2017. április 20., csütörtök

Ugyanabban a hazában élünk - avagy, levél az egyenruhásokhoz




Egyszer, egy katasztrófavédelmis barátnőm elhívott egy túlélőtúrára. A zrínyiseknek szervezett, tulajdonképpen belsős rendezvény volt, rajtunk kívül talán még egy négyfős "civil" csapat volt. Akkor tanultam meg tisztelni azokat a fiatalokat, férfiakat és nőket, akik nem csak "mutatóba' izmosak", de olyan terhelést állnak ki, hogy az utca embere el sem hinné.

Nem tartozom közéjük. Nem tartozom közéjük, akik iskolaválasztáskor, vagy legalábbis az iskolapadban valószínűleg többet foglalkoznak a haza gondolatával, és a szolgálat, az áldozatvállalás fogalmaival, mint bármelyikünk.

Tudom, hogy köztük is sokféle ember van - elhivatottabb, és kevésbé elhivatott.

Tisztelettel szólítom meg mindannyiukat.

Elsősorban a rendőröket és egyéb rendfenntartó szervek sorállományában szolgálatot teljesítőket - mert őket vezényli az utcára a hatalom akkor is, hogyha fenyegetve érzi magát. (No és mert az egyenruhát nem vállaló, bár ugyancsak az utcára vezényelt erőszakosakhoz inkább élőben, mert még félreértenének.)

Ugyanabban az országban élünk. Ugyanúgy érezzük a különbséget az "ország" és a "haza" szavaink között, és a "haza" ugyanúgy közelebb áll a szívünkhöz, mint Önöknek. 
Sőt!
Megkockáztatom, hogy ebben még tüntetők és ellentüntetők között sincs különbség! Akit megütnek, és aki üt, közöttük sem!

A tüntetők eddig is - és bárkivel beszéltem, szándékuk szerint ezután is - békés úton szeretnék elérni, hogy valóban a többség akarata érvényesüljön a hazánkban. 
 Egy hétköznapi ember számára az egyenruha megnyugvást jelent. 
Mert számítunk Önökre. Önökre, akik elvállalták, hogy megvédik a gyengébbeket, megvédik azokat, akikkel igazságtalanul bánnak. 
Akkor is, hogyha a saját törvényeinket forgatják ki, és fordítják ellenünk igazságtalanul. 
Akkor is, hogyha az utcára kell vonulnunk, hogy kifejezzük a tiltakozásunkat, az egyet-nem-értésünket. 
Akkor is, ha a képviselőink a mi érdekeink helyett másokét képviselik (hogy a "mások" a sajátmaguk, vagy egy szűkebb érdekcsoport, netán más nemzetek fiait takarja, jelenpillanatban mindegy).





Akkor is, hogyha  - éppen az Önök által kapott és teljesített parancsok miatt - az Önök sorfalával kell, hogy szemben álljunk.

Mindannyiunkért állunk szemben - nem Önökkel, hanem azokkal, akik osztogatják a parancsokat. És ugyanúgy számítunk Önökre - hogy megvédenek, tüntetőként is, hogyha kell!

Nem a kevés számú, valóban fizetett bérbajkeverőről, agitátorról beszélek - hanem rólunk.

Rólunk, akik százezres tömegben mozdulunk meg ugyanazon érzelmektől vezetve, ami Önöket a haza szolgálatára vezette.  
Rólunk, akik mind egy szebb, békésebb, fejlődő Magyarországon, Magyar Köztársaságban szeretnénk élni!

Mert ebben nem különbözünk szerintem - sem mi civilek, sem "mi egyenruhások", sőt! Még a meggyőződésből verekedni indulók sem különböznek tőlünk ebben!

Önök egyenruhát húznak azért a hazáért, amiben hisznek - mi utcára vonulunk azért a hazáért, amit féltünk, amit fejlesztenénk - ők azért a hazáért hiszik, hogy az erőszak iránya jó (illetve, hogy az erőszak egyáltalán megoldásra vezethet).

Biztos vagyok benne, hogy egy egyenruha nem változtatja meg az ember értékrendjét! Biztos vagyok benne, hogy Önök ugyanúgy egyetértenek az ország problémáit sérelmezőkkel, a politikusok mértéktelen kapzsiságát, pofátlanságát dühösen számonkérőkkel, mint mi mindannyian!

És abban is biztos vagyok, hogy a saját- és családjaik megélhetésének féltése ugyanúgy megfordul a fejükben, mint mindannyiunkéban.
Amikor a feszültséggel teli, bizonytalan jövőre, az erkölcsi érzékünk által diktált, mindannyiunkért való kiállásra gondolunk, és tudjuk - a ma Magyarországában a véleménynyilvánítás nem veszélytelen dolog.

Azt is sejtem, hogy Önök még talán nehezebb helyzetben is vannak, hiszen esküt tettek a parancsok megtartására. Ami egy ilyen kényes helyzetben, mikor az uralkodó  - és ezért parancsosztogató - hatalmi elit érdekei szembe mennek a nemzet tagjainak érdekével, a hétköznapi emberek érdekével, akiket a jelenben csak "tüntetőknek" hívunk.

Ugyanakkor hadd idézzem fel megerősítésül, hogy mi, a nemzet tagjai vagyunk, akik magunk fölé emeltük a parancsosztogatókat.
Mi, a nemzet tagjai adtuk a hatalmukat azzal a kitétellel, hogy mindannyiunk előnyéért fogják használni. 
Hogy használ-ják majd (gyönyörű magyar nyelvünk!), és nem kihasználják. Hogy élnek vele és nem visszaélnek.


Hogy addig élvezhetnek bármilyen előjogot és hatalmat (hivatalosan "mandátumot"), amíg a tőlünk kapott megbízás szerint a nemzet javára cselekszenek.

Hadd ne menjek bele, hány olyan nyilvánvaló esetet tudnánk felsorolni - mindannyian! -, amikor erről megfeledkeztek...!
Hadd ne soroljam, mikor nem hogy "megfeledkeztek", de nyilvánvaló szándékossággal semmibe vették mindezt!

Önök ugyanúgy választópolgárai ennek a hazának. Ugyanúgy fiai és leányai.
Önöket ugyanúgy megcsalták, kinevették, megalázták a cselekedeteikkel, mint mindannyiunkat. 

Sőt - még az is előfordulhat, hogy a saját nemzetük ellenében parancsolnak maguknak.
Csakhogy az egyenruha alatt önálló, felelős, felnőtt férfiak és nők rejlenek!
Fiúk, leányok, férfiak, nők, anyák, és apák.

Ugyanúgy, ahogy a szemközt tüntetők között.

Ugyanúgy, ahogy azok közt, akik meggyőződésből ütnek, és azok között, akiket ütnek.

Ezek mind együtt vagyunk mi. 
Magyarok. 

Ugyanabban a hazában élünk, és ugyanazért a hazáért.

Erre emlékezzenek, hogyha eljön a pillanat, mikor választaniuk kell!
Mert eljön az a pillanat - ám akkor nem a haza és hazaárulás között fognak választani, még ha ezt sulykolja is majd a hatalom.



(A becsületük, a hitük - és annak megtagadása között kell majd választaniuk. A hazánkért, mindannyiunkért - szerintem.)












Erő-szak

Szándékosan név nélkül idézem.


"
Mit akart Orbán Viktor azzal mondani, hogy "Viszket a tenyerünk"? Hát ezt: a fotón a 2017.04.15-i tüntetés miatti verőlegénybanda-támadás eredménye. Feljelentést tettem a rendőrségen: btk 216§ "közösség tagja ellen elkövetett bűncselekmény" + "csoportosan" súlyosbító körülmény + "módszeresen".
Lent idézem a vallomásom azon részét, amely leírását a rendőrség jogsértő módon megtagadta (talán nem rossz indulatból, csak a két kihallgató rendőr nem akarta beismerni, hogy nem érti a helyzetet, mármint miért a 216§-t említem; az intézkedő két rendőr - nélkülem! - a cetlire sok mindent letett az alapján, hogy meleg vagyok - pedig semmi köze nem volt, de ezt nem is kérdezték, hanem magukban önkényesen állították; erre a cetlire a kihallgató két rendőr további részleteket szőtt találgatásokkal és egymásnak tett bólintásokkal - rólam, jelenlétemben, de nélkülem!; a kihallgatáshoz már egy egész elképzelt, kitalált sztorit írtak le, amely egyes mondatait kérdésekként olvasták nekem fel - összesen nyolc hamis állítást sikerült kiküszöbölnöm, de az egész jegyzőkönyv zagyvaság maradt). Amúgy nem is "a CEU mellett" volt a tüntetés, ez csak a támadó verőlegénybanda feltételezése volt.
----
2017.04.15-én tüntetésen voltam a Szabadság téren. [Hazamenet] (...) Ahogy átkeltem az utcán, előttem három ember és tőlem jobbra, hátul további néhány ember volt. Látszólag saját dolguk után mentek, amíg az első engem meg nem látott. Észrevette, hogy tüntető kellék van a kezemben. Rákérdezett: "Tüntettél?". Igennel válaszoltam, mosolyogva.
Utána egyszerre felém intézett további kérdéseket, megjegyzéseket tett, szitokszavakat mondott, és egyszerre a csoport többi tagjának gesztusokkal úgymond elmagyarázta, hogy "itt egy megverni való ember". Ez szóban nem hangzott el, csak gesztusokban. (...) Benyomtak a legközelebbi kapualjba.
(...)
Hangsúlyozom, hogy mindez módszeresen történt. Úgy értem, hogy nem kommunikáltak egymással szóban a verésről, mindenki tudta a dolgát.
Ami szóban elhangzott több alkalommal legalább két férfitól a többi felé, az a magyarázat volt. Idézem szó szerint, ami elhangzott szóban: "A CEU mellett tüntetett".
Amit felém mondtak - idézem: "CEU mellet tüntettél? Ti a magyarok ellen tüntettek!" Ebben a kijelentésben nem a magyarság a lényeg, hanem a többes szám. A többes számot többször is használták annak ellenére, hogy egyedül voltam. Tehát rólam feltételezték, hogy egy olyan közösség tagja vagyok, akik a CEU mellett tüntetnek. Benyomásom szerint ez kimeríti a btk 216.paragrafusát, méghozzá csoportosan (súlyosbító körülmény) és módszeresen (a btk nem minősíti súlyosbító körülménynek, de én ragaszkodok hozzá).
Fontosnak tartom, hogy a támadásnak azt a jellegét adjam vissza, hogy verőlegénybanda-támadás volt: az ilyen módon megtámadott ember nem sejt semmit, mert nem szóban hangzott el a parancs támadásra, nem helyben osztják meg a feladatokat, hanem egy korábbi hasonló eset alapján mindenkinek már megvan a szerepe (ki tereli el a figyelmet, ki ver, ki falaz); a vegvernivaló ember a tudatlanságában nem fut el, nem készül védekezésre, miközben mellette gesztusokkal egyeztetik a támadás részleteit.
(...)
A szemüveg értéke harminc ezer forint, de nem az érték miatt vették el, hanem abból a célból, hogy ne lássam, kik voltak.
(...)
Jellegzetes módon az öklét a levegőben tartotta, amikor mondogatta: "Tüntetgetsz? Miért tüntetsz?" Így jelezte nekem, hogy az ütéseket büntetésül kapom.
(...)
Az orvosi vizsgálat és rudimentáris sürgősségi ellátás után a rendőrkapitányságra vittek (annak ellenére, hogy az orvos a rendőröknek elmondta, hogy most jegelésre és pihenésre szorulok). Útközben mondogattam a rendőrségnek, hogy szemüveg nélkül nem látok. [Folyton ismételtem, hogy másnap szeretném vallomást tenni, előbb az orvosi tanácsokat követném.] A rendőr, a kapitánysággal tett egyeztetések után, elmagyarázta, mi a megoldás ilyen esetekre: egy megesküdt tanú kezeskedni fog nekem, hogy a szöveg, amit alá kell írnom, anélkül, hogy látnám, megegyezik a felolvasott szöveggel. Ennek a megoldásnak a bevetése ismeretlen okból később mégis elmaradt.
Az akkor készült rendőrségi jegyzőkönyvben a rendőrségnek köszönhetően tulajdonképpen egy mondat sem szerepel, amely tőlem származott volna. A rendőrség nem adott esélyt, hogy magamtól meséljem el a történteket. A rendőrség állításaira voltam kénytelen válaszolni.
Hangsúlyozom, hogy a vallomásomat a következő kijelentéssel kezdtem: "Kijelentem, hogy tudok magyarul, és nincs szükségem tolmácsra." Ezt a kijelentésemet - és számos más, a verőlegénybanda-támadás lényegét érintő állításomat - a rendőrség kihagyta. Többször megismételt ragaszkodásaimmal elértem, hogy a kihagyott információk közül egyet-kettőt mégis leírja a rendőrség, de ezt a rendőrség kaotikusan, átfogalmazott formában tette.
Ezért a rendőrségi jegyzőkönyv alig hasonlít arra, amit elmondtam, hanem zagyvaság.
Felolvasáskor - tudván, hogy nem látok és elájulás küszöbén vagyok, - a rendőrség a szöveg nagy részét kihagyta (...).
Hangsúlyozom, hogy én a btk 216. paragrafusára utalva a "közösség tagja elleni bűncselekmény" kifejezést használtam (és a "csoportosan" súlyosbító körülményre is, valamint arra is, hogy "módszeresen", mármint "verőlegénybanda-módra"). Ebből a rendőrség fél óráig tartó győzködés, küszködés után csak a "közösség" szót írta le. A megindoklásomat, hogy miért pont a 216§ szerinti bűncselekményt jelentem be, a rendőrség egyenesen kihagyta (csak cafatokat írt le) a jegyzőkönyvéből.
A fenti szöveget az események után tizenpár órával később írtam le, 2017.04.16., és ez hűen tükrözi, amit a jegyzőkönyvbe elmeséltem, de a rendőrség nem úgy írta le."

2017. április 18., kedd

M-ámor






Vajon a nők ugyanígy élik meg a vágy tombolását...?

Ugyanilyen megállíthatatlan, mindent elemésztő forgatagként...?


Ami feloldja az egyén határait...

Mikor csak a zene marad... Mintha a szél magát a Lelket kapná fel, s ragadná tova...

Tánc - test nélkül...

Tánc a Lélek szintjén - Tánc igazából, Tánc a zene hangjai szintjén...
Csak a lüktetés létezik, csak a ritmus, csak az ívek, amiket a másik teste-csípője befut...

Csak a kontúrok, csak a lüktetés, csak a vibráló energia...



Csak ellenpontok, amikhez képest mozdulunk...

Tökéletes összhangban - Te és én....


Te mozdulsz, és én követlek - vagy Te követed minden mozdulatom...?!

Nem válik el az egyén - csak a Mi létezik...


Csak Te és a bennem lüktető, őrjítő, mindent elemésztő vágy....


Ahogy a futótűz felperzseli a száraz fűcsomókat, úgy válik semmivé bennem minden józan gondolat...
Elsüllyed körülöttünk a világ, csak Te vagy, csak a hangok alkotta falak és támaszok, amint löknek, irányítanak, amint megtámasztanak, ahogy nekem simulsz...

Egyszerre vagy lágy, és feszes, és én egyszerre simulok Hozzád, és nyílnak karmok bennem, tépőfogak, amik már megízlelték a véred, és nincs, ami ellenálljon nekik...

Elsüllyednek a körülöttünk állók, elsüllyed a többi táncos - csak Te vagy ott és Én...

Nincsenek határok, Téged akarlak, és amit akarok, azt el is veszem...

Amíg moccan a dob, amíg rezeg a húr...



Lassan ocsúdunk...

Újra ott a világ...

És én nem tudom, mit tettünk...

Hogy a következő pillanatban megköveznek-e...




2017. április 16., vasárnap

Hogy átélhessük...





"...Bár előre látom az utat... ...és az út végét...
...Át akarom élni... És várom minden egyes pillanatát..."




Valahogy így lehetünk születésünk előtt is...

Nincs miért félnünk az életünktől...

Hiszen tudjuk, mi vár... Tudjuk, hogy mi magunk választottuk...

Hogy átélhessük...








2017. április 13., csütörtök

...eléggé hinni benne...






Vajon az "tart vissza jelenlegi szintemen", hogy tudattalanul is másoknak akarok megfelelni...?

Hogy a családkép, ami vonz, valójában nem az enyém...? Hogy csak frusztrál, hogy "körülöttem mindenki családot alapít"...?

Ma egy 2011-es bejegyzésemben emlékeztettem magam, hogy senkinek sem kell megfelelnem. Hogy nem kell másnak lennem, mint vagyok.
(Milyen érdekes, hogy tegnap hozta az Arrival a "nem-lineáris időfelfogás" gondolatát, és ma szemembe ötlik "véletlenül" egy 2011-es saját bejegyzésem, ami, mintha csak a mostani magamnak íródott volna...)

Tehát...?

Tudom, mit kell tennem, hogy sikeresnek mondhassam magam - pontosabban, hogy látványosan sikeressé váljak.

Tudom, mit kellene tennem, hogy találjak magam mellé valakit.


Mégsem teszem.


Miért...?

Vajon mit tudhatott a leszületésem előtti teljes valóm...?
Mit választott?
Milyen utat választott bejárni, amely ennyire elszigetel...?

Vagy csak szimplán hülye vagyok...?

A túlzott naivitásommal, az idealizmusommal...?

A szentimentalizmusommal...
(Szeretem ezt a zenét, még ha depis is kicsit (nekem)...)

Üres a kecó, füstölő illat - kicsit már túl tömény is talán.
Ez a zene és félhomály.


Közben a történelmi színpadon egy majdnem-forradalmi bonyodalom.


Harmincöt leszek idén.

Már nem gyerek.

Nem suhanc.


Látom és minduntalan szembesülök a fejlettebb, érettebb, összeszedettebb gondolkodásom és a "fiatalok" gondolatai közti szakadékkal. Nem tartozom már a "fiatalok" közé.

Nem is vagyok olyan kiábrándult és életunt, mint az "idősebbek".

Két világ határán sodródom...

Sehová sem tartozom igazán...


Pedig szeretnék.


Sokszor gondolok arra, hogy a hitem, a jövőképembe vetett hitem milyen régi már...


Idén kilencedik éve, hogy az utamra léptem.
És bár a célokat, "a nagy képet" csak néhány (3-5) éve festettem meg magamnak - az sem kis idő.
Amióta kitartok mellette.
Egyedül.

Nem találtam még olyat, aki valóban, és tartósan mellém állt volna a megvalósításban.



Vajon rajtam múlik...?

Vagy csak "Isten mindig próbára tesz, valóban akarod-e..."?




Rossz vezető vagyok?

Rossz példakép?

Egyáltalán...

Szolgálhat-e az eddigi utam bárkinek is pozitív például...?!



Vagy kívülről nyilvánvalóan tévelygek csupán...?!

Vakon bolyongok, miközben a közönség visszafojtja sajnálkozó mosolyát...?


:D

Talán nem is tudok olyan egykori szerelmet/barátnőt mondani, aki azóta ne házasodott volna, ne szült volna gyereket...

Igen, láttam a Kabalapasit... :P




Mi zár hát be...?

A hit..?

Hiszen, ha elég erősen hiszünk a rácsokban, a tudatunk megteremti őket...

De...


Mért a rácsokban hiszek...?!

Mért nem a szárnyaim erejében...?!



Olyan szép az álmom...!


Annyi embert boldogabbá tudna tenni, hogyha megvalósul...!

Igen - engem is!

De másokat is!
Sokakat!


Mért esik hát nehezemre eléggé hinni benne....???


















A csodák velünk élnek - a "hatalmasokhoz"





Imádom ezt a zenét.
Évekkel ezelőtt talált meg, nem emlékszem már, hogyan.

És most ez a film - ez a film is.

Ha nem láttad még, nézd meg!


És gondolj bele - érezd, hogy így is lehetne!



Nap, mint nap az utcákon hálát adok Istennek azért, hogy ép vagyok, hogy megtapasztalhatom mindazt a szépséget, ami szembejön az utcán. Hogy megélhetem a tánc és a zene csodáját. Hogy láthatom mindazt, amit láthatok.

Még a legostobább, legérzéketlenebb, legkapzsibb vezetőnek is van szíve.
Van, ami fájdalmas számára. Mert egyszer legalább ebben az életben mindannyian szerettünk már...

Idézd fel, és nézz úgy a másik emberre! Lásd benne önmagad! Mert ott vagy - ott vagy Te is benne, ahogyan ő is ott van benned! A szeretet a közös pont. "Ami oda-vissza ugyanazt jelenti."

A film megmutatja, hogy a megértésünk korlátozott. Hogy a valóságnak sokkal mélyebb, sokrétű jelentése van. És hogy csak a szeretet és összefogás, az összetartás útja vezethet el a túléléshez. A boldogsághoz is, de a puszta túlélésünkhöz is.

Összefogás.
Egymással, egymásért.

Nézd meg a filmet, idézd fel az érzést, mikor igazán szerettél, érezd a fájdalmát, és emlékezz rá:


Így is lehet.










2017. április 12., szerda

Döbbenet - a jelen folyamataiban



Ma véletlenül hallottam "mai fiatalokat" - huszon-kevéséves korosztályból.

A CEU-tüntetés onlne "közvetítését" nézték.

Mint egy meccset.

"...Menjünk már ki téglákat dobálni...!" - így az egyik.

"..A netadónál kinn voltam...! Nehogy má'! A kurvaanyjukat.." - így a másik.

És közben röhögések, meg hogy "vegyünk piát, menjünk má' ki"...


Egyetemista fiatalok.


És nem értik.

Egyáltalán nem...



Vajon csoda-e így, hogy itt tartunk...?

Vajon azok, akikből a véletlen képviselőt csinált - vajon ők értik...?
Értik-e mire nyomnak igent, vagy nemet?



Mindez csak még inkább előtérbe helyezi a (valódi) értelmiség felelősségét a jelen folyamataiban.





2017. április 8., szombat

Dante pokla - avagy az elkerülhetetlen...?


Hányszor, de hányszor megfogadtam, hogy csak a pozitív dolgokat nézem. Hogy teszek nap, mint nap azért, hogy jobb hellyé váljon Magyarország, és hiszem, hogyha elegen gondolkodunk és cselekszünk majd így, egyszer valóság lesz...

 És most megint írok - megint "ezzel foglalkozom", és nem tudom megítélni, jól teszem-e...

Kiemelhetném a CEU-t, vagy ezernyi más momentumot. "De minek...?"


 

Szólás-szabadság.
Vélemény-szabadság.
Kultúra.

Érdekes szavak. Érdekes, hogy sokan elfelejtik, mit jelentenek. 25 év alatt annyira hozzászoktunk, olyan természetesnek vesszük a létüket, a velük való rendelkezést, hogy elfelejtettük milyen, amikor nincsenek...?

Sokan nem értik, hogy miért a felháborodás, ha a politikusok durván belenyúlnak az oktatási rendszerbe. Pedig ugye nem értenek hozzá - politikusok, nem gyakorló pedagógusok. Maximum annyit tudhatnak jól, hogy mennyi jut rá. Bár ezen a téren meg nem ott kéne leragadniuk, hogy "ennyi jut", hanem azon dolgozni, hogyan juthat több...

Szóval sokan nem értik, miért a felháborodás, hogy lex CEU, meg a bologna-i folyamat örvén végrehajtott lebutítás, stb. Pedig elég csak körülnéznünk kicsit a jelenünkben.

Körülöttünk a többség (és nem csak a fiatalabbak)
képtelen a felelősségvállalásra, képtelen kiállni magáért, képtelen értelmesen érvelni, meghallgatni a másikat, "kultúráltan" - választékosan és szabatosan - kifejezni magát. Képtelen gondolkodni.

Társadalmunk, mely valaha a tudományos világban épp úgy, mint  a művészetek világában -  összefoglalóan a kulturális életben - előkelő helyen szerepelt a világban, ma egy degeneratív folyamat eredményeként a timokrácián át a diktatúráig süllyedt.

A választópolgárok többsége nem megy el választani, mondván "minek". A polgárok és "értelmiségiek" jajjgatnak, hogy nincs egy értelmes (politikai) közéleti* formáció, aki mögé nyugodt szívvel oda lehetne állni - mégsem vállalja fel, hogy a köz javáért feladatokat vállaljon.
Pedig a "köz-teherviselés" nem csak az adózásban merül ki.

És ugyan mi az eredője mindennek...?

Miért zajlik ez a folyamat több, mint egy évtizede hazánkban...?


Mert az oktatást (is) hozzá nem értők vezetésére bíztuk. 
Mert - bár a gyermekeink több időt töltenek a szüleiktől távol, mint velük, bölcsőde-óvoda-iskola-kollégium-táborok-napközi-satöbbi - hiába zajlik a szocializáció, az emberré válás kényes életszakasza nagyobb részt különböző oktatási intézményekben, mégis engedtük, hogy elhitessék velünk,

a nevelés a szülő dolga - a pedagógusnak az információ átadás a feladata.

Elfelejtettünk figyelni. Elfelejtettünk választani. (Nem csak valódi köz-szolgákat, de színvonalat nyújtó szakembereket is (egyszerűbben jó sulit a gyerekeinknek).)
Ebben ott vannak mindazok, 
 
  • akiknek része volt a rengeteg pályaalkalmatlan "tanár" "átengedésében", 
  • ott vannak a politikusok, akiknek drágább a saját zsebük, mint a szolgálat, amire esküt tettek (ha jól emlékszem, Dante poklában külön bugyor van az esküszegőknek, szóval csak hajrá, hölgyeim és uraim!),
  • ott vannak, akik kényelemből maradtak tanárok, noha felismerték, hogy nem ez az ő útjuk,
  • ott vannak az igazgatók, akik a könnyebb utat választva megtartották az alkalmatlan alkalmazottaikat,
  • és ott vagyunk "mi, szülők", akik nem álltunk a sarkunkra, nem fogtunk össze.
  • És ott vagyunk "mi, mindannyian" - mikor nem állunk a sarkunkra, és nem fogunk össze.
 
Gályázunk napestig, és sírunk, hogy de szar nekünk. 
 
Mégsem teszünk semmit.
 
Várjuk, hogy "majd csak jobb lesz".
 
 
 
Nem lesz jobb. 
 
Fizikából egyszer régen, egy tanárnő (név szerint Kancsár Rózsa tanárnő), akit hülye kamaszként tizedannyira sem tiszteltem (s akit ma tízszer tízszer annyira tisztelek, amiért elviselte a szemtelen hülyeségemet), mint érdemelte volna, valahogy a fejembe verte, hogy 
 
"minden test megtartja nyugvó helyzetét, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgását, amíg annak megváltoztatására külső erő nem kényszeríti".
 
Valahogy így volt. De a lényeg megmaradt.
Amíg nem változtatunk - MI SEM -, addig nem fog változni SEM-MI.


Szólás-szabadság.
Vélemény-szabadság.
Kultúra.

Érdekes szavak. Érdekes, hogy sokan elfelejtik, mit jelentenek. 25 év alatt annyira hozzászoktunk, olyan természetesnek vesszük a létüket, a velük való rendelkezést, hogy elfelejtettük milyen, amikor nincsenek...?


A médiából már programozás szintjén dől a propaganda - a mi pénzünkön.
Aki véleményt nyilvánít, azt bemocskolják, minden nyilvános fórumon igyekeznek lejáratni.
Ez már nem kultúra.
Ez már nem szólásszabadság.
Nyakára küldik a hivatalokat, a karhatalmistákat.
Ellehetetlenítik.
Ez már nem csak, hogy nem véleményszabadság.
Ez már nem szabadság.


Békét akarok. Életteret, fejlődést, mosolyt az emberek arcán! Szeretetet és alkotást akarok!

És mégis egyre többször jut eszembe, elkerülhetjük-e az erőszakot, ha új irányt akarunk szabni a jövőnknek...?



Dante poklában külön bugyor van az esküszegőknek...


"...esküszünk, ESKÜSZÜNK, hogy rabok tovább nem leszünk!"










2017. április 2., vasárnap

"...tízszer annyiért sem..."



Diggerdrájver (az index cikke)



Egy kedves barátom osztotta meg az index cikkét, amihez az első hozzászólás ennyi volt: "elolvasni... értelmezni... ennyi."

Engem már a cím is "zavart" kicsit.

"Negyvenezer forint miatt költöztem Londonba, tízszer ennyiért se mennék haza"


Elolvastam - igyekszem leszámolni az előítéleteimmel, inkább bizonyosságra törekszem. Hála Istennek!
A főhős aligha tehet arról, hogy a riporter épp ezt a mondatát ragadta ki címnek.

Pedig az egész beszélgetést olvasva kiviláglik, hogy hol az igazi probléma.

Nem akarom szaporítani a semmitérő nyavalygásokat, hogy miért rossz itthon, csak egyetlen momentumra hívom fel a figyelmet:



"...Már jó ideje az egyik nagy, állami közműszolgáltatónál dolgozott olyan fizetéssel, amiből szűkösen jöttek ki lyukas szívvel született kisfiával és gyesen lévő feleségével. Egyszer megkérték, felvételiztessen két újoncot. „Nagy hó volt, ott volt a bejárat előtt két hókupac, mondtam nekik, na, azt rakják át jobbról balra. Látszott rajtuk, életükben gépet nem láttak még. Aztán két hét múlva jön velem szembe az egyikük. Kérdezem, hát te? Felvettek ide gépkezelőnek, mondta. Az első dolga az volt, hogy nekivezesse egy felüljárónak az egyik gépet, összetört rajta minden. Ha őt küldték ki egy helyszínre, inkább leigazolták a napját, és ástak kézzel, csak hogy ne rontson el semmit. Aztán megtudtam, hogy negyvenezerrel keres többet nálam. Azt mondták, azért, mert neki annyit fizettek, amennyiért már odajött, nekem meg annyit, amennyiért még ottmaradok. Ez volt az utolsó csepp.”


Vagyis a megkeseredés oka nem másban keresendő, mint az emberi hozzáállásban.
Millióan azért hagyják hátra a hazájukat, családjukat, mert elfelejtkezünk az emberségünkről.

Igen, szándékosan használok többesszám első személyt! Mert arra akarlak ösztönözni  - kedves Olvasó, Hozzászóló, Kommentelő, Polgár, Apa, Anya, Vállalatvezető, Politikus, Vállalkozó, Tulajdonos - bárki legyél is, TÉGED -, hogy nézz tükörbe!
Találd meg, kikkel szemben voltál Te érzéketlen?! Cigányokkal? Migránsokkal? Rivális párt hívőivel? Másik vallás képviselőivel? A szomszédaiddal? A főnökeiddel, vagy az alkalmazottaiddal, a munkatársaiddal...?!

Ha elég őszinte vagy magadhoz, és találsz olyat, akivel érzéketlen voltál, akkor nem tévedés a "mi".

Ha egyszerűen csak Te is itt élsz, Te is magyarnak vallod magad, ha Te sem tettél még tudatosan azért, hogy másokat emberszámba végy, érzékeltesd velük, hogy embernek, magaddal rokonnak, ha mást nem, ezért értékesnek ismered el őket - akkor is helyénvaló a "Mi".

Mert én is beleestem ebbe a hibába. Hogy nem figyeltem eléggé. Hogy nem tettem tudatosan eléggé, elégszer. Nap, mint nap.

Pedig hiszem, hogy a világunk miattunk olyan, amilyen - vagy miattunk lesz jobb.
Nem attól, hogy másokra várunk, másokra mutogatunk, hogy "ők - ők rontják el, ők lopnak, ők..."

"Élni, és élni hagyni."

Örülni, és megosztani az örömöt - nem azért, mert a másik rokon, vagy barát. Azért, mert épp olyan Ember, mint Mi. Néha fent, néha padlón. És mert nekünk is jól esik egy felénk nyújtott kéz, ami felsegít. És ennyi kell hozzá, hogy boldogabb földön élhessünk.

A profitmaximalizálás a modern társadalom és közgazdaság-tudomány legnagyobb (hazugsága) tévedése.
Nem a profit tesz boldoggá, hanem a másik ember mosolya. A tudat és az érzés, ha tudhatod, hogy részed van benne, hogy hozzájárulhattál.

Én tízszer annyiért sem hagynám el a hazám. Pont az olyanokért, mint Te, Diggerdrájver, és miattad, kedves Olvasó. Mert hiszem, hogy a jobbá tétel csak rajtunk múlik. Ha én egy kicsit teszek a magam életében, és ezt megteszi még egy, aztán még egy...
Nem a pénz fog bárkit is hazahozni, vagy itt marasztalni - hanem az, ha Mi változunk. Megtiszteljük egymást, megbecsüljük a másikat.

Engem erre emlékeztetett ez a cikk, és úgy éreztem, nem árt hangsúlyoznom kicsit - még véletlenül átsiklana felette egy rohanó olvasó...