2011. április 27., szerda

Ki mondja meg?

Ébredés.
Egy újabb nap. Egy újabb, átokverte, nyomorúságos nap...
Élet...? Élet ez egyáltalán...?!
Nap, mint nap - ahogy tükörbe nézek - az a vigyorgó, tenyérbe mászó képű ficsúr megpróbálja elhitetni velem, hogy igen... Hogy ezt érdemlem, sőt! Hogy hálásnak kell lennem érte az illetékeseknek...!
Aztán, ahogy a reggeli forgatagban ismét a jól ismert utakra tévedek, újra és újra belém marnak a vágy hiénái, hogy emlékeztessenek rá - alig pár órája szitkozódó gyűlölettel zuhantam álomtalan álomba, menekülve, de meg nem szökve zsigereket szaggató karmaik, lélekigázó agyaraik elől.
Milyen kifinomult, ördögi (isteni?!) kegyetlenséggel szorítanak engedelmességre minket, ostoba pórokat!?
Lelkünk sóvárog a szépség, a magasztos harmónia után, míg testünket hormonokkal mérgezik, asztrálunkat ösztönökkel verik láncra...
Elrévedő tekintetem mögött láncon sínylődő, veszett kutyaként, acélrudakkal kordában tartott, tébolyult fenevadként szűköl lényem legelemibb része - tombolva tépi, szaggatja magát és kötelékeit!
Gyilkos dühvel feszíti ez a színtelen, szagtalan és íztelen erő - ez az áttetsző méreg, ez a téboly...!
Forró ólomként, gőzölgő higanyként marja végig az ereim mentén, csontig mélyülő sebeim...
Míg estére már kíntól remegő, nyüszítve vonyító, szánalmas korcs marad a reggeli ficsúr helyén...
Bódítószerek ködében bujkálva, enyhet adó elmúlást, a megváltó ébredést remélve éri éji álma.

Áldásnak, vagy emésztő mételynek szánt átok-e az asszonyi szépség...?!
Jutalmam, vagy büntetésem ők...?!

Ki mondja meg...?

2011. április 26., kedd

Butaság

Butaság azt gondolnom, hogy a butaságot pont én fogom orvosolni.

De elbaszott idealistaként, azért mindig reménykedem... Újra és újra...

:(

2011. április 25., hétfő

Ajándék...

"Mindig van okunk egy ajándékra...
Ha más nem, önmagában az, hogy élünk. Élünk és szerethetünk.
Hogy mosolyoghatunk. Hogy lehet egy szép történetünk. Hogy lehet múltunk, lehet jövőnk. Hogy egymás szemébe nézhetünk. Hogy adhatunk. Mindent.
Akár az egész világot. Hiszen az emberben ott van az egész világ. Benned is.
Ha magadat adod - az egész világot adod.
Mert mindig van alkalom az ajándékra."




Thx, KZs.

2011. április 24., vasárnap

Gyengén




Hihetetlen.

Hihetetlen, mennyire képes vagyok feloldódni az érzelmeimben...

A legelemibb, legpőrébb, legostobább érzéseimben - vágyaimban....

Ilyenkor, amikor a leggyengébb vagyok...

Amikor felvillannak képek, amikor - mintha emlékek volnának - meglepnek képek és képsorok - mikor szeretkezünk, mikor behódolunk egymásnak, mikor minden más megszűnik - mikor a végső határ a bőröd és a bőröm, mikor feloldódik tér és idő, mikor megszűnik a távolság, és megszűnik a magány...

Azt hiszed, egyedül vagy, azt hiszed, már régesrég vége - de tévedsz... Mert én ott vagyok - minden elkóborolt pillanatban, minden megszökött percben, mikor elkalandozol, mikor elveszted önmagad, és arra ébredsz, hogy elbambultál... Mikor gondolataid közt tengermoraj visszhangja zsong, mikor repülésből térsz vissza, szárnyatlan, légies önmagad...

Ezerarcú, mindig változó, s örökkön ugyanaz maradsz....

Sóvárog a testem, s lelkem mindig Téged ölel... E kettősség megöl...

Elhagytál - oly régóta már...

Mohó ajkad már nem rám vár, becéző kezed más tájakon jár...

Csak engem kínoz emléked - bár nem az vagy, kire e kastély szíve vár...

Ki vagy...?!
S ki vagyok...?!

Tűnődőn nézek a völgybe - míg ködbe burkolja magát a táj, és elmosódik minden határ - múlt, és jelen, igaz és hamis...

Vajon mért teremtette az Úr az Asszonyt...?

Átoknak, vagy ajándéknak szánta őt...?!

Számomra átok, vagy ajándék...???

Magam sem tudom...



Játék

"Van egy különös játék...
Nő és férfi játssza.
Írott szabályai nincsenek.
Szabályait egyedül a szívükben lévő érzés, az egymás iránti őszinteség, a tisztelet, a bizalom határozza meg.
Mert egy játékot lehet sokféleképpen játszani.
Lehet közönséges módon, ahol csak az számít, hogy nyerjek, mindegy, milyen áron. Taktikázom, minden eszközt bevetek, hogy gyorsan legyőzzem a másikat, térdre kényszerítsem, uralkodhassak felette, és megmutathassam a világnak, hogy ki vagyok én.
És lehet nemesen, amikor az számít, hogy a játékban együtt lehetek a másikkal, és az a cél, hogy mindketten élvezzük, mindkét fél arra törekszik, hogy a játék a másiknak szépet adjon, örömet adjon. Így a játék szép lesz, igaz lesz, amiben nincs kapkodás, nincs csalás, nincs vetélkedés.
És ebben a játékban csak együtt győzhetünk.
Nem legyőzni kell a másikat, hanem vele együtt győzni.
Győzni, és elnyerni a másikat.
És ez nem játék."


Thx, KZs.

2011. április 23., szombat

Fuss!

A "Mi kell a nőnek"-ben volt egy reklámfilm, amin együtt dolgoztak a Nike megbízásából. Tök jó gondolatokat szedtek össze benne.

Tegnap felavattam a társamat - a következő 1000 km hű szövetségesét. :)


Az első igazi futócipő az életemben. :) Merőben sajátos, és kellemes meglepetés volt. Olyan technológiai megoldásokkal dolgoznak, amire magamtól sosem gondoltam volna. Elvégre nincs az az épeszű ember, aki tudományos alapon gondolkodna egy cipőről...?!

Hát van az az ember... És nem csak, hogy van és épeszű, de még komolyan is gondolja, sőt választott hivatását meghökkentően magas színvonalon űzi.



Szóval tegnap, oly sok idő kihagyása után ismét úgy léptem rá az útra.
Azzal a végtelen szabadsággal, mikor nincs végállomás, nincs végcél...

Mikor nincs határidő, nincs nincs időzítés, nincs ébresztés, figyelmeztetés, vagy bármi, ami határt szabhatna...

Sötétedett, és péntek este lévén senki sem volt az utcákon...
Csak kétszer futottam össze hozzám hasonlókkal.
A levegő hűs volt, a lépteim felvették a zene ritmusát, és megszűnt körülöttem a világ...
Csak a következő méter, csak a hangok és a levegővétel üteme, a szellő cirógató érintése, a meg-meglibbenő lombok integetése és az egyre mélyülő szürkület maradt...

Dombon fel, és dombon le, utcáról utcára, lassan lángra gyúló testtel, szinte feloldódva a mozgásban, az ébredő fáradtságban, az est megnyúló árnyaiban...

Nem pótolható érzése a szabadságnak, az örökkévalóságnak...

Ilyenkor érzi meg az ember, hogy a világ több annál, az élet több annál, amennyinek a hétköznapok forgataga látni engedi.

Jó volt újra az Úton.
Mintha el se mentem volna - nem vetette szememre az elmúlt időt.
És visszavár...
Most is hallom, ahogy hív...



"Gyere...! Fuss...!"



2011. április 21., csütörtök

"Mért kínzol, ó...?!"

Mért kínzol?! Ó, mért kínzol engemet?!
Elfelejtenem Téged - végre -
Mondd, miért nem lehet?!
Sóvárgó hiányként miért marsz belém?!
Sosem volt-emléket, mért hintesz elém...?!


2011. április 18., hétfő

Valóság, avagy "Én hiszek Benned"

Minden szubjektív.

Ami nekem fontos, ami nekem érzékeny - arra a világ csak legyint.

Hiszen minden élő lénynek megvan a maga "legfontosabb", "legérzékenyebb" dolga, ami aktuálisan a világa közepe.

Olvasom Vágyi könyvét, és szembetalálkoztam egy régi gondolatommal - "Csak a Most létezik."

És elgondolkodtam, hogy vajon akkor kijelenthető, hogy "a szubjektív valóság pedig nem létezik?" (Nem "valóság...?")
Hiszen a világ számára az én gondom semmi. Legfeljebb egy semleges történés - a drámai színezetet az én szubjektivitásom teszi hozzá.

Eddig azt vallottam, hogy a valóság szubjektív, és mindenki egyenrangú valóságokat kreál magának, így külön világokban élünk.
Lehet, hogy ezt meg kell fordítani?! Lehet, hogy van valamilyen közös "valóság-sablon", egy "valóság-minta", amelyre mindannyian ráhúzzuk a saját szubjektív vásznunkat, amelyre lényünk festi fel az értékrend, az érzések és élmények színeit...? Ezáltal válik egyedivé a világunk...?

Lehet, hogy a Vonzás révén - aki felfedezi ezt az energiát -, képessé válik a sablon alakítására is akár...?
Ennek első lépése, hogy megtanuljuk irányítania  gondolatainkat - a vásznunkra festő ecsetet tartó kezet...?

Ma egy kedves, szeleburdi fiatal leányzó úgy érezte, összedőlt a világ körülötte.
Az én szemszögemből nézve semmi ilyesmit nem tapasztaltam - mégsem vonhatom kétségbe a tapasztalatait...

Persze, a tanulás egy olyan út, amelyen végig kell mennünk. Senki nem csalhatja le ezt a távot.
Mégis szerettem volna megvigasztalni. Elmondani, hogy ez csak most tűnik ilyen szörnyűnek - és ha kicsit messzebbről szemléli, látni fogja, hogy ez még semmi ahhoz képest, amit képes lesz elviselni, képes lesz megoldani...

Szerettem volna átölelni, és azt mondani, "Én hiszek Benned..."



Rád talál a segítség, avagy "véletlenek" márpedig vannak

Egyik ügyfelemmel kissé nehezen értünk szót. Azzal együtt is, hogy feltett szándékom volt ráhagyni a véleményeit, amelyekkel szakmailag egyáltalán nem tudtam egyetérteni. Emberileg rendben vagyunk, de az üzletben nagyon más szemmel látjuk a dolgokat.

Most száll be a hálózatépítésbe, és bevonna engem is - kaptam egy könyvet kölcsönbe Tőle.

Azért szeretem a hasonló írásokat, mert tele vannak olyan frappáns, eltalált idézetekkel, amelyekért egyébként több száz oldalt kellene végignyálazni. :)

Persze, nem - mindenesetre sok mindenre rávilágítottak számomra - tükröt tartottak a saját korlátaimmal, az ostobaságaimmal kapcsolatban, ezért rengeteget tanultam belőlük.

(Mellesleg vicces, hogy napok óta "elintézetlen feladatként" volt a fejemben, hogy nincs nálam "útközbenolvasós" könyv...)

Szóval kiszemeltem pár gondolatot:

"..."Vigyázz hogyan gondolkozol, mert az életedet a gondolataid formálják!" (Példabeszédek)


Mi lenne, ha az önfegyelmet kiterjeszteném a gondolataimra is...?

"A legnagyobb boldogság ismerni a boldogtalanság forrását." (Dosztojevszkij)

Kell, hogy legyen egy álmod - egy kristály tiszta kép arról, hogy hová tartasz.

"Lényed középpontjában ott a válasz - tudod, hogy ki vagy, és tudod, hogy mit akarsz." (Lao Tzu)


"Mások megismerése a bölcsesség - önmagad megismerése a megvilágosodás." (Lao Tzu)

Megtanultam, minél jobban szítod a parazsat a lelkedben, annál nagyobb lángra lobban és vonzani kezdi azokat a dolgokat, amelyek szükségesek az álmod megvalósításához.

"Egy ember a tettei összessége, semmi egyéb." (Mahatma Gandhi)

Nem a cselekvés, hanem a határozott cselekvés indíthat el bennünket a helyes irányba. Csak a cselekvés és a munka önmagában nem hoz sikert.

"A siker alapja a kudarc, és csak azon keresztül érhető el." (Lao Tzu)

Sokszor minél közelebb vagyunk a sikerhez, annál távolibbnak tűnik. Mintha a Sors el akarná tántorítani az imitátorokat, fenntartva a helyet azok számára, akik valóban komolyan gondolják, és hajlandóak megfizetni az árát.

Talán a legnagyobb lecke, amire az Élet megtanított, az a kitartásban rejlő erő.
Amikor már tudod pontosan, hogy mit akarsz, szembe fogsz találkozni a hozzá illő kihívásokkal. Na ez az a  pont, ahol nem szabad abbahagyni...!

Minél nagyobb kihívással kell szembenéznie valakinek, annál nagyobb győzelem vár rá a másik oldalon.

"Az emberek nem a sorsuk rabjai, hanem az elméjük rabjai." (Franklin Roosevelt)


"Tanáraid kinyitják az ajtót, de neked kell belépned rajta." (Kínai közmondás)

"Nem azért hibázunk, mert túl nehéz észrevenni az igazságot, hanem azért, mert a legkönnyebb és legkényelmesebb megoldás számunkra csak azt meglátni, ami összhangban áll az érzéseinkkel - legfőképp az önzőekkel." (Alexander Solzhenitsyn)

Amikor elhatározom, hogy pontosan mit is akarok, tudom, hogy létezik a hozzá vezető út, csak meg kell találnom. Az utat az akadályok jelölik ki!


"A felfedezés abból áll, hogy ugyanazt nézzük, amit mindenki más, és azt gondoljuk róla, amit még senki más." (Szent-Györgyi Albert)


"Az, hogy hol tartasz most, és hol leszel öt év múlva attól függ, hogy milyen könyveket olvasol, és milyen emberekkel veszed körül magad."


"Ha szeretnéd elnyerni mások megbecsülését, először becsülnöd kell önmagad." (Dosztojevszkij)


Megtanultam, hogy nem csak pénzért hajlandóak az emberek dolgozni, hanem sokszor az erkölcsi elismerés még nagyobb erőfeszítésre sarkallja őket.


"A tudás megszerzéséhez tanulásra van szükség, a bölcsesség megszerzéséhez viszont megfigyelésre." (Marilyn vos Savant)


Amikor a legjobbat adjuk magunkból, joggal várjuk el a legjobbat az Élettől.

"A megfelelő egyensúly és sebesség elérésének millió kombinációja van."


"Minél keményebb vagy magaddal, annál kegyesebb az élet veled - minél lazább vagy magaddal, annál keményebben jár el az élet veled." (Zig Ziglar)

Az ismétlésen és a gyakorláson keresztül alakulnak ki  a szokásaink. Egész életünk kialakult szokásaink halmazából áll, amely automatikusan működik. Ha valaki valóra akarja váltani az álmait, be kell programoznia hozzá a nyerő szokásokat. Kilencven nap alatt bármilyen szokás kialakítható.

Csak a hibáiból tanul az ember, ezért hibázni szabad.
Eljött az ideje, amikor a sarkadra kell állni. A tétlenség nem old meg semmit.

Neked sem lesznek ideálisabbak a körülményeid, mint MOST! Ha változtatni akarsz a sorsodon, azt csak MOST teheted meg, mert csak a MOST létezik. A múlt már nem létezik, a jövő pedig még nem létezik.

 Minél nagyobb erőbedobással dolgozol, annál több erő szabadul fel benned.

Amire a figyelmünket összpontosítjuk, az fog növekedni és elhatalmasodni az életünkben.

A nagy vezérek képesek áldozatot hozni. Tudják, hogy a sikernek ára van, és azt hajlandóak megfizetni. Képesek lemondani dolgokról a mában annak érdekében, hogy még nagyobb győzelmet arathassanak a jövőben.

Ha valaki megtanult szeretni egy másik embert, a házastársát, a gyermekét, a barátját, akkor megtanulta szeretni önmagát is. Ez egyben azt is jelenti, hogy megbocsátott önmagának. Ahogy megbocsátunk önmagunknak, és szeretet járja át a lelkünket, eltűnik a félelem és attól kezdve bármi lehetséges.

"Az önbizalom a siker első titka." (Ralph Waldo Emerson)
"Hinned kell magadban. Ez a titok." (Charlie Chaplin)

"Amikor elégedett vagy azzal, hogy egyszerűen önmagadat adod, és nem hasonlítgatsz, vagy versengsz, mindenki tisztelni fog." (Lao Tzu)

"Ha hiszel abban, hogy valamit meg tudsz csinálni, vagy nem - igazad van." (Henry Ford)

A jelöltek kételkednek és kifogásokat hoznak fel. Tesztelik, hogy milyen anyagból vagyunk. Gyurmából, vagy acélból. Ez a dolguk. Nekünk vezéreknek pedig az a dolgunk, hogy udvariasan, de határozottan éreztessük velük, hogy két lehetőségük van - vagy velünk tartanak, vagy félreállnak az útból.

Ha hiszel valamiben, akkor ki kell állnod mellette.

Minden helyzetben szabadon választhatunk, hogyan reagálunk. Ez az egyetlen szabadságunk, amit nem vehetnek el tőlünk. Mindegy, hogy mi hoz a sors, választanunk kell, és ahogy választunk, azáltal fordul az életünk jobb, vagy rosszabb irányba. Rájöttem, hogy minden helyzetben és problémában elrejtve ott van a végső kérdés. Vagy a sötétség felé lépünk, vagy a fény felé, és amíg élünk, lépnünk kell. Vagy a Teremtő szolgálatába állunk, vagy a gonoszt szolgáljuk. Nincs közpút. Gondolatainkkal és tetteinkkel életünk minden pillanatában valamelyik irányba mozdulunk, táncolva a fény és az árnyék között. 
A megváltásunk napja nem egy távoli jövőben van, itt van MOST.
Biztos vagyok benne, hogy a Teremtő segítségével minden helyzetben jól döntesz, és megtalálod a helyes megoldást..."


(Vágyi Jenő)

2011. április 17., vasárnap

Gondold meg jól

"Ha megszeretlek, 
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám.
De gondold jól meg.
Szalmazsákomra fektetlek,
porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm.
Itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levehetsz nyakkendőt, gallért
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is.
Hanem akkor hagyj nékem is,
én is örökké éhes vagyok.


Ha megszeretlek, 
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg -
bántana, ha azután sokáig elkerülnél."




Barátaimnak, szeretettel.


M.I.


Thx, kacsut

Ajándékok

"Ajándékok, amelyek nem kerülnek semmibe :
egy jó szót szólni,
egy beteget fölvidítani,
óvatosan csukni be az ajtót,
apróságoknak örülni,
mindenért hálásnak lenni,
jó tanácsot adni,
egy levél megírásával örömet szerezni,
jogos panaszt nem melegíteni fel újra,
nem tenni szóvá, amit a másik hibázik,
a levert hangulatot nem venni komolyan,
nem sértődni meg egy félresikerült szó miatt,
megtalálni a dicsérő, elismerő szót a jóra,
megtalálni az együtt érző szót a megalázottaknak,
találni egy tréfás szót a gyerekeknek,
elismerni az elkövetett helytelenséget,
örülni a holnapi napnak,
bizonyos dolgokra aludni egyet,
mindenre rászánni a kellő időt és gondot,
és mindenben, de mindenben szeretettel lenni."


Thx, KZs.

2011. április 16., szombat

Megpihenni - avagy "Amikor kéne az érintés"

Néha... Néha...?
Vagy annyira nem is néha - de ezt magamnak sem vallom be...?

"Néha" rám tör, hogy jó volna valaki mellett önmagamnak lenni. Amúgy klisék és teljesítménykényszer nélkül - csak úgy, a létezés és az együtt-lét öröméért.

Megpihenni egy bársonyos vállgödörben... Elnyugodni egy puha hasfalon... Eljátszani egy csípő vonalain...



És csak létezni, kilépve az időből...

Mi tart vissza...?!

Jó kérdés.

Talán az előítélet, hogy az emberek ennél többre vágynak.
Persze ez hülyeség, hiszen ugyanakkora esélye van, hogy tényleg, mint hogy nem...

Mekkora az esélye...?

Bár - érdemes egyáltalán esélyekről gondolkodnunk, mikor a véletlenek világát éljük...?!



Most érzem, hogy egyedül vagyok.




M.I.

Számmisztika

Ma komoly fordulóponthoz érkezett a karrierem.

2011. április 15-e pirosbetűs nap lesz a történelmemben.

Az első alkalom, mikor egyetlen üzletkötés hat számjegyű bevételt eredményezett...

Hasonló kellemes meglepetést kívánok minden kedves olvasómnak...!

Annyira nem szar Magyarországon élni...



:P



Ja... Ha valaki csatlakozna, lehet - csak jelezd! ;)

2011. április 14., csütörtök

Tengerentúli paranoia ;)

Az utóbbi időben a bejegyzéseim megjelenése pillanatában azon nyomban olvasóra találnak a tengerentúlon...

Vagy paranoiás vagyok (és csak nagyon ráértek odaát - idegenbe szakadt honfitársaim), vagy valamelyik hárombetűs nagytestvér tisztel meg a figyelmével... ;) :P :D

Az előbbi esetben köszönöm a megtisztelő figyelmet. :)

Az utóbbi esetben nyugi srácok, nem vesztegetem rátok az energiáimat. ;) :P

:D:D:D:D



M.I.

A biztonság álma - vagy: a bizonytalanság félreértelmezése?

Melóba menet, miközben élveztem a hűsen permetező esőcseppeket és a tavasz illataival kavargó szelet, elgondolkodtam, hogy mit is jelent a biztonság.

Arra jutottam, hogy a "biztonság ~ kiszámíthatóság".

A kiszámíthatóság számomra azt jelenti, hogy tudom, mire számítsak.

És itt felkaptam a fejem...

Tudom, mire számítsak...?

Azért vonzódunk az alkalmazotti léthez, mert számíthatunk rá, hogy megmondják mit kell tennünk, és ha megcsináljuk, fizetnek...? Mert a döntéssel járó felelősség - hogy mit kell csinálnunk - nem a mi nyakunkban van...?

Még ha unalmas is 40 éven át (lehet több munkahelyed) minden reggel felkelni és beérni időre - ott ülni az asztalodnál, vagy szaladgálni a raktáradban, a vendégteredben, elviselni a többi ember rigolyáit, összeszorított foggal hallgatni...
Még ha unalmas is (American Beauty) - tudjuk, mire számíthatunk...

Igaz, hogy a sorsunkat másokénak - a főnökeinkének, a cégünk tulajdonosainak - rendeljük alá.
Igaz, hogy egész életünket függőségben, kiszolgáltatottságban éljük le - miközben a biztonságról álmodunk.
Igaz, hogy bármikor dönthet felettünk bárki úgy, hogy a munkánkra kisebb szükség van, mint a pénzre, amibe kerül...

Elgondolkodtam, hogy ha a biztonság definícióját elfogadom így, a "tudom, mire számítsak" értelmezése szerint, akkor félrevezettem magam az elmúlt években, míg "a biztonság álmát álmodtam".

Hiszen a kiszolgáltatottság aligha egyeztethető össze a biztonsággal. A kiszámíthatósággal.

Biztosnak ma azt nevezem, ami az én akaratomtól, cselekvésemtől függ.

Bizonytalannak ennek megfelelően azt, ami mások akaratától, cselekvésétől függ.

Mi a bizonytalanság? A változás nem lehet bizonytalan, hiszen bizonyított tény, hogy minden változik. Az egész valóságunk végső lényege a változás, a fejlődés, a tanulás.

Tehát abban biztos lehetek - arra tudom, hogy számíthatok, hogy minden változik.

Ha arra számítok, hogy minden változik - vagyis az életem elemei nem állandóak, akkor fel tudok készülni a változó körülményekre. Ez csak akkor használhatatlan elv, ha feltételezzük, hogy minden tényező egy időben, egyszerre változik. Ez azonban csak ritkán fordul elő.

Olyan ez, mint a szörfözés (gondolom ;) ) - állok egy deszkán (ez az én akaratom, az elhatározásom). Ez a szilárd pont az életemben, amely csak tőlem függ. De ezen túl milliárdnyi vízcsepp mozog milliárdnyi irányban - én mégis állok ezen az imbolygó deszkán, sőt - haladok vele, sőt! :) Hasítom a tajtékot a hullámok taraján...! :D:D

Annak, aki megtanul szörfözni (megtanul alkalmazkodni a változásokhoz, megtanulja meglovagolni azokat) - annak bizonytalan deszkadarab a szörf...?

Vagy az egyik legjobb emberi találmány, amellyel bármikor bátran vízre száll, hogy megmutassa a tudományát...?! :)

A kérdés egyszerűnek tűnik: merjük-e elengedni az unalmast, az ismerős kiszolgáltatottságot - a biztonság álmát -, hogy megtapasztaljuk a külső szemmel bizonytalannak tűnő szabadságot, amelyben életünk irányát a mi akaratunk szabja meg...?


Vállalkozó vagyok.
Néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha csak besétálnék 8-9-re egy irodába, aztán 4-kor, 5-kor kisétálnék...? Megkapnám a kis nettó 200-300-zamat, és kész.
És remélném, hogy az új főnök normálisabb lesz, mint a régi volt. És remélném, hogy jövőre sem leszek benne a leépítésben/átszervezésben. És amikor eljön az ideje, együtt idegeskednék a többiekkel,  meg sajnálkoznék, hogy szegény Ő, akit annyi év után most elküldtek (Up in the Air) - és a mosdóban, miután nedves hajamat bámulom a tükörben, kiereszteném a hetek óta bennszorult mély levegőt...



Hát igen.
Néha vannak kísérteties gondolataim. Aztán felnézek a tavaszi égre  - "Jé! Mindjárt dél van!" -, és azzal a jóleső tudattal ülök be valahová ebédelni, hogy tegnap, meg ma megkerestem a 200-300-zamat, nincs kilátásban leépítés sem (jóban vagyok a góréval ;) ), és ha bármi úgy változna, hogy változtatnom kellene bármin, akkor megtenném - hiszen ezt tanulom már 3 éve... :D




M.I.

2011. április 13., szerda

Változás - "pozitív, vagy negatív?" /Holdfénynek ajánlva/


Szerintem a változás nem egyenlő az elmúlással. És ezt fontos hangsúlyoznunk. Ahogy Te is erre jutottál.

Egyetértek Veled abban, hogy "az van, amit hiszel". És tovább menve hiszem, hogy képesek vagyunk bizonyos dolgokban "állandóságot fenntartani". Ezek lehetnek azok a tényezők, amelyekben hiszünk. Az elveink közül az "időtállóak" - vagyis amelyeket megfelelő alapokra helyeztünk -, a világképünk elvont elemei - azok az axiomatikus határvonalak, amelyeket valaha, valamiért elfogadtunk határoknak - pl. nem veszem el más életét, nem tiprok el másokat világi hívságokért, stb.

Ezekben pl. létezik "állandóság" - persze az én "vonatkoztatási rendszeremen" belül, az én valóságomban.

Úgy gondolom, az "élet értelme" megtanulni elfogadni a változást, megtanulni a pozitívumot (lehetőséget, fejlődést) látni a változásban - és nem utolsó sorban megtanulni "meglovagolni", kedvünk szerint irányítani, kihasználni, megélni a változást - azaz "formálni a valóságot".

Lehet bár mulandó az életben számtalan dolog - az értelme a tapasztalás és a tanulás.


"...Testvérem kapcsolatánál jött fel a legtöbbször: hogy bármennyire is biztosak most egymásban, és az érzéseikben, nem lehet tudni, hogy mi lesz 10-20 év múlva. Lehet, hogy más emberek lesznek addigra..."

Nem lehet - egészen bizonyos, hogy más emberek lesznek. Ám a változás csak akkor lehet rossz dolog, ha (feltételezve az alapvető jóságot, mind beállítódást) passzív elszenvedője vagyok.
Ha megtanultam aktív szereplőként megélni a változást, akkor megtanultam irányítani, befolyásolni - tehát terelhetem arra, amerre szeretném.

Egy kapcsolatban pl., ha aktív vagyok - ma nem ez a jellemző, de EZ IS CSAK RAJTUNK MÚLIK -, akkor a változás nem a kapcsolat végét jelenti - sőt, inkább a megerősödését, az elmélyülését, "legrosszabb esetben" az új alapokra helyeződését (amelyet viszont nem rosszként élek meg).

Eddigi tapasztalataim szerint a kapcsolatok azon buknak meg, hogy a felek "ellustulnak", elfelejtenek kommunikálni, passzivitásba süllyednek és hagyják elhalni az érzésvilágot.

Azzal, hogy minden átalakulhat, eltűnhet egy pillanat alatt - a saját tapasztalataim alapján - nem tudok egyetérteni. Szerintem semmi sem egy pillanat alatt történik - max. csak az utolsó pillanatban figyelünk fel a változásra.

Jelenleg nem hiszem, hogy minden értelmetlenné vált volna az életemben, amióta eszerint élek. Sőt! ;)

Talán most értettem csak meg igazán a valódi értelmét... :)

:)

Üdv: M.I.


Előzmény:
"Azt mondják az egyetlen biztos dolog az életben a változás.

Mi magunk is folyamatosan változunk, fejlődünk, alakulunk. Semmi sem állandó. Ez valahol jó, hisz akkor a rossz dolgok se lehetnek maradandók.


De valahol meg, ha tényleg elhiszed ezt, akkor van bárminek is értelme az életben? Attól még, hogy igaz, nem feltétlenül jó, ha ennek mindig tudatában vagy, ha e szerint éled az életed, ha néha nem veszted el a fejed, és nem hiszed azt, hogy igenis van, ami nem változik.


Sokszor köszön vissza mostanában ez a téma; nemrég olvastam egy naplóban erről, testvéremmel is sokat beszélgettünk a témáról, tegnap P.-vel is előjött.


Testvérem kapcsolatánál jött fel a legtöbbször: hogy bármennyire is biztosak most egymásban, és az érzéseikben, nem lehet tudni, hogy mi lesz 10-20 év múlva. Lehet, hogy más emberek lesznek addigra. De ez persze csak elméleti kérdés, az ő kapcsolatánál amúgy 100%ig mellette vagyok, ha valakiknek van esélyük, akkor azok ők.


De akkor is, ha nem őket vesszük, kiábrándító abba belegondolni, hogy semmi az égvilágon nem biztos, a saját érzelmeid sem, minden eltűnhet, átalakulhat egy pillanat alatt.


És ahogy egyre többször kerül elő ez a téma, rájöttem valamire: hogy itt is, mint annyi dologban, az számít, hogy mit hiszel. Lehet, hogy változik minden, de te hiheted, hogy van, ami állandó. Igazából enélkül talán nincs is értelme semminek, hisz akkor miért küzdj, ha tényleg elhiszed, hogy minden mulandó? Akkor eleve fölöslegessé válik bármiért is harcolni.


Ha a kapcsolatokat nézzük, akkor én eddig úgy gondoltam, hogy nem ígérhetek senkinek semmit. Mert max azt tudom megígérni, amit abban a pillanatban gondolok, érzek.


De így meg semmi értelme.


Most már finomítottam a dolgon. Valahogy úgy látom (hogy ha maradunk a kapcsolati példánál) akkor nyilvánvaló, hogy az is változik, elmúlik a kezdeti lelkesedés, lenyugodtok, talán a szerelem is elmúlik, és átalakul szeretetté. És ez nem baj, ez természetes. De ez nem elmúlás, ez átalakulás. Változás ez is, de ez számomra elfogadható változás. Ezzel együtt tudok élni.


Igazából elfilozofálgatni jó erről a kérdésről, de ha e szerint élsz, akkor minden értelmét veszti. Hinni kell, hogy van, ami állandó."

2011. április 12., kedd

A nagyság álma, avagy: a név kötelez

Érdemes megfontolni, hogy ha hagyjuk feledésbe merülni a múltat, azzal nem azt a bizonyos szalmaszálat engedjük-e ki a kezünkből...

Ez a szalmaszál mindaz az érték, amelynek tudtunkon kívül is a birtokában vagyunk.

Nem csak a génjeinkben őrzött titok, nem csak a kulturális értékek, nem csak az intelligencia - de az a véletlen egybeesésnek kissé direkt együttállás, mellyel mindezek ötvöződnek a magyarságban...

Valami olyan plusz, amit tűzzel vassal próbálnak elvenni a magyaroktól. Mert félnek. Félnek attól, hogy olyanok vagyunk, mint ők - hogy úgy élnénk a hatalmunkkal, mint anno a  gyarmatosítók...


Mint tudjuk, az emberi gyarlóság - a gyengeségek nem genetikus hátterűek. Gyengeségek mindenkiben vannak - a kérdés, hogy erősségere örökölt-e hajlamot?
Vajon épp a mieink között ne volnának olyanok, akik világi csillogásért a saját anyjukat is eladnák...?
Akik 1 életre szóló hamis értékekért eladják az utánuk következő generációk jövőjét...?

Sajnos vannak. Mint mindenhol.

De mindig kevesebben lesznek, mint azok, akik méltóak az ősök nevére...
Mindig csak elenyésző kisebbsége ők a Társadalomnak - statisztikai hibahatáron élő, genetikai, átírási hibák - tévedések.
RAJTUNK múlik, hogy hagyjuk elaltatni a tudatunk, hogy álmunkban márthassanak tőrt belénk, kik nyílt harchoz gyávák és gyengék - vagy kirázzuk fülünkből a hazug kígyók mákonyos szavait, és dagadó kebellel szálegyenest állunk-e a Világ elé...

Mi, Magyarok.



M.I.

2011. április 11., hétfő

Szorongás

Észre sem veszed.

Egyszer csak, mikor közeledik a pillanat, keresed a menekülést. Bármi mást csinálsz, csak még ne kelljen megtenned.

Jajj, még ezt is - meg azt is...

Végül rájössz, hogy csak elodázod.

Rájössz, hogy az érzés - az a furcsa érzés a gyomrod és a gerinced táján...


Az a régi-új, ismerős érzés...




Szorongás.

2011. április 10., vasárnap

Kölykök

Ma kisegítő pótszülőként funkcionáltam a délután folyamán.

Katicát szeretem, mert a spontán helyzetek embere - így mikor a 6 nyolcéves kiscsajt kiterelgette a liftből a földszinten, közölte velem, hogy induljunk el, mindjárt jön, csak fönn felejtette a fényképezőgépet... "Fatal error..."

Hát mivel is indulhatna egy szülinapi party, mint egy vödör hidegvízzel...?! :D

Legalább azt tudnám, hogy hová megyünk...?! "Menjetek a hang után" - ez volt a liftből kiszűrődő instrukció - aztán már loholhattam is a nekieredő gyereksereg után, hogy valahogy megfeleljek pótszülői felelősségemnek - és ne engedjem őket autó alá szaladni...

Végülis egész szerencsém volt, hogy csupa leányzót fogtam ki - mint megtudtam tőlük, fiúkat nem hívtak a buliba, mert ők "olyan vadak"... -, szóval a csajok egész megbízhatónak bizonyultak, ami a közlekedést és a szétszóródást illeti. Épségben átjutottunk az Andrássy túloldalára, ahol a Liszt-téren Alma-koncert volt, meg arcfestés, meg pantomimes, meg lufibohóc, meg bűvész... :)

Némi sorbanállás árán lett hamarost két lepkénk, egy virágunk, meg négy lufink - pofira festve.

Érdekes volt látni a gyermeki vonások mögött sejthető női harmóniát, amit kiemelt a művésznő az egyszerű, lágy ecsetvonások íveivel.

Megcsapott a gondolat, hogy - bizony, hamar nyolc éves lesz a lányom, ha egyszer megszületik... (Végre...?)

Nyolc év, az majdnem egy évtized - és ez egy majdnem-évtized - illetve még egy - az én életemből is...

Érdekes volt látni, hogy eltérnek már ebben a korban a személyiségek... És látni azokat a hiányosságokat, amiket az elégtelen szülői jelenlét (mókuskerék) eredményezhet...
(Engem pl. kifejezetten zavart, hogy bár az arcfestés teljesen ingyenes volt, mint az egész rendezvény, mégis talán, ha minden 5. gyerkőcnek jutott eszébe megköszönni a festőnek, hogy kipingálta, vagy a bűvésznek, hogy megmutatta a trükköket...)



Furcsa.

Észre sem vettem, és felnőttem.
Ez csak az utóbbi hetekben tudatosult így.
Az önfenntartás nem lehetett értékmérő - hiszen már lassan majd egy évtizedes programom. A szerelem megélése még régebbi. A felelősségvállalás is.
Mi változott hát...? A tény, hogy lassan belépek a 30-asok klubjába...? Hogy innen már a 40 felé vezet az út...?
Hiszen ezek csak számok...!
Persze a saját hiedelmünket valósítjuk meg - ami azt jelenti, ha tudat alatt a 100-at tartom az út végének, akkor azzá is válik, és akkor igen csak közeledek a félidőhöz...


Elgondolkodtam azon is, hogy bizony - hiába nincs nálunk olyan biológiai "kényszer", mint a nőknél - ha egy bizonyos nőhöz kötjük a terveinket, akkor bizony igazodnunk kell "az Ő órájához"... És ezt én lehet, hogy túl későn ismertem fel...

...

"...Jó lenne Veled lenni..."

"Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Minden a helyén van. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Életedben a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.

Az igazság az, hogy szeretem. Csillapíthatatlanul szeretem... Az első pillanattól fogva. Akkor is szerettem, amikor meg...esküdtem, hogy nem. Nem tehetek róla, csak érzem.

- El se tudom képzelni nélküled az életemet. Magam előtt is rejtély, hogy jutottam el idáig, de nagyon sok minden, ami lejátszódik bennünk, örök rejtély marad számunkra. Jobb, ha az ember nem sokat gondolkodik ezeken a dolgokon, hanem egyszerűen tudomásul veszi őket. Hiábavaló itt minden gondolkodás. Senkinek se tudnám megmagyarázni, miért szerettem beléd.

Nem tudok mást mondani, csak azt: veled szeretném leélni az életemet! Még ha őrültségnek hangzik is. Azzal is tisztában vagyok, hogy csak most kezdjük megismerni egymást. Elismerem, hogy ez után a kijelentés után joggal gondolhatod, hogy őrült vagyok. De még soha életemben nem voltam semmiben ilyen biztos. De ha esélyt adnál nekem, nekünk, egész hátralévő életemben igyekeznék bebizonyítani, hogy jól döntöttél! Szeretlek! És nemcsak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a közös jövőt látom veled.

Csak úgy szép az élet, ha két ember összetalálkozik, és erősen megfogja egymás kezét, és megbecsülik és szeretni tudják egymást, és együtt építgetik az életüket.

Megbocsátottam a megbocsáthatatlant...megpróbáltam pótolni a nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket. Sokszor cselekedtem indulatból. Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban, akiktől sosem vártam volna, öleltem hogy védelmet nyújtsak és nevettem, mikor már nem bírtam tovább. Szereztem Örök barátokat. Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak - előfordult olyan is, hogy szerettek, de én nem tudtam visszaszeretni. Ujjongtam a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet és esküdtem örök hűséget, de volt, hogy teljes erővel mentem a falnak. Sírtam zenehallgatás, vagy fényképalbum lapozgatása közben és felhívtam valakit csak azért, hogy halljam a hangját. Néha elég volt egy mosoly , hogy "szerelmes" legyek. Sokszor éreztem, hogy meghalok a vágytól és féltem, hogy elvesztek valakit, aki nagyon fontos számomra, a végén mégis elvesztettem. De túléltem és még most is élek! Az életet nem csak túléltem és neked sem ajánlom, hogy ezt tedd!


ÉLJ! 

A harcba elszántan kell menni, az életet szenvedélyesen átölelni, emelt fővel veszteni és merészen győzni, mert a világ a bátraké, és az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon!"
(Charlotte Bronte)



Thx,Niko ;) (Tündérmackó)

2011. április 9., szombat

"Operatív bamba" - avagy bólogatni mindenre lehet

Veszélyes kór a kor. Vagy nem tudom, mi egyébbel indokolható, hogy az 50 feletti korosztály olyan szakállas díszpéldányaival hozott össze a Sors, hogy - minden tiszteletem az övék! Ilyen kevés agysejttel ilyen sokáig túlélni...!

Állok, szemkontakt (de minek), elmondom a tényeket, amik egyértelműen megvilágítják, hogy valamit nagyon félreértett - ezek meg csak nyomják a saját monológjukat. Tudod, az "Igen, de..."-kezdetűt...

Hihetetlen.

De hát...

"Pusztuljon a férgese! Kell a hely a fejlődőképeseknek..."


Ennyi.


M.I.

Esküvések, avagy az elmúlt évek bizonyságai

"Ne kívánd felebarátod házát, ne kívánd felebarátod feleségét,se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát – se semmit, ami a te társadé!"

"Isten van." - Van valami az anyagon túl - s ekképp  az Ok és a Szándék is felette áll a megismerhető fizikai valóságnak. Tehát a fizikai valóság létének lehet - és logikailag kell, hogy legyen - oka.

Ha Ő van, kétlem, hogy "beszélgetett" a bibliai személyekkel - velünk meg "csakazértse". (Hacsak be nem látta, hogy a mi szintünkön képtelenek vagyunk felfogni, amit közölni akar, és az értelmezés mibenlétén képesek vagyunk összekapva kiirtani egymást. Ezért inkább csak figyel, de nem szól bele többet a valóságképünkbe.)

Ha beszélgetett, ha nem - az eskü erejét nem Ő, vagy az Ő tiltása/akarata adja.

Az eskü belőlünk fakad.

Én pedig senkit nem szeretnék gyengévé tenni, hogy megszegje az esküjét. Mert én sem szeretnék esküszegő lenni.


Hogyan lehetne bármiféle tartás elvárható bárkitől, ha engedjük, sőt támogatjuk, hogy a szavát megszegje...?

A határ csak egy vonal.

Mi döntünk arról, hogy jelent-e bármit, vagy egyszerűen átlépünk felette...



Hiszem, hogy az ember genetikailag poligám. Ez tuti, különben nem szegnénk meg az esküinket. Ez azonban felveti a kérdést, hogy érdemes-e szembe menni a Természettel...?!

Szép dolog az esküvő, és én is szeretnék.
De talán nem kellene erőltetni ezt az örökkévalóság-dolgot. Sőt - még a holtomiglan-holtodiglant sem.
Nem támogatja a tapasztalat.

És ha elfogadjuk, hogy az Élet a Változás - ha nem csinálunk problémát a változásból -, akkor mért ne fogadnánk el éppen így az érzelmek változását?
Mért ne mondhatnám ki, hogy

"Esküszöm, hogy Melletted leszek mindaddig, míg így akarod és így akarom. Esküszöm, hogy a közös gyermekeinket szerető családban nevelem fel Veled."

És mért ne zárhatnám így: "Esküszöm, hogy elengedlek, ha menni akarsz, és a család kötelezettsége sem köt már."

Az utóbbi évek bebizonyították, hogy a megismeréshez évek kellenek. Együtt leélt évek.
Az elmúlt évek bebizonyították, hogy az igazi szerelem és boldogság a kezdeti lobogás kiteljesedésével, "elmúlásával" következik - amiért kitartani, küzdeni érdemes.
Az elmúlt évek bebizonyították, hogy ebben a valóságban a Változás a Valóság - botor dolog hát Állandóságot remélni - netán elvárni - bármiben.


Mért ne változtatnánk hát a múlt téves megfogalmazásain?

Hogy ne sérüljön a valódi tartalom.



M.I.

2011. április 8., péntek

Felszabadító



Néha kicsit sok lesz...

Sok lesz a gondolatokból, sok az ezerfelé szétszakító ostobaságokból.

Ilyenkor kell valami, ami újra visszaterel önmagamba.

Erre igen alkalmasnak bizonyult valami szépség. Zene, vagy Nő.
E kétféle szépségben nagyon el tudok veszni. Csak szemlélem, csak magamba iszom és mire kinyitom a szemem, újra érzem a határaimat, újra látom, hogy a Világ milyen hatalmas, a Teremtés mennyire csodálatos és mennyivel fölülmúlja a nemrég még kolosszálisnak tűnő, valójában semmi kis nyavalygásaimat...


Ilyenkor felrémlik az az ezernyi csodás pillanat, amiket megélhettem - a sok szépséges arc, a közös reggelek, a közös éjszakák, a közös álmok - ezernyi táj és milliónyi hajnal és alkonyat - oly sok csodálatos élmény...!

Ilyenkor mindig elönt a hála.

Hálát adok a Teremtőnek, anyámnak, az őrangyalomnak, és nekik, akik mellettem voltak hosszabb-rövidebb ideig - amiért megélhettem...


Könnyedebben lépdelek a reggeli fényben.
És szebbnek látom a világot.

Így van ez jól, azt hiszem. :)




M.I.

2011. április 7., csütörtök

Retro - avagy "én kérem a múlt században születtem"

Mi az?
Annyid van, amennyit csak akarsz - annyit adhatsz, amennyit csak akarsz - mégsem fogy el, mégsem lesz kevesebb Neked belőle?

A Jó modor.


Égető - egy kedves blogger ismerősöm - bejegyzését olvasva gondoltam rá, hogy valóban "terjesztésre méltó" az észrevétel...

Nevezetesen, hogy...

"Hová lett a jólneveltség?
Avagy: Ma már retró az illem?"



Bajban vagyok.
Nem emlékszem ugyanis, hogy anno az anyám, vagy az óvónéni, vagy az ofő, vagy bárki elmondta volna...
Mégis tudom.

De ha nekem nem mondták el - akkor nekik is maguktól kéne tudni - nem?


Néha a tököm tele van a nőkkel. Persze nem kizárt, hogy a saját hülyeségem az oka, mindegy is.
Mégis.

Talán csak romantikus illúzióként él bennem a vágy, hogy egyszer-egyszer, egy buszon, vagy épp egy lépcső alján, vagy a boltban a kasszánál igazi hercegnőre bukkanjak, s csodálattal adózva a belőle sugárzó tökéletes harmóniának, kifejezzem hódolatom egy figyelmes gesztussal...


Hm...

Nagyon nyálas, mi...?!

Hát ez van, vazze' - nem tetszik, akkor is.

A kérdés, honnan ez az érzés?


Jean Reno játszott egyszer valami kosztümös filmben - nem a Jöttünk, láttunk-ra gondolok -, amelyben szintén időutazás ürügyén kerültek mai világba antik/középkori csókák.
Meg kellett lepődjek, mennyi apró illemszabályról nem tudok.
És ugyanakkor érdekes volt látni, a modern korban mennyire esetlen tud lenni egy illedelmes úriember.

Ugyanakkor élményszámba megy a meglepetés a pesti hölgyek arcán, ha lovagi szolgálatot tesz egy magamfajta, régimódi pasi - vagy már sokszor csak egy-egy apró figyelmesség, gesztus okán is...

Egyfelől vicces, másfelől elszomorító, hogy ennyire elszoktak a jó modortól.

Kinyitni egy ajtót, előre engedni, felsegíteni - könnyű és természetes, mint levegőt venni.

S jutalmam egy mosoly, egy tiszta pillantás - egy tekintet, mely nem mond se többet, se kevesebbet annál, mint ami mögötte van:

"Köszönöm."



M.I.

Benned zajlik

„Az egész világon elterjedt az az érzés, hogy most valaminek történnie kell, ez így nem mehet tovább, valami robbanni készül.
Minden generáció azt hiszi, hogy az övé egy rendkívüli generáció. Minden kor embere azt hiszi, hogy az ő ideje különleges. De ez is csak az ego játéka – a korszak egyfajta kollektív egójáé. Mindig mindenki azt hiszi, hogy rendkívüli időkben él, a legfontosabb időkben, amikor óriási dolgok történnek, amikor minden változik. Ez az érzés nagyon régi és mindig velünk volt.
Minden kor úgy hitte, hogy ők azok, akik elértek arra a bizonyos csúcsra, hogy az övék a végső emberi sors, az Omega pont, ahol minden megsemmisül és újjászületik. Ez csupán hiú remény, az ego sóvárgása. Valójában semmi jelentősége. Élsz egy darabig, aztán a következő, ami utánad jön, szintén ezt fogja hinni. 

A fordulópont valóban itt van, de nem az emberiség történetében, hanem a tiédben. Az Omega pont, a tetőpont csak az egyén tudatában lehetséges és sohasem a korban vagy a tömegekben. Te átváltozhatsz, lehet belőled vallásos ember, tudatos ember, de ehhez a változáshoz minden kor megfelel. Ne csinálj elvont fogalmat az „emberiségből” vagy a „korunkból”, mert ezzel az elméd megint csak elindul kacskaringós útján, egy másik zsákutca felé. A gondolat elvon önmagadtól, a lehetőségtől, amely benned él.
Mindig elkerülöd önmagadat, a lényegedet. Inkább mással, vagy másokkal foglalkozol. Olyannyira, hogy még véletlenül se legyen időd magaddal foglalkozni. Inkább a korra gondolsz, a generációdra, a világhelyzetre, az evolúcióra, a tudomány fejlődésére, az emberiség sorsára… akármire, csak az a fontos, hogy valahogy elvonja a figyelmed önmagadról, arról, hogy mi is történik veled, a te tudatoddal?
Inkább foglalkozz önmagaddal! 

Te vagy a cél és te vagy az eszköz… és erre bármelyik kor megfelel, erre minden kor tökéletes.”
Osho

Thx, Samadhi

2011. április 6., szerda

Önkifejezés - börtön, nem sötétzárka

Köszönöm, hogy képes vagyok kifejezni a gondolataimat!

Köszönöm, hogy lehetőséget kapok tökéletesíteni a kifejezésmódom - hogy a testem csak börtön, de nem sötétzárka.

Köszönöm, hogy élményekkel és leckékkel ajándékoztok meg ebben az életben - hogy gazdagodhatom általuk.

Köszönöm, hogy célok és kihívások elé állítotok! Tudom azért teszitek, hogy fejlődjem, hogy erősödjek és csiszolódjak általuk.

"...Álom volt az éjféli Nap..."

Talán csak álom voltál.
Talán csak álom az élet.
Talán az álmom voltál.
T'án már nem élek.

---

Ha álom voltál - hajnali,
futó kalandja csupán
egy nyugtalan elmének -,
bár visszaidézhetném
forró csókodat!

Ha álom voltál, azóta
nem álmodom.
Némák, s üresek az esték
Nem jönnek manók, hogy
Színesre fessék az éjjelem,
Mióta álmomban sem
vagy itt nekem.

Talán álom ez az élet!
Ha így van, attól félek,
Fel nem ébredek belőle -
Pedig a reggel mosolyoddal
jönne, reggeli illatával hajadnak,
Gondoskodó szereteteddel,
Ajkad mézével, zamatával...

Csalódás, avagy Az Ön-becsapás Művészete

Mi van velem, nem tudom...

Felejtek.

Vagyis hajlamos vagyok átsiklani a megtanultak felett.

Hiszen sosem valakiben csalódok, mindig csak a róla kialakított képemben - aktív cselekvés, saját felelősség.

Hát haragudhatok-e bárkire a saját ostobaságom miatt...?!
Ugye, hogy nem...

Így már mindjárt más.

Sem Dinára, sem Babra, sem Diára, vagy Vicára - netán Zolira, vagy Szotyira, vagy bárkire...


Hihetetlen, mennyire hajlamos vagyok szemet hunyni a saját tévedéseim, a saját pongyolaságom felett. Az egó zsigerből vetít - kivetíti a felelősséget másra, és máris hibáztat, vádol és megsértődik.
Én hülye meg benyelem elsőre.

Hm...

Az hiszem, kicsit jobban nyitva kellene tartanom a szemem!

A mai nap a Megbocsátás Napja.

Megbocsátok mindenkinek - hogy magamat is képes leszek-e sorra venni, azt nem tudom...

Persze kellene.

Persze kell.

Békében lenni önmagunkkal - ez az alapja mindennek.
Kiegyensúlyozottság.

"Szúúú-szááá."




M.I.

2011. április 5., kedd

:(

Kész..

Azt hiszem, feladom. Egyszerűen elegem van abból, hogy...

Pontosan azt készültem nyilatkozni, amit Dina csinál.

"Elegem van abból, hogy bizalmat szavazok valakinek, és csalódnom kell benne, mert "meggondolja magát" - és mégsem áll a szavának, vagy félúton visszakozik, és totál ellentétesen kezd viselkedni, mint addig!"



Hiszen Ő is ennyit mondott csupán - hogy nem bízik meg senkiben.

Én pedig mit mondtam erre: hogy bizalom nélkül nincs semmilyen emberi kapcsolat.



Most akkor...?

Neki van igaza?

Vagy fogjam be a pofám, nyeljem le ezeket a csalódásokat, és rendületlenül bízzak meg másokban - új emberekben?
Vagy legyek olyan bizalmatlan és távolságtartó, mint Ő...?

Valami baj van velem.
Valamit rosszul csinálok...?

Vagy az emberek ennyire gyengék...?
Ennyire gyávák...?


Vagy én vagyok vak. És nem lépem meg az utolsó lépéseket. Nem teszem meg, amit meg kellene.

De rábasztok. Végül is vesztenivalóm nincs.

Nincs...


2011. április 3., vasárnap

Könnyebb úton - avagy az Alkotás filozófiája



Elgondolkodtató film.

Na nem azért, mert olyan jó - inkább épp azért, mert meglehetősen színvonaltalan.
Egyetlen dologra azért ráébreszti az embert: rombolni sokkal könnyebb, egyszerűbb, mint építeni.

(Ahogy menekülni könnyebb, mint küzdeni.)

A filmben még a nőiség megnyilvánulását, a tánc harmóniáját is harci jelenetekkel helyettesítik.

Elolvastam a leírást, és megnéztem. Érdekesnek hangzott. Percről-percre vártam, hogy hol érhető tetten a mondanivaló. Vártam a történések mögött megbúvó üzenetet.

Hiába...?

Talán az első, narrátori szövegezésben ott lapult valami, amit kibonthatott volna a film. "A világot, amely körül vesz, Te alkottad. Te irányítod."

Ezt a gondolatot azonban el is vesztette az első percek után.

Végül elszakadva, elkalandozva a cselekménytől rádöbbentem, hogy az "alkotók" gyakorlatilag egymásra halmoztak egy rakás nyomasztó, sötéten színezett, kiszolgáltatottság-szagú jelenetet, melyből a szereplők menekülnek - olyan álmokba, amelyekben ők az erősebbek, amelyekben ők igázhatnak le másokat.

Nem vázol fel alternatívát a film, nem mutat rá, hogy az erőszak sehová sem vezet, nem világítja meg a tényt, hogy a változás megvalósítása a mi feladatunk - egyszerűen elveszik az erőszakos jelenetekben.

Végül a mellékszereplők értelmetlen likvidálásával és a főhős önfeláldozásával, színpadias monológjával tesz "pontot" a történet végére - amely után mégis hiányérzetünk marad.

 Mert valahol belül érezzük, hogy semmit sem kaptunk. Lőttek, aprítottak, gyilkoltak. Ennyi.

De mi nem ezért ültünk le a képernyő elé.
Nem ezért születtünk.
Hanem, hogy valamiféle utat találjunk, ami tovább vezet.

Valamit létrehozni energiabefektetést jelent. Ez ellentétes a lustaság természetével.
Ehhez gondolkodni kell, intuitív, kreatív szellemi munkát feltételez.

Valami meglévőt tönkretenni, elpusztítani sokkal egyszerűbb.
Lőni például már sok milliárdszor lőttek - tudjuk, hogy csak egy ujjmozdulat, és már vége is valaminek, ami azelőtt még valami eleven volt, vagy valami szép - valakinek becses, vagy szükséges.

Valakitől elvenni valamit, amiért ő adott energiát... Sokkal kényelmesebb, mint megvalósítani azt, amire vágyunk.

Kérdés, hogy valóban erre van szükségünk?
A degeneratív, negatív, embertelen, érzéketlenségre és agresszióra nevelő, butító "megoldásra"?

Hogy erre neveljenek?

:(


M.I.

2011. április 2., szombat

Hova tűnsz tova...?



Elsodor a szél.

Elvész árnyékod, lábnyomod már nem lelem.

Illatod keresem, ahogy rezdül a levegő.

Hol jársz most?

Ha már emlékeim közül is megszöktél...

"...Altass, mint régen..."

"...Semmi volnék... Nélküled..."

Jó utat

Valaki felvetette, hogy szavazok-e bizalmat Neki - mert mióta ismerkedünk egymás gondolataival, és lám, szinte tetszik amit találtunk.

Aztán egyre azt bizonygatja, hogy neki milyen szar, hogy ő milyen esélytelen, mennyire kilátástalan.

Persze mindez az ország hibája. Mert rossz kontinensre, rossz határok közé született. Hiszen máshol mennyire jó lenne, mennyire tökéletes és mennyivel szebb...

Hihetetlen.

Az utóbbi időszakom talán legkényelmetlenebb csalódását produkálja.

Persze az én "hibám", mert azt hittem, hogy a naplókban a gondolatiság teljes vertikumát megtaláljuk - kvázi "beleláthatunk" a másik fejébe-világába...

Hát megtanulhatom egy életre, hogy ez igencsak fals gondolat...


Az én leckém a hit. Önmagamban, a Véletlenekben, a "gondviselésben".
Az energiaáramlás tudatosabb, demokratikusabb megvalósítása.

Ő - akinek a humorát bírom, a stílusa tetszik és azt hittem, hogy egy rokonlélek - negatív, pesszimista, kishitű. Olyan önértékelési gondjai vannak, hogy az már kritikus.

Én pedig majdnem ítélkezem fölötte, annyira más, mint amilyennek elképzeltem.

Pedig szép és intelligens, művelt és tehetséges. És elég komoly utat tudhat a háta mögött.

Csak hinnie kellene magában.

Csak ennyit kellene tennie.


De ha menni akar...

Mit is mondhatnék...?

Jó utat.

:(


M.I.