Tisztulás, avagy "kussolok"

Vége.


Barátságnak indult, munkakapcsolattá lett, majd sikerült szétrohasztani a vállalhatatlanság szintjére.

Ma egy 4-6 éves barátság, és kb. 2,5 éves munkakapcsolat végére tettem pontot.

Nehéz volt kimondani.

Nehéz volt egyáltalán foglalkozni a gondolattal - pont olyan, mint mikor elrontod a gyomrod, és az agyad tudja, hogy a hányás segítene - végleg megszabadulni attól, ami romlott, aminek hiába szavaztál bizalmat...
Mégis nehezen veszed rá magad, hogy újra felszínre küzdd.

Türelem, alázat, elfogadás.

Szavak, és fogalmak, területek, amikkel dolgom van még.

De újabb fogalmat tanulok - "énvédelem".

Mától nincs többé idealista elfogadás. Nincs többé idealista türelem, hogy "majd megfejlődi, csak adj időt neki"...

Egy mérgező személyiséggel kevesebb van az életemben, és többet helyet sem adok hasonlónak.
Lehet, előítéletes leszek, lehet, hogy tévedni is fogok útközben.

Más területen viszont fejlődőm.

A fókuszt és energiát más területeken magamnak adom, és azoknak, akik megbecsülik, akik meghálálják.

Isten veled, Katalin.

A karmikus egyenlegünkön módosítottunk, ebben az életben többet már nem teszünk hozzá, nem veszünk el belőle.

A hátralévő időben nem létezel számomra.

Nem gyűlöllek.

"Felszámollak".

Kiradírozlak az életemből, még az emlékeim kacattárában is a kupac legaljára áslak, hogy max. egyszer kelljen összefutnom még veled, az utolsó számadáskor.


Igen, "kussolni" fogok.

És "süket" leszek rád, minden értelemben.

Mintha folytatódna, mintha most kezdődne...

Új életet élek, úgy érzem.

Mint Blackthorne, a Sógunban, miután kishíján szeppukut követett el.



Mi történt...?

Nem tudom...

Jött Ő - váratlanul, egy súlytalan, egy sokadik találkozásra, egy sokadik randira.

Jött, maradt - és most...

Azóta mintha egy másik életet élnék...

...


Mi más, mint korábban...?

Mit csinálok másként...?

Megint "más, mint korábban"...

Időről-időre eszembe jutnak a pszichológusok, akik szerint a párunkban az anyánkat/apánkat keressük... Az a személy lesz vonzó, azzal a személlyel érezzük jól, biztonságban magunkat, aki rá hasonlít... Még hibái is, a velünk való negatív viselkedésmintái is - biztonságban érezzük tőle magunkat, mert "ismerős"... Akkor is, ha bánt...

Szóval eszembe jutnak a pszichológusok.

Nem látom a párhuzamokat, ha figyelek akkor sem. Azt mondom, "szerencsére", bár nem akarom megbántani anyámat, még tudtán kívül sem.

Tudom, hogy megtette, ami tőle akkor telt.


Ez is sokszor eszembe jut.
Hogy én megtettem-e, ami tőlem telt...?

Talán.

"...Hogy hited mit ér,
Arról bírád ítél..."


Ez is eszembe jutott... 

 Ahogy jött Ő, hogy anyám végre kézhez kapja a járadékát, az ügyfeleim visszajelzései, a szakmai eredmények...

Valahogy egyszerre "sok a jóból"...

Szokatlan.

Mintha Isten elhalmozna...

Hálás vagyok, és nem értem...

Talán vizsga az elfogadásra...?

Meglehet.


...

Mintha átléptem volna egy küszöböt...
És egy üde, zöldellő, határtalan kertbe toppantam volna...

Az alázat az, ha eszembe jut, megérdemlem-e...?

Vagy ez a kishitűség, az el-nem-fogadás hangja?


...


Itt van Ő...

 Néha fél, "mi lesz, ha felszáll a rózsaszín köd...?"

És itt vagyok én, aki úgy érzem, nem vagyok "ködben"...

Valahogy egy másik világ talaján járok, mintha kicsit álmodnék, vagy nem tudom, de... Nem köd...


Látom Őt.
Olyannak, amilyen.
Látom a Nőt, aki néha kicsit már fáradt. Három évtizede rója az utat rendületlenül. Így van jól.
Látom az Anyát. Három gyermekkel a háta mögött. Így van jól.
Látom a ráncokat a kedves arcon. Arról a három évtizedről, s különösen az utolsóról emlékeznek meg. Így van jól.

És látok mindenki mást is (persze csak kívülről) - "az utcán, a téren, a rakparton"...
Fiatalabbakat és idősebbeket, magasabbakat és alacsonyakat, vékonyabbakat és teltebbeket, másként szépeket.

Mielőtt jött, rájuk néztem, és vágytam.
Vágytam megismerni, érinteni, szeretni őket. Közel kerülni hozzájuk, hallgatni őket. Érezni.

Nem lettek csúnyábbak, nem lettek kevesebbek, sem kevesebben.

Látom őket ma is.



Mégis...


Valahogy, mintha eltávolodtam volna a falaimtól ,a bőrömtől, ami elhatárol a világtól, tőlük...
Mintha Köztem, és a bőröm, a Világ között, Köztem és a többi szép között nyílt volna egy tér...
Ahogy egykor a tenger is szét vállt egy ember lábai előtt, s tér nyílt számára, út, amin járhatott...


Nézek és látok kifelé, mint eddig, de - nem történik semmi...
Ahogy a vonat ablakából nézed a tájat, és felhúzott ablaknál nem érzel se illatot, se szelet, se esőt... Csak látod.


Ő néha fél, hogy a legtöbb időt töltsük közösen, ami adatik...

Én úgy élek, mióta jött, mintha egy percre sem válnánk el...
Mindig "mi vagyunk" - bárhol legyünk, ki-ki a maga dolga után járva a kötelesség útján...

Az én szemeimen nézek kifelé, de "mi nézünk".
Aki rám néz, engem néz, de mi nézünk vissza.

Mi.

MI.

M.I.


Vicces, mi...?! :P



...


Most is itt van. Érzem, ahogy néz, és mosolyog. Érzem a mosolyát.
Hallom a hangját - "...most tényleg...?!?"



...


Mi történik másképp, mint korábban...?


Furcsa, de nem tudom felidézni a múltat. Nem tudom felidézni, milyen volt korábban.
"Tudom, hogy nem ilyen."

De nem tudok rá emlékezni...

Mintha a múltat elvágták volna, mikor átléptem azon a küszöbön...


Csak a jelen van. A jelenünk.

És a jövő ígérete, ami ugyancsak a Mi Jövőnk...

Az a jövő, amit eddig egyedül álmodtam.
Mégis úgy illik a képekbe az Ő alakja, mintha mindig is ott lett volna a képeken...


 Elköteleződés.
 Döntés, egy lehetséges jövő mellett.
A Mi Jövőnk mellett.


Ezt csinálnám másképp...?

Eddig nem hoztam meg ezt a döntést...?

Nem hiszem... Nem érzem, de emlékszem, hogy legalább három próbálkozásnál döntöttem, hogy tényleg akarom velük...


 Ami biztosan más, azok "a körülmények".

Azt már észrevettem magamon, hogy egy másik "küszöböt" is átléptem...
Eddig egy út elejéről tekintettem a messzeségbe vesző távolba...
Ma felsejlik előttem az út vége...
Ma már "félútról" nézek előre...

Érzem, hogy az utam valóban véges. Minden lépésemmel fogy az előttem álló szakasz. Bármit álmodjak, bármit vágyjak is megélni, véges a rendelt idő hozzá.

A homok pereg.



Lehet, ez teszi mássá...?

Lehet, ettől valódibb az elköteleződésem...?


Hiába jönnek szembe mások, sokan, másként szépek - akik eddig mindig egyfajta éhséget keltettek, a "még többet" éhségét -, érzem az Ő szeretetét...

Érzem az időt, amit az Életéből ad...

Érzem az érintéseket, amikkel szeret.
Érzem a gondoskodását, amikor nekem is főz...
Érzem a reggeli ébredésekből, a nappalok gesztusaiból...

Érzem, hogy ez sokkal-sokkal többet jelent, mint bármi "új". Bárki/bármi, ami nem is új igazán - hiszen mind egyformák vagyunk valahol...



Furcsa.

 Mintha esküdtem volna, pedig sosem mondtunk ilyen súlyos szavakat.

Mintha valami folytatódna, noha nem érzem úgy, ahogy korábban, ha előző életből ismerőssel futottam össze...


Igen, ez a jó szó talán - ezt érzem:

Velünk nem "elkezdődött" egy történet, hanem mintha "folytatódna" egy...


Mintha jártam volna az utamon, de valójában egész eddig csak egy felvezetőszakaszt tapostam volna, amit az életemnek hittem...
Mintha az Út igazából csak most kezdődne el... Ahogy egymás mellé értünk...


"Dolgoznom kell..."

(Ez is milyen furcsa...
Körülöttem 10 000 000 ember, csak a "közvetlen" környezetemben - akiknek, ha ezt hallják/ezt mondják, akkor a kenyérkereset, a napi robot jut eszébe...
Ezt jelenti számukra...
Nekem ez a tennivalókat jelenti, amiket meg kell tennem, hogy ebben az életben a legtöbbet meg tudjam valósítani abból, amit álmodtam magamnak...
Amit álmodtam magamnak, és a Világnak...
Mindazt, amit én tudok adni ennek a világnak... Annak a másik 10 000 000 embernek, itt körülöttem...
Az iskolát, a felnőttképzést, a párkapcsolati kommunikációs képzést, a boldogulást egyre több családnak, a hitet és jövőképet egyre több embernek...

Amikor azt mondom, "el vagyok úszva", akkor ezt érzem alatta...
Hogy még annyi a tennivaló...)

Matematika, avagy a 100%

"Mit jelent 100%-ban választani....?"




"...A száz százalékos választás ugyanis azt jelenti, hogy felrakok mindent egy lapra, nem hagyok kibúvót, nem bújok B terv mögé, hanem egy életem, egy halálom, beleállok és választom.

Kétség nélkül. Anélkül, hogy visszatáncolnék a külvilág ítéletei, elvárásai, vagy egy (látszólag) könnyebb út csábításának hatására. Anélkül, hogy befeszülnék attól, hogy vajon „normálisnak” tartanak-e. Anélkül, hogy félelmeim lennének attól, hogy vállaljam az egyedüllétet. Anélkül, hogy foggal-körömmel ragaszkodnék az érzelmi és anyagi biztonságomhoz. Anélkül, hogy megalkudnék az Élettel. Anélkül, hogy hagynám, hogy más elcsábítson egy egyszerűbb és kényelmesebb élet ígéretével..."


Néha elgondolkodom,  hogy vajon észreveszem-e, amikor "nem gondolkodom"...
Amikor egyszerűen csak befogadom más, "okos emberek" gondolatait.
Befogadom, de nem emésztem meg.
Befogadom, de nem értem meg igazán, nem teszem mérlegre, és nem teszem magamévá. Nem választok - csak befogadom. Csak "elhiszem".

Milyen okos.
Milyen bölcs.

Vajon az-e, vagy csak kényelmesebb nem gondolkodni...?

Régen sokat gondolkodtam.
Sok száz bejegyzés emlékszik erre.
Ma arra intenek, akiket bölcsebbnek, vagy "hírhozóimnak" gondolok, hogy ne gondolkodjam annyit. Mert túlsúlyban van (mindig abban volt) az életemben az "elme".

Mert ha agyból próbálok válaszokat találni, szükségszerűen tévedni fogok - mondják.

Tény, hogy régebben kevesebbet tudtam fölmutatni, mint most.

De vajon a gondolkodással töltött idő csökkentése az oka ennek...?

Persze, cselekedni kell, a gondolat kevés.
De nem a gondolat van-e előbb, s aztán a cselekvés...?


Vajon az "A-terv", ami mögé 100%-osan oda kell állnunk, nem az életünk-e...?
Nem a boldogságunk-e...?

Vajon nem tévedünk-e, hogyha a boldogságunkat tesszük fel egy lapra...?
Nem tévedünk-e azzal, ha becsukjuk szemünket a "B-tervek" előtt?

Nem, nem a párkapcsolatokról beszélek.
Az Élet hozta lehetőségekről beszélek. Munkáról, vállalkozásról, hivatásról...
A díszletről, mely Nekünk a hátteret adja...


"...Önbüntető programjaink legnagyobb része a saját boldogságunk szabotálása. Nem akarok másnak ártani, inkább én mondok le egy nagyszerűbb életről..."
 Hm.
"Nem mondok le egy "nagyszerűbb" életről -  ha az az ára, hogy másoknak ártsak, akkor sem."...?

Attól tartok, éppen ez a gondolkodás jellemző ma Magyarországon.
És ez szomorú. Szerintem.


"...A választásainkkal teremtünk. Azzal is, ha nem választunk, azzal is, ha csak kicsit választunk, és azzal is, ha odaállunk valaki mellé, mindenünket kockáztatva, de ellentmondást nem tűrő energiával. Mert nem biztos, hogy el fogja hinni. Mert lehet, hogy megpróbál elüldözni, távol tartani. Mert lehet, hogy Te vagy életében az első, aki száz százalékban választja. És ez talán szokatlan, talán rémisztő, de kétségkívül nem hétköznapi jelenség a mai világban. Nem ismerjük..."




"Számosak a szépek, de a szívem eggyé."
Látom, hiszen nem vagyok vak - hála Istennek.
Látom, s Őt látom magamban. Az Ő bőrét érzem, az Ő mosolyát, az Ő szemét. Őt hallom.

Választottam.



Mint ahogyan Utat is választottam magamnak.

"...Isten nem hagyható ki a játékból. Ha választok, mögém áll. Nem mindig úgy és nem mindig akkor, amikor várom, de ott van, jelen van és figyel. Hogy merek-e választani, a választásom mellett kitartani, szembeszélben is, a nehézségek közben is?..."

"...Ebben áll a választás szabadsága és jelentősége. Választani, bízni, elengedni. Aki ezt a hármat könnyedén műveli, sosem fog csalódni. Aki ragaszkodik a fejben, elméletben eltervezett, túlságosan konkrét útvonalakhoz, neki valószínűleg több kihívással kell szembenéznie..."

"...Ha ragaszkodsz a biztonsági kapaszkodóidhoz, a megszokásaidhoz, a kényelmedhez, akkor nem választottad száz százalékban. (...)
Ha megalkuszol, ha feltételeid vannak, ha a választásodat az ő választásától teszed függővé, akkor nem választottad száz százalékban.És nem baj mindez. Nem baj, ha nem választasz valakit 100%-ban. Csak akkor ne hazudd magadnak azt, hogy te már választottad. (...)
Szabad bármit. Választani is és nem választani is. Csak tudd, mikor mit teszel.

És tudd, hogy bármikor választhatsz másképp."


Tehát a választás elköteleződés.
De szabad visszakoznod.


Bizonnyal én vagyok értetlen, amiért ezt szöges ellentmondásnak érzem.


Ebben áll a humbug-mágusok művészete.
Önállóan mindkét mondatrész igaz.
Együtt azonban már káoszt szülnek.
És ha nem figyelünk, nem is vesszük észre. Nem is fogjuk tudni, mi okozza a zavart bennünk.
Ó...
Bennem.


Bocs.


Számomra a választás azt jelenti, hogy döntöttem.
Arra megyek. Azon az Úton. Vele.
Ha velem tart.

És a táj változhat, az irány változhat - az Út attól a Mi Utunk.


Így értelmez egy nem-matematikus, nem matematikai helyzetet matematikai alapon.

Reggeli

Reggeli

Együtt ébredni, együtt kelni.

Együtt sétálni iskola, óvoda felé.

Engem a "részévé válás" élményével ajándékozol meg. Furcsa.
Belépni egy világba, amely "Belőled fejlődött", amit "Te álmodtál" - és álmodsz már 9 éve...

Valahogy, olyan személyes, mint mikor a saját otthonod, vagy hálószobád - a lelked legmélyebb zugait mutatod meg valakinek...

Nézlek, mosolyogsz. Mosolyog a szád és mosolyog a szemed.
(A kék-szürke szemed. :P)

Ahogy ültünk a kirakat előtt, a melegben - kint a hűvös-hideg reggeli világ, a kezünkben a sütik... És az enyémben a Tiéd.

Néztem a szemed, és miközben megmosolyogtatott a csodálkozás, milyen szép szemed van, elcsodálkoztam az érzésen, ahogy boldogsággal töltött el a gondolat, hogy "Érte leszek felelős..."

"Felelős vagy azért, amit megszelidítettél..." 

"Felelős vagy azért, aki szeret, s akinek megígérted, hogy szereted..."

Ó, hányszor hibáztam már el ezt a leckét...?!


De most nézlek - Téged. Te vagy itt. Veled kaptam új esélyt Istentől, hogy végre felnőjek a feladathoz, és jól szeresselek...

Nézlek, ahogy itt ülsz előttem, nézem a szemed, ahogy mosolyog, és arra gondolok, hogy íme a nő, akiért felelősséget vállalok.
Akinek a boldogulásáért tenni akarok.
Akinek a boldogulásáért a napjaimat megszentelem.

A Nő.
:)

Furcsa érzés.
Az agyam azt mondja, szerelmes vagyok.
Mintha az idő előrehaladtával úgy változna a szerelem érzése, ahogyan egy egyre növekvő átmérőjű csövön kiáramló víz hatása és az áramlás módja.

Régen vad és heves érzés volt, az Univerzum végéig elszáguldó, vékony sugár, mint a lézer, mindent átégető, forró.

Később, mint egy locsolócsövön kizúduló víz, mindent eláztató, mindent átitató, mindent befröcskölő. Zabolátlan.

Ma olyan, mint egy áteresz egy hatalmas tavon. Lassan csendesen, mégis megállíthatatlanul terjedő, mindenhová bekúszó áradás. Néma, de lassan mindent felemel a talajról, mindent körbezár, mindent feltölt, míg végül az egész világot megváltoztatja.

Eddig egy szárazföld belsejében kerestem a helyem, erdőkben, réteken a forrást, hol végre ihatok. Mindig vonzott a víz (kiskoromban is, bár muszájból úszni utáltam).
Ma lassan egy kristályvizű tóban élek. A hajdani rétek és erdők felett hullámzik és csillámlik a felszín. Itt a mélyben pedig a mindig szomjazó táj végre oltja szomját, a fű és a lomb lágyan együtt lengedez az áramlásokkal, a Nap fénye lágyan simogatja a tájat a hullámokkal.

(19'20'')

Nézem a szemed, és érzem, ahogy változom.
Változik bennem a munkához való viszonyom.

Eddig "csak" azt akartam, hogy "ha már vagyok", legyen értelme, haszna a létezésemnek. Tegyek jót magam körül.

Nézem a szemed, és érzem, ahogy már azért akarok minél több jót tenni, hogy az Univerzum, Isten viszonzásaként kapott értékekkel Téged, a Te életed gazdagíthassam...


Adni.
A boldogság "titka."

Boldog akarok lenni Veled.
A hátralévő időben, amit itt töltök, biztosan.

Köszönöm - Neked és Istennek -, hogy vagy.
Hogy nekem is vagy...

Új Hajnal...

"...Minden reggel - azzal, hogy felébredünk - megkapjuk a lehetőséget, hogy jobban csináljuk, mint addig...Hogy, ha valami nem tetszett, nem sikerült tegnap, akkor azt kijavítsuk, helyrehozzuk, hogy jobban csináljuk...

Ez a felkelő Nap csodája...

Minden hajnal "ugyanolyan". Minden hajnal a tabula rasa csodájával ajándékoz meg minket..."


 "Boldog vagyok Veled!" - írod. :)

És én is Veled. - írom.



És tényleg.
A sétáink, a közös főzés, evés - az érintések, puszik, a közelség...
Ezernyi apró, pénzben vagy nagy szavakban ki nem fejezhető pillanat, rezdülés, történés...

Veled.


Ó hány "Veled" volt, mely kútba hullt,
Míg utunkat róttuk e percig...?
Hány Hajnal kélt, s a bíbor ég
szerelmes szívünk hányszor gyújta lángra,
S hány ölelés, hány boldog sóhajra szakadt
A múlt, s az elmúlás homálya...?
S ma itt vagyunk - újra és mégis,
S a hajnallal felvidul az ég is, s a szívünk,
mi puszta volt, és sivár,
Virágos kertként felébred,
S tavaszunkban szárba szökken ezernyi,
Apró magja
A reménynek, boldogságnak, s a vágynak,
Hogy jók legyünk, s jól legyünk, Együtt...
Mi vár...?
Honnan tudhatnám...? S mégis tudom. Érzem!
Mert nem múlt a Múlt
nyom nélkül,
S nem volt hiába sok ezer halál,
A számtalan könny, a sok kacat,
Mi kincsként őrizve vár
Egy poros raktár-
ban, egy Új Hajnalra - erre? -,
Melyben új életre kelve, emlékezve, s szeretve
Ébredhet fel, s beérve a mélyben,
Ez alkalommal már végre talán készen
Állva erre:
jól szeretni s szeretve lenni,
Merve hinni -
Benne és önmagunkban...



Leírom, hogy sose "felejtsem" olyan mélyre... Hogy a reggel milyen csodás volt Veled... :)
Sokadszor már, a Nap fénye, a hűvös levegő - a csendes utca, ahol csak a léptünk kopog még...

A kávé íze, s a csókodé.
S a csokié - még emlékszem, este bűnöztünk, Te meg én... :D



Hálás vagyok Érte Istenem...!
Hogy oly hosszú is, ha volt az út, mégis ide vezettél, e napra, e helyre - Hozzá.

Köszönöm... :)

A "válság" az "új" vajúdása...

25 nap.

Ennyi telt el, és mintha nagytakarítás után volnék otthon - ismerős, valahogy mégis szebb minden.

Új szereplő a színen, ismerős tánclépések. Ismerős rivalda, ismerős izgalom.

Mégis más.

Mert más vagy, és én is más vagyok,
Mert Veled vagyok, hogyha hagyod.

Furcsa, mert érzem, hogy Ő más. Más, mint én, mások a szokásai, stb. - egy másik ember.

És eszembe jut, amit valakinél - Pál Ferinél - olvastam, hogy el kell engedni a születési családból hozott "igazságokat", és "közös igazságokat" kell elfogadni a helyükbe...

Más vagyok...?

Bölcsebb vagyok már...?


Remélem.


Furcsa élmény az elfogadás. Pedig már kaptam régen.

Furcsa élmény, hogy az számít különlegesnek, amit adok - ami én vagyok.




Nem úgy történt, ahogy vártam.
Sőt, még nem is tudom, hogy "ez az-e"...?

De furcsa...

Minden pillanatot áthat a várakozás feszültsége. És a jelenlét békessége. Hogy bármi jöjjön, most jó.
Így jó.
Hogy ennyi jó.

Újra élni a közelség élményét...

Kamaszos bohósággal megélni a pillanatokat, és nem sokkal gondolni előbbre...

Jelen lenni.


"...ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem..."

Holnapolisz

Válság van.
Nálam.

Válságban van a világképem. A jövőképem.

Azt hiszem, túl nagy dózisban kaptam a klímaváltozással foglalkozó cikkekből.


Nem érzem, hogy van értelme bárminek.

A hivatásom a jövőtervezés. A jövőépítés.

Mihez kezd egy jövőtervező, hogyha az folyik a csapból is, hogy "nem lesz jövő"...?



Pontosítsunk - jövő lesz. Csak nem happy end.

Vagyis...?

Hogy legyek optimista, pozitív, hogyha a várható jövő minden, csak nem pozitív...?



"- ...Melyik farkas győz...? - Amelyiket táplálod..."



Azt hiszem, változtatok.
Be fogom építeni az ügyfeleim költségvetésébe az adományozást, mint rendszeres elemet.
Olyan szervezeteknek, amelyek tesznek.
Ideje nem csak szóban közösséget építeni.

Pont

"...és Isten azt mondta: nem."


.


Így kezdődik a mondatom. Ponttal.

Szavak kavarognak bennem, mint a tenger. Hullámaikból mondatok, mondattöredékek merülnek fel, s buknak alá ismét.
Megpillantásuk, felismerésük pillanatában tudom, hogy leírni őket nem érdemes.
"Csak nekem szólnak.*"
Vagy értem őket, vagy - nem.

*"Csak nekem" = mindenkinek. A maga nyelvén. A saját szavaival. A "saját angyalán" keresztül.


Nehéz dolog ez a tudatosság...

Olyan, mint visszatartott lélegzettel a víz alatt úszni...

Nem. Tudom, hogy nem.

Valójában ekkor úszunk szabadon lélegezve a víz felett.
Csak az egó/elme mondatja, érezteti a fordítottját...

Ehhez kell a hit és bizalom... Megtenni, amiről "érzed", hogy a halálod lehet - pedig valójában nem a Te halálod, hanem az övék... Az érzést is ők generálják. Mert rettegnek, mi lesz, ha egyszer megteszed...
Azt hiszik, akkor már többé semmi szükséged nem lesz rájuk, és megsemmisülnek...

Pedig - nem.

A részeid maradnak. És betöltik a szerepüket. Csak épp nem nőnek a fejedre. Nem fognak ők irányítani...




(...)


"...Te csak taposd a gázpedált,
Magától beindul, ami megállt..."

Körök, és azokon belül újabb körök...

Mit nem tanultam meg még mindig...?

Ugyanaz a dilemma tért vissza megint, mint öt éve, tíz éve...


Még mindig ugyanazt vonzom.


Pedig változtam...

Fejlődtem...


Sosem lesz elég...?

Gyengeségem

Szerelmesnek lenni...

Ez mindig a gyengém volt...

Mindig hajlamos voltam "beleszeretni a szerelem ígéretébe..."


Mindig adni akartam.
Persze önzés - hiszen az elfogadás az adás másik pólusa...



Látni (?!) valakit, és szeretni azt, Aki - nem azt, amilyennek mások látják....


De vajon valóban Őt akarom szeretni, vagy "csak szeretni akarok"...?

Tépelődések - találkozások

Hangulat



Vajon miért jöttél...?

Kísérteni? Hogy feladom-e, amit kértem, amit vágytam...?
Hogy "megelégszem-e"...? Kompromisszumot kötök-e...?



Furcsa érzés találkozni valakivel, és elbizonytalanodni...
Mert emberileg teljesen rendben van, és szeretni való, és megérdemli...

Valahogy mégis azt érzem, nem...
Valahogy "nem"...

És nem igazán értem, hogy miért...

Nem a zsánerem, jó.
De semmi más kritikám nincs. Vagyis - azt hiszem, nem ismerem még eléggé; most biztos nincs más kritikám...

Agyalok.
Vajon lehetséges-e boldoggá válni együtt, ha valami van, ami hiányzik...?

Miközben persze tudom, hogy "nincs tökéletes"...

Sőt, eleve nem a tökéletest keresem, hiszen tudom, hogy én is messze vagyok a "tökéletestől". Még a "legjobb önmagamtól" is messze vagyok...



Vagy épp ebben áll a lecke...? :D

Boldognak lenni úgy, hogy valóban a Lélekre fókuszálsz?

Azt hiszem, az csábít, hogy Őt "könnyűnek tűnik boldoggá tenni"...

De, ha megy erőfeszítés nélkül is...? Akkor nem lustulok-e el? Nem satnyulok-e, nem kényelmesedek-e el...?

Hogy fogok fejlődni, ha Neki "nem kell", mert így is boldog lenne velem...?

Vagy csak hiú idióta vagyok, és csak nem látom, hogy mennyi kihívást kapnék Vele...?



Jó volna - vágyom rá, hogy boldoggá tehessek végre valakit...
Hogy valaki elfogadja, amit adni tudok, és valaki megelégedjen azzal, amit én tudok adni...

És ezzel körbe is értünk... Én megelégszem-e / megelégedjem-e azzal, amit Ő tud adni...?
Hiszen a család megélhető vele, nő, és boldoggá tehetem, felemelhetem, mint Nőt, és segíthetek kihozni magából a legjobb önmagát... :)

És erre vágyom is, hogy ez tudjak lenni a Társamnak...


Ám, ha én nem tudok fejlődni Mellette - nem azért, mert "Ő kevés", hanem mert "nekem túl könnyű" megfelelni, eredményesen segíteni Neki...?


Vagy, ha egyszerűen tényleg csak azt akarja "tesztelni a Jóisten" a találkozásunkkal, hogy az első adandó alkalommal a könnyebb utat választom-e...?

Villanás

Mit látok szemedben...?!
A csillanás, a pajkos villanás mi lehet...?!
Talán egy gyertya fénye...?
Mely meghitt óráink beragyogva az éjszakába olvad, s vége?
Mit lát e gyertya...?
Szép szavak ölelkező táncát?
A flörtök ezerszirmú, édes szóvirágát?
Vágyaink rezdülését? Forró csókokat?
Vagy jólneveltek egykor, s csak szolid bókokat...?
Mit rejt e szempár...?
Ó ezt vágyom tudni...!
Az ajtón túl mi vár...?
Oly jó lenne futni, rohanni!
Kitudni minden titkod, minden álmod, minden vágyad...!
S ha e bohó rohanásban kifulladunk, s a lélek lepkeszárnya bágyad,

Jó volna megpihenni,
Kezem kezedbe tenni,
S csak lenni.
Andalogva, öledben álmodni fényről, csillanásról,
Egy pajkos tekintet-villanásról,

És álmodni, mindent feledve -
Vakon szerelembe esve - tovább,
S hallgatni sóhajod, míg szívedből telik,
Míg álmodó ajkaim gyönyöröd ízlelik...

Fél-elem

"- Kicsit aggasztanak közben a folyamatok a világban...

Legalábbis az online média (és ezalatt részben az ellenzéki lapokat, és nagyobb részt a gazdasági szaksajtót értem) írásai arra mutatnak, hogy ismétlődik a második VHB előtti folyamat...

Azt pedig tudom, hogy "nehezen tanulunk"...

Még azt is, hogy ahol a figyelem, ott az energia...

Ezért próbálok "nem arra figyelni"....

De közben "ezek" újabb pofátlan lépéseket terveznek, ami már a magántulajdonhoz való jogot karcolja...

Mértéktelenek.

És valahol bennem van, hogy gyerekként forradalmárnak láttam magam.

És hogy mennyire térhetünk el szabadon a "fent választott" utunktól...

És békéért imádkozom "nap, mint nap"...

És közben aggaszt, hogy talán ezért nem jött még a lányom...

Sok kis kirakó így is összeilleszthető...

Eszembe jut a keresztény világkép szerinti "utolsó korszak"...

Tudom, hogy nem szabad félni...

Nem is akarok félni.

A film, amit küldtem, idevágó is...

Amilyen ostobák a fiatalok...

Mert nem ismerik a történelmi tapasztalatokat...

Sose éltem meg háborút, de mindig túlfejlett volt a beleérzőképességem...

Nekem elég volt annyi film. Annyi emlék.

Tudom, hogy ostoba, igazságtalan, sehova sem vezető.

És próbálom a figyelmem a jóra fordítani.

Miközben nem akar jönni az, aki végre az asztalra csap, és megálljt szab "ezeknek"... "Helyettem"...

Félek. Nem akarok, de azt hiszem, félek. Nem a haláltól. Sőt. Attól nem.

Csak attól, hogy amit megálmodtam, elvész a lehetőség, hogy megéljem.

Talán sosem születtek mégegyszer annak, aki most vagyok....

Ezekkel az álmokkal, ezekkel a célokkal...

Mi a helyes cselekvés, ha netán ezek az ostobák háborút kezdenek?

Ölni nem akarok, mert nem akarok annyi rossz karmát.

Akkor...?

Legyek menekült? Üldözött? Gyenge?

Vagy öngyilkos? Melyiknek van nagyobb karmikus terhe?

Feladni sem akarom.

De harcolni sem. Háborúban nem. Az életben - teszem. Azt hiszem.

S az idő fogy.

Az életemből.

"Szülnöm" kéne, de kivárni is, míg elmúlik az őrület... Ha elmúlik...

Ha lesz még miért élni utána...

Persze, az is eszembe jut, mennyire meghatározzák a valóságképünk a "hírek", amik eljutnak hozzánk.

Hogy akár országos manipuláció áldozata lehetek én is, mint a f...szhívők.

Vajon mennyire szabad még a tudatunk?

Vagy ez már rég a Mátrix, csak nem ismertük fel...?

Ha szemellenzőt húzok, és csak a pozitív dolgokra figyelek - az segít...?

Néha már várom, mikor ropognak bakancsok a kertben... (Tudom, súlyos...)

- Nem tudom, mi segít. Az alkalmazkodókészség biztos.

- Nem akarok alkalmazkodni "ezekhez".
A mértéktelenekhez, az ostobákhoz, a gerinctelenekhez...

..."

Mi hát a jó választás...?

Ha vállalhatatlanra fordul a helyzet, vonjam ki magam...? Vonuljak el Tibetbe, egy barlangba, az értelmesek közé...? És meditáljam ki magam ebből az elmebajból...?

 

Vagy fogadjam el, hogy "odafenn" ezt az utat választottam?

Békét akarok. És TUDOM, hogy a békét nem lehet fegyverekkel kivívni! Ostoba mind, aki azt hiszi, lehet!

 

"Boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyeknek Országa... "

Meggyőződésem, hogy ez hibás fordítás, és valójában az eredeti szöveg itt az "ostobákról", az együgyűekről beszél...

A "nem-gondolkodókról".

Önkép-ben van - Ön képben van? - gondolatok a valóságról, a félelmeinkről, satöbbi...

Hangulat






Félelemek.

Az élet most döbbent épp rá, milyen irreálisan befolyásolják az életünket. Pontosabban a gondolkodásunkon keresztül minket. A döntéseinket, a hiedelmeinket (pl. önbizalom...), az álmainkat...

Azok, akik nálam jóval "előbbre" tartanak - anyagiakban, önmegvalósításban, szakmai sikerekben, stb...

Egyre tisztábban látom, hogy mennyire "nem mások", mint én.
Azt hittem, "ők ebben, vagy abban mennyivel jobbak nálam"...
Most pedig az élet megmutatja, hogy a nagy "ikonok" is emberek, hogy a sikeres pályatársakkal összevetésben mennyivel szigorúbb elvárásaim vannak magammal, a munkámmal szemben...

Hogy azok, akikről azt hinném, "nekik milyen egyszerű lehet, hiszen ők..." Erősek, szépek, okosok, gazdagok, stb.

S közben megmutatja az élet, hogy milyen hasonlók. Hogy nem tudnak többet, nem szebbek. Hogy mennyivel erősebb vagyok a bejárt út alapján.

Vagy épp a másik véglet - látok embereket, akik tök rendben vannak valójában, és annyira visszafogják magukat a negatív énképük miatt...
És látom, hogy mennyire tévednek, és azt is, hogy a saját látásuk önmagukról mennyire torz...

Valójában így azt kell hinnem, bárki tart előbbre bármiben, valójában max. a gondolkodása szabadabb, a félelmeit engedte el jobban, mint mi.



Tolnai Lajos gondolata azóta meghatározó motívuma az életemnek, mióta életem egykori Nagy Őjétől megkaptam, évtizedes távlatban immár a mától:


"Ember - az a jó isten kezedbe adta sorsodat.
Fonj belőle szárnyat, hogy repülj: szabad;
Verj belőle láncot, hogy életeden át rab légy: szabad;
Csinálj belőle poklot mennyország helyett, óh szabad;
Sőt, ha szeretnél belőle koldusbotot csinálni,
Mert a koldusbot minden botok közt a legszebb és legalkalmasabb:
Azt is megteheted -
Mert szabad."


Az utóbbi napok, hetek, hónapok  pedig egyre jobban rávilágítanak, mennyivel jobban élő, szerves része a valóságunknak (valóságomnak?), mint gondolnánk...

Most épp randizom.
Elvileg.
Persze, indokolható lesz a halasztás, eü-gáz van.
Ám Akivel randizom, fél. Saját elmondása alapján menekül a "kötöttségektől".
(Igen, miközben "rendes kapcsolatot" keres...
Jó - egészen pontosan a szabadsága korlátozása riasztja.)

Egyelőre arra jutottam, hogy valójában talán a kudarctól való félelem az, ami mozgatja. Mert az élménye, hogy "egyiküknek sem volt elég jó - mind azt mondták, nem Ő az igazi"...
Pedig egy humoros, szimpatikus, csinos csajról beszélünk.
Valakiről, akivel szerintem "semmi baj sincs" - mégis az énképe ennyire sérült,  és a félelmei korlátozzák az önfeledt gondolkodásban, és így az önfeledt teremtésben...


Sokan kinevetnek azért, mert az elmúlt 30 tudatosodó év összes ismerete, tapasztalata, olvasmánya, átgondolkodott, átvitatkozott éjszakája, pár év fizikai tanulmánya eredőjeként meggyőződésem, hogy az anyag valójában energia (ld. eisteini- és kvantumfizika) , és a különböző energiarendszerek pedig hatnak egymásra, azaz a gondolataink hatnak a körülöttünk anyaggá sűrűsödött energiarendszerre is, amelyet "Világnak" aposztrofálunk..


S közben íme...

Újabb és újabb tapasztalatok arról, mennyire így van...

Deep

Hangulat


Fél.

Azt mondja, az én érzéseimtől.

Szerintem a sajátjaitól.

Basszer...


Ezt komolyan nem hiszem el...

Érzésből

Néha kell!



Néha kell, hogy kimond, hogy "szeretlek".

Akkor is, ha az, akit szeretsz, pont hímnemű...

Mert a Léleknek nincs neme.

De szeretni tud!




Hálás vagyok a munkámért-hivatásomért, hálás vagyok a Munkatársaimért és Vezetőimért, hálás vagyok az Ügyfeleimért, akik a Barátaim is kicsit, meg a Családom is kicsit...

Hálás vagyok a testemért, hogy ép, és rendben van, hálás vagyok azért, hogy képes vagyok adni...

Hálás vagyok az életembe lépő Emberekért, akik mind tanítanak, és ajándékokat hoznak nekem, és hálás vagyok a békéért, amit az anyagi világban eddig - és remélem, még - megélhetek.

Sajnálom a politikusainkat, és mindazokat, akik anyagi-, vagy lelki nyomorban élnek jelenleg - de megteszem, ami tőlem telik, hogy segíthessek.


És hálás vagyok, amiért látok kiutat, és megadatott, hogy járjak rajta (legalábbis én úgy érzem)!

Hozzáállások

Kegyetlenül nehéz megállni egy határvonalon.
Nem segíteni akkor, mikor látod, hogy szükség volna rá.

Persze - eltelt fél év, és túlélte ő is. Tehát annyira mégsem volt rászorulva a segítségedre.


Szenvedni könnyebb.
Hibáztatni, kifelé mutogatni, sírni.

Kívülről szar. Látni. Érezni.
Mert hat.

Mint ahogy a víz a füledbe folyik - a szavakat sem tudod kizárni. Ha nem akarsz hátat fordítani.


Próbálom fejben tartani, hogy néha azzal segítek, ha nem segítek...


De nem jó.



Furcsa.
Hogy mennyire mások vagyunk.

Kitartás.
Pozitivizmus.
Tudatosság.


Vajon bírom ezeket, vagy csak szeretem azt hinni, hogy ezek nekem megvannak?

Vajon Ő tényleg "hibás" elmével él?
Vagy ez csak egy remek kifogás, amit eszközként használ a túléléshez?
Mert benne ez a stratégia alakult ki? Erről van tapasztalata, hogy működik?

Abban tudunk hinni, amit megtapasztaltunk...?

...

"Woman Only"

"Zéró tolerancia. Vagyis nem elfogadható az ittas vezetés, a nemi erőszak, a nők vagy állatok bántalmazása és a faji megkülönböztetés sem. Ezekkel sokan egyetértünk."

(A WMNO bejegyzése a Fb-n)

Sztereotípiák.

Az agresszió lemoshatatlanul ránk (férfiakra) ragadt a köztudatban, mint a fekete folt.














A "bántalmazás képek" egy érdekes példája ennek a google szerint.




Az "agresszió képek" keresőkulcs hasonló eredményt hoz.




Szomorú.

 Még a "verbális agresszió" is férfiagresszorral kerül megjelenítésre, noha személyes tapasztalatom, hogy a nők körében a verbális agresszió legalább annyira elterjedt, mint a fizikai agresszió a férfiak körében.







Sőt.

Talán még elterjedtebb is, a fizikai "gyengébb-nem"-ség ellensúlyozására.
Arról már nem is beszélve, hogy a "bántás", mint az önvédelem, vagy a bosszú eszköze verbálisan sokkal kifinomultabban is megvalósítható, sokkal többféle formában, így sokkal "színesebben fejlődött".

Egy pofon, az egy pofon.
Adhatod így, meg úgy, esetleg valamit tarthatsz a kezedben.

A szóbeli bántalmazás skálája a közönséges kurvaanyázástól a rejtett manipulációig, a nyílt vádaskodástól / hibáztatástól a lelkiismeret furdalást keltő sajnáltatáson keresztül a hallgatásig (!) sokkal szélesebb.

A hatása pedig - szerintem - semmivel sem kevésbé pusztító.






Mégis - ha agresszió, akkor az férfi.

Ismertem nőt, aki abban az életszakaszában annyira mély és eleven sérülésekkel élt, hogy a félelme-fájdalma verbális és fizikai agresszió formájában talált csak kiutat a fényre.

Ismertem olyat, aki a szexben vett agresszív elégtételt az őt ért sok sérelemért kezdetben. Érdekes módon, idővel már nem csak úgy tudott örömet lelni az együttléteinkben, hogy mart és harapott, ahogy csak tudott (nem, nem azért, mert szóvá tettem ezt).

És számos alkalommal voltam áldozata a "csakazértse"-típusú hallgatásnak, indirekt vádaskodásnak, stb. - kezdve a saját anyámtól.

Na és ne felejtsem el - 36 éve élek összezárva egy hímneműnek született emberi lénnyel, aki egyszerre fényesen ragyogó felvilágosult Lélek, szorosan mellé zárva a vak, féktelen ösztönökkel, a szocializáció során gyűjtött sérülések nyomorával, a modern civilizációs megfelelési kényszerek frusztrációival...
Aki történetesen még sokat fejlődhet elfogadásban, megértésben, az elvárások elengedésében, kommunikációban, stb.

Így van némi fogalmam róla, milyen érzelmi folyamatok fenyegetnek tettlegességben kirobbanó feszültségekkel, indulatokkal.
Viszonylag kevés számú esetet éltem meg, amikor nem volt elég a kontroll ezek féken tartására - a három legkritikusabb (micsoda véletlen) számomra fontos nőkkel való interakcióhoz kötődik.

(Egyikre sem vagyok büszke, annak ellenére sem, hogy inkább a kezem törtem el egyik alkalommal, mint hogy a "gyenge nő" által generált feszültség az ő bántalmazásában vezetődött volna le.)


Valahogy - másik "véglet" - az egyenlőségi mozgalmak érdekes módon inkább női zászlóvivőkhöz kötődnek.

Persze.
Félreértések elkerülése érdekében hadd jelentsem ki: TÉNY, az egyenlőtlen bánásmód, amit nem célom vitatni, nem úgy, mint megszüntetni!

Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy elsősorban emberek vagyunk. A fájdalom (fizikai, vagy lelki), a félelem, a tehetetlenség érzése épp annyira romboló egyikünknek, mint másikunknak. És a reakcióink is emberiek.
Végeredményben egyformák.

Jó volna, hogyha akár a férfiak, akár a nők nem csak "a világ másik felére" fókuszálnának, hanem egyben próbálnánk nézni az egészet. És a nemiség hangsúlyozása nélkül* keresnénk** megoldásokat.


(*Megint csak a félreértések elkerülése végett: különbözőek vagyunk, és ezért minden megközelítés, javaslat, megoldási mód, stb. lehet eltérő. Nem osztom a "modern" társadalompolitikai(?) nézetet, amely elmosná a nemi identitás határait. Csak a "vádaskodó élt" hagyjuk el, a "bezzegaférfiak / bezzeganők"-típusú kommunikációt!

**Valójában keresni sem kell a megoldásokat, csak alkalmazni kéne azt, amit már tudunk. (pl.))

Ó, -ió, -ció, -áció, -váció...

Motiváció.

Fura érzés lelkesedni valamiért, ami eddig sosem mozgatott.

Olvasom az utazós könyvet, abban írtak a couchsurfing-ről. Ingyen adsz szállást utazóknak, pár napra - és "cserébe" ők is fogadnak vendégeket, Téged is, hogyha feléjük jársz.

Ez tetszik.

Onnan indult a sztori, hogy egy hétre le akarok lépni egy szigetre, és ahogy néztem, vagy 300-ból ha kijön, ami nonszensznek tűnik.

Közben futottam bele a könyvbe, és a CS-be.

Segíteni szimpi idegeneknek - ez tetszik. Megismerni új embereket - ez is. Hogy ehhez kell az angol? (legalábbis jó, ha van...?)

Nem baj.


Na így lesz nekem motivációm nyelvet tanulni.

Ezúton gratulálok a központi oktatás minden elemének - felnőtt fejjel nekem kell felismernem, hogy hogy lépjek át egy korlátot, amit gyerekként kellett volna átlépni...


Sebaj.

Előre nézünk... ;) :P

"...azt is megteheted, mert szabad..."

Gyász.

Nemrég eltemettük nagybátyámat.

Egy hónapja barátom bátyját temették.

Ma hajnalban pedig elment egy közvetlen munkatársunk.


Utóbbiak rákos daganatokkal küszködtek, mindkettőt már-már gyógyultnak tudtuk.


Jó ideje vallom, hogy minden testi panaszunk csupán tünete valamely lelki kórnak. Épp a minap olvastam Pál Ferinél, hogy "ha két-három évtizedig azt sulykoljuk magunkba, hogy nem vagyunk elég jók, akkor ne várjunk változást két-három hónap alatt"... (Ez is a gondolataink teremtő erejéről szól.)


Ma elgondolkodtam ,hogy vajon ennyire, ilyen sokan - a "többség" / "mindenki" - vannak (vagyunk?) arra kondicionálva, hogy megbetegítsék az életüket, a lelküket és ezzel a testüket...?

Azt egyre inkább látom és érzem, hogy mivel rendszerszinten nem tanítanak (általános+gimi - "ahová mindenki jár") se lélektant, se neveléselméletet, ezért a gyermekek 99%-a lelki sérülésekkel, nyomorokkal kerül ki az életbe, és ezeket reprodukálja a saját életében, kapcsolataiban. Magamon döbbenek meg ilyen téren a leginkább az utóbbi időben.
De ez akkor azt is jelenti, hogy addig sanyargatjuk magunkat a negatív énképünk tárgyköréhez tartozó gondolatokkal, hogy kvázi ilyen "betegségekre ítéljük magunkat"...? Mondhatni, kikerülhetetlenül...?

(Ha csak nem állunk neki minél előbb tudatos önismeret-fejlesztésnek, és ön(lélek)gyógyításnak...?)

Hányan foglalkoznak magukkal tudatosan...?
Hányan jutnak el egyáltalán a felismerésig, nem hogy odáig, hogy aktív cselekvésekkel változtassanak magukon? A berögződött gondolati mintáikon, ösztönös reakcióikon, énmérgező reflexeiken...?


Töredék...
1% alatt.


Elgondolkodtam ("...Minden, mi e könyvben áll, lehet tévedés is."), hogy vajon akkor most ez van e két ember élete hátterében...? Vagy a rákba "bele kell halni"...?

(Miközben számos orvosilag dokumentált gyógyulásról hallottam-olvastam, sőt személyesen találkoztam ezen a téren sokat elért magyar orvostekintéllyel.)


50 év alatt összeszedünk annyi "fáradtságot", vagy annyi tapasztalatot, hogy "azt mondjuk", "köszönöm, végülis elég volt ennyi..."?

Ahogy telik az időnk ebben az életben, az ember óhatatlanul többet gondolkodik a halál, és az utána mi lesz kérdésével.

Annyit nyomatják a kozmetikai reklámokat, meg az egyéb szarokat, a sok hülye dumát a civil életben, ami az öregedéssel, a betegségekkel, a halállal kapcsolatos, hogy meghatározott idő után "megtelik a tudatunk a kritikus szintig", és - tényleg elkezdünk megöregedni, tényleg megbetegszünk, tényleg meghalunk...?


Pedig választhatnánk a fiatalságot, egészséget, Életet is...?

(vö. Biblia, aki "a tudás" (=információs nyomással beszivárgó hiedelem?) fájának gyümölcsét bírja, "kivettetik" a paradicsomból...?)


Magyarországon a halálozások ~27%-a daganatos, ~50%-a szív-érrendszeri okú.
2017-ben, ha jól emlékszem 131 000 ember.
Minden évben.

5 év alatt ~197 000 ember "hiszi el" annyira, hogy ő "nem elég jó", hogy a szervezete rákkal elpusztítja inkább önmagát "szégyenében" (szeretetlenségében)...

Hogy ez sok, vagy kevés...?

Kurvasok.

Link1



Nem mintha nem lenne mindegy, mibe öljük meg magunkat.




"Mit tehetünk?" - hallom magamban a cselekvőént.

Oktatás. A fiataloknak. "Gyereknevelés, önismeret, önszeretet!"
"Hogyan ne nyomorítsd meg a fiad-lányod?!"

Kampányfelhívás a felnőtteknek. "Húzzon mindenki pszichoterápiára!"


Valamit tennünk kéne...

Nem a tüneti kezelésekbe (kemó, stb.) önteni a pénzt - hanem a valódi bajt kezelni...

A kvantumfizika alátámasztja a gondolatok anyagra gyakorolt hatását, a "minden energia" elvén.


Akkor...?

Kávészünet

Hm.

Verőfényes napra virradtunk. Meleg bögre köré fonódnak a kezeim (nem, nem a klaviatúrára), a télikertben ülök, zöld Élet között (nem, nem az irodában / második otthonomban)...

:D

Mindegy, ettől még megálltam. A Nap ragyog (az iroda ablakai legalább hatalmasak). Kávézom. Vagyok.

Azt hiszem, csöndben megint átléptem egy szinten.
Tetszik Pál Feri könyve.

A "nem a célba érkezés lényeges" élményét élem éppen.
Szabadabbá váltam - kimondom, ami bennem van, és nem aggasztanak olyan kérdések, mint hogy "mi lesz ha".

Túl sokáig őrizgettem magamban ábrándokat, érzéseket, lehetséges szép jövők álmait.
Tudom, hogy megtervezett úton járok, és az álmokból, ezernyi lehetséges útból csak egy lesz, amit végigjárok majd.
De szabaddá tesz, hogy én választhatok, hogy megkereshetem. Tudom, hogy mind szép, mind csodákkal kecsegtet, mind tanít.

Ám azt is érzem már, hogy választanom kell.
Ez a választás, azt hiszem, nem az a-b-c-d variánsok közötti választás.
Inkább a "döntés választása" - hogy oké, elfogadom, hogy végig kell járnom, és a magam akaratából járom végig. "Elébe megyek" az utamnak. Keresem a következő lépést.

Kiválasztom az álmot, amelyhez a lépéseket keresem, és közben elfogadom, hogy vezetnek, "amerre mennem kell".

Nem görcsölök az útitársakon - jön, akinek kell, vagy aki akar.
Nem aggódok a holnap miatt, nem riaszt a még-nem-látott jövő.

Nem érdekel már, hogy mit gondolnak mások rólam - szabadságukban áll azt gondolni, amit akarnak.
Dolgunk egymással csak azokkal van, akik számára tudok értéket közvetíteni.

És jól van ez így. Tudom már, miért teremtette ekkorára a Világot a Jóisten. :)

Feri atya azt mondja, nem dolgokra van szükségünk az önfeledt boldogsághoz - hanem csak önfeledtségre. Bármit is csináljunk. 

Legyen az akár egy egyszerű, reggeli kávézás.