13th floor - világunk rabjai, avagy a "nemirányítás művészete"

Soundtrack


Milyen érdekes - ma megkaptam egy idézetben az emlékeztetőt, hogy ne feledjem, "nem én irányítok"...

Aztán pedig ez a történet ismét rávilágított, mennyire bezárkózunk a saját világunkba...

Mindeközben pedig a "Főszereplőm" megfogalmazta, hogy "eltávolodunk", mintha nem egy világban élnénk...


És igazat kell adnom Neki - azért bántják a reakcióim, hiszen nem tudom azt érezni, amit Ő...

Csak azt látom, hogy szenved, olyan dolgoktól, amikre én magam talán legyintenék... Talán.
Elvben.

Persze nem engem érintenek meg. Nem én élem meg. Ezért véleményt alkotnom, ítélkeznem eleve hibás.



Milyen könnyű megfeledkeznem erről...


Milyen könnyű elhinni, hogy alakítható az út - amúgy erőből, akaratból...!

És milyen nehéz valójában!
Alakítani szándékkal, kitartással, elfogadással - "nemirányítással"...

Emberség, szeretet, elfogadás, satöbbi - avagy a rasszizmus elmélete és gyakorlata

Aki ismer, tudja, hogy a keleti filozófiák felé fordultam. Nagy hatással volt rám a Gandhi életéről szóló film is, amit nem olyan régen láttam csak, de korábban ismerkedtem többféle vallásos irattal, többek közt a hindu szent iratokkal, vagy a kereszténység örökségével.

Alapvetően az elfogadás, az "élni és élni hagyni", a karma filozófiája szerint gondolkodom, és igyekszem eszerint élni.

Elutasítom a faji alapú megkülönböztetést, mert hiszem, hogy a személyiségjegyeink döntő többsége kisgyermekkortól kezdve, tanulás útján lesz a sajátunk - a szocializációs hatások eredményeként (szülők, testvérek, iskolatársak, traumák, stb.).

Elismerem, hogy bizonyos hajlamok öröklődnek, ám ezek nem szolgáltathatnak alapot egy teljes ember megítéléséhez.


Eddig az elmélet.



Mindezekkel együtt mit tegyek, hogyan érezhetek akkor, ha mondjuk egy általam szeretett személy önhibáján kívül faji vitába keveredik, ahol életveszélyesen megsebesítik, netán ki is oltják az életét...?

Tudom, hogy az erőszak nem megoldás. Semmire. De ezek után talán el kellene mennem, és prédikálnom kellene a szeretetről? Egymás elfogadásáról...?


Vagy sztoikus nyugalommal kellene beletörődnöm, hogy az ő szerepe eddig tartott az életemben?
Hogy az ő sorsa ebben a születésben a mártírhalál volt?

Hogy a szerepe az én életemben egy végletes próbatétel önfeláldozó eszközeként ér véget?


Meddig terjed a tolerancia határa?

Ki vonható felelősségre?

Egy gyermek semmiképp - akkor sem, ha igazi "sátánfattya".

Egy szülő...? Ő felnőtt...

De vajon ha hasonló családból-környezetből került ki, számon kérhető-e felnőttként a cselekedeteiért...?

És ha nem, akkor...? Akkor ki...?


Akkor minden megy tovább, és ezt a problémát hallgatólagosan elismerjük "megoldhatatlanként"...?



Talán az egyetlen megoldás, ha nem jutunk el idáig.

Ha még azelőtt "megfogjuk" az egészet, mielőtt a lavina elindul.


Hogyan...?

Szeretettel...? Nehéz. Nehéz szeretni.

Még ha az eszemmel tudom is, hogy "Azoknak van legnagyobb szüksége a szeretetre, akiket a legnehezebb szeretni."


Elfogadással...?

Odafigyeléssel...?

Önzetlenséggel...?



Ennél csak rosszabb utak jutnak eszembe, így hát nem nagyon van választásunk.

Mert nem választhatjuk azokat az utakat. A vér, a fájdalom, a harag és gyűlölet útját.


Hiszen Mi tudjuk, hogy azok az utak nem vezetnek sehová.

Azok az utak minket is megmérgeznek, azok végén csak a káosz, a sötétség és a halál vár.




Marad hát az egyetlen lehetőség - adni még többet magunkból. Törekedni még jobban odafigyelni.
Megérteni és megértetni.






Havi 100-120 ezerért ma egy tanár Magyarországon ezt vállalja.

"A párhuzamos egyenesek a végtelenben találkoznak..."

Hangulat: Szemlélődő. Ahogy a szobám ablakán le-leszaladnak az üvegre tapadt esőcseppek. Nézem a szomjas tájat, "ahogy Isten locsolja az ő kertjét." :)

Hálás vagyok. Ez szól.
(Persze megint igaz, hogy a szövegnek és a zene által kapott hangulatnak köze nincs egymáshoz - tehát hadd szögezzem le: a szövegnek sincs köze sem a hangulatomhoz, sem ehhez a bejegyzéshez.)



Csak eszembe jutott egy barátommal folytatott beszélgetésünk. Az alternatív valóságokról, a jövőinkről szólt. :) Mert mesélt - megtisztelt a bizalmával, és megosztott egy személyes - talán sorsfordulót jelentő - élményt.

Bennem pedig megrezdült egy önző kis hang, hogy talán őt is elsodorja majd az élet... :D

Igen, vállalom, hogy hiányozna - pedig éppen most sem mondható el, hogy gyakran találkoznánk - hiába vagyunk egy hullámhosszon. Mégis. :)


Szóval felötlött bennem, hogy vajon ez az "indokolatlan" lelki rokonság (nem volt fizikai alkalma kialakulni), honnan is ered...?

És jött a kép, hogy talán egy másik élet emlékét hordom magamban, mint egy halovány árnyék-lenyomatot. :) Hiszen tudjuk, hogy két születés között mind együtt vagyunk. Sőt, azt mondják, még az egyes életutakat is úgy tervezzük meg, hogy ugyanazon játékosok vállalnak bennük más-más szerepet (ajánlom: Kryon - Hazatérés)...

Talán erre emlékszem. :) Korábbi életutainkon vállalt korábbi szerepeinkre. :)

Érdekes elgondolkodni rajta, vajon ha minden szereplője az életünknek testvérünk, akkor azok, akiről nem gondolnánk, kik is lehetnek valójában - vagy kik lehettek korábban?


Mindenkinek (gondolom) volt már olyan érzése, hogy valakivel "rokonlelkek".

Mi is ilyesmik vagyunk.

Ebben az életben mindketten választottunk egy utat magunknak, amik épp látótávolságban futottak az elmúlt években. Most talán majd elkanyarodnak...

De nem szomorkodom, hiszen még a párhuzamos egyenesek is találkoznak a végtelenben... :)

Őskor, kőbunkó, fröccsenő agyvelő...

Kemény néha belegondolni, hogy a kényelmes, civilizáltnak álcázott modern világunk mögött mind a mai napig ősemberek maradtunk, az erősebb törvényével...


Persze fölmerül bennem, hogy talán csak éppen az a demagóg rendszer nevelte belém a világbéke iránti megfoghatatlan, álszent sóvárgást, amely megpróbálja elrejteni a szemem elől a valóságot.

A valóságot, melyben egy demokratikus főváros utcáin éhen halnak emberek, összevernek többek egyeket, elvesznek sokaktól még többet...

Leélünk egy életet úgy, hogy próbálunk hinni a képben, amely talán soha sem volt igaz...


Vajon mondhatja-e az ember önhatalmúlag, hogy "márpedig én nem"...?!

Kivonhatjuk-e magunkat ebből, és teremthetünk-e etikus mikrokozmoszt magunknak?

Talán ha a globalizáció elutasításával élünk. Ha nem vagyunk hajlandóak olyat enni-venni, amiről nem tudjuk, hogy nem ártott valahol, valakinek...


Nem venni más kontinensről...?

Vagy lehetőleg mindent kistérségi szinten beszerezni?

...

Első nap.

Ma, 2014.02.03-án volt életem első napja, mikor tudatos élménnyé érett bennem, hogy az életem akként alakul, és arra felé tart, amerre a magam akaratából vezetem.