Igen. A világban...? Alighanem. Hiányozni fog-e ebből a világból...? Hite szerint nem. Ahogy sokszor emlegette, az időnek csak számunkra és csak itt van jelentősége. Valahol széles e világon hiszem, hogy már újra hallani a hangját. Hitte, hogy visszatérünk, s én hiszem, hogy máris közöttünk jár ismét, bizakodó, nyílt mosollyal az arcán, megfejthetetlen, tűnődő csillogással a szemében. Emlékét megőrizzük, szavai nyomán tanulunk, és tovább visszük a szellemiséget, melyet ránk hagyott. Az őszinteség, a szeretet és a tudatosságba vetett hit üzenetét."

Felismerések - avagy korlátdöntögetősdi

Amit mindig is csinálni akartam...?

Megtanítani az embereket a harmonikus együttélésre a Természettel.
Boldogan élni meg a pillanat "hétköznapi szépségeit"... Teljes, boldog életet élni, és megmutatni, hogy ehhez nem kell semmi más, csupán hit önmagunkban. Jelen-lét, önzetlen szeretet és tudatos odafigyelés.

A jelenlegi céljaimnak semmi köze a Személyes Történetemhez...

Lehet, hogy ha összehangolnám a kettőt... Lehet, hogy az volna a megoldás...?


A jelenlegi céljaim talán valóban nem saját célok...Talán tévedések...

Fogyasztói célok - talán valamilyen külső hatások eredményei. Talán a környezetem boldogság-illúziói hatására választottam őket...



Lássuk csak.

Eszerint a teljesítményem növekedése azt jelenti, hogy

1) fejlődök a munkám terén, egyre jobban rutinná válik, ahogy csinálom, egyre hitelesebbé, könnyedebbé válok. Vagyis egyre kevésbé vagyok görcsös. Ami jó. Bebizonyítom magamnak, hogy amit akarok, azt képes vagyok elérni.

2) További növekedést, az eredményesség további javulását úgy érhetem el, ha a célokat össze hangolom a Személyes Történetemmel. Ezzel ismét felizzítom az érzelmi motiváltságom, valamint az eredmények összhangba lesznek a tényleges célokkal. A "mellékcélok" megvalósulása igazolást és pozitív visszajelzést jelentenek majd. És elindul végre a Személyes Történetem megvalósulása.


Kérdés: "Hogyan?" Hogyan hangolhatom össze őket?

1. Tervezés.

A munkámban tervezek. Meg kell tennem a Személyes Történetem megvalósítása kapcsán is.

2. Megvalósítás.

Határidőket kijelölni a Személyes Történetemhez is. Meghatározni az egyes lépéseket. Cselekvési tervet készíteni.



Hol is kezdjem...?


Táborok. Erdei iskola.

Nulláról...?
Hosszú.

Jó lehet bekapcsolódni meglévő programokba...?

Támogatóként?

Süni-táborok.

Fonom már szárnyaim

Átnézve az elmúlt három év statisztikáit, meglepő felfedezésre jutottam.

2009 >>2010 és 2010 >>2011 vonatkozásában az átlag teljesítményem meg kétszereződött, majd megnégyszereződött...

Persze ennek az egyik komponense az alacsony kezdés volt. De mindenesetre meglepődtem.

Nem számítottam erre.

Kicsit feldobott.

Reményre ad okot. :)

Dimenziók - avagy az élet valójában

Az életről sokszor a munkával telt hétköznapok, és a szórakozásra szánt többi idő jut eszembe.

Pedig, ha jól meggondolom, az életem, a létezésem a fejemben történik a gondolataim-érzéseim - tehát a tudatom által. Ha tehát a hétköznapok körítésével foglalkozom, rohanok, és a "problémák" "megoldásain" jár az agyam, akkor leragadok és valójában nem élek.

Lennie kell olyan időmnek, amely lassú, csak a gondolkodással telik. Létezéssel, érzéseim megfigyelésével.

Amikor rendszerezem, értékelem a körítésben tapasztaltakat, amikor "leülepszik" a tanulnivaló.

Mint most.

Hajnal van - kinn élénkül a forgalom. Felhallatszik a villamosok és autók zaja, de még sötét van. Nem bírok aludni. Coelho-t olvasok. És gondolkodom azon, amit BT mondott - hogy valami még mindig nincs a helyén bennem. Valahol, valamiért még hiányzik az összhang, a harmónia. Ez az oka, hogy a körítést nem úgy alakítom, ahogy a tudatom szeretné.

Vagyis lehet, hogy pont igen, csak azt hiszem, hogy máshogy kéne lennie - és lehet, hogy ez a tévedés, ami a disszonanciát okozza.

Levél a távolból

Megtaláltam egy régi levelem - majd egy éve írtam egy Embernek, aki fontos volt nekem.
Egy Embernek, akinek alig négy hónapja mondtam búcsút, de azóta legalább kétszer lepett meg az érzés, hogy hiányzik...
Egy nőnek, aki nem bízott bennem - annyira, mint szerettem volna - de sokkal jobban bízott, mint sokakban...
Egy nőnek, aki talán fontosabb kellene, hogy legyen, mint hogy a hiúságom, vagy ostobaságom miatt lemondjak a barátságunkról, amelyhez nem volt hű.

Tudom, hogy hallgatni ostobaság, mégis annyiszor okozott fájdalmat a nemtörődömségével, hogy végül úgy döntöttem, eltépem a szálat, ami köztünk húzódott.

Nem tehetek róla, hogy lényének hangulata annyira... Olyan, amilyen emberre vágyom. Szemlélődő, csendes, de tud nevetni. Álmodozó, útkereső.
Kicsit talán azt mondanám, olyan, mint én.

Hiányzik.
És most vívódom, hogy kimondjam-e ezt neki. Emlékszem az érzésre - a "csalódottságra", amikor kizárt az életéből. Úgy éreztem magam, mint az a plüssmaci, amit néha levesznek a polcról, néha pedig ottfelejtik. Szarérzés.

"Az egyik olvasóm felvetette, hogy talán nem ugyanarra gondolunk, mikor azt mondjuk, "titkaink".

Ő azt mondta, sosem osztaná meg pl. a korábbi pasijaival átélt szexuális élményeit.

Ez elgondolkodtatott, hogy talán tényleg mást értünk titkok alatt.

Én Rád, mint Emberre, mint személyiségre gondoltam - a gondolatainkra, esetleg a félelmeinkre, azokra a dolgokra, amik olyanná tesznek bennünket, mint amilyenek vagyunk.

Amiktől olyanok vagyunk, hogy a másik szeret minket, és viszont.


Ez az olvasóm azt írta, hogy nem szerencsés az első randin mindent kiadni magunkról.

Nem erre gondoltam. Pusztán arra, hogy ha két ember szeretik egymást, akkor egyre jobban megismerik egymást - de persze csak akkor, ha ezt hagyják - ha hagyják megismerni magukat a másik által.

Én arra gondoltam, hogy tudatosan nem állítanék akadályt a szeretett személy elé, ha meg akar ismerni...

Egy kicsit olyan ez, mint a felelsz-vagy mersz - a bizalom - pontosan a bizalom elmélyítése. Ez az, amit ha szavakba akarunk foglalni, akkor esküt mondunk.



Korábban éreztem a többi nő szépségének a vonzását, noha volt mellettem nő, akit szerettem. Akkor még nem volt ilyen letisztult bennem ez az érzés.

De ma már azt az egyetlen nőt akarom megtalálni, aki számomra az egyetlen lesz - azt az egyet, akiben minden nőt szeretek, akiben minden női szépséget csodálok...

Kérdezted, lehet-e ennyire szeretni valakit...


Én úgy hiszem, akkor szeretek valakit igazán, amikor így szeretem őt...



Nem tettem fel még egy kérdést, ami pedig az őszinteség témájához kapcsolódik.

Az már körvonalazódik bennem, mit gondolsz az őszinteségről, de abban még korántsem vagyok biztos, vajon nem rémiszt-e, ha valaki őszinte hozzád...?


És ha igen, akkor vajon miért...?


Észrevettem, hogy az olthatatlan-incselkedő kíváncsiságod szertefoszlott, amint elárultam, hogy az írásomnak köze van Hozzád is. Mintha tartanál a szavaim mondanivalójától...

Én is sokat vívódtam magammal, hogy azt a pár mondatot kimondjam-e, illetve odaadjam-e, ami a tollam alól kikerült.

Hogy őszinte legyek-e hozzád, kockáztatva ezzel, hogy elmenekülsz.

Mint legutóbb.


Pedig erre semmi szükség.

Pusztán - ahogy mondtad, a döntéseinket mi magunk hozzuk, és az én dilemmám az utóbbi időben a "kimondani, vagy nem kimondani"-kérdésköre. Számtalan emberi kapcsolatomban megjelenik - nyilván addig visszaköszön, míg fel nem tudom oldani ezt a problémát.


A metróban, ahogy néztem a mosolyod, az ide-oda rebbenő tekinteted, egyszerűen magamon mosolyogtam.

Azon, hogy valószínűleg épp arra gondolsz, hogy - "Na...! Hogy bámul ez is...! Még egy hülye pasi..."

És arra, hogy - valóban, nem tudom nem észrevenni a női szépséget, de nem is akarom nem észrevenni...!

És ha fotós lennék, bármikor csinálnék olyan képeket rólad, mint amilyenekről a plakát-csajok pislognak lefelé...

Hogy egyszerűen fotóért, vagy ecsetért, egy szobrász kezéért kiált a szemeid vonala, vagy a halvány mosolyra húzódó ajkaid...



És igen - mi magunk hozzuk a döntéseinket, és én - amint látod úgy döntöttem, hogy ezeket a szavakat nem bírom és nem is akarom tovább ketrecbe zárni...


És vállalom, hogy esetleg ismét elveszítelek az őszinteségem miatt.

Bár nem értem, miért baj az, ha valaki kimondja, hogy szép vagy...




Amit mondtál, hogy a titkok tesznek érdekessé...


Úgy hiszem, titokzatoskodás nélkül is olyan mélységeket hordozunk, amelyek megismerésére aligha elég egyetlen földi élet...

Kiolvastam R.Bach Híd című könyvét.

És oda szeretném adni Neked, hogy olvasd el, mert talán ezért került épp most a kezembe.

Hogy Hozzád jusson...


Elfogadom, ha nem akarsz mindent megosztani magadról. Elfogadom, hogy korábban olyan tapasztalatokban volt részed, ami indokolja a bizalmatlanságod mindenki felé.

Elfogadom, hogy így vagy az, aki vagy.


És mindettől függetlenül szeretném, ha tudnád, hogy sokkal egyszerűbb vagyok az ostoba emberi tudatoknál, akik játszmáznak, hazudnak, színlelnek - hogy dédelgessék a félelmeiket, vagy "izgalmasabbá tegyék" az életüket, amelynek megélésére vakok.

Egyszerű vagyok, mint a csillagos égbolt.

A szavaimban a valódi lényegük lakik.

Így mondom Neked most a legőszintébben, egyszerű szavakkal, hogy

Soha nem kell tartanod attól, hogy ellenedre tennék - sem ma, sem később. Van egy ősi, tradícionális üdvözlési forma - "vai, a tisztelet jele" -, amelyet szavakra így lehetne lefordítani:

"Amit gondolok, azt mondom - s mindez Teérted, melletted szól."


Akarattal, tudatosan soha nem foglak bántani.



Számomra ezt jelenti a barátság.


M.I."

Házasság

"Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam
a kezét és azt mondtam, "Szeretnék valamit elmondani". Ő leült és
csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.
Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele
tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan.
Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte,
miért?
Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám
üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással.
Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem
igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt.
Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam!
Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy
megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át.
Rápillantott, majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az
életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét,
forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már
Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosam az volt, amire
számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra.
A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt
most.
Másnap nagyon későn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem
vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert
fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.
Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt,
úgyhogy megfordultam és aludtam tovább.
Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap
felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt,
mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges.
Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és
nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal.
Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel,
ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába.
Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a
karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd
megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem,
beleegyeztem a furcsa kérésébe.
Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett és
azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell
néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan.
Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem,
hogy el akarok válni. Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan
sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A
szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz,
több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és
gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam,
kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a
munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig.
A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak.
Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg
alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az
arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy
percig azon gondolkodtam, mit tettem vele.
A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta
meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből.
Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint
erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban
vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek.
Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem
talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt.
Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre
könnyebben tudtam őt vinni.
Hirtelen megértettem ... óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a
szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét.
A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy
kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját,
élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiunknak, hogy jöjjön
közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy
az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam,
kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába. A karjai
lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont
olyan volt, mint az esküvőnk napján.
De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a
karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az
iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre,
hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás.
Elvezettem az irodáig ... gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az
ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek,
meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és
azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni.
Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte.
Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A
házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró
részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól
kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig
kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket.
Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és
zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.
Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az
eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden
reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.
Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam
az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam - holtan.
A feleségem hónapokig harcolt a RÁKkal és én annyira el voltam foglalva
Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg
akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig
visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok.
Életetek apró részletei amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház,
nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot,
de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a
házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért,
amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog
házasságotok!
Ha nem osztod ezt meg másokkal, semmi sem történik veled.
Ha megteszed, talán megmentesz egy házasságot.
Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik
fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták."

Üzenet

"Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik
fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták."


Ezt kaptam épp az imént.





Nem látlak, és nem tudom - még nem tudom, ki vagy valójában, de köszönöm Neked, hogy mellettem vagy, hogy támogatsz és nem hagysz egyedül!
Egyedül talán nem találnék rá az erőre önmagamban. Egyedül talán elfeledném azokat a dolgokat, amiket valaha megtanultam.
Köszönöm, hogy vagy!

Lustaság, vagy misztikum?

Már írtam, hogy a tél nehéz időszak nekem...

Egyszerűen a napfény hiánya nagyon befolyásolja a hangulatom.

Az elmúlt napokban nehezen vettem rá magam, hogy dolgozzak. Igazából nem is lett komolyabb eredménye.

Ma reggel felkeltem, és gondolkodom.

Azon, hogy miért nem működik az önfenntartó-ösztönöm. Nem motivál, hogy "dolgozni muszáj, mert nem lesz kajád, nem lesz hol aludj.

Elgondolkodtam, hogy mi van akkor, ha azért nem motivál, mert tudat alatt tudom, hogy mindez illúzió...? Ha tudat alatt tudom, hogy ami kell, azt megteremtem.
Hogy ez az élet nem az egyetlen, és nem az utolsó, sőt nem is igazi...

Vagy mindezzel csak a lustaságom operál...?

Nincs semmi misztikus, csak szimplán lusta vagyok...?

Persze most kényelmes - hisz van kaja, fedél, telefon, net...

És ezek csak azért vannak, mert eddig dolgoztam.

Ha ezek nem lennének, meglehetősen sivárnak találnám a világot.

Hidegnek, kietlennek, szürkének.

Ez igaz.




Akkor...?


Amikor benne vagyok, akkor szeretem. Azt, hogy emberekkel találkozom, azt, hogy segítek valóra váltani az álmaikat.


Idáig eljutni pedig nem annyira nehéz.

Igen.





Néha vágyom rá, hogy egy tanyán éljek, tyúkok és pár tehén, meg disznó között, a macskáimmal, egy erdőben.
Egyszerű életre vágyom, ahol reggelente ellátom az állatokat, aztán fát hasogatok a kandallóba, nyáron kertet művelek és gombát gyűjtök - mint a mesében. :)

Néha pedig arra az életre vágyom, amit a cég és a munkatársak élnek. Bejárni a világot, külön kis feldíszített valóságban élni.

Furcsa, és kiábrándító, hogy sokan mennyire elvesztették a hitüket önmagukban, az emberekben és az életben...
Nem értem, hogy lehet így élni.

Ránk fog találni

"Amire valóban szükségünk van, az ránk fog találni..."



Mire van szükségünk valóban...? Bocs - mire van szükségem valóban...?



Ma láttam pár családot. Apu-anyu-gyerekek. Vicces volt, ahogy a Margit hídon az esti város fényeivel fotózkodtak... Ahogy két egyidősnek tűnő csöpp leányka szaladt apu elől...

Mire is van valóban szükségem...?



Talán még magam sem ébredtem rá...?

Talán még én magam sem találtam rá...


Mire van valóban szükségem...?



Mi ad valóban értelmet az életemnek...?

Ki...?


Nehezemre esik elhinni, hogy egy személy lehet az...

És nem tetszik, amit az egóm sugdos a fülembe, hogy egyetlen személy lehet az, én magam...

Nem.


Még ha magamnak én vagyok is az univerzum, ha mindennek a középpontjában magam vagyok is...

A létezésem nem lehet öncélú.



Tanulok. De miért...? Mi a tanulásom célja...?

Emlékszem, egyszer oda lyukadtam ki, hogy a végső célunk a boldogság...

De már nem tudom, hogy hogyan...


Illetve... A feladat/ajándék-vonalon, azt hiszem...



Azt hiszem, ma nem igazán kapcsolódnak a gondolataim...

Nélkülözés

http://fn.hir24.hu/vilag/2011/10/15/vilagszerte-tuntetnek/

Nélkülözés...

Nélkülözöm az Audit, meg a 200 centis TV-t Meg az el-lehet-veszni-benne-típusú hodályokat (mint élettér, lakás, otthon, stb). Meg hogy évente többször pálmafák árnyékában barnuljak.

Igen, vannak, akik megtehetik - és ha valóban akarnám, nyilván köztük lehetnék, amúgy.

És...?

Vajon a Kárpát-medencébe valaha született emberek hány százalékában merült fel valaha ilyen igény...?

Mátyás korában..? Szent Istvánnál...? Vagy a nagyanyám falujában...?


Tüntetünk a nélkülözés ellen - de vajon mit nélkülözünk..?

Persze - vannak nagyon szegények. Nyilván.

Na és ők azok ott több százezren, millióan, akik tüntetnek...?

Aligha.




Nem azzal van bajom, hogy tiltakoznak az igazságtalan elosztás ellen.

Azzal van bajom, hogy sokszor bele sem gondolunk abba, amink van. Nem becsüljük azt, amink van. Persze előbb-utóbb jöhet hét szűk esztendő - akkor majd megtanuljuk. De a milliós tömeget nem a tényleg szegények adják az utcákon.

Aki nem hisze, menjen ki, és kezdjen Nike-t számolgatni a tömegben. Vagy figyelje meg a mobillal fényképezőket.

Nélkülözés.

Aha...


Idevágóként még az álszent képmutatás jut eszembe...


Aki nélkülöz, többet szeretne. Kapni.

Nézzük meg, ki hányszor adott az elmúlt héten másoknak abból, amije van...



Szerintem.

A hit

Soundtrack


"A hit juttat el minket oda. "

Én hiszek benne.

Hogy egyszer a karjaimban tartom majd Őt.

 Hogy elérem azt, ami a valódi vágyam. Ami a valódi álmom.

Amikor eljön az ideje. Amikor készen állok rá.

Hiszem, hogy nem létezik "túl későn."

Csupán "éppen időben".



Dragonfly trailer

Menny és pokol

"...Hátha az is csak a képzeletünkben van, ami most történik velünk.  Maga azért orvos, mert mindig is erről álmodott, igaz? Ön valamikor ezt képzelte el magának.
Ha ezt a világot képesek vagyunk felépíteni az elképzeléseinkből, a következőt mért nem...?!"

(Részlet Kevin Costner Szitakötő c. filmjéből)

"...Csinálj belőle poklot mennyország helyett - azt is megteheted, mert szabad." (Tolnai Lajos, 1882)

Részecske-fizikával és csillagászattal foglalkozó barátném - egykori nagy szerelmem meggyőződése, hogy amikor elszakadunk a tudományos kísérletekkel igazolható megfigyelésektől, csupán fikciókba, illúziókba menekülünk, hogy ne kelljen szembenéznünk a rideg valósággal.

Javítsanak ki, ha tévedek - tudósaink számtalan esetben, mikor nem volt módjuk rá, hogy összeállítsanak egy laboratóriumi kísérletet - pl. a csillagászat számos kérdésével kapcsolatban -, gondolatkísérletekhez folyamodtak. Elképzelték, végig gondolták, hogy mi történne akkor...

A körülöttünk tapasztalhatót valóságnak nevezzük. Felépítése méltó az emberi intellektushoz (ha a tudat kivetülése lenne), sőt olyan szervezettséget mutat, amellyel kapcsolatban sokszor úgy érezzük, emberfeletti - "isteni"- tökéletesség...

Nyilván, ha vitatkozni akarunk egy reálisan egymásra épülő összetett rendszerrel - avagy cáfolni akarunk egy tételt - meg kell találnunk azt a pontot, amelyben a rendszer elmélete hamisnak bizonyul.

Ha találunk ilyen pontot, akkor fel kell tételeznünk, hogy a felépített és elfogadott rendszer lehet tévedés - azaz létezhet másik alternatíva.

Én ilyen pontot véltem felfedezni az ember vizsgálatánál.

A világ kifelé haladva a középpontból végtelennek tetszik. Így nem tűnik logikusnak, hogy "tűt keressek a szénakazalban".

Inkább befelé fordítottam a figyelmem.

Ha a fizikai valóság mérhető-tapasztalható formáira hagyatkozunk, akkor elfogynak a magyarázatok, mikor a halál, a tudat, az éntudat határaira érünk.

Ami leírható, aminek létezése igazolható az a biológiai test.
Jól körülhatárolható folyamatokkal. Erre épül az orvostudomány.

Azonban a materialista tudomány nem tud mit kezdeni a korban, nyelviségben és földrajzilag is elszigetelt tapasztalásokkal (nevezzük egyelőre hiedelemnek) a halálközeli élményekkel kapcsolatban, a testen kívüli tapasztalásokkal kapcsolatban. Az egyetlen olyan tényező, amelyet a materialista tudomány is elfogad és ismer, sőt elvár - az az ismételhetőség.
A kísérlet definíciójában hivatkoznak rá. Csak azt fogadják el, amit sikerül reprodukálni, ellenőrzött körülmények között.

Nincs magyarázat rá, hogy elszigetelt események hogyan lehetnek ennyire hasonlóak.

A pszichológia régóta kutatja a lélek rejtelmeit.
Arra máig sem találtak azonban megnyugtató, sziklaszilárd választ, hogy mégis mi is a lélek...

Nem bocsátkoznék sem vallásfilozófiai kérdésekbe, sem a misztikusok állításait nem feszegetném.

Racionalista vagyok.

Csak saját magamat nézem.

Test.
Bőrrel határolt, jól feltérképezett, anatómiai-élettani sajátságaiban megismert és értelmezett rendszer.

Tudat.
Nehezebb ügy. Gondolatok és érzelmek összességéből felépülő kölcsönhatások összetett és nehezen átlátható rendszere - kvázi "virtuális intelligencia".
Születése az elvont gondolkodás képességének kialakulásához köthető - valószínűleg.
Nem az a kérdés, létezik-e, és ha igen, micsoda tulajdonképpen. Ezt nem tudjuk mérni.
A materializmus megbuktatásához elegendő belátnunk, hogy különálló az anyagi testtől, nem függ annak létezésétől.


a) Gondolatok.
A gondolatok az agyban végbemenő, idegpályákon keresztül megvalósuló elektromos impulzusok, és ezek kölcsönhatásainak eredményeként létrejövő agyi folyamatok. Alapjuk a zsigeri érzékelés információtömege, melyet a sejtszintű tanulásmechanizmusok (korábbi tapasztalatok szűrőrendszerei) bonyolult értékelési rendszeren keresztül válaszreakciókban megjelenő döntési folyamatokban realizálnak. A környezet változásaira, a testi szükségletekre adott válaszreakciók alapja.

b) Elvonatkoztatás, tudat, éntudat
A gondolatok azon csoportjai, melyek nem kapcsolódnak elválaszthatatlanul a szükségletek és létfenntartás valósidejű folyamataihoz. Létezésüket tapasztaljuk önmagunkban - ilyen például a jelen eszmefuttatás is.
Tudatként az elvonatkoztatás képességével rendelkező gondolkozás megjelenését definiáljuk. Tudattal rendelkezik tehát az a gondolkodó lény, melynek agyában a létfenntartástól független, azzal sem oksági, sem elméleti összefüggésben nem álló gondolatcsoportok figyelhetőek meg.
Éntudatnak a tudat ébredését követő szellemi szintet, a környezet és az én közti elhatárolódás felismerését nevezzük. Megfigyelhető, hogy kialakulása nem feltétlenül a születéshez kötődik. Intelligens fajoknál azt követően is kialakulhat.


Az éntudat megjelenésével merül fel a kulcskérdés - a fizikai test, és a tudat elhatárolódásának kérdése.


És itt keresendő a válasz, amelyre a kérdés irányul.


A test ízekre szedhető, nem találjuk meg benne a tudatot. Nincs fizikai megnyilvánulása.
Ha az agy szüleménye, felmerül a kérdés - miért nem azonosítjuk önmagunkat az agyunkkal?
Tudjuk, hogy az agyunkkal gondolkodunk. Bebizonyítottuk, hogy a különböző típusú gondolkodás együtt jár az agytevékenység meghatározott területeken tapasztalt élénkülésével, így az agytevékenység és a gondolkodás közt megalapozottan tételezhetünk fel egyértelmű összefüggést.

Mégsem "az agyunk vagyunk."


c) Pszichikai fájdalmak
Elgondolkodtam, hogy ha az agyamban jön létre a tudat, amely egyébiránt független a testtől (erre a nyelviségünk maga is bizonyítékkal szolgál - nem azonosítja a test egyetlen részével sem az éntudatot), akkor mi magyarázza a szerelmi bánat fizikai érzékleteit?
Illetve minden pszichikai fájdalom fizikai érzékleteit?

Miért érzem, hogy fáj a szívem, ha valakit szeretek, és elvesztem...? Ha az agyam vagyok, illetve ott jövök létre, mint tudat, miért nem a fejem - az agyam - fáj, amikor elhagy, vagy elvesztem, akit szeretek...?

Aki volt már szerelmes, bizonnyal tudja, mire gondolok. Konkrét mellkasi fájdalomra. Régen éreztem. Gyermekkoromban. Felmerülhet, hogy valamilyen gyermekkori szervi elváltozást érzékeltem, és társítottam tévesen.
Igen ám, de akkor ennek nem lett volna szabad visszatérnie fiatalkoromra - nem társulhatott volna időzítésben bizonyos külső és belső (érzelmi-tudati) eseményekhez.
Továbbá a kérdésben felmerül, hogy az időskori halálesetek között közismert kifejezés (melyre a materialista tudomány nem képes választ adni): "utánahalt", "megszakadt a szíve a fájdalomtól", stb.

d) Testen kívüli tapasztalások, halálközeli élmények

Az Álom
Felmerül, hogy amennyiben csak a fizikai testünkben létezünk, hogyan élhetünk át teljesen valóságosként, az éntudatunk teljes egészével olyan élményeket, melyeknek fizikai valónkhoz nincs köze? Álmunkban például a legapróbb részletekig a valóságot másoló élményeket - érzékelést, akár fájdalmat -, vagy éppen a valóságtól teljes mértékben elszakadó, egyébiránt soha meg nem tapasztalható érzékelésre hogyan nyílhat módunk (lebegés, határtalanság, sebesség, stb.)...?

Módosult tudatállapotok
Számtalan olyan módszert ismerünk, szellemi gyakorlatokat, vagy a test fizikai befolyásolását, melyek alkalmasak rá, hogy tudatunk mintegy elszakadjon a testünktől. Ezen állapotok létét még értelmezhetnénk a tudat "tévedéseként" - azonban a fizikai testre gyakorolt visszahatások,  tapasztalt fiziológiai változásokra a materialista tudomány képtelen magyarázatot adni (extrém hideg körülmények tartós elviselése, ingerküszöb-módosulások, hipnotikus tapasztalások, és hipnózisban jelentkező fiziológiai reakciók).
Ahogy arra sincs  elfogadható magyarázat, miért olyan hasonlóak a parajelenségekkel kapcsolatos tapasztalásaink.

Halálközeli élmények
Nincs rá korrekt magyarázat, hogy időben-térben elszigetelt kultúrákban és esetekben miért mutatkozik feltűnő hasonlóság a vizsgált kérdéskörben. Sem a hitvilág hasonlóságait nem tudjuk ekképp magyarázni, sem a konkrét esetek hasonlóságát nem tudjuk megindokolni.


A fenti kérdések egyike sem köthető a fizikai testhez egyértelműen. Így tehát el kell fogadnunk, hogy az >én< szükségképpen nem azonos a testtel, ahogy a tudatunk sem pusztán csak a gondolataink összessége.

Ha azonban ezt elfogadjuk, szükségképp át kell értékelnünk az élet fogalmát.
Mivel az én nem kimutatható a fizikai test érzékelésére használt módszerekkel, feltételeznünk kell, hogy a fizikai test létét befolyásoló tényezők, törvények nem feltétlenül vonatkoznak a tudatra. Vagyis - a tudat nem tekinthető materiálisnak, és léte nem függhet a test lététől, mivel eltérő törvényszerűségek befolyásolják létezésüket.

Tehát a test halála nem jelenti törvényszerűen a tudat halálát - következésképp a születése sem feltétlenül esik egybe a test születésével.



Ha azonban ezt belátjuk, új univerzumok nyílnak meg előttünk.
Felesleges felemlegetnem a fizikai kakukktojásokat - azokat a megfigyeléseket, amelyek megingatják számos korábbi bebetonozott tételünket (részecskefizika, univerzum-elmélet, stb.).


Számos olyan megfigyelést jegyeztek fel az évszázadok során, melyek azt látszanak bizonyítani, hogy a tudat hatással van a fizikai valóságra. A kvantumfizika energia-elmélete ezt tűnik alátámasztani.
Ha ez igaz, akkor visszajutunk az eredeti kérdéshez:



"...Hátha az is csak a képzeletünkben van, ami most történik velünk.  Maga azért orvos, mert mindig is erről álmodott, igaz? Ön valamikor ezt képzelte el magának.
Ha ezt a világot képesek vagyunk felépíteni az elképzeléseinkből, a következőt mért nem...?!"

Álmodó

http://www.qemsc.com.au/paulchesher.html

"Ha soha nem loholsz az álmaid után, olyan leszel, mint egy növény. Mint... Mint egy káposzta."

Egy múltszázadi ember - egy kedves kisöreg. És egy újabb üzenet.



Az álmaim...

Hol vannak hát az én álmaim...?


Valamikor régen...

A legrégebbiekre már nem is emlékszem.

Valaha eltökélt szándékom volt, hogy lesz egy gyorsasági motorom. :)

Aztán egy tanyám, vagy egy kis falusi házam, kerttel, a kert végében patakkal. Egy szélgenerátorral, sőt akár a patakon egy kis saját turbinával. Kacsákkal, tyúkokkal, és macskákkal. Gyümölcsössel, és konyhakerttel. Mint nagyanyáméknál.

Aztán, mikor megismertem életem harmadik Nagy Ő-jét... Akkor egy kandallót álmodtam, hintaszékkel, meg verandát naplementével. Puha gyapjúpléddel, forró teával és Vele. Ahogy csendesen ringatózunk a hintaszékben, a plédbe burkolózva, a bögréinket és egymást ölelve és nézzük a naplementét. A kölykök valahol a kertben játszanak, vagy az udvaron szaladgálnak...

Aztán mikor megpillantottam életem negyedik Nagy Ő-jét... Vele sosemlátott tájakról álmodtam. Egy verandáról, amelyen ott állt Ő, karjában egy pólyába bugyolált csöpp kisleánnyal. Az én szívem hercegnőjével - dúdolt neki, és rám mosolygott.
Álmodtam egy istállót is neki. Egy nagyobb földet, amelyen volt hely kilovagolni. Szerette a lovakat. Az istállót titokban építettem, a birtok egy ligetes részén. És az első saját lovával együtt kapta ajándékba, egy házassági évfordulónkra.

Azóta...

Azóta céljaim vannak.

A célt az álomtól - ma így érzem - az én életemben az érzelmek különböztetik meg.

A cél olyan, mint egy feladat - kitűzöd és el akarod érni.

Az álom megszületik benned, mint egy sugallat - a szívedben születik, és csak azután ölt formát, miután átjárja a szíved. Sokszor nem is hozzád kötődik - sokkal inkább valaki más hívja életre benned...


Én így éltem meg eddig.



Emlékszem, álmodtam róla, hogy fát hasogatok a kandallónkba. Előtte ott ült életem értelme - néha kötögetett, néha csomózott...

Szeretem a tüzet. Szeretem nézni a lángokat... hallgatni a fa ropogását, érezni a füst szagát... Szeretem a lánglobogás fényjátékát, szeretem a melegét.


Álmodtam egy lányról. A lányomról.
Egyenesszálú, hosszú haja van. Barnás, világosabb gesztenye. Sokszor éreztem már felfedezni mások vonásaiban.

Talán 7-8 éves lehet, legfeljebb 10. Emlékszem, biciklizni tanítottam.


Ő az egyetlen megmaradt álmom a régiek közül.
Hisz senkire sem erőltethetem rá az álmaimat. Megértettem, hogy ők most másképp gondolták. Hiába jelentette ez számomra a világvégét. Hiába omlott össze mind a múlt, mind a jövő...

One man's dream



Persze valahol a háttérben ott az iskola. Nyári iskola, környezettudatos gondolkodásra nevelő. 8-12 éveseknek. Egy erdei iskola.

Egyszer majd.


De már - egy ideje nem ragaszkodom ehhez.
Azt hiszem azóta, mióta elfogadtam, hogy ami körülvesz, illúzió.
Azóta a csatákat idebenn vívom.

És nem félek, hogy elveszítem.

EGYség

Minden és mindenki Egy


Két olyan program - olyan rendezvény is lesz, amelyek most az életembe keveredtek, és erre az elgondolásra épülnek.

Olyan megmozdulások, amelyeken olyan emberek lesznek résztvevők, akik hasonlóan hisznek a tudat hatalmában, mint én.

Olyan programok ezek, amilyenekről Redfield ír a Mennyeiben...



Végülis az Idő is csupán az illúzióink egyike. Így mindegy, hogy "mi volt előbb - a tyúk, vagy a tojás?"


Lehet, hogy a Mennyei, vagy az Illúziók, vagy Coelho könyvei csupán önálló szellemi termékek.

Lehet, hogy csak az akaratunk - a hinni akarásunk ruházza fel őket valami többel.

Lehet, hogy csak a hitünk változtatja valósággá őket.

Lehet, hogy csupán mint egy önbeteljesítő jóslatként működik az egész.

Így lesz végül önmaga igazolása a valóság...



Elgondolkodtatott az újabb üzenet, amit kaptam.

 „Minden, - amit magunk körül látunk, érzünk, ízlelünk, tapintunk, - megtalálható szívünk mélyén. Azt is átadták számunkra, hogy amit megélünk a mindennapjainkban, a saját külvilágunkban, az valójában egyenes leképeződése belső érzelmeinknek és gondolatainknak. Tehát minden mindennel szoros összefüggésben működik. Az elszakítottság csak illúzió. Csak EGYSÉG létezik.”

Korábban már megfontoltam, hogyha valójában csak egy dolog létezik igazán a tudatunk megalkotta valóságban - mi magunk -, illetve ha elfogadjuk, hogy az életünk során megélt döntési helyzetekben választott úton jutottunk el mai önmagunkhoz - de másként választva másokká váltunk volna, azaz végeredményben mindenki, aki szembe jön velünk életünk során felfogható alternatív önmagunknak...

Ez egyfajta értelmezése lehet a "Mindenki Egy"-nek.

Ha minden, amit megélek a jelenemben, bennem lévő érzelmeim-gondolataim leképeződése...

Akkor Alex... JT... BT, MM... 

Ők mind bennem vannak...

A nőfaló, a túlélő, a szellemi vezető, a bizniszmen...

És a csend.

Az a csend, amelyben ezek a gyertyafényes gondolatok megszületnek... Amelyben hangulatok hanghullámain ringatózom - időtlen-határtalan éjszakámban, milliárdnyi csillag alatt...

Tanulnom kellene a tudásból...? Tanulnom abból, ahogy ők élnek...? Másképp kellene döntenem, mint azokban az esetekben, amelyek eredményeként ők leszek...? Egyáltalán lehetséges ez...? Hisz ki tudja, hány döntésből áll egy élet, és mely pontokon azonos, melyeken lett eltérő az utunk... Hol kellene változtatnom...

Nem. Ez nem lehet a célja a tapasztalásnak.

Tanulni igen - nem másolni, és nem "változtatni" próbálni, hanem megfigyelni, megérteni, és eszerint dönteni a jövendő kérdéseiben...

Alexet nem teszi boldoggá a rengeteg új élmény. Hiába a megismerés vágya, hiába az erre irányuló törekvés. Pontosabban úgy, ahogy ő csinálja - úgy hiábavaló.

JT a minimalizmus útját, a kétkezi, agyat nem igénylő munkát választotta. Boldog...? Lehet. Talán. Nem nagyon látszik - de talán érzelmi síkon is minimalista...?

BT - boldog...? Többször látom annak, mint ahányszor nem, de érzem, hogy a kép nem teljes. Sokat tud. És sokat segít. Azt teszi, amit tenni akar. Ha választanom kell, őt érzem a leginkább hasonlónak ma ismert önmagamhoz. Mintegy későbbi énemet.

MM azt mutatja meg, hogy a munkával a választott szakmámban mit lehet elérni. Talán kicsit túl soknak érzem azt a munkamennyiséget, amit ő választott. De tény, hogy olyan lehetőségeket él meg, amelyeket kevesen.

Nagyon elszakadt a szellemiségtől. Kicsit a ló túloldalának tűnik.

Ők a lehetséges alternatíváim. Kicsit mindegyikükből van bennem. És kicsit mindegyiküktől eltérek, és el is akarok térni. Egyben szeretnék mindőjük lenni. Eredményes, szabad, spirituálisan is jelenlévő, és a jelent megélő lényként.

Elgondolkodtatott Ms.Anglia is.

A maga eredményeivel.

Néha szinte látom magam előtt... Furcsa, hogy bármilyen hiteles is volt az élmény, mégis kihasználatlanul maradt a lehetőség...

Gery is sokszor eszembe jut.

Vagy Mallior. Ő szintén nősülni szándékozik. És bár egy mókuskereket választott, ki tud kapcsolni - legalábbis úgy látszik. El tudja választani a robotot az életétől - és nem vágyik sokra - boldog a nő mellett, akit szeret.

Egy régi barátom, Rony kérdezett a nőkről a minap, egy levelében.

Akkor gondoltam végig, hogy 2009 óta egyetlen egyszer sem éreztem azt a rezgést, amire felkapja a fejét az ember...

Nem az zavar, hogy "egyedül vagyok" - hanem az, hogy senkiben nem éreztem megrezdülni semmit.

Ez valaminek a hiánya - vagy 2009 eredménye...?

Inkább az előbbi.

Hiszen korábban is hasonló ürességgel teltek az évek. 2002-2003 óta.

Statisztika szerint 2013 a következő kritikus időszak. :) Már az új világmindenségben. Ha teljesül a "papírforma" és négyévente jön egy viharkavaró találkozás...

Vajon Ms.Anglia a nőnek született énemnek fogható fel...? :)

Talán Ő - Manó - magának nem tud megbocsátani a tévedésért... Erre nem is gondoltam.

Felmerül - mindig ott a másik véglet, amit Niki mondott ki nem olyan rég egy beszélgetésünk alkalmával...

"Minden, mi e könyvben áll, lehet tévedés is."

Szabadság

Heltai Jenő: Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolnivalója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.

Mit jelent élni...?

Ismét egy üzenet.

Úgy élek, mintha sosem halnék meg. Őszentsége hanyadik inkarnációját koptatja...?

De: úgy halok meg, hogy soha nem is éltem...?

Mit jelent "élni"...?

Helytelen a kérdésfeltevés.

Mit jelent nekem "élni"...? Így pontos.


Lássuk!


Élni annyi, mint együtt létezni a Mindenséggel. A gyermekek ösztönösen képesek erre - mert még nem távolodtak el az érzékeléstől az elvont gondolkodás világa felé. Ők még sokkal jobban tudatában vannak a létezésnek, az életnek - élénkebben érzékelnek, mint a fölnőttek. Talán ezért nevetnek és ezért sírnak többet. Mert ami öröm, igazibban átélt öröm, a fáj, elevenebbül fáj.

Élni, együtt létezni a Mindenséggel annyi, mint érezni a világot magunk körül. Hogy ez a valóság, vagy csupán egy illúzió, ebből a szempontból egyre megy. A lényeg, hogy "jelen légy" a pillanatban. Érezd a napot, vagy az esőt, a szelet, vagy a csillagok fényét, a meleget, vagy fagyot, az éhséget, vagy az ízeket - a gyönyört, a mámort, a létezés távlatait...

Megélni a jelent.


Hogy ez a jelen éppen milyen... Mindegy is talán...?

Talán nem.

Hiszen - hitem szerint lehetőséget kaptunk, hogy alakítsuk, hogy kedvünk szerint olyan életet éljünk, amelyet el tudunk hinni magunknak.
Így tehát nem mindegy, milyen a jelenünk. Legyen olyan, amilyennek szeretnénk!

Élni tehát azt is jelenti a megélésen túl - számomra -, tetszésünknek megfelelően alakítani a jelenünket. Megtanulunk élni a tudat hatalmával is, megtanulunk bánni a vonzással, megtanulunk bánni önmagunkkal.
Ez lehet a végső feladatunk, túl mindenen. Megtanulni bánni magunkkal.
Nem az érzelmek, nem a félelmek, nem a kishitűségünk korlátai között vergődve, hanem valóban szabadon. Úgy, ahogy szeretnénk.

Nem lehet annyira könnyű feladat, hiszen akkor nem vergődnénk milliónyian.

De nem is lehet megvalósíthatatlan feladat sem, hiszen ott járnak előttünk Ők, akik képesek voltak rá... :)

Nemrég kaptam egy levelet, hosszú-hosszú idő után egy kozmikus barátomtól. Épp erről írt, büszkén mesélve a vonzásban elért sikereit.
Elgondolkodtam, hogy mit is válaszoljak. A mohóságom és a kíváncsiságom követeli, hogy írjam: "Ez kevés nekem; magadról mesélj, a gondolataidról! Hadd legyek ott Veled, ahogy régen!"
Meg aztán én korántsem látom olyan tisztán, hogy a jelenem milyen gondolataimból született...
Voltak felismerhető eredmények, még korántsem merném készségnek nevezni a gyakorlatot.

Ő például szolgálhat - nekem legalább is mindenképp. Más utakon szalad velünk ez az élet - máshol szálltunk be újra a játékba, és úgy tűnik más-más feladatokat választottunk, hogy színesítsük az alapleckét.
Más utat választottunk...

Eszembe jut Bach, mikor arról ír - a barátai eljönnek hozzá néha, más univerzumokból, néha pedig ő látogatja meg őket...

Más univerzumokból... Nem kell messzire mennünk - ezek nem a fizika, hanem a tudat univerzumai...



Talán... Talán nem...? :)

A szabadság azt is jelenti, hogy azt teszem, amihez kedvem van - és másokra bízom a döntést, hogy kedvükre való-e ez és csatlakoznak, vagy sem és inkább kitérnek előlem... :)
Szóval talán látogatóba kellene mennem. :) Pár régi barátomhoz... ;)

Élni.

Mellette - érte képes voltam szabadon cselekedni. Ledobni minden láncot, minden korlátot elvetni... :)
Vele megvalósíthatónak tűnt, kitárultak a határok...

Lehet, hogy az élethez vezető legkönnyebb és leggyorsabb út a szerelem...?

Nem út - eszköz.
A szerelem önfeledt eufóriája semlegesíti a félelmeinket. Emiatt könnyíti meg a döntéseket. A szerelem felfokozza az érzékelést - szinte visszavisz a gyermekkorba -, ezért segíti megélni a pillanatot. Itt ugyanakkor megjelenik a jelentől való elszakadás veszélye is, hiszen kiemelhet a testünkből, az álmaink és kimondatlan elvárásaink világába - ez az út pedig a csalódáshoz vezet.

Ezért fontos (ebben is) megtanulnunk "bánni magunkkal" - a szerelemben is. Hogy ne kövessük el ezt a hibát. Éljük meg és használjuk a szerelemtől kapott energiát - de tudatosan használjuk.

Indulnom kell... :/



Mit is mondhatnék hát Neki...? :)

Ősi csontokon

Viharszív (Thunderheart)

Az "amerikai álom"...


Egy ország, ahol mindenki fegyvert hord...

Egy ország, hol "büszke nép lakik"...

Büszke - vagy öntelt - nép...

Egy nép, amely csak úgy tudta megvetni a lábát, hogy milliókat mészárolt halomra, s mind a mai napig ősi csontokon tapos...

Egy "nemzet", mely az erőszak elvén él, és ezt kényszeríti maga körül a világra is...

Egy "nemzet", melynek nincsenek gyökerei... Mert ahelyett, hogy megtanult volna együtt élni az ősökkel, ahelyett, hogy megtanult volna élni, az egyetlen ismerős utat választotta - a gyilkolás útját...

Ölni könnyű - életet adni nehéz...



Egy ország, amely a gondolkodó humanistáit elnyomja, egy, amelyet a hataloméhes mohóság, az ostoba tekintélyelvűség és az egyenlőbbek szűkebb "nemzete" irányít...

Egy ország, múlt nélkül...

Egy nemzet jövő nélkül...



Posvány és ragály hona... Elvész benne könnyen bárki... Eltüntetnek arccal lefelé egy kies pusztaságban...

Nem kell keresned őket... Házhoz jönnek, ha nem tetszik a képed...



Elveszik, amit akarnak, mert nem fogják fel, hogy az életben nem kell mindent birtokolnunk csak azért, mert a zsigereink megkívánják...

Beléd marnak, mert nem jutottak el a szellemi fejlődés alapjaihoz sem - nem tanulták meg, hogy megérteni több, mint uralni...

Nem tanulták meg, hogy egyetlen valódi hatalom létezik - és az nem a félelem...



Hanem a szeretet...

Aki vagyok...?

Ki vagyok...? ("...Csak álmodom, s tűnődöm... Szemem kékjét homály itta fel...")


Évtizedek óta próbálok rájönni...


Volt, hogy azt hittem, világmegmentő avatárnak születtem...


Volt, hogy azt hittem, őrült vagyok...


Volt, hogy azt hittem, én vagyok az egyetlen normális, értelmes életforma a bolygón...



De változtam, változott a világ, változtak az emberek körülöttem...

Mára sem változott azonban az az érzés, amely elfog, hogyha valahol jó zenét hallok... :)


"Mozdulj...!"


Ez az egyetlen, az egyetlen változatlan parancs, késztetés, kényszer...

http://www.youtube.com/watch?v=XkwVRAFiUwk





Megmozdul bennem a basszus...

Hullámokat vet a vérem - míg szökőárrá dagadva zúdul a falaimnak, megrenget mindent bennem...

Átmossa a józan ész határait, felold mindent, gondolatot, gátlást, korlátokat - nem maradnak csak az érzések és az energia, a lüktetés, a ritmus...

Elural az őrület, felold a zene - nincs, csak a mozgás, az ütem és az eufória - az adrenalin, az endorfin, a fények és hangok...

Mozdul a test és mozdul a világ is körülöttem, bennem - és látom, Benned is...


Ahogy mozdulsz, ahogy érzel...

Érezlek, követlek - Veled mozdulok...


Eggyé válni - egy ritmus, egy ütem, egy mozdulat...

Egy test, két lélek...


Mozdulj, és lásd...


Aki vagyok...

Azt, aki vagy...

Hiába is kelsz fel minden reggel, sminkelsz, válogatsz, hogy mit vegyél fel, igazgatod a megszokott maszkjaidat...




Nem rejtheted el...




Azt, aki vagy...

Okostojás II. - gondolatok

Téma: http://mag-amban.blogspot.com/2011/10/okostojas-avagy-az-iskola-mitosza-i.html


Sok olyan gondolat elhangzik a cikkben, amelyekkel egyet kell értenem. Mind gimnáziumi, mind egyetemi tanáraimmal folytatott beszélgetéseink alátámasztják a szerző meglátásainak jó részét.

Igaz ugyan, hogy magam nem gondolom, hogy pl. az iskola fegyelem-elvárása ne volna jó hatással a gyerekekre. Persze az életkornak megfelelően értelmezett és elvárt fegyelemre gondolok. Számomra az amerikai iskolarendszer csak a filmeken keresztül kapott kép révén ragadható meg - felmerül ugyanakkor, hogy kell-e feltételeznünk e képek torzítását.

Az a fajta szabadság, amellyel az amerikai modell él, talán kicsit a ló túloldala. Valóban az tűnik használhatóbb rendszernek, ha egy vázlatban meghatározzák a kötelezően látogatandó órákat - ezeken belül az életkornak megfelelő stílusban és tartalomban oktatva az ismereteket -, és emellett kötelezően lehallgatandó kreditkeretben szabad teret engednénk a gyerekeink érdeklődésének.

Teljes mértékben egyet kell értenem a szerző meglátásával, amely a tárgyak, az oktatás és tanulás iránti érdeklődés, uram bocsá' szeretet kialakulását gátló mechanizmust élesen elítéli. Az oktatás - a tananyag rugalmasabbá tételével megvalósíthatónak tűnik, hogy a gyerekek tehetségüknek, affinitásuknak megfelelően "terheljék" magukat - aki jó matekból, matekkal, akit a zene vonz, zenével foglalkozzon többet.

Igaz ugyanakkor, hogy olyan mértékben "szabadjára" nem engedném a gyerekeket, ahogy az amerikai rendszer. Számomra elfogadhatatlan az a szellemi színvonal, amelyről viccek születnek, noha inkább könnyeket kellene fakasszon. Hogy honfitársaink a tudományos élet élvonalában genetikai- és/vagy egyéb szellemi örökségüknek, vagy a hazai oktatásnak köszönhetik-e eredményeiket, erről vitatkozhatnánk, de minek...?!

Inkább meg kéne próbálnunk tanulni - abból, és annyit, azoktól, ahonnan, akiktől, amennyit érdemes - és kiaknázni a maximumot a hazai "emberanyagból".

Mint manapság mindennek a szociális szférában, az oktatásnak is a pénzhiány az egyik legkomolyabb kerékkötője (felsőbb évfolyamokon, szakképzésben bizonyosan).
A tanáraink, szakembereink tudásanyaga, naprakészsége, motiváltsága - és ebből kifolyóan a gyermekeinknek-fiataljainknak átadott tudásanyag, elméleti és gyakorlati ismereteik sérülnek emiatt.
Az oktatás finanszírozása, a színvonalas oktatás megteremtése mindannyiunk érdeke, hiszen a nemzet boldogulása, gyermekeink szellemi fejlődése, stabil személyiség- és identitástudat fejlesztése mellett képzelhető csak el.
Illetve - talán így pontosabb - a valahová-tartozás érzése, az otthon-tudat az egészséges fejlődés alapja - a kiemelkedő teljesítmények motivációjának egyik forrása a nemzeti büszkeség is lehet.
 Felmerül a kérdés, miként lehetne feloldani a napjaink financiális ellehetetlenülése és az oktatás színvonalának megőrzése/emelése igénye közti ellentétet?

Egyfelől a tananyag aktualizálásával és ésszerűsítésével valóban rengeteg időt felszabadíthatnánk. Oktatóinktól a leggyakrabban azt hallhatjuk, hogy "nincs idő a teljes anyag leadására". Ez lehetőséget adna arra, hogy ugyanazon tanerő idejét hatékonyabban használjuk fel. Ez a tanári gárda létszámának visszafogásához, ekként a munkaerőköltség csökkentéséhez vezetne.

Ezzel kapcsolatosan már korábban is bontogattam egy gondolatot.

Életre szóló értéket kapunk tanárainktól, az iskoláinktól. Tudjuk - vagy mire kikerülünk az iskolapadból, megértjük, saját zsebünkön tapasztaljuk -, hogy ez mekkora anyagi befektetést jelent a szülők, a diákok, és nyilván részben az állam (azaz mi, adófizetők) részéről. Belátjuk, hogy ez az érték gyakorlatilag megfizethetetlen.
Emiatt nem látom elfogadhatatlannak, védhetetlennek azt az elképzelést, hogy a pályakezdő fiatal élete első 15-20 esztendejében jövedelme töredékét a jövő generáció fejlesztésére - majdan saját gyermekei képzésébe - forgassa vissza. Akkora töredékét, hogy az iskolapadból kikerülő, munkába álló fiatalok képesek legyenek fenntarthatóan finanszírozni a rendszert úgy, hogy ez a megélhetésüket, az önállóvá válást és a saját család megalapítását ne terhelje érezhetően, ne akadályozza őket, ne teremtsen ezáltal versenyhátrányt. Nyilvántartható volna az adott személy tényleges oktatási "befektetése", amennyiben ezt az összeget "visszatörlesztette" a nemzet felé, az ő esetében ezt az oktatási "hozzájárulást" egy minimális szintre csökkentve tartanám fenn életünk végéig úgy, hogy a csökkentés a nettó jövedelem emelkedésével realizálódjon (nem más elvonás javára).
Kifejezetten támogatnám a külföldi munkavállalást, hiszen ez - akár a turizmus -  tőkebeáramlást jelentene, illetve az oktatásra fordított közösségi befektetés megtérülését akkor is, ha hazánk fia/lánya végül külföldön dönt a családalapítás mellett.

Így megvalósítható volna az állami rendszerben koordinált és finanszírozott képzés, és az a központi elvárás is, hogy az állampolgárok vállalják ezeket a költségeket.

Persze a szakképzési hozzájárulás néven ismerünk olyan adónemet, amely elviekben hasonló célt szolgál. A probléma az, hogy a munkáltatót terheli, ami a foglalkoztatás ellen hat, és csak a határainkon belül értelmezhető, noha a "produktum", azaz a képzett intellektus nem korlátozódik a határok által. A jelenleg hírekben olvasható kormányzati elképzelés pont ettől vérzik - eleve elcseszett gondolat korlátozni a szabad költözést. Persze ez csak kedélyborzoló ködösítés, figyelemelterelő maszlag - hisz nem mehetünk szembe az EU-direktívákkal sem. (Munkaerő szabad áramlása.)

Mért ne lehetne megalapozni egy olyan rendszert, ahol a gazdasági szektorokat kötelezően tömörítő kamaráknak fizetett tagdíjakból, a kamarák választása szerint az ágazat számára szakembereket képező intézmények támogatást kaphatnának - ezzel egészítve ki a fentieket, és lehetővé téve, hogy a képzésben érdekelt munkáltatói csoportok tovább erősítsék az oktatás színvonalát.


Kizártnak tartom, hogy ez a rendszer ne lenne működtethető. Hogy ma nem működik, véleményem szerint az államigazgatási rendszer rákfenéjével - az ostoba vagyonosodási harc szemléletével, a hatalom illúziója hajszolásával magyarázhatjuk.

Szerintem.

Okostojás - avagy az iskola mítosza I.

Alább idézek egy cikket. Elgondolkodtató. Hosszú, de mindenkinek ajánlom végigolvasni - minden szülőnek pedig kifejezetten javaslom.



"Élet és Irodalom, E. SZABÓ LÁSZLÓ írása 

Az ELTE oktatójaként 24 éve veszek részt a tanárképzésben, és régebben, megélhetési okokból, 10-15 éven át szinte minden estémet nagyon jól vagy nagyon rosszul tanuló, főleg gimnáziumi diákok tanításával töltöttem. Szóval, ha a diákéveket is beszámítom, negyven év tapasztalata mondatja velem, hogy a magyar iskolák - minden ellenkező híresztelés ellenére - nem jók.

A negatív visszajelzések rendszere 

Az utóbbi években érezhetően javult az iskolák légköre. Kevesebbszer találkozunk olyan ellenszenves iskolai kellékekkel, mint jelentkezés, felállás, "Osztály, vigyázz!" stb., lehetőséget adva ezzel arra, hogy a diákok az iskolában is gyakorolhassák a nagyobb társaságban való emberi érintkezés rutinjait: a megszólítást, a közbeszólást, a kérdezést, a hangulatnyilvánítást és sok más fontos dolgot. E pozitív változások ellenére az iskola légköre alapvetően restriktív maradt, s ennek oka, hogy semmit nem változott az iskola működését alapvetően meghatározó, negatív visszajelzésekre épített pedagógiai módszer: az iskola számára sohasem az a fontos, hogy egy gyerek mit tud, mihez van kedve vagy tehetsége, hanem hogy mit nem tud, mi az a tantárgy, amiből roszszabb az átlagnál, hogy aztán azon legyen, hogy az illetőt az átlagra "felhozza". A tanárnak nem adatik meg, hogy saját tudásából felmutassa azt a legérdekesebb, legfontosabb lényeget, amit maga is szeret, amely alkalmas lenne a diák érdeklődésének felkeltésére. A diák számára az iskola csupa kötelesség. Nincs ideje és módja egy-egy kedvelt témánál elidőzni, egy-egy kedvelt tantárgyban elmélyedni. Elmarad az ezzel járó öröm és sikerélmény. Elmarad annak érzése, hogy az iskolában tanultaknak hozzá bármiféle köze lehet. Ami hiányzik a magyar iskolából, az az örömelv. Az élet dolgairól való elgondolkodásnak, a világ, a természet megismerésének és megismertetésének öröme, ha tetszik, a katarzis.

Saját gyerekeim tapasztalatából tudom, hogy az amerikai iskolát azért lehet szeretni, mert pozitív visszajelzésekre épít. A kreditrendszer, a tantárgyak flexibilis, egyénre szabott megválasztása, a mindenkinek kötelező tantárgyak minimalizált, emberhez szabott tananyaga, a kevés házi feladat, a projektek rendszere mind ezt a célt szolgálja. Nem akarnak mindenből "tanagyagot" gyártani. Az ember nem találkozik olyan bornírtsággal, hogy a tornaórán "kislabdahajításból" osztályozzanak. Az amerikai iskolában a tornaórákon baseballoznak, röplabdáznak, úsznak és eveznek, vagy éppen görkorcsolyázni tanulnak. Az egyik gyerek ügyesebben, a másik sutábban, de mindenki jól érzi magát. Nem gondolom, hogy az amerikai iskolarendszer tökéletes, de van néhány olyan pozitív vonása, amelyre érdemes odafigyelnünk.
A magyar iskola legellenszenvesebb vonása, hogy túlságosan is komolyan veszi magát, és folyamatosan ítélkezik. Igaz ez a tehetség megítélésére is: aki nem hangoztat megkérdőjelezhetetlen, magabiztos ítéleteket a gyerekekről, az nem is számít komoly szakembernek.

Az életkori sajátosságok semmibevevése
 
Az életkori sajátosságokhoz való alkalmazkodás hiánya azonnal szembeötlő, ha csak arra gondolunk, hogy az iskolai élet alapmotívumai gyakorlatilag változatlanok az első elemitől a gimnázium végéig: tantárgyak vannak, 45 perces órák, kicsinek és nagynak ugyanolyan hosszúságú szünetek, házi feladatok, otthoni tanulás, számonkérés, osztályzat. Hol van ebben, az iskolai mechanizmusban figyelembe véve például az az egyszerű tény, hogy egy hat-hétéves gyerek átlagosan 15 percig képes valamire egyfolytában figyelni, és hogy ez az idő még tízéves korban sem több 20 percnél? Gyermekpszichológusok sokszor felhívták már a figyelmet arra, hogy az általános iskola első éveit sokkal inkább a jó óvodához kellene közelíteni.
Az életkori adottságok figyelmen kívül hagyásának durva példáit fedezhetjük fel a tananyagban. Hogy ostobaság óvodában halmazelméletet tanítani, az nyilvánvaló. De értelmetlennek tartom a halmazelmélet, a szimbolikus logika, a relációelmélet és a matematika más absztraktabb részeinek tanítását az általános iskola alsó osztályaiban is (a felső tagozatban is, de ott szerencsére nem tanítják). A gyerek, a tanító és az otthon segítő szülő idejének tökéletes pocsékolásáról van szó. A tananyagnak ezek a részei semmilyen képességet nem fejlesztenek, mert nem az életkornak megfelelők. Hiszen az egyszerű számfogalom is - Mérei Ferenc szerint - csak a hatodik életév végén alakul ki, és még sokáig a számolási folyamathoz és konkrétumokhoz kötődik. Ehhez képest már a második (jobb esetben a harmadik) osztályban a különböző alapú számrendszerek fogalmát kell tanítani, a tankönyv az egyik számrendszerből a másikba való átszámolásra vonatkozó feladatokat tartalmaz. Hasonlóan érthetetlen, hogy a mértékegységek átváltása hogyan előzheti meg a tananyagban az osztás fogalmát, és hogy egyáltalán miért téma ez a második és harmadik osztály tantervében, amikor tudományos vizsgálatokból ismert fejlődéslélektani tény, hogy a súly és a térfogat fogalma tíz-tizenkét éves korig bizonytalan a gyerekek gondolkodásában.
A formális műveleteket, összetettebb, feladatmegoldó gondolkodást igénylő ismereteket a magyar iskola túlságosan korán kezdi tanítani. Az ilyen gondolkodásra való képesség a gyerekek tizenegy-tizenkét éves kora körül kezd kialakulni, és a folyamat a tizennégy-tizenötödik életévben fejeződik be. E tényt teljesen figyelmen kívül hagyja az alsó tagozatos matematika tananyag, és sok esetben a felső tagozatos is. A gyermekek számára evidens, szemléletes fogalmakat is - valamiféle álmatematikuskodás jegyében - a lehető legbonyolultabban vezetünk be, de legalábbis nem a koruknak megfelelő módon. Tipikus példa erre az egyik hetedikes matematika tankönyv, amely a henger - amúgy mindenki számára egy rajzzal tökéletesen elmagyarázható - fogalmát hosszú és bonyolult definícióval írja le. És hasonló példák egész sora található a környezetismeret című tantárgyban vagy a felső tagozatos fizika tananyagban. Még a gimnázium első osztályában is sokkal óvatosabbnak kellene lennünk. Ezzel szemben az elsős kémia tananyag, amely a reakciókinetikát vagy a kémiai tulajdonságok és a kémiai kötések kvantummechanikai alapjait igyekszik elmagyarázni (méghozzá igen nagy részletességgel), már igencsak érett tudományos gondolkodásmódot igényelne. Nem csak a természettudományokban követjük el ezt a hibát. Ha egyáltalán szabad tudományos szempontból komolyan venni az első osztályos gimnáziumi nyelvtankönyvet, az sem a tizenöt éveseknek való. A szemiotika tudniillik érett, elvont kategóriákban gondolkodni képes felnőttek számára is nehéz diszciplína.
Ebben a korban, tíz-tizenöt évesen, a gyerekek legtöbbje nagyon is fogékony mindenféle tudományos ismeret befogadására, de nem az erejüket meghaladó, absztrakt formában, hanem a közvetlen szemléletre támaszkodva, élmények és kalandok formájában. Egy látványos kísérlet vagy egy színes film a holdra-szállásról sokkal közelebb hozná az ilyen korú gyereket a tudományokhoz, mint pl. a hatodikos fizika tankönyvnek az a (majdhogynem értelmetlen) kérdése, hogy "Mennyivel változik meg a gravitációs mező energiája, ha egy követ felemelünk?" Általában elmondható, hogy a tananyag ezekben az években túlságosan is tudományoskodó, elméletieskedő. A komputer használatát úgy tanítják sok helyen, hogy bebifláztatják a DOS-utasításokat vagy körülményes definíciókat arra, hogy mi az a "file". Ez olyan, mintha úszni tanítanánk úgy, hogy fél évig táblánál, elméletben magyarázzuk a helyes láb- és kézmozdulatokat, majd felmérő dolgozatot íratnánk belőle.
Az életkori sajátosságok semmibevétele nem tévesztendő össze azzal a bizonyos "lábujjhegyre állítással", amiről a gyermekpszichológusok szoktak beszélni. Az általam említett esetek olyanok, ahol nagy diszkrepancia van az életkori adottságok és a követelmények között. A diák beletörődik, hogy olyasmit kérnek tőle, amit nem képes teljesíteni, olyasmit tanul, amit nem ért, érdeklődése kialszik, a kudarc és a sikertelenség érzése lesz rajta úrrá, és kezdi magát alulértékelni.
A problémát csak súlyosbítja a korábban említett ítélkezési, számonkérési düh. A tantervet ugyanis jókora ráhagyással kellene az életkori adottságokhoz illeszteni. A gyerekek között ugyanis több hónapos korkülönbségek lehetnek, továbbá az egyes fejlődési szakaszokhoz tartozó életkor csak egy átlag. Az egyik gyereknél egy bizonyos változás előbb, a másiknál később következik be. A szórás akár egy évnyi is lehet, méghozzá igen sokféle, bonyolult módon: ugyanaz a gyerek "megszaladhat" egy bizonyos képesség fejlődésében, majd "lemaradhat", vagy fordítva. Tehát még olyan esetben is, amikor a tanterv nem rohan sokkal a tanulók életkori adottságai előtt, hanem csak szorosan, ráhagyás nélkül követi azt, az osztályzással nem a gyermek tényleges képességeit, még kevésbé az elvégzett munkáját értékeljük, hanem csupán azt, hogy az adott életkori változásban éppen hol tart az átlaghoz képest. Ez éppannyira etikátlan, mintha ötössel jutalmaznánk, ha valakinek már pelyhedzik a bajusza, és egyeseket kapna az a fiú, akinek még nem. Másrészt hosszú távon (és az iskola nagyon is hajlamos hosszútávra szóló ítéleteket alkotni) semmilyen információt nem ad a tanuló képességeiről, hiszen akinek ebben az évben nem nőtt ki a bajusza, annak később még óriási bajsza nőhet. Sajnos, a mentális fejlődés időbeli lefolyásával kapcsolatban a helyzet nem olyan vicces. A bajusznövesztéstől ugyanis nem olyan könnyű valakinek elvenni a kedvét, de a mentális fejlődésben való átmeneti "késlekedés" az iskolának máris alkalmat ad arra, hogy a gyerek önbizalmát megtörje, kedvét szegje az adott tantárggyal való foglalkozásban, a tehetségtelenség tudatát táplálja belé, és ezáltal valóban visszafogja képességei fejlődésében. Ha egy gyerekről az alsó tagozatos tanítója kimondja, hogy nincs tehetsége a matematikához, akkor ez így is marad. Az iskola erről gondoskodik.
Az életkori tulajdonságokkal való harmónia hiánya fedezhető fel az iskolai tananyag globális szerkezetében is. A humán- és reáltárgyak aránya szinte ugyanaz az első általánostól a gimnáziumig. Ha ez az arány - tegyük fel - helyes a tizenkét éves kor után, biztosan nem helyes az általános iskola első éveiben. Túl korán igyekszünk a gyerekek fejébe tudományos ismereteket pumpálni. Miért kell az alsó tagozatban a matematikát nagy óraszámban tanítani? Miért kell a virág részeit, vagy hogy hány centis szántást igényel a lucerna már harmadik osztályban megtanulni? Ezekből az ismeretekből hosszabb távon semmi nem marad meg.
A súlyos hiba persze nem az, hogy ilyesmiket tanítunk feleslegesen, hanem hogy ezzel szemben teljesen kiaknázatlanul hagyunk ezekben az években egy nagyon fontos életkori sajátosságot. Arról a képességről van szó, amit Mérei a "mesére való fogékonyságnak" nevez. A gyermeklélektani irodalom szerint négy-ötéves korban kialakul egy sajátos, "mesét hallgató" viselkedésmód. "Ez az első megjelenése annak a viselkedésnek, amellyel a felnőtt olvas, filmet vagy színdarabot néz. A műalkotás befogadása - ez a merengő, beleélő, képzeletet mozgósító, érzelmeket ébresztő magatartás - gyermekkorban a mesére való beállítódással kezdődik" (Mérei). A mesére való beállítottság nyolc-kilencéves korig tart. Ezekben az években az iskolában eltöltött idő túlnyomó részének - a kötetlen mozgás és játék mellett - mesehallgatással kellene eltelnie. Azt sem tartanám tragikusnak, ha az első két-három osztályban a gyerekek matematikát és hasonlókat egyáltalán nem tanulnának. Hangsúlyozom: a szó legszorosabb értelmében vett meséről van szó, és nem az olvasókönyvek tudálékoskodó, március tizenötödikét, a törökök elleni küzdelmeinket vagy Illyés nagyapjának kovácsmesterségét bemutató olvasmányairól. "A meseinek és a reálisnak az egybevonása szétfoszlatja a mesebeállítottságot, a felnőttekbe vetett bizalom síkjára tereli a képzeletet, és ezzel elzárja a gyerek elől az esztétikai örömnek ezt a korai forrását" (Mérei). A mesebeállítottságban megnyilvánuló vágyteljesítő gondolkodás továbbélését figyelhetjük meg a nyolc-kilencéves kor utáni években - egészen tizenkét éves korig - a kalandos, a mindennapostól eltérő, de racionálisan megszerkesztett, valóságos elemekre épített történetek iránti érdeklődés formájában. Ez a holdutazások, Robinson Crusoe-k, Verne-regények és kalandos útleírások korszaka.
Természetesen a további éveknek is megvannak a maguk tipikus olvasmányélményei. A mesehallgatás, később az olvasás általános funkciója a fontos: "A könyvek megtanítják a gyereket arra, hogy nem kell - hiszen nem is lehet - mindent valóban végigcsinálni, közvetlenül átélni; beleéléssel is részesei lehetünk a történéseknek. Így tanulja meg a gyerek azt, hogy olvasni valamiről érvényes élmény; lelkesedni egy olvasmány hőséért, elérzékenyülni a sorsa fölött, hiteles érzelmi megnyilvánulás. Az olvasmányoknak ezt a hatását elősegíti az, hogy a gyerek érzelmi úton könnyen megközelíthető, hajlik a beleélésre. Képzelete mozgékony, a kompenzáció és a vágyteljesítés fonalán nehézség nélkül követi a történéseket" (Mérei).
Ha mindezeket az élményeket a gyerek az iskola első éveiben az iskola közvetítésével kapja, akkor megvalósul a csoda: a gyerek abban a tapasztalatban részesül, hogy köze van mindahhoz, ami az iskolában történik. A mese a gyermek első találkozása a szellemivel, az intellektuálissal. Ennek az örömteli találkozásnak az élménye egészen az érettségiig elkíséri. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez az intellektuellé válás pillanata. Ha ezt a pillanatot elmulasztjuk - márpedig most elmulasztjuk -, akkor minden erőfeszítés hiábavaló: a jeles érettségi bizonyítvány (esetleg a diploma) átvétele után a tanulás, az olvasás, a tudományok és művészetek iránti érdeklődés, a világ dolgain való elgondolkodás igénye mind - minthogy ezek az iskolai évek alatt is csupán külső kényszerek hatására, sokszor csak látszólag valósultak meg - sutba dobódnak.

A felvételik 

Magyarországon a továbbtanulási lehetőségek mennyiségileg és főleg választékban alatta maradnak a társadalom szükségleteinek, ezért egyes szakokon igen magas felkészültséget igénylő felvételik vannak. Ez a negyven évre visszanyúló öngerjesztő folyamat végterméke.
A középiskolák minőségének szinte egyedüli paramétere, hogy diákjainak hány százaléka tudott a felsőoktatásban továbbtanulni. (A továbbtanulásra elsősorban a gimnáziumot végzetteknek van esélyük.) Aztán hamarosan kialakulnak a mítoszok a "nagy hírű", "erős" gimnáziumokról. E mítoszoknak legtöbbször semmi alapjuk nincs, leszámítva azt a statisztikai tényt, hogy a "legendás hírnév" következtében a tízszeres túljelentkezés lehetővé teszi számukra, hogy a "legjobb" tanulókat vegyék fel, akik várhatóan a felvételi vizsgákon is jó eredményt produkálnak. Mindenesetre a felvételi őrület súlypontja az egyetemekről manapság áttevődött a gimnáziumokra. Most már itt figyelhető meg az öngerjesztő mechanizmus: az általános iskolák minden erejükkel a gimnáziumi felvételikre igyekeznek felkészíteni tanulóikat, a gimnáziumok pedig tovább szigorítják a felvételi vizsgákat. Nem csoda hát, ha a szülők tizenkét éven át szüntelenül gyermekükért aggódnak. Az előrelátók már második elemiben magántanárt fogadnak, hátha az tudja, hogy ami 12-es számrendszerben 721, az mennyi a 8-as számrendszerben. A hanyagabbja csak első gimnáziumban kap észbe, mikor rájön, hogy nem tudja megmondani a gyereknek, mennyi az oxigén 2p elektronjának kötési energiája.
Vagyis az iskola, a gyerek és a szülő az alsó tagozattól kezdve a felvételik körüli (egyáltalán nem alaptalan) hisztéria légkörében él. A felvételiknek ez a nyomása az iskolai élet egészére rátelepszik. Nem számít semmi más. Ördögi kör ez, hiszen nyilvánvaló, hogy nem lehet az iskolai munka legfőbb célja és motivációja az, hogy a gyerek az egyik iskolai periódusból a másikba jusson. Teljesen felborult értékrend! "Nem az iskolának, az életnek tanulsz!" - hogyan lehetne ezt a triviális igazságot ma képmutatás nélkül kimondanunk?

Az egyetemi felvételi keretszámokat a kereslethez kellene idomítanunk. Tévedés ne essék, nem a "munkaerőpiac" keresletéhez, hanem a felvételre jelentkezők keresletéhez. Az államnak nincs joga beleszólni abba, hogy ki, milyen tanulmányokat kíván az egyetemeken folytatni. Az egyetemisták pontosan fel tudják mérni, hogy milyen diszciplínákat tanuljanak a saját boldogulásukhoz! Ezzel szemben még mindig a szocializmus idején kialakult merev egyetemi struktúrában gondolkodunk. Hogy ez a mechanizmus mennyire rossz hatékonyságú, hogy mennyire nincs összhangban a hallgatók tényleges érdeklődésével, hogy mennyire alkalmatlan a társadalomban ténylegesen felmerülő igények kielégítésére, azt jól mutatja - a túljelentkezések és aluljelentkezések arányain túl - az a jelenség, hogy a legtöbb diák manapság több szakra is beiratkozik, mert egyetlen szakon nem kapja meg azokat az ismereteket, amelyekre igénye van. Ha valaki ma például mesterséges intelligenciafejlesztéssel szeretne a jövőben foglalkozni, akkor jól teszi, ha tanul egy kis statisztikus fizikát a fizikus szakon, valamennyi biológiát a biológus szakon, valamennyi pszichológiát a pszichológia szakon, nem árt esetleg egy kis nyelvészet, aztán szüksége van a számítástechnika szakon elsajátítható tudásra is. Ma ezt csak három-négy szakra való beiratkozással érheti el, ami túl sok időbe telik, és feleslegesen tanulja több szak számára érdektelen részeit. Ráadásul még mindig nem szerzett meg számára minden szükséges ismeretet.
Az alsóbb iskolákat eltorzító felvételi hisztériát megszüntetni, és a felsőoktatás minőségét, illetve hatékonyságát fokozni ugyanazzal a változtatással lehet: el kellene végre felejteni a szakokat, és nagyon liberális tárgyválasztást, és a karok, egyetemek közötti áthallgatást megengedő kreditrendszert kell bevezetni. (A most bevezetésre kerülő rendszer nem tett mást, mint a korábbi merev struktúrát lefordította a kreditrendszer nyelvére.) Fel kellene ismernünk, hogy az nem jó, ha mondjuk minden informatikus egyforma felkészültséggel kerül ki az egyetemről. Ellenkezőleg, az a kívánatos, hogy ki-ki saját érdeklődésének megfelelően más és más összetételű tanulmányokat folytasson.

A diákok túlterheltek 

Ez a hosszú ideje közismert tény, úgy tűnik, senkit sem izgat komolyabban. Nem tudom, összeszámolta-e valaki, hogy egy gimnazista diáknak naponta hány órát kellene eltöltenie tanulással, ha az iskola által támasztott összes követelménynek eleget kívánna tenni. Ez valószínűleg több, mint a hivatalosan mondott két óra, de a két óra is sokkal több, mint amit normálisnak lehetne tekinteni. Tény, hogy vannak napok, amikor a gyermekek késő estig leckéjükkel foglalkoznak.
A túlterheléssel kapcsolatban elsőként az iskolában eltöltött időről kell beszélnünk. Magyarországon a nyugat-európai és amerikai iskolákhoz képest az általános iskola legalább egy órával korábban kezdődik. Itt is az életkori adottságokat hagyjuk figyelmen kívül. Nem tekinthető normálisnak ugyanaz a kezdési időpont az első elemiben, mint az a gimnáziumban. Egy elsős gyerek alvásigénye átlag napi tizenkét óra. Ez azt jelenti, ha este nyolckor(!) lefeküdnének, akkor reggel nyolckor kellene felkelniük, amikor is a jelenlegi szabályok szerint már megkezdődik az első tanóra. Az életkor előrehaladásával sem igazán változik a helyzet. Egy tizenkét éves gyermek napi alvásigénye átlagosan tíz óra. Ha nyolckor kezdődik a tanítás - és a legtöbb iskolában 3/4 8-ra az iskolában kell lenni -, akkor (feltételezve, hogy civilizált körülmények között megreggelizik) ehhez este kilenc-fél tízkor kellene lefeküdnie. Ez olyan aszkéta (és értelmetlen) életmódot követelne a családoktól, amelybe az már nem férne bele, hogy mondjuk egy filmet a gyerekkel együtt nézzenek meg a televízióban, vagy elmenjenek egy koncertre. (A nulladik órákat, vagyis a nyolc óra előtti iskolakezdést hatóságilag kellene betiltani, beleértve a szakmunkásképzőket is!) Vagyis iskolás gyerekeink évtizedek óta krónikus alváshiányban szenvednek, de ez senkit nem izgat.
A következő gond az a - meglepően sok értelmiségi szülő által is osztott - tévhit, hogy tudniillik annál jobb, minél jobban leköti, leterheli a gyereket az iskola. Más szóval: baj, ha a gyereknek sok szabadideje van. Ez nem igaz. Mit tesz ugyanis egy gyerek, ha az iskola éppen nem ad neki feladatot? Játszik, barátaival van együtt (hat-tízéves korig ilyen, kifejezetten a pihenést, kikapcsolódást, szabad levegőn való mozgást jelentő tevékenységgel naponta öt órát kellene tölteni). A nagyobbak randevúznak, sportolnak, tévéznek, valamilyen hobbijukkal foglakoznak, moziba járnak, jobb esetben kedvükre való dolgokat olvasnak. Még az sem teljesen haszontalan, ha "semmittevéssel" töltik az idejüket, egy órán keresztül az ágyon fekve, lábukat az égnek meresztve. Egy tizenéves gyereknek nagyon sok átgondolnivalója van! Az iskola sok olyan feladatot ad, amelyek teljesítése sokkal értelmetlenebb időtöltés a most felsoroltaknál - beleértve a semmittevést is. Hogy a gyerekek szabad idejében végzett olyan "kulturált" tevékenységekről ne is szóljunk, mint zongoraóra, nyelvóra, koncert, színház, könyvtár vagy egy kirándulás. Nem túlzás, ha azt mondjuk, manapság a gyerekek művelődésének legfőbb akadálya, hogy iskolába járnak. Hogyan mehetne egy gimnazista hétköznap este színházba anélkül, hogy ne kelljen emiatt másnap "készületlenül" mennie az iskolába? Súlyosan téves tehát az az elképzelés, hogy minden, amit az iskola kitalál és a gyerekkel elvégeztet, az nemes és hasznos dolog, és ha ezt nem tenné, akkor a gyerek csak üresjáratban, értelmetlenül és haszontalanul élné az életét.
Az iskolának persze többet kellene tennie a gyerekek szabad idejének kellemes és értelmes eltöltéséért. Leckeírás helyett vonzó délutáni programokat kellene szerveznie. Meg kellene nyitnia a tornatermeit, udvarát, sportpályáját. Délutánonként filmeket vetíthetnének, működhetne a könyvtár (ha van), lehetnének klubok, komputerszobák, szakkörök, vitaestek, meghívott előadók és vendégek. Mindez persze elképzelhetetlen a diákok (és a tanárok!) jelenlegi túlterheltsége mellett, vagyis ezt az iskola maga akadályozza meg azzal, amit délelőtt művel.
Megdöbbentő a felnőtt társadalomnak az a felelőtlensége, amellyel szemet huny e problémák felett. Pedig a túlterheltségnek beláthatatlanul sok káros következménye van. Egészségtelen életmódhoz szoktat, sok gyereket neurotikussá tesz (orvosi vizsgálatok szerint a tanulók huszonöt-harminc százaléka szenved a neurózis valamilyen változatában), emellett műveletlenséghez vezet, és gátolja a gyerekek szocializációját, így az egész társadalom civilizációját. Ilyen életmód mellett a fiatalok nem tanulják meg a társasági élet rutinjait, nem gyakorolják be azokat az életmintákat, hogy hogyan kell ismerősökkel, barátokkal vagy rokonaikkal a kapcsolatot fenntartani, nem találnak rá önkifejezésük különböző lehetőségeire, nem alakulnak ki azok a szabadidő eltöltésére vonatkozó civilizált szokások, amelyek felnőtt életüket is kiegyensúlyozottabbá és tartalmasabbá tehetnék. Ilyen életmód mellett minimálisra szűkül az életnek az a szférája, amelyben a közvetlen, verbális kommunikációra lehetőség nyílna. Nemcsak más generációkkal, hanem saját generációjukon belül is romlik a kommunikációs és viselkedési kultúra. Ezt csak fokozza, hogy a számonkérési düh következtében az iskolai élet is úgy torzul, hogy egyre kevésbé pótolja ezeket a hiányokat. A rövid szünetekben a diákok nem beszélgetnek, hanem a következő órán írandó dolgozat anyagát tanulják. Már a számonkérési rendszer is túlterhelt. Melyik tanárnak van ideje manapság szóban feleltetni? A mai gyerekek összeesnek az ijedtségtől, ha azt kérem tőlük az egyetemi felvételin, hogy a táblánál beszéljenek a kihúzott tételről. A magyar iskola verbális analfabétákat produkál!
Oktatási rendszerünk védelmezői szeretnek hivatkozni olyan nemzetközi felmérésekre, amelyek szerint a magyar iskolások az élvonalban vannak, míg például az azonos korosztályú amerikai társaik még a középmezőnyt sem érik el. Valóban, matematikában és a természettudományokban vannak ilyen eredményeink (legfrissebb adatok szerint valamennyire visszaestünk). De milyen áron? Persze az említett mellékhatások felmérése sokkal nehezebb volna, mint egy matematikadolgozat megíratása különböző országokban. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy csak a sikeres tantárgyakat szoktuk emlegetni. Azt, hogy hol állunk mondjuk művészettörténetből vagy nyelvekből, hogy milyen tragikus a magyar gyerekek (és egyetemet végzett felnőttek!) szövegértelmező képessége, azt nem emlegetjük. De maradjunk csak a természettudományoknál. Magyarország mellett még Románia és egyes ázsiai országok - pl. Japán - állnak az élen. Miért van mégis az, hogy ha kinyitok egy nemzetközi tudományos folyóiratot, akkor elsősorban nem magyar vagy román, de még csak nem is japán tudósok cikkeit találom bennük, hanem amerikaiakét? Erre nem magyarázat a tudósok Amerikába vándorlása. Ez már a múlté! Az ok inkább a két oktatási program időbeli lefolyása közötti különbségben keresendő. A magyar iskola az általános iskolai korban és a gimnáziumban messze "intenzívebb", mint az amerikai. Ez a kilencvenes évek végéig az egyetemi képzés alsóbb éveire is igaz volt. Az egyetemi évek második felénél azonban, amikor a magyar egyetem általában kifullad, az amerikai egyetemeken akkor kezdődik az igazán kemény tanulás, ami aztán a magyarnál messze jobban működő graduális és posztgraduális képzésben éri el a tetőfokát.

A legnagyobb képmutatás: az általános műveltség 

A gyerekek túlterheltségének legfőbb oka az eltúlzott méretű, mindenkinek kötelező tananyag. A kritikákat az általános műveltségre hivatkozva szokás elhárítani. Felháborító képmutatás ez a felnőtt társadalom részéről! Egyszerűen hazugság, ha azt akarjuk elhitetni a gyerekeinkkel, hogy a felnőttek világában - akár csak a műveltnek mondott elit körében - lenne bárki is, aki a gimnáziumok teljes kötelező tananyagát tudná. Egy alkalommal, játékból, tíz-tizenöt elméleti fizikus kollégámnak kérdéseket tettem fel a gimnáziumi kémia anyagból. Az eredmény nem lepett meg: legtöbbje (velem az élen!) megbukott volna az iskolában. Azt állítom tehát, hogy az ott e tárgyban tanultak nem tekinthetők az általános műveltség részének. De felmérhetnénk, hogy a történészek között hányan volnának képesek megírni az érettségi biológia-tesztet. Ha valakinek felróható, hogy nem halad a korral, akkor az nem az iskola és nem a gyerekek, hanem a tananyag kialakításáért felelős "tudós" társadalom, amely nélkülözi a lényeglátást, és képtelen időről-időre elvégezni a szükséges nagytakarítást abban, amit általános műveltségnek nevezünk.
Ne higgyük persze, hogy a jelenlegi magyar iskola a maximalista tananyagával, szuperművelt ifjakat bocsát ki magából! A "sokat markol, keveset fog" tipikus esetével állunk szemben. Nyelveket nem tanítunk jól, beszédkészség-tanítás nincs, nem szoktatunk az olvasás, a zenehallgatás, a színház vagy kiállítás élvezetére. De nem tanítunk meg praktikus ismereteket sem. Nem tudnak komputeren gépelni, nincsenek hasznosítható egészségügyi és szexuális ismereteik, nem tanulnak meg főzni, varrni, barkácsolni, falat festeni, vízumkérő lapot kitölteni, levelezni, könyvtárat használni stb. Nincsenek rászoktatva sem a művelt, sem az egészséges, sem a gyakorlatias életmódra.
Az iskolában csak annyit volna szabad tanítani, aminek a tanár a többszörösét tudja. (Sokat tehát nem remélhetünk. A tanárképzés tragikus, a tanárok fizetése tragikus.) Az oktatás színvonala sínyli meg, ha a tanár bizonytalan az adott területen. Ebben a kérdésben is az iskola merevsége okoz nehézséget és az, hogy túlságosan komolyan veszi önmagát: azt hisszük, valami tragédia történik, ha egy gyerek éjjel-nappal csak a komputerekkel van elfoglalva, de nem tudja felmondani a meiózis (számcsökkentő sejtmagosztódás) fázisait.
Végül szólni kell egy nem kevésbé jellemző problémáról. Kritizáltuk már, hogy a tananyag nem a megfelelő korosztály adottságaihoz igazodik és túlméretezett. Mindvégig feltételeztük azonban, hogy - eltekintve e didaktikai problémáktól - tudományos szempontból helytálló. Sajnos, ez nincs így. Az iskolai tananyag, úgy, ahogyan az a tankönyvekben és - sajnos - a tanárok által előadott formában megjelenik, egyszerűen borzalmas. Alig találni tankönyvet, amelyik világos, netán szellemes, élvezhető stílusban lenne megírva. A legtöbbjét kicsinyes, fontoskodó nyelv, a kevés tényleges mondanivaló tupírozott, túlbonyolított tálalása, erőltetett (ál)tudományoskodás jellemzi. Mindeközben zavartalanul jelen vannak tárgyi tévedések, melyek furcsa módon még a tankönyvek javított, átdolgozott kiadásaiból sem akarnak eltűnni. De még a legjobb tankönyveinket is sokszor a szelektálás és a lényeg megragadásának hiánya jellemzi."