2012. szeptember 29., szombat

Úgy igazán...






Éppen




"...Köszönöm, hogy visszaadod a hitem, hogy van miért itt lennem még...!..."



Gyenge vagyok.


Nem.


Nem vagyok gyenge!



Nem tehetek ilyen kijelentéseket, ha nem akarok azzá válni!



Mégis...



A naivitásom, az ostobaságom...?


Megint úgy érzem, ...



"Megint...?"



Megint hibáztam...?



Vajon minden alkalommal én rontom el valahol...???




Vajon képtelen volnék a fejlődésre...?


Úgy igazán...??




Van-e még miért itt lennem - vagy csak én hiszem azt újra és újra...?






Szerves részem



00:40


Miért...?


Miért dőlök be újra ás újra a Szépségnek...?


Miért engedem magam újra és újra elcsábulni-elcsábítani...?



Talán Guruttama prabhunak van igaza.


Sőt.


Candrának és Pralád prabhunak.


De én naiv vagyok és romantikus.



Nem tudok lemondani a hitemről és reményemről, mert szerves részemnek érzem...

Sosem


Moon




Sosem növöm ki a naivitásom.

2012. szeptember 28., péntek

Megmosolyogtam




Eszembe jutott...


...egy régi emlékkép...


Mikor a Gekkóban dolgoztam (SZIE Gödöllő, egyetemi teaház) - a pult mögött pörgésben négyen-öten is igyekeztünk kiszolgálni az éhes ifjúságot -, rengeteget hülyültünk.

Valaki felvette a rendelést, beadta a többieknek, hogy ilyen-és-ilyen turmixot, melegszenyát kér, a többiek megcsinálták - majd a felvevő kivitte (ő látta ugye, hogy kié is volt - jó esetben emlékeztünk is rá).

Namost ha bejött egy észbontó csaj, hát persze, hogy nem lehetett nem megosztani a többiekkel az élményt (pult előtt vagy húszan, bent fojtott hangon "azzztakurva" - ja... kb. 5nm-es az egész hely a pult-konyharész :) )...

Benn mindig vegyesen voltunk fiúk-lányok - és hát a csajokat se kellett félteni, ha humorról, oltásról, vagy szivatásról volt szó...


Szóval eszembe jutott, mikor felvettem egy csinos rendelést ;), és a kedves Többiektől megkaptam tálcán gyönyörűen az egészet - a melegszendók tetején hatalmas kecsöp- és majonéz-szivecskékkel, hogy "Viheted..." :D


Keresd a csajokat, akik nyilván levágták, hogy kikészülsz tőlük - kezedben majonéz- és kecsöp-szívekkel...

Átadós-gyorsan-eltakarodós-röhögést-nem-megvárós... Szerintem... ;)

:D :D :D


Hej, azok a régi szép idők...! :D ;)



...aki isten akart lenni...



04:00 Még mindig.



Próbálok egyén maradni.


Próbálom kontrollálni az egóm, a gyengeségeim, amelyekből a vágyaim születnek.



Mocsok dolog ez a függetlenség.


Hiszen hol vagyunk függetlenek valójában...?


Sehol.


Függünk mindazoktól, akikhez a szívünk kapcsol.

Függünk a munkaadóinktól, a munkatársainktól, a lakótársainktól, de még a velünk egy városban lakóktól is...



Függetlenség.



Inkább csak a függetlenség illúziója.



És akkor a szinkronicitásról nem is beszéltem. És a belső kapcsolatunkról.

Igen, a hangra gondolok a fejedben, akivel olykor vitatkozol. Akinek olykor felteszed a kérdést, "Mit tegyek?"



Függetlenség...?



Csak az egó álma.



Azé, aki isten akart lenni.






Tőled kapom....





Szép





Vajon képesek vagyunk-e - képes leszek-e valaha a maga teljességében felfogni a Szépséget...?



Úgy értem...


Minden idegszálammal...

Egyszerre...


Teljes tudatossággal...





Nézlek, és újra és újra aprónak és jelentéktelennek érzem magam...



Ahogy az ember elvész egy monumentális templom főhajójában...




Csak hálát érzek, és csodálatot...




Vajon, aki tagadja Istent, érezte-e valaha már ezt...???



Vagy annak az életéből kimarad ez az élmény...?


Talán vak rá - képtelen a megélésére....?





Ezt az élményt is Tőled kapom...



Ahogy a vállad felett hátra nézel...


Ahogy fordulsz...


Ahogy lépsz...


Ahogy alszol, álmodban lágyan elnyíló ajakkal...





"Istenem, de szép...!"




Nem tudok mást érezni...



(...)



04:00-tól


Fájdalmasan szép...


Mintha olyan nagyra kellene nyitnom a szívem, hogy befogadhassalak, hogy széthasad belé...



Mégis - nem tudja nem vágyni, hogy kinyílhasson, s befogadhasson...









"Isten nagy - én kicsi vagyok..."











2012. szeptember 27., csütörtök

Valaki



Forrás


Hangulat 00:56



"Valaki most ébred . Álmosan dörgöli a szemét, lustán nyújtózik mint a macska, csiga lassúságúak tétova mozdulatai.

Valaki belép a kádba. Válláról lecsúszik a köpeny, megborzong kicsit. Testét a forróvíz hullámai lepik el. Jólesik neki, amint átjárja a mindent elárasztó forróság.

Valaki ép csókra nyújtja száját és mézédes ízt hagy az élmény maga után.
Valaki most néz ki egy ablakon. Látja, amint a szemben lévő házban kihuny egy ablakban a fény.

Valaki most fogant meg anyja méhében.

Valaki mentős diszpécser. Most fogadja a hívást , már adja is tovább. Gondolai messze járnak. Otthon, a családján, az asszonyán, a kényelmes félig üresen maradt közös ágyukon.

Valaki álmodik és boldog.

Valaki kezében egy másik ember keze ép most melegszik fel.

Valaki álmában forgolódik, közben hangosan hortyog, halkan motyorog.

Valaki fázik, mert hideg van, egyedül van és nincs kihez szólnia . Elbújna , de nincs hova. Párás füstfelhőt fúj lehelete. Az utca sötétje ellenségesen borul rá. Hajléktalan. Egyedül van. Nincs más körülötte, mint a sikoltó magány.

Valaki egy korttyal ivott csak többet, gyomra kavarog, fogadkozik, ezt soha többet nem teszi.

Valaki ül egyedül és csuklóját szorítja, hogy áradjon szét testében minél hamarabb az anyag.

Valaki gyermekét fájdalmas sikollyal ép megszüli. Gyermek most veszi első lélegzetét, elkezd élni. Velünk, mellettünk itt a Földön.

Valaki most búcsúzik a fájdalomtól, levegővétele az utolsó. Halk sóhaja kihunyó gyertyaláng.

Valaki most reméli, hogy megtalálta az igazit, és édesen álmodozik a szerelemről.

Valaki gyúrja a holnapi kenyeret. Hihetetlenül melege van a kemence túl forrón süt. Verejtéke kiapadhatatlanul végig csorog, az amúgy is elgyötört testén .

Valaki éhes és finom kajákról álmodik.

Valaki újságot olvas. Az ép kiesik a kezéből, mert elaludt, nyála csordul a mély álomtól.

Valakinek én mondom most .

-Nagyon szeretlek Kedves!

Valaki sötét cellában csücsül, elfogyott a fény benne, így most értelmetlenül fogy el az élete.

Valaki esti imát mormol és lecsukódik már a szeme.

Jó éjszakát!

Valakinek...

-Neked.

-Nekem.

-Mindenkinek."




Találtam egy újabb követendő gyöngyszemet.



...azt a hiányt nem lehet betölteni...






"Ha hiánymotiváltan élünk, akkor a gyógyuláshoz első lépésként arra a fájdalmas szembesülésre van szükségünk, hogy amit magzati korban, gyerekkorban, fiatalkorban nem kaptunk meg, azt már sosem kapjuk meg. Soha. Ez egy hihetetlenül fájdalmas veszteség, de nagyon ajánlom, hogy éljétek át. Nem érdemes azon fáradozni, hogy amit gyerekkorunkban nem éltünk meg, azt most megszerezzük - mert azt a hiányt nem lehet betölteni. A mai hiányt ma be lehet tölteni. A holnapit is - holnap. De azt az egykori hiányt lehetetlen. Egyetlen valódi esélyünk van: szenvedni kell. Gyászolni. Átélni a hiányaink fölötti mély fájdalmat. Hogy azt a valamit már sosem kapjuk meg, mert az a nap, az a helyzet elmúlt. A szó szoros értelmében azt gondolom: ez gyászmunka. Nyögni kell, zokogni, dühöngeni és tiltakozni. Mert ilyen érzések fognak jönni, de hatalmas erővel. Mégis érdemes ezen az úton elindulni, mert minden olyan gyászmunka, amit elvégeztünk a saját múltunkkal kapcsolatban, hihetetlen mértékben fölszabadít minket. Nem kell a terheket tovább hurcolni, ezért szabaddá válhatunk a jelen kapcsolatainkban. Ettől fogva például nem terheljük a társunkat azzal, hogy adjon meg nekünk valami olyasmit, aminek a hiánya harminc évvel korábbról származik, és az édesanyánktól kellett volna megkapnunk."


Részlet Pál Feri idén megjelenő, A szorongástól az önbecsülésig című könyvéből.

Ősi Ír áldás



Áldott legyen a Fény, mely rád világít és mely benned van,
Az áldott napfény sugározzon be téged
És melegítse fel szívedet, míg úgy nem lobog mint kandallók tüze,
Így minden idegen melegedni jöhet hozzád és minden barátod is,
Sugározzék szemedből a fény, mint ablakba állított
Gyertya fénye, mely a viharban vándorlókat hívogatja.
Áldott legyen a rád hulló lágy eső.
Hulljanak lelkedre a cseppek és csalogassák
A virágokat, hogy illatukkal megteljék a levegő,
De áldott legyen a nagy vihar és rázza meg lelkedet,
Hogy fényesre és tisztára mossa és sok kis tavacskát
Hagyjon hátra, amiben megcsillan az ég kékje
És időnként egy csillag is.
Legyen áldott a föld, az egész földkerekség,
Hogy mindenütt kedvesen fogadjon
Bármerre is vezessen utad.
Legyen puha a föld mikor terhétől fáradtan lepihensz
És legyen könnyű, amikor majd kinn fekszel alatta.
Olyan könnyen terüljön el fölötted,
Hogy lelked kiröppenhessen felfelé
És elérje útja végén

Az Istent!







Zaj





Furcsa érzés.


Mikor az életemben megjelenik a stressz, mintha lelki szinten felerősödne a zaj...



A kapcsolat halványul, az üzenetek, utalások már nem tiszták, a reakciók nem egyértelműek...




A kommunikáció nehézkesebb, ingerültebb, a megértés töredékessé válik.




Ez szembesít vele, hogy eddig nem volt stressz az életemben (egy ideje)...



És hogy nyugalomra vágyom.


Akárhogy is, de a természetem - ha úgy tetszik, a dharmám a nyugodt, szemlélődő állapot.


Persze nincs ezzel baj.



"Kell? Nem kell...? Mennem kell!"


Mondhatnám úgy is - "Vezess, kövess - vagy állj el az utamból!"





2012. szeptember 26., szerda

Lehetőséget kértem - és kaptam...




Hangulat


Találkoztam egy rég nem látott barátommal.


Beszélgettünk, és a beszélgetésünk ráébresztett a saját vakságomra...




Erőt kértem és lehetőséget, hogy gyakorolhassam a türelmet.

Arra értettem, hogy lehetőségem legyen türelmesnek lenni - vagyis lehetőséget kapjak Tőle erre...



És mit hozott a mostani helyzet...?



Lehetőséget, hogy türelmet gyakoroljak...

Nem egészen úgy és olyan értelemben, mint számítottam rá, de a végeredmény ugyanaz.


És mit teszek én...?



Elvesztem a türelmem.


Engedem, hogy a fellobbanó érzelmeim kimozdítsanak a béke és nyugalom állapotából.

Hogy támadásra - vagy épp védekezésre - késztessenek.




Ahelyett, hogy azt tenném, amire lehetőséget kértem - és kaptam...



Kárhoztatok másokat azért, mert a félelmeik irányítják az elméjük - miközben én magam éppen úgy a félelmeim hatása alá kerülök...

Hiszen én is félek...



Éppen az ő elvesztésüktől félek...

Hiszen fontossá váltak számomra...



Vajon időben felismertem a hibámat ahhoz, hogy változtassak...?






Köszönöm Uram, hogy végre - hogy ismét ráébresztesz saját gyarlóságomra, saját gyengeségeimre...!














Mert az élet igazol - avagy ami nélkül nincs élet....





Mood



Komolyan...


Mostanában kezdem megint azt érezni igazán, hogy "egyedül" vagyok...


És Bubu, hisztizz nyugodtan, de Te pontosan ugyanazokat a reakciókat mutatod, mint a többi ember körülöttem.

Ezért mondom igenis, hogy "csak Istent érzem" - mert a szinkronicitás továbbra is működik, a kért válaszok továbbra is érkeznek, sőt - olyan gyakorlati segítségeket is kapok, amiket eddig nem, vagy nem vettem észre...



"Miért gondolom, hogy az a helyes, amit én gondolok...?"...?!


Mert az élet igazol.

Ilyen egyszerű.


Mert a körülöttem lévőkben látom, hogy a félelmeik uralkodnak felettük, látom, hogy a szemeiket szorosan összezárják, és inkább a saját belső képük alapján ítélnek a világ és a többi ember felett, ahelyett, hogy ki mernék nyitni a szemüket...

Vállalva a kockázatot, hogy por, vagy bogár repülhet bele, és az fájhat is...


Lakótársam a józan észt tette fiókba a félelmei miatt, választottam az egész emberiséget és az emberi kapcsolatokat, mivel lemond a bizalomról, ami nélkül nincs élet...


Ahelyett, hogy a társat látnánk egymásban, mind csak a saját érdekeink érvényesítésére törekszünk, és közben még meg is sértődünk, hogy a többi ember miért nem ugyanezt teszi - mért nem a mi érdekeinket védi, mért a sajátját...


Pedig hiszem, hogy azért kaptuk meg pont azokat az embereket, akik szerepelnek az életünkben - Téged is Bubu, és Te pedig pl. engem is -, mert segítségünkre lehetnek.

Az életben, a fejlődésben, a tanulásban, vagy épp a félelmeink legyőzésében...


És mit csinálunk mi...?!


Elutasítunk.

Kritizálunk.

Elítélünk.

Kizárunk.

Kirekesztünk.

Anyázunk.


És közben mocskosul sajnáljuk magunkat, hogy milyen mostohán bánik velünk az élet, a sors, és általában mindenki.

Elsiratjuk az álmainkat, a terveinket, lemondunk és megalkuszunk, és falakat építünk.



Pillanatnyilag ezt látom magam körül.


És közben látom a magam oldalán, hogy a válaszok, a leckék, a tanítók és tanítások jönnek és jönnek, sőt konkrét helyzetek megoldásában is jelentős véletlenek segítenek.


És ezért spirituális értelemben mégis azt érzem, hogy nem vagyok egyedül.


Csak van egy elcseszett kötődésem az emberekhez.

Hozzátok.



Persze.


Magától adódik a kérdés - talán nem is én teszem fel idebenn -, hogy

"Akkor nem lehet, hogy el kellene engedned ezt a kötődést...?"



De én nem akarok lemondani Rólatok!







Mert szeretlek.




2012. szeptember 24., hétfő

Küzdelmeink





Mood




Miért olyan hihetetlen, hogy ha valaki segíteni akar...?



Miért olyan nehéz elfogadni, hogy az életben a járható utat kell megtalálni, ahelyett hogy az akadályokon kattognánk...?



Miért tűnik nekem annyira kézenfekvőnek, hogy sokkal kevesebb energiába kerül rögtön a megoldásokon agyalni, mint hogy a félelmeinket ápolgatnánk, és elmélyülnénk a problémákban, illetve a "mi lesz, ha nem sikerül?!" érzésében...??



Miért látnak támadó szándékot, a kinyújtott kezem mögött, amelyben nincsen fegyver, amely nem tart pengéket, nem mérget ad - csak tiszta őszinteséget, egyenességet, és alternatívákat a megegyezésre...?


Miért...?



Hogyan legyek transzparensebben őszinte...?

Vagy még nyilvánvalóbban segítő szándékú...?


Mit tehetnék még...???




Miért...?


Miért...



Azért nem adom fel, mert én akartam.

Én választottam, hogy kiállok a döntésem mellett.

Hogy én leszek az erősebb, és legyőzöm saját magam...


Hogy szembenézek a saját gyengeségeimmel, és túlnövök rajtuk, hogy mások javára erősebbé váljak...



Engem nem gyűrtök le ilyen könnyen...!


Kishitűség...!

Gyávaság...!

Egó...!



Nem győztök le ilyen könnyen!!!






Fejlövés, vagy fejlődés...?





Mood - 39:00



Néha elgondolkodom, hogy talán beképzelt vagyok...



Ma megerősítést kaptam, hogy ez nem feltétlenül beképzeltség.

Mármint hogy úgy veszem észre, bizonyos szemszögből előrébb járok a szembejövőknél.



Megkaptam, hogy sokkal "kompromisszum-készebb" vagyok. Már hogy "nekem ilyen a természetem"... (A nyilatkozónak persze nem, és éppen az "eredendőség" mentesíti a felelősség alól...)



Hát az egyértelműség végett e helyt kijelentem, hogy "nembazdmeg, én is fejlődtem idáig, és nem "készen kaptam""...

:/



Hosszú volt az út - éveket pazaroltam el rá, hogy a problémán meditáltam (vinnyogtam, toporzékoltam, sajnáltam magam, stb.), ahelyett, hogy a megoldásra próbáltam volna fókuszálni...


De tény - mára felismertem, hogy ez felesleges időpazarlás. Mert nem visz előbbre - csak lopja az energiánkat.


(...)



Kapom a leckéket.

Jönnek az első leckék, hogy megvalósíthassam az önzetlenséget...

Hogy megvalósíthassam a türelmet, hogy legyőzhessem önmagam, az egóm...



"Kérjétek, s megadatik néktek!"


Hihetetlen, hogy Isten mennyire komolyan veszi a kéréseinket...!





Győzni önmagunk felett...





"...

Mert még mindig nem érzed, hogy csak a tudatunk valóság.

Hogy a lényeg a döntés, és nem bármilyen felmerülő körülmény.


(...)

Meg kell tanulnod lassan, hogy a világban nem - csak önmagunkban létezik biztonság.

Hogy bizony küzdenünk kell a létért - önmagunkkal, a félelmeinkkel, amik kishitűséggel fertőzik meg a gondolatainkat...

Meg kell küzdenünk a szabadságunkért, meg kell küzdenünk a boldogság jogáért - mert boldogok csak úgy leszünk, ha megszabadulunk a félelmeinktől. Ha megtanuljuk kezelni őket. Távol tartani magunktól, feszes pórázon vezetni, hogy alkalmasint felhasználjuk az erejüket, hogy ha kell - éberen tartsanak -, de sosem engedni többé uralkodni őket felettünk.


(...)


"Csak akkor veszíthetjük el ezeket a csatákat, csak akkor vallhatunk kudarcot ismét, ha elfelejtjük, hogy ezek barátságos küzdelmek, hogy egymásért, és nem egymás ellen küzdünk..."


(...)




Azt kérdezted, "nem rontotta-e el a tegnap azt, ami lehetett volna...?"

Az, hogy ezt a kérdést feltehetted "face-to-face", hiszem, hogy azt jelzi - nem.

Sőt!

Hiszem, hogy ez egy fontos győzelem volt mindkettőnk útja során...


..."





Semmi sem állhat az utunkba, ha végre hinni merünk önmagunkban - ha merünk hinni abban, hogy egymásban hinnünk is érdemes...





2012. szeptember 23., vasárnap

Tágra zárt szemekkel...?!






Nem könnyű...


Mikor a legközelebb állók is ridegen reagálnak.

Mikor ők is csak az elvárásaikat hangoztatják az elfogadás helyett.


Mikor egy perc alatt senkivé gyalázhat az indulat.

Mikor mindent, amit eddig "felépítettem", semmivé foszlathatja az első szélroham, az első nehézség...


Miért van, hogy jót akarok "mindenkinek", és valahogy mindig, mindenki csak azt látja benne, ami nem sikerül...?

Hazugnak bélyegez oly könnyen bárki...


Vajon van egyáltalán értelme próbálkozni...?


Vagy bele kéne nyugodni, hogy esélytelen, és menni valami semleges felé, tágra zárt szemekkel...?!



És ha én nem akarok belenyugodni...?


Akkor mindig nekem kell az erősnek lennem, mindig nekem kell a toleránsabbnak, az elfogadóbbnak lennem...?

Aki mindent lenyel, mindent megért, mindent elfogad...?


Az önzetlenség végső soron azt is jelenti, hogy még a minimális megértést, még az ártatlanság vélelmét, a legalapvetőbb tiszteletet sem várom el...?





Képesnek kell maradnom a szeretetre akkor is, ha időről-időre sáros bakancsot kapok azoktól is, akiket a legbelsőbb vidékekre engedtem be - "sétálni"...?



El kell viselnem a kapott fájdalmat, vagy meg kell tanulnom, hogyan "ne kapjam meg" - vagyis hogyan engedjem el már rögtön, mielőtt megérintene...?

De ha...


Talán idáig kellene eljutnom...




Még nem megy.


Még számítottam rá.



Még hittem benne, hogy a szavak, a gesztusok jelentést - jelentőséget hordoztak...


Képes leszek egó, beképzeltség nélkül felülemelkedni a gyengeségeken...?


Még nem megy...




Még fáj.





2012. szeptember 19., szerda

Jó most így




A Te dalod



Napra új nap jön, reggelre új hajnal, s reggel megint...

Nézem a Nap bágyadt fényét - látom, hűvös van...

Rád gondolok.


Arra, hogy mikor itt leszel velem, és magamhoz ölellek, nem számít majd, hogy hideg van, nem számít majd, hogy mi lesz a jövőhéten, vagy a jövő hónapban...

Te leszel, és kész.


Ez most ilyen egyszerű.


Nem tudom, meddig.

Nem is akarom tudni.


Csak vagy.

És ez most jó.


Jó most így.


Várom a napot, mikor újra látlak.

És közben élek.

Kicsit Érted, kicsit csak úgy...


Jó most így.


Ahogy ölellek - ahogy cirógatsz...
Ahogy csókollak - ahogy csókolsz...

Nem kell most más, nem kell több ennél.

Jó most így.



Veled. :)




Légy áldott...






"Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek."

Ajkad az oltár





Mirtuszgyertyák világánál,
Félhomályban ébredek,
Templomom vagy - tán nem álom -,
Oltáradhoz térdelek.

Mellettem fekszel az ágyon,
Átölellek, védelek,
Édes ajkad az az oltár,
Feloldozásért remeg.

Minden bűnöd most feloldom,
Ezért vagyok itt Veled,
Megszülettem én e földre,
Minden léptem így vezet.

Megérkeztél - megérkeztem.
Eddig tartott hát az út.
Eljöttem, hogy elfeledhess
Minden múltbéli borút.

Ajkad csókkal oldozom fel,
így leszel újra szabad,
Kötelmeid én feloldom,
Te vagy pőrén, mi marad.


Nem is akarlak...




Felébredtem, mikor megláttalak.
Hosszú-hosszú álomból riadtam,
Egy pillanat volt, mit megragadtam.
Halkan csilingelt egy kis harang
Ébresztő! - ezt súgta a hang.

Álomittas volt még a szemem,
Mikor Rád talált,
Nem tudta álom-e még, vagy sem,
Amit lát -
Egy csodaszép kép várt rám.

Elindultam tétován Feléd,
Tán éreztem, hogy érdemes Beléd
Néznem, s látnom, hogy valóban Ki vagy
S e megérzés úgy fest, cserben most sem hagy.

Beloptad magad erős falaim mögé.
Beszivárogsz a gondolataim közé.
Kizárni már, ha akarlak sem tudlak,
De nem is akarlak kizárni, tudd meg!

:P





2012. szeptember 17., hétfő

"...Amit még senki... Amit más senki..."


Wake up...



Vicces, minél többet meditálok rajta, annál jobban érzem, hogy visszakaptam "tükörben" a korábban egyféleképp megélt helyzetemet...


Korábban én voltam kötődni képtelen, s a lány szerelmes - most a lány kötődni képtelen, és én...


Én vagyok az, aki sebezhetővé válok.

:)

Igen, mosolygok.

Mindennek ellenére mosolygok, mert ami történik, bár ijesztő, mégis csodálatos...

"Először édes, de a végén méreg..." :D :P


Ez bizony benne van a pakliban...

Persze nem akarok "belehalni"...


De vágyom rá, hogy megélhessem...

Vágyom rá, hogy megismerhessem...

Vágyom rá, hogy komolyabb legyen...


Vágyom rá, hogy olyat adhassak, amit még senki...

Amit más senki...




Ostoba dolog...?


Nehéz megmagyarázni, miért...



Talán azért, mert...


Talán érzem, hogy más Ő, mint a többség...?

Talán azért, mert ugyanazt hiányolja az emberekből, mint én...?


Talán hasonlítunk...?



Ahogy egyre több percet töltünk el együtt...

Egyre erősödik ez az érzés...



Ahogy látom nevetni, ahogy látom a csillogást a tekintetében, ahogy elidőz rajtam...

Ahogy egyre változik az érintése, amikor hozzám ér...


És közben a szavai óvnának Tőle...


De én nem akarok óvatos lenni!

Eleget óvatoskodtam eddig, azt hiszem...! :)


"Finoman lépj oda, ahová szeretnél...!"

"Vigyél energiát az életedbe!"


Ezt akarom tenni!


Meg akarom próbálni megvalósítani...!



Persze ez felveti a kérdést, vajon amíg én akarok, addig hogyan beszélhetek önzetlenségről...?


Figyelnem kell, hogy ne legyenek elvárásaim...

"Csak sodródni..."


Adni, és adni, és nem elvárni...





Nem tudom, mit hoz a jövő...

Nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet az...





"...
- Nem tudom, meddig tudok maradni...

- Két dolgot tehetsz, amíg itt vagy.
Aggódhatsz azon, mi lesz, amikor majd elmégy...

Vagy megélheted teljességében azt az időt, amíg itt vagy..."


Az örökkévaló léleknek nem esik jól valaminek a végére gondolnia...


Persze, előbb-utóbb mindennek vége lesz...

Remélem, ennek utóbb...


És remélem, addig még sok-sok minden belefér... :)



Ez már egy másik világ...



I promise you...





Lebegek...



Jössz, és csak kiemelsz a testemből...


Mész, és én csak együtt úszom a reggeli köddel a levegőben...



Csókod íze még itt van az ajkamon...
Ujjad nyomát is magamon hagyom...

Csak fekszem csendben és emlékezem az érintésedre...

Az illatodra...

A hangjaidra...


"...As you sleep through the night
Wake up slowly and it's a
different world..."



"...Nem tudom, meddig maradhatok..."



Én pedig nem tudom, meddig maradsz majd...


De most...


Most elvarázsolsz engem...


Egy pillantás csupán, és ez már egy másik világ a szemeim előtt...


Annyira közel vagy...

És csak remélem, hogy még újra látlak, hogy újra érezhetlek Téged...



Lehunyom a szemem, és máris újra csókolsz...


Álmodom, pedig el sem aludtam...










2012. szeptember 14., péntek

Durva




Durva visszaigazolása egy barátom szavainak...





"Megállapítottam hogy a Napoleon konyak finoman kifejezve is szar ízű :D
Azon tűnődöm hogy tulajdonképpen ha szar minek iszom...
Nagy kérdés ez jelen esetben, aztán rájövök hogy alkohol, talán ezért
Most meg azon tűnődöm minek az alkohol de erre hamarabb jön a válasz
Mondjuk a választ ismerve még jobban nem értem miért is iszom,
hisz jókedvre nem derít, sőt, minden csak borúsabb.
Azt is kérdezem magamtól miért borúsak a gondolataim...
Van egy remek fiam, aki többet jelent számomra minden földi jónál,
van egy párom, akit örök hűséggel szeretek,
van egy munkám amit imádok,
kollégák akiket szeretek...
Mi a baj?!
Kérdezem magamtól...
Akárhányszor megkérdezem magamtól mi az ami nyomaszt,
mindig ugyanaz a felelet...
Szomorú és közhelyes a válasz a MA emberétől, az az tőlem...
Olyan dologra vágyok amit azt hiszem sosem érhetek el...
Ezt nem lehet megvenni, sem elnyerni, ezt érezni kell...
Igazából szavam sem lehet hisz részese lehettem ennek az érzésnek egy darabig...
Lehet ilyen nehéz most...
És hogy mi ez az érzés?
A BIZTONSÁG
Itt most nem anyagi biztonságról beszélek vagy hasonlókról...
Hanem ami ott van, mélyen, legbelül...
A szívben...
Amikor két szív egyé válik attól csodálatosabb érzés nincs is.
Amikor tudod van valaki aki ott lesz akkor is ha rád szakad az ég...
Aki kiáll melletted... jóban és rosszban
Aki veled van akkor is ha elviselhetetlen vagy
Aki fogja a kezed, aki érintésével tudatja...
"Helló én itt vagyok és leszek is az idők végezetéig"
Ez az ami hiányzik
Legalábbis nem érzem hogy jelen van...
De boldog voltam amikor érezhettem...
Egy éve...
A világ legboldogabb embere lehettem...
Soha nem gondoltam volna hogy ez másképp lesz.
SOHA...
És most mégis...
Érzés hiányzol!!!
Lehet hiperérzékeny vagyok...
Folyton megerősítésre van szükségem...
Hogy fontos vagyok, hogy kellek...
Hogy szeretnek...
Ember vagyok... hülye érző szív...
Aki semmi másra nem vágyik csak hogy szeressék
Hogy Ő szeresse, hogy neki is ugyanazt jelentse a másik, mint a másiknak jelenti Ő...
Ez van...
Ha kőszívem lenne nem fájna semmi...
De nincs :( "

2012. szeptember 12., szerda

Átkozhatom-e önmagamat...?




Könnyeim



Ó, Uram!
Miért engeded, hogy a gyermekeid egymást nyomorítsák meg...?
Miért engeded, hogy vakok legyenek az ajándékaidra...?
A csodákra, amelyekkel a szereteted lopod az anyagi életünkbe...?
Miért...?!


Nem értem...

Fel nem foghatom...


Hogy lehet, hogy a világ az én szemeimen át csodaszép, tele gyönyörűséggel, tele harmóniával, összhangzattal...

S más - és éppen az Ő szemén át pedig annyira kiábrándító, annyira embertelen, kiüresedett, semmitmondó...

Hogy még a Te szereteted legnyilvánvalóbb ajándékát is csak gyűlölni képes már...???



Ez vajon a Te átkod uram - Te bünteted ezzel...?

Vagy a vakság a sajátunk, s így az átkot is magunk idézzük önmagunkra...?!



Hogyan kellene, vagy kellett volna megtanulnunk megélni és együtt élni az ajándékaiddal...?

Hogyan kellene, vagy kellett volna megtanulnunk - vagy szüleinknek megtanítani Látni...?

Látni a Szépséget, a Harmóniát - és az Embert az emberben...???

Kinek kellett volna megtanítania a tiszteletre, hogy sose alázzuk meg annyira egymást, újra és újra, míg végül már csak remegő, öngyűlölő roncsokká nem leszünk...??



Átkozhatom-e az ostobákat Uram...?

Testvéreimet...

Önmagamat...






Szívzuhogás



Szívzuhogás


"...Te vagy, mi van. Te vagy az emlék.
Te vagy, ki küld és hívogat.
Futnék Tetőled, s visszamennék,
Dajkáld el az én kínomat..." (Kosztolányi D.)

"...Nem tudom, mi ez, de jó nagyon -
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom;
Ha balgaság, ha tévedés - legyen!
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem..." (Juhász Gy.)


"...Úgy élsz bennem, akár a vérem,
Nyitott szememben a világ,
Fájdalmaink a létezésben,
Mint ép üvegben a szilánk..." (Kiss D.)


"...Köröttem kusza az élet, kusza a sorsom;
Vértezz hittel, hűséggel állig,
S akkor én a halálos ágyig Beléd fogódzom..." (Nagy L.)







2012. szeptember 11., kedd

Ha jelen vagy...







"A boldogság nem valaminek a következménye - nincs az a táj, vagy hely, mely meg tudná adni. 
De ha jelen vagy, minden ott lesz."

(Csetverikov Anna)











"...legalább az érintés megmarad..."




"...Fiatal koromban, 23 évesen észrevettem, hogy kezdek nem jól látni. Több szemészhez is elmentem, mind nagy tudású emberek voltak, csak nekem nem tetszettek. Végül eljutottam Túri Károlyhoz, aki a hadseregnek volt a főszemésze. Megnézte, leültetett, és - elnézést a hölgyektől - így szólt: "Ez a szem szar. Meg kell operálni. Fiatal vagy, egy életen keresztül szükséged lesz a szemedre, hát tedd meg nekem azt a szívességet, hogy megvárod, amíg megvakulsz! Akkor könnyebb a műtét, kevesebb a rizikó is. Jó?"
Megtettem neki ezt a szívességet, és három évig éltem vakon, 26 éves koromig. Most nem részletezem, mi minden történt velem ez alatt az idő alatt, mert a lényeg ez az orvosi attitűd, hogy itt ül a szalmafonatú karosszékben két egészséges ember, és tárgyilagosan beszélgetnek egy beteg szemről, ami történetesen az enyém. Az élet pedig úgy hozta, hogy ez az epizód még egyszer megismétlődött az életemben, csak épp fordított felállásban. Valaki eljött hozzám, és azt mondta:
- Nézze, én magát nem ismerem, de láttam a tévében többször, és szeretnék valamit kérdezni.
- Tessék!
- Mit csinál az ember élete utolsó két hónapjában?
- Ezt hogy érti?
- 17 éves korom óta rákos vagyok, az Onkológiai Intézetben kezelnek. Már van feleségem és egy kisgyermekem is, de az orvosok most azt mondták, hogy nincs tovább. Nem tudnak tovább gyógyítani.
- Mennyi ideje van hátra?
- Úgy két hónap körül. Ezért kérdezem öntől, hogy mit csinál az ember az élete utolsó két hónapjában?
 Ez engem annyira szíven ütött, hogy a lehető legnagyobb baromságot válaszoltam neki, ami akkor eszembe jutott.
- Hát mit érdekli? Lehet tanulni angolul, művészettörténetet, filozófiát...
Ez olyan hülyeség volt, hogy elröhögte magát - és kínomban én is. Ahogy ketten elkezdtünk röhögni, egyszer csak földerengett bennem, hogy én éppen Túri doktort utánozom, vagyis két egészséges ember ül egy szobában, és egy pusztuló testről beszélgetnek, ami történetesen az övé. Ennek folyományaként haláláig beszélgettünk, sűrűn, nagyokat röhögve, és valahogy emberivé vált az egész dolog. Nem volt ebben részemről semmi fölény, nem úgy ültem ott, mint a túlélő vagy a professzor - két ember beszélgetett, és az övé volt egy test, ami rövidesen elpusztul. Ezt a módszert nem én találtam ki, csak megtanultam. Ahogyan megtanultam azt is, és mostanában nagyon foglalkoztat, hogy amikor egy haldokló még eszméleténél van, ahol közvetlenül születése után volt. Olyanná válik, mint az újszülött - már nincs lehetőség érzelmi kapcsolatra, verbális kapcsolatra, egyetlen kapcsolat marad: az érintés. Semmi más nincs már. Ahogyan pedig egy síró újszülöttet karba vesznek, elringatnak, és ettől megnyugszik, ha pánikrohamot kapott egy haldokló ember, akkor meg kellett érinteni a fejét, a kezét, le lehetett ülni az ágya mellé, magához húzta az ember, és ettől egy kicsit megnyugodott. Ugyanoda térünk vissza, ahonnét elindulunk. És nagyon jó, hogy legalább az érintés megmarad.
Ez marad meg utoljára."


(Popper Péter, Tudod, hogy nincs bocsánat... - részlet -, 2011)






2012. szeptember 10., hétfő

Legyen ez a második







Most, hogy mondanám -
Hogy ontanám
a szót,
Kutatom, s nem lelem -
Mit érzek, nem fedi -
A jót rezgetni
rest mind,
És nem "hepi"
így e helyzet -
Egy költőnek bizony kellemetlen,
Hogy szavakra őnála nem lelhet,
Ki keresi!
S a telhetetlen
egó
El nem viseli:
"...ez égő...!" -
így zeng a hang bent a fejben,
s hogy jegeljem,
Füstre gondolok,
vagy álomra,
S álmomba'
egy arcra,
Mely trófeája, s harca
szívemnek,
Kit ismét érzelmek kerít'nek,
S hevít'nek
forró lobogásig,
De ezt egy másik
alkalommal vetem majd papírra
ha az írás nem kín lesz, s alakítva
kissé versszerűbb lesz
mert ez
szörny
ű...

:P


Hát ma asz'szem, inkább alszom -
Meditálok kedves arcon...
Tekintetem rajta marad,
Ajkak csókja tán elragad,
S álom-szárnyon elrepít,
Hipp-hopp szerdát penderít
Elém, s vele azt az arcot,
Magammal hogy vívjak harcot...

De mert nem találok szóra,
Képpel mondom - itt egy rózsa...







Kicsit csikorog, kicsit nyikorog -
elkenődött már a rúzsa,
Künn feledtem téli hóban -
rozsdás már a régi múzsa... :D :P






Felismerés, avagy miért éri meg naplót írni...



2010. december - 2012. augusztus



Nyilvánvaló ismétlődés.


Evidencia: fontos lecke. Nincs tovább lépés, míg nem abszolválom.


Tehát...?


"Eléggé hinni...?"

Magamban, abban, amit megélni szeretnék.


Tudatosan megszilárdított hittel.

Következetesen cselekvésekké transzformált energiákkal.


"...Finoman lépj oda, ahová szeretnél..."

(Hiszen pontosan ez történt meg... )




Istenem...

Meg sem érdemlek ekkora kegyet...

"Te vagy az...?"






Néha, csak úgy, teljesen váratlanul telibe kap egy-egy üstökös...

Ragyog a Nap, csak vagyok bele a világba, élek gyanútlanul...


És aztán BUMM - csak pislogok, és keresem magam...

Cserepek mindenhol...



"Mi történt...?

Nem értem...

Hol vagyok...?

Hová lettem...?"



Egy pillanat alatt elvesztem a talajt, nem tudom, hol a fent és lent...

Nincs többé értelmezhető irány, nincs...


Nincs semmi, csak értetlenség...


Mintha lenne a szívedben egy érzés - "a lelked" - és egyszer csak egy nagy szikla röptében semmivé passzírozná a szíved, és ott maradna a helyén a lelked, testetlenül...


Tehetetlenül...




Song






Are You The One?


Are you the one?
The traveller in time who has come
To heal my wounds to lead me to the sun
To walk this path with me until the end of time

Are you the one?
Who sparkles in the night like fireflies
Eternity of evening sky
Facing the morning eye to eye

Are you the one?
Who'd share this life with me
Who'd dive into the sea with me
Are you the one?
Who's had enough of pain
And doesn't wish to feel the shame, anymore
Are you the one?

Are you the one?
Whose love is like a flower that needs rain
To wash away the feeling of pain
Which sometimes can lead to the chain of fear

Are you the one?
To walk with me in a garden of a stars
The universe, the galaxies and Mars
The supernova of our love is true

Are you the one?
Who'd share this life with me
Who'd dive into the sea with me
Are you the one?
Who's had enough of pain
And doesn't wish to feel the shame, anymore
Are you the one?

Are you the one?
Who'd share this life with me
Who'd dive into the sea with me
Are you the one?
Who's had enough of pain
And doesn't wish to feel the shame, anymore
Are you the one?
Are you the one?

Are you the one?


---

Te vagy Az? 


Te vagy az?
Az utazó az időben aki eljött,
Hogy meggyógyítsa sebeim - a napfényre vezessen;
Hogy ezt az utat járja velem az idők végezetéig

Te vagy az?
Ki ragyog az éjszakában, mint a szentjánosbogarak,
Az esti égbolt örökkévalósága,
Aki reggel a szemembe néz

Te vagy az?
Ki megosztaná az életet velem,
Ki belevetné magát a tengerbe velem
Te vagy az?
Kinek elég volt a fájdalom
És nem szeretne szégyenkezni miatta, soha többé
Te vagy az?

Te vagy az?

Kinek szerelemre van szüksége, mint a virágnak esőre,
Hogy az lemossa a fájdalmát,
A fájdalmat, amely néha képes a félelem láncaiba kötni


Te vagy az?
(Ki eljött) Velem sétálni a csillagok kertjében
A világegyetemben, a galaxisokban és a Marson
Szerelmünk szupernóvája - igaz


Te vagy az?
Ki megosztaná az életet velem,
Ki belevetné magát a tengerbe velem
Te vagy az?
Kinek elég volt a fájdalom
És nem szeretne szégyenkezni miatta, soha többé
Te vagy az?

 
Te vagy az?
Ki megosztaná az életet velem,
Ki belevetné magát a tengerbe velem
Te vagy az?
Kinek elég volt a fájdalom
És nem szeretne szégyenkezni miatta, soha többé
Te vagy az?
 

Te vagy az?
Te vagy az?

Te vagy az?




(Elnézést azoktól, akiket esetleg zavarnak a fordításbeli eltérések! Tekintsétek inkább "magyarításnak", átiratnak.)
















"Csak ússz az árral!", avagy "Most minden mindegy..."





Heart



Hát tessék...!


Jött az égi üzenet, s én kicsit döcögősen, de hallgattam rá...



Az eredmény...?




...



Mit mondhatnék...?


Döbbenet.



Idegen és félelmetesen bizonytalan érzés, de...

Megpróbálok nem kapaszkodó után kapkodni...


Megélem inkább, amit hoz a sors...

Amit Szerinte itt az ideje megélnem...



Hagyom, hogy vigyen az ár...



"Most minden mindegy..."




Talán csak egyetlen fogódzót szorítok az út alatt...





A Te kezed.













2012. szeptember 8., szombat

"Az Ön egyenlege 86 400..."




The Time - waits for no one


Sound



"Elpazarolt másodpercek..."

"...Használd fel bölcsen..."




Vajon mikor használom "bölcsen"...?


Szerintem minden relatív.





Minden egyes másodpercet megélek. Hiszen az életem része. Velem történik, a változás velem változik.

Lehet, hogy épp nem vagyok tudatos róla. Lehet, hogy épp kábulatban lebegek.


Az üzenetét, a tanítását mindenképpen megkapom.


Hogy vizsgázni a megtanultakból képes leszek-e most...


Az nem biztos.



Hogy visszatekintve az egóm majd bedobja, hogy "jajj, ha másképp csináltam volna" - szinte biztos.


Szerintem, mindenképpen fejlődünk. Minden másodperc hoz egy kis csomagot, amit talán csak évek múlva bontunk ki.

De fejlődünk általa.

Ki gyorsabban, ki lassabban...





Elgondolkodtattak Guruttama szavai.

Hogy most van különleges lehetőségünk a visszatérésre (a lelki világba)...


Hogy az elkövetkező korok nehezebbek lesznek.

Sötétebbek...

Nem lesznek lámpásaink...

Akik utat mutatnának...

Akik segítenének...


Korok, amelyekben nehezebb jónak lenni, mint most...



(És most villant fel, hogy - ha az örökkévalóság (lélek) mércéjén egy élet csak egy villanás... Akkor 8 400 000 élet sem elképzelhetetlenül hosszú a lélek számára...)

















2012. szeptember 7., péntek

Tudnunk, látnunk, megvallanunk, s megfelelnünk...





Angels



"Megtanulni magunkkal békében, boldogan élni."



Úgy fest, nem elég az előadások anyagából - elméletből - zárthelyit írni...

Gyakorlatból szigorlatozni kell...



Minden eddigi anyagból...




Le kell vetnünk az illúzióinkból szőtt lepleket...


Tisztán, őszintén kell tudnunk, látnunk, megvallanunk, hogy egyedül vagyunk...


S megfelelnünk rá...



Tudatossá válnunk róla.



Valójában a döntéseink csak így válnak igazán őszintévé...

Tudatos döntéssé...


Igazán a mi - az Én döntéseimmé...



Arról is, hogy az időmet kinek adom...

Arról is, az energiámat kivel osztom meg...

Arról is, hogy kihez igazítom a lépteim...





Ez ad súlyt a döntéseimnek.


Ez ad tartást nekem.



Hogy minden szavamban, minden mozdulatomban, minden döntésemben Én vagyok...

Benne vagyok...








(Néha csak röhögök magamon, mennyivel előttem jársz... :D )








Emlékeztető




Samsara



Néha elgondolkodom, hogy vajon, mikor kitartóan törünk egy-egy cél felé... Vajon nem erősködünk-e a folyóval szemben...?

Nem lehet, hogy éppen el kellene engednünk a görcsös akarást, és engedni a sodrást, hadd vigyen...?


Hiszen a folyó tán jobban tudja, merre tart... S mi sem véletlenül úszunk épp ebben a folyóban...




Az öregember és a folyó

Kínában, jó 2500 éve történt a dolog. A kínai parasztok a folyó partján, a rizsföldeken dolgoztak. Kemény, embert próbáló munka. Tűzött a nap, fülledt, párás volt a levegő.
Épp az új rizspalántákat ültették el, mikor egyikőjük arra lett figyelmes, hogy valamit sodor a folyó. Kicsit közelebb mentek és látják, hogy egy öregembert visz a víz, de szemmel láthatólag az öreg nem csinál semmit. Még akkor sem, mikor a sebes áradat a folyó fenekére nyomja. Pár perc múlva meg újra feldobja a víz.
A parasztok otthagyták a munkájukat és szaladtak a sebes folyó partján, hogy majd botokkal és kötelekkel kihúzzák az öreget a partra. Mert azt látták, hogy az öregember él, csak épp nem próbálkozik kiúszni a partra, vagy inkább nem tud egyedül kijutni.
A folyó sodrása erősödött, a parasztok a futástól és az egész napi kemény munkától hamar elfáradtak. A testet a folyó egyre gyorsabban sodorta. Lassan abbahagyták a rohanást és kifulladva a folyó partján a sziklákra ültek és nézték, hogyan sodorja el a testet a víz. Reménytelenül lemondtak a megmentéséről.
Kisvártatva arra lesznek figyelmesek, hogy csurom vizesen ugyan, de az öregember jön feléjük a parton, szemmel láthatóan semmi baja.
- Hé, öreg, hogyhogy itt vagy!? Hisz a víz elsodort téged, le és fel nyomott a habokban, és te semmit sem csináltál, még akkor sem mikor mi feléd nyújtottuk a botokat. Nem úsztál, nem küzdöttél az életedért. Hogyhogy mégis itt vagy és semmi bajod?
Az öregember elmosolyodott, s így szólt:
- A titkom rendkívül egyszerű. Türelemmel vártam a kedvező pillanatot. Amikor a habok feldobtak, akkor teleszívtam a tüdőmet levegővel, mert tudtam, hogy hamarosan le fog nyomni a víz. És mikor lent voltam a fenéken, akkor pedig nem aggódtam, tudtam, hogy ez az állapot nem tarthat örökké, és a víz hamarosan feldob a felszínre. Nem kapálóztam, mert tudtam, hogy a víz sodrása erősebb nálam és csak arra ügyeltem, hogy az áramlatokat jól kihasználjam, ne ütődjek sziklához, kidőlt fához. Azt is tudtam, hogy a folyó nem lesz mindig ilyen erős, ott lent a völgyben lelassul a sodrása és ott könnyűszerrel ki tudok jutni a partra. Ez az én titkom, semmi más. Mindig kihasználom az áramlat adta lehetőségeket, és aszerint cselekszem. Nem bánkódom, ha a víz lenyom, és akkor sem ujjongok, mikor a felszínen visz, hisz tudom, mindennek van kezdete és vége.
A parasztok csodálkoztak az öreg szavain, mégis igazat adtak neki. Egyedüli módja, hogy az életét meg tudta menteni az, ahogy így cselekedett. Elmondása szerint követte a benne lévő hangot.
A tanulság:
Az ember mindig a jóra tör, hogy még jobb legyen, de néha napján bejönnek kisebb, nagyobb bosszúságok is. És mikor az életedet ezek a kis dolgok zavarják, akkor gondolj arra, hogy sem a rossz, sem a jó nem tart örökké. A szép pillanatokat meg kell ragadni és meg kell élni, mert gyorsan elszállnak. El kell raktározni, hogy a téli napokra is jusson belőlük.




On-line



Eszembe jutott, hogy mennyire "rendszeres életet élek" itt.

Azaz menetrendszerűen előfordulok.

Ez két dolgot jelenthet:

a) vannak emberek, akikkel itt tartom a napi kapcsolatot, akik vannak olyan fontosak, hogy itt legyek nap, mint nap.

b) a kieső, nem alvással töltött időben a hálót inkább falként vonom magam köré, mint sem az életbe mozdulnék ki, és keresném a közvetlen kapcsolatokat...


Vajon melyik dominál...?

Vajon teljesebb életet él-e az, akinek nem jut ideje, hogy a hálón "kommunikáljon a Világgal"...?


Szopatás...?





Néha elgondolkodom, hogy vajon nem csak szopatás-e ez az egész...?


Aztán fülembe csengenek Guruttama szavai, hogy "Isten akkor csak tesztel, hogy mennyire akarod komolyan..."



Jön egy lecke, próbálok bizonyságot tenni, hogy felfogtam, és akkor a nyakamba szakad az újabb és még egy és még egy...

Csak úgy egymás után, mintha több szólamban kéne egyedül énekelnem, hogy felvegyenek a kórusba...




Szövegel-ő...




Ime egy ajánlás - akire érdemes odafigyelni.

Fanka


Talán csak nekem volt ismeretlen, de...

Érdemes olvasni a szövegeit a jobb megértéshez. ;)

2012. szeptember 6., csütörtök

Vizsgáim - avagy "Istenre bízom..."




Gouranga!




Érdekes érzés, mikor néha vissza-visszacsillan a múlt egy-egy sugara...




























Éppen mostanában került terítékre az elengedés, mint lecke...


S lám, már kapom az alkalmat én is, hogy vizsgát tegyek, s bizonyítsam - "elengedtem"...


És az önzetlenségből - hogy valóban őszintén tudom-e mondani, "örülök a boldogságodnak"...






Kimondom.




Görcsölés nélkül.






És hogy megítélje őszinteségemet, Istenre bízom...




Hisz és bízik...





Kaptam:





„A barátság igazi dicsősége nem az egymás felé
kinyújtott kéz, nem a kedves mosoly, nem is a társaság
öröme, hanem a lelki-szellemi megvilágosodás,
amelyben részed lehet, amikor rádöbbensz, hogy
egy embertársad hisz és bízik benned!”


Mintha erről kezdene megfeledkezni a többség... :(

Az Egedi-kísérlet, avagy a hétköznapi gyilkosságok...




Nem mondanám, hogy újdonságot jelent számomra az anyag-energia-azonosság gondolata, de ilyen durva tapasztalatokon még mindig meg-megütközöm.

Az idézet A belénk égett múlt c. 2011-es kötetből származik.


"...Mindezt az úgynevezett húrelmélet fogalmazza meg, mely a kvantumfizika törvényein át szembesít a dimenziók lehetséges  sokaságával, a megismerhetőség határaival és a szellemi dimenzióteremtő hatalmával. (...)
Márpedig minden új kihívással foglalkozni kell, hiszen ha szubatomáris, vagyis atom alatti szintre megyünk, vagy a táguló Univerzum felé nyitunk, akkor egyaránt arra bukkanhatunk, hogy egyszerűen minden mindennel összefügg! Az Univerzumban egyszer egymással találkozó elemek, sejtek, létező lények téren és időn át is fenntartják a "kapcsolatot", reagenssé, "ismerőssé" válnak, tudnak egymásról.
Hadd meséljem el ennek illusztrálására az Egedi-kísérletet!
A tojás a legnagyobb önálló sejt,  ami vizsgálható, tehát nézzük meg, mi történik, ha két tojást egymás közelébe viszünk. Kisvártatva egymásra rezdülnek. Ezt EEG- (elektroenkefalogram) vizsgálattal, a tojásokra helyezett elektródákkal ellenőrizhetjük. Az egyik ad egy kis jelzést, majd ugyanilyen szinkronjelzést ad a másik is. Megbarátkoznak. Bocsánat, hogy metaforákban fogalmazok, de így sokkal könnyebben érthető a folyamat. Ha a híres magyar kutató, Egedi György itt volna, ugyanígy mondaná el, én közvetlenül tőle hallottam, hogy a kísérlet mennyire különleges volt. Ezután az egyik tojást átviszik a másik szobába, és várnak. Rövidesen azt tapasztalják, hogy jelzéseket ad le a másiknak, amelyik a szomszéd szobában veszi a jeleket. Vagyis a két sejt tovább kommunikál egymással. 
Ezután az egyik tojást belepottyantják a forró vízbe, vagyis hát megfőzik, megölik.
Abban a pillanatban a másik szobában lévő tojás "elájul", 24 óráig ingerületi állapotba nem hozható. Egyszerűen beleájul az ijedelembe..."


Na most egy kérdés merül fel bennem ezek után...



MI A FENÉT CSINÁLJAK A HŰTŐBEN LÉVŐ 10 TOJÁSOMMAL...???




Győztessé válni kell...




Vannak nehéz döntések az életben.


Általában valamilyen félelem teszi nehézzé őket.


De annak, aki szabadon szeretne dönteni, képesnek kell lennie, hogy szembenézzen ezekkel a félelmekkel. Hogy ne hagyja befolyásolni magát általuk.



Sokáig azt gondoltam, nincs, amitől félnék. Magam mögött hagytam minden félelmemet, mikor elfogadtam, hogy "örök lélek vagyok".


Azután felismertem, hogy bizonyos döntéseket mégis halogatok. Bizonyos helyzetekkel mégsem szívesen nézek szembe.


Tehát: félek szembenézni velük.




Eljött az idő.


Megtörtént.


Találtam valamit, ami sokkal-sokkal fontosabb, mint a félelmeim.

Valamit, ami a puszta létével ad erőt.

Sőt, igazából szinte elsöpri a félelmeket, mint szökőár a... Mindent. :)


Ma megküzdök magammal. Vagy inkább...

"Nem verekedés lesz, csak verés." :P


Feszültség azért van.

A tudatalattim már álomban is generálta a ma képeit.


De erős vagyok.

Nem tántoríthat el senki. És semmi.





Mert van, aki sokkal fontosabb.







2012. szeptember 5., szerda

Kaptam...






"...A mostani idők pillanatról pillanatra erősödő energiái minden eddiginél nagyobb jelenlétre és tudatos választásra szólítanak. Új egyensúlyt, harmóniát, egységet teremthetünk önmagunkkal és a világgal - a választás valóban a miénk!

Nézz csak körül a külvilágban, s nézz körül belső világodban: önmagadban! Kihívást jelentő élethelyzetek, kimondott és kimondatlan szavak, képek áradata, s mindenekelőtt: a gondolatok és érzelmek egész turbulenciája, odakinn és odabenn egyaránt.
Hogyan reagálsz a Téged ért hatásokra? Minek adsz energiát? Min tartod a figyelmed? Mit kívánsz megtapasztalni? Mivel akarsz összehangolódni? Mi az, amit valójában szeretnél? Itt a lehetőség, hogy dönts... dönts, dönts és DÖNTS, s vigyél energiát abba, amit élni kívánsz.
Gyengéden, de határozottan lépj oda, ahová szeretnél - és közben azt se feledd: minden lépés fontos lépés, a látszólag kicsik, sőt a legapróbbak is! Ha kell, minden percben hozd meg a döntésed újra, s érezd az erőt és könnyűséget, mely azon nyomban felszabadul!..."













2012. szeptember 4., kedd

"...Kőkemény, maradandó..." - avagy "...másról suttog..."






Piano


Első bejegyzéscím: "Szerelmünk magánya"



Talán a legnagyobb illúziónk a szerelem...


Ami elhiteti velünk - vagy talán inkább elfeledteti, hogy nem igaz -
a közös lét realitását...




"Egyedül jöttünk erre a világra..."





Mégis...



Aki tudatosan éli meg, azt nem csapja be...

Annak mást jelent...

Másról suttog...



Annak az odaadásról, a kitartásról, a szeretetről, a bizalomról ad kőkemény, maradandó tanítást...



Ez a "tantárgy" a húzósabbak, a sok-kreditesek közül való...


De talán a legtöbbet ebből profitálhatunk - "odakint".













Ködben - bekötött szemmel...




Szemerkélő

"...



Hallgatom a tanításokat, meg a bhakták beszélgetését, és sokszor azt érzem, bár építőleg akarnak hozzám szólni, valójában fogalmuk sincs a valóságomról...

Olyan dolgokról beszélnek célként, amelyekre én már visszatekintek...

Olyan elveket fogalmaznak meg, amelyektől én már továbblépni szeretnék...



És persze vannak részek, amikre még mindig felismerésként csodálkozom rá én is...




Szinte látom magam körül az embereket, ahogy bekötött szemmel téblábolnak egy ködös sétányon - beszélnek egymáshoz, tanácsokat próbálnak adni, vagy osztják az igazságaikat - a saját igazságaikat -, pedig csak tapogatóznak mind vakon...


És én egy vagyok közülük...


Ezek után hogyan mondhatnék bárkinek bármit is...?

Hogyan "akarhatom", hogy "hadd vezesselek"...?

..."

"Adnék-e tőrt...?"



Feeling



"...

Hiszen "minden" akarsz lenni - valószínűleg - annak, akinek a kezébe leteszed magad...


Már ha valaha képes leszel még erre...


Vajon én képes vagyok-e még erre...?


Vagy szükségszerűen elveszítjük a képességünket...?

A csalódásaink által...?

És így válunk képessé "függetlenül, tudatosan szeretni"...?


Én le tudnám - le merném-e tenni magam a kezeidbe...?

Adnék e tőrt a szívem fölött...?



..."

Mi van Veletek...?!



Sound



Nem tudom, mi van az emberekkel...


Vagy velem...?


Nem érzem, hogy támadólag kommunikálnék...

Persze olykor elvesztem kicsit a türelmem - de bocs, hát kössetek fel érte...! :P



Mégis rendre támadásként értékelik a szavaimat a címzettek...


Hát ennyire elfelejtette már mindenki, mi is az, hogy véleménykülönbség...?

Hogy ez nem egy casusbelli, nem oka arra, hogy egy kapcsolatból korcsok marakodását csináljunk...


Nem becsüljük hát többre magunkat és egymást ennél...?



Miért van, hogy ha hallok egy számomra kevéssé szimpatikus véleményt, felmérem, hogy vajon érdemes-e megosztanom a sajátom, érdemes-e megvilágítani egy másik szempontot, egy másik lehetőséget - és olykor, ha a válasz nem, inkább elfogadom, hogy ő így látja - és csak befogom a szám...?

Én is nekieshetnék a másiknak...


Hány, de hány hozzászólást tartottam már meg így magamnak...!?


Ma már nem divat az elfogadás...?

Nem divat a feltételezés, hogy ha valaki - egy ismeretlen - szóra nyitja a száját, akkor azt legalábbis semleges, ha nem jó szándékkal teszi...?



Tényleg ennyire rideg világban éltek...???
:(:(:(:(:(






2012. szeptember 3., hétfő

Együtt is egyedül...




Lullaby




A másik oldalról nézve...


Igen.


Emlékeztettetek, hogy továbbra is egyedül vagyok.

Hogy mindenek ellenére egyedül vagyunk. Mindannyian.

Egymás mellett is.



Az életünket egyedül éljük meg.

Akkor is, ha a társas magányt választjuk, és odaadó szolgálattal "igyekszünk elfeledtetni" egymással a tényt...



Azt hiszem, némiképp visszatért a régi szélsőséges énem... :D




De végeredményben így van.

Igaz.


És nem is baj, hogy így van - hiszen valóban meg kell tanulnunk a saját lábunkon állni - élni...


És ez nem jelenti, hogy ne segíthetnénk egymást.

Hogy ne játszhatnánk el az "együtt" gondolatával...


Hogy ne élhetnénk meg az illúzióját...



Tudatosan is... ;) :P



Lám...

Megtapasztalhatom a saját bőrömön, hogyan ragadnak illúzióba a szélnek eresztett érzékek...! :D

Az "együtt", a "közös valóság" illúziójába...



Még nem tudom kimondani, elismerni, hogy mindez hiábavaló volna...

Még remélem, hogy épülhetek, tanulhatok a tapasztalás által...






Függetlenül...



My happy ending



Talán valóban.

Talán csak a saját talaj-vesztettségem miatt kapkodok fűhöz-fához... ;)



Talaj-vesztettség...?

Valóban...?

Vagy csak jó lenne kicsit elrugaszkodni...? :D



Szerintem még két lábbal állok a földön... :P

Kicsit zizegni azért szabad, nem...?!

:D


Nem láttatok még igazán elszállt állapotban... ;) :P

És talán jobb is így...

Túl magasról tanultam meg arccal földet érni...

Nem megyek többet ész nélkül olyan magasra... :D



Hol a határ megfontoltság, és beszariság között...?!

Jó kérdés...


De végül is pont leszarom!

Hiszen éppen ezt mondtátok, hogy kevesebb gondolkodás - nem...?!

:D




Amit megélek, az enyém.

Függetlenül mindenkitől.

Szükségszerűen.


Csak néha magam is emlékeztetnem - vagy emlékeztetnetek - kell... :P ;)




Bujdoklás - avagy az út nem itt ér véget... Itt kezdődik...




"...Ha az Úr ezt a sorsot szánta Neked...
Ez elől nem menekülhetsz...!

Ha most megmakacsolod magad...

És így bujdokolsz - sosem küzdöd le a félelmedet...
Az egész életed egy óriási rettegés lesz..."




Miért olyan nehéz elfogadnom...?!

Miért küzdök ösztönösen - újra és újra ellene...?!



Talán mert a sorsunk sosem olyan egyszerű, mint első ránézésre hisszük...?


Talán mert az egó kényelmesen feladná az első adandó alkalommal - de a Lélek tudja, hogy valójában sokkal-sokkal több van a dolgok mögött, mint hogy megálljunk a felszínen...?


Mi hát a Sorsom...?

Örök harc a megértésért...?

Vagy a meg-nem-értettség elfogadása?

Tán az örök bizalmatlansággal viszonzott bizalom élménye...?



Milyen furcsa.

Egyfelől igyekszem tudatosítani, hogy az ember önmagában kerek egész.

Másfelől látok embereket magam körül, akik boldogtalanok, akik egyedül maradtak, akik befalazzák maguk...

És úgy érzem, "valahol félresiklott az életük, hiszen nem tanultak meg párkapcsolatot kialakítani, benne együtt élni, benne küzdeni egymásért önmagukkal, az egójukkal... Küzdeni önmagukért - önmagukkal, az egójukkal..."


"Az ember egyedül is eljuthat egy bizonyos szintre."

Ebben a védikusok is egyet értenek.

De az út nem ér itt véget... Sőt.

Itt kezdődik...

Innen jön a valódi kihívás.


"Mert aki másokat legyőz, erős - aki önmagát legyőzi, Hős."









"...Melletted..."




"...Hiába mászok én, mindig jön ugyanaz a gödör..."



"Minden találkozásnak oka van."

Üzenetet hoz, valamilyen tapasztalattal tanít...


Vajon engem mire tanít a találkozásunk...?

Vajon Téged tanít a találkozásunk? Vagy csak bántalak a szavaimmal...?

Mondhatnám, hogy inkább hagylak - egyszerűbb volna, és biztosan kényelmesebb is.

De hiszem, hogy nem meghátrálni születtünk. Nem azért, hogy amikor valami kicsit jobban fáj, mikor valami nehezebb, akkor megfutamodjunk...

Nem akarlak magadra hagyni.


Bár lehet, sok dolgod, sok megbeszélnivalód volna magaddal.
Talán ezekhez nem is lehet közöm, hiába szeretném, hogy ebben is segíthessek...


Melletted akarok lenni.











2012. szeptember 1., szombat

Még mindig nem...



Szilaj



Ma megint...


Ma megint azzal ér véget a napom, hogy azt érzem,





"Bárcsak már ott tartanánk, hogy megbízol bennem...!"




De nem.


Még mindig nem...







A döntő lépés előtt



"...Saját szavaim szóltak..."





"...A nagy rizikó abban van, ha a fájdalomtól való menekülés miatt, el sem merünk rugaszkodni a peremről, hogy újra repülni próbáljunk..."




"...A nagy rizikó abban van, ha a kudarctól való félelmünkben el sem merünk rugaszkodni a peremről, hogy újra repülni próbáljunk..."





(Sóhaj...)



Úgy érzem magam, mint amikor ott toporogsz a döntő lépés előtt, és parázol frankón...


Kezdődik az első hónap.

Illetve ugye gyakorlatilag csak folytatódik az élet - de ezúttal ismét húztam magamnak egy képzeletbeli vízválasztót...







A kiegyensúlyozott kapcsolatok 4 pillére




"...

Fejlett érzelmi intelligencia kell, hogy felismerjük egymásban, az embert.



Közös életvitel - párhuzamos életszakasz. Közös tevékenységek, őszinte beszélgetések.

Önbecsülés és Tisztelet egymás felé. Mindenki annyi tiszteletet kap a másiktól, amennyire önmagát tartja. Tudnunk kell fejlődni, hogy a másik felnézhessen ránk.

Kiegyensúlyozott, intenzív szexualitás.

A pénzhez való viszony.

..."


(Csernus)

Szembesüléseim




Ma beszélgettünk Monával, és jött egy csúnya felismerés közben...


Sok minden van bennem, de ezeknek a töredékét sem valósítom meg.

Felmerült bennem, hogy miért van így...?



Talán - arra jöttem rá, hogy talán nem tanultam meg kezelni a kudarcokat...

Talán nincs rendben bennem az elfogadásuk, és a továbblépés...


Ezért lehet, hogy rengeteg színes vágy ébred, de keveset viszek át a megvalósításba...



Ez lehet az egyik oka, miért kaptam a céget, mi a lecke, amire tanítania kell...



Közben Govindában úgy szólt az egyik tanítás, hogy "a valóban értelmes ember folyton tevékeny, mert semmi pénzért vissza nem vásárolhatja az eltelt másodperceket.
És mikor visszanézünk az életünkre, nem lesz mindegy, hogy mivel is telt el..."


Furcsa érzés így visszagondolni...

Éveim teltek el depresszióval, a csalódásaim felett érzett... önsajnálattal(?)...


Rengeteg időt töltöttem el egyedül.

Rengeteg időt töltöttem játékokkal, filmekkel...

Persze a filmekből is képesek vagyunk tanulni szerintem. Gondolatébresztőek.

Rengeteg időt töltöttem el alkoholmámorban...



A kérdés az, hogy valóban mással "kellett volna"...?


Végeredményben ezek csak rólam szóló, tehát önző tevékenységek...



Megint túl sokat agyalok, igaz...? :P



Csak próbálom megtalálni...


Amit annyi üzenetben megkaptam már...







"Emlékezz...!"




Istenem, mennyi-mennyi mindent elfelejtettem...!


Mennyire...

Mennyire hálás vagyok azért, hogy elküldöd hozzám Őket, hogy emlékeztessenek...!


KöszönöMM!!







"A kicsi lélek meséje



“Egyszer volt, hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek: “Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten.
Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek.
Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. – Te vagy a Fény.

A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra, amit a Királyságban már az összes lélek tudott.
Pompás! – mondta – Ez igazán király!

De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:
- Szia, Isten! Most, hogy tudom, Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?

- Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.

- Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!

- De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.

- Igen, de meg akarom érteni milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.

- Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál.
Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.

- Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.

- Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy; és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg nincs itt semmi más, ami nem te vagy.

- Huh! – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.

- Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy, mint a Nap Sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek, a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertyalángjai nélkül, és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem ragyogna olyan fényesen.
Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy? – ez a kérdés.

- Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, – Te vagy Isten. Találj ki valamit!

Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.

- Mi az a sötétség? – kérdezte a Kicsi Lélek.

- Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.
Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.
Csak ha azt választod – válaszolta Isten. – Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.

- Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.

Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. – Ez egy óriási ajándék – mondta Isten – mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más.
Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet, a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt, az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül.
Így tehát – foglalta össze Isten – mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben, és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!

- Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják, mennyire különleges vagyok?

- Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a “különleges” nem azt jelenti, hogy “jobb”. Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek lenni.

- Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!

- Igen, és elkezdheted már most rögtön – mondta Isten, aki táncolt, ugrált és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.

- Miben akarsz különleges lenni?

- Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.

- Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. – Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?

A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges előzékenynek lenni másokkal!

- Igen! – értett egyet Isten, – és bármelyik pillanatban, bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.

- Tudom, mit szeretnék! Tudom, mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan.
A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?

- Ó, igen! – biztosította őt Isten – Ez nagyon különleges.

- Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az, amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.

- Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog, amit tudnod kell.

A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció.
Mi az? – sóhajtotta.

- Nincs senki , akinek megbocsájthatnál.

- Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni, amit az imént hallott.

Senki! – válaszolta Isten.
Minden, amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész teremtésben, aki kevésbé tökéletes ,mint te. Nézz csak körül.

A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel.
Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek , mint a Kicsi Lélek, maga.
Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.

- Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.

- Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen “különlegesnek” lenni.
És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az, amikor szomorúságot érez. De aztán egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből.
- Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta – Én segítek neked.

- Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?

- Adhatok valamit, amiért megbocsáthatsz!

- Tudsz?

- Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és teszek valamit, amiért megbocsáthatsz.

- De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes, te, aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?

- Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.

A Kicsi Lélek meglepettnek tűnt a válasz hallatán.

- Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat és cselszövő is.
Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik Vagyunk Valójában.
És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és most én leszek a “rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.

- De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon szörnyű lesz?

- Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit.
Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.

- Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.
Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a “nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.

- Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni.
Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!
Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben maradt.
Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!

- Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!

Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.
- Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.

- Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni.

- Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen.?

- Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.

- Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!

- Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem, Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.

- Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.

Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak.
És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.
Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg ha szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten mondott.

- Mindig emlékezz – mosolygott Isten – Soha nem küldtem mást, csak angyalokat.”