Tollak a hóban

"Okoztál már súlyos csalódást magadnak...?
Olyat, ami megingatta a szemelyiségedről alkotott képedet?"

 #hangulat

 

 

"Mit keresünk itt?" - Az örök kérdés.

"Eszembe jutott, amit egyszer (?) Te is mondtál, hogy elsősorban magunkat kell szeretnünk...
És hogy vajon, ha ketten legalább szeretnek (én magam, és "Isten"), akkor "jogos-e", racionális-e elvárni valaki ember szeretetét...?
Vagy: talán ezt próbálta megértetni Jézus is a maga módján, hogy úgy szeretni, "mint Isten" azt jelenti, hogy arra koncentrálunk, hogy a másik ember érezze a mi szeretetünket, elvárások nélkül...?
A párkapcsolati kudarcaink oka az volna, hogy akarjuk, a választott társunk is "szeressen" (úgy, ahogy nekünk kényelmes) – és nem teszünk energiát abba, hogy az ő közléseit megtanuljuk szeretetjelként fogadni, nem fókuszálunk a megkapott szeretetre ("Isten"), és/vagy elfelejtjük szeretni önmagunkat (mert a figyelmünket leköti a küzdelem a másik szeretetéért, a megfelelésért)...?"

 Havazik.

Igazán.

Azt hiszem, minden gyerek (fiú) akart egyszer szuperhős lenni...

Talán akkor is, hogyha nem a "nem vagy elég jó" üzenetét kapja útravalóul a szüleitől.

Én akartam.

Persze, néhány év (-tized?) alatt beláttam, hogy a világot (egyedül) nem menthetem meg.
Utána beértem azzal is, ha "valakit" megmenthetek.
Valószínűleg ez állt minden választásom mögött. Párok, munkák, önkéntességek, szemlélet, énkép...

Aztán újabb pár év (-tized?) után beláttam, hogy senkit sem menthetek meg. Sem önmagától, sem a leckéitől.
Meg - persze -, hogy nem is kell.

Nem vagyok "az Úr angyala".

Ma beérném azzal, ha magamat meg tudnám menteni. "Magamtól". A gyerekkorban kapott sérülésektől, a belőlük fakadó tévedések következményeitől.

S közben mintha látnám, hogy "talán mégis"...
Talán mégis csak lehetnénk "az Úr angyalai", ha képesek volnánk a fentiek szerint szeretni...
Magunkat, és másokat.

Talán ezzel menthetnénk meg valakit.

"Van egy nagy titok, amit az emberek valahogy nehezen vesznek tudomásul. Hiába mondom én valakinek, hogy nagyon szeretlek – azt, hogy valóban szeretem-e, csak ő tudhatja! Mert ha könnyebb velem az élete, ha szabadabb általam, ha jobban el tudja viselni a rá rótt terheket, akkor szeretem. Ha rosszabbul él velem, ha boldogtalanabb, bűntudatosabb, ha a terhei megnövekednek mellettem, akkor nem szeretem. Ezt ő tudja eldönteni, nem én! Én csak mondhatom."

(Popper Péter: Szerelemről józan nappalon)

Megpróbáltam.

 Egy ideje próbálom megvalósítani.

 És kudarcot vallottam.

 Csúfos kudarcot.

 

 Jóvá tehető...? Hol a határ, ahonnan már nincs visszaút...?
Honnan tudjuk, hogy hogyha elérünk egy határhoz, akkor mi a helyes lépés...?

Számomra - azt hittem - az evidens, zsigeri válasz a kitartás.
Most mégis többször szaladtam bele olyan helyzetbe, amiben képtelen voltam megmaradni nem csak a választott úton, de képtelen voltam megmaradni a saját etikai normáimon belül is - és azt éreztem, hogy nem akarok újra nekifutni...

De vajon itt kellene elfogadni, hogy van, amire nem vagyok képes...?
 

Vagy...?

Akkor volnék "méltó" gyermeke Istennek - akkor volnék méltó önmagamhoz -, ha kitartanék...? Mindenáron...?

Hiszen, ha az első gondolathoz híven a saját szeretetéhségem kitölti a szeretet, amit Istentől, és magamtól (ha figyelek erre!) kapok, akkor nem volna hiány... Nem volna fájdalom - nem okozna fájdalmat, ha azt érzem, nem szeretsz... (= nem szeretsz önmagamért)
Tehát ebben fejlődve magam ("magamtól") is boldogabbá válhatnék.

És ha visszatérünk a popperi értelmezéshez, akkor arra fókuszálni, hogy "még jobban" úgy szeresselek, ahogy azt Te szeretetnek érzed... Ezt mindig lehet...

Akkor nem "kellene" feladni...

Vagy - ostoba vagyok, "aki ragaszkodik".
"Aki nem is a személyt szereti, hanem a szerelmet magát hajszolja."
"Aki nem látja a valóságot".
"Aki nem nőtt fel".

Aki mellett elsétál az élet...?

Ahogy elsétálunk a fehér hóba hullott fehér tollak mellett...?

Hol a határ, "ami már nem fér bele"...?
Amit már nem engedhetünk meg magunknak egy kapcsolatban...?
Amit már nem engedhetünk meg a társunknak egy kapcsolatban...?

Hol húzódik a "megbocsáthatóság határa"...?

A szamurájok nem viseltek el mindent.

"この恥ずかしさには耐えられない。" - mondták*, és szeppukut követtek el.

("Nem élhetek ezzel a szégyennel."
Persze csak fordítóprogramos fordítás, amiért bocsi mindenkitől, aki beszéli a japánt...)

Tették ezt akkor is, hogyha felfogásuk szerint jóvátehetetlen sértést követtek el valaki ellen, akinek tisztelettel tartoztak.

Én mit tegyek, hogyha úgy érzem, megsértettem megsérthetetlen határokat...?

(...)

Havazik.

Igazán.

Fehér lepel a talpam alatt, ahogy lépkedek.

Mögöttem fehér, véres tollak...

14 920. nap - Első felvonás vége, avagy a gúzsba kötött szabadság

 Ősz van. Igazi.

Lombhullatós, színes leveles.

1982-ben ezen a napon született Evgeni Plushenko, a híres műkorcsolyázó.

Este az Újpest kikapott a Real Madridtól 1:0-ra.

Valahol Budapesten egy kismama, szíve alatt a 7 hónapos kisfiával, valószínűleg sokkal hidegebb időben ment a dolga után a szeles utcákon.

Az anyám.

Hogy apám merre járhatott akkor, nem tudom. Hogy mit csinált, hogy gondolt-e rám - s, ha igen, akkor mit gondolt, mit érzett...

Lassan elfogy a 41. évem is. Milyen furcsa - milyen sokáig volt távoli, hogy "egyszer majd leszek én is 40"...

Valaha azt hittem, szabadok vagyunk.
40 éve járom "a szabadság útját" - és hálát adhatok a jó sorsomnak, amiért nem Észak-Koreába, vagy egyéb, politikailag és szellemileg kiesebb helyre születtem -, s most kezdem csak egyre világosabban látni, mekkora illúzióban éljük le az életünket.
És még így is mennyit küzdünk "a boldogságért".

Jó - valójában az ismerős boldogtalanságért küzdünk.

Igen, ez az illúzió első rétege. Amikor azt hiszed, hogy a boldogságért küzdesz. Szép is volna. :)
A valóság azonban, hogy a biztonságérzet iránti igényed annyival nagyobb a boldogság utáni vágyadnál, hogy észre sem veszed küzdelmed valódi célját - ami nem a boldogság, hanem az ismerősség.
Bármilyen is - boldogtalan, ijesztő, esetleg egyenesen rémisztő, fájdalmas, beteg -, csak ismerős legyen! Akkor "megnyugszol".

Az illúzió másik rétege.
Megnyugvást keresel a boldogtalanságban, amelyben ugyanakkor hited szerint örökkön keresed a boldogságot.
Szép volt! Gratulálok!
Máris megalkottad börtönöd rácsainak első darabjait! :)

Így leszel önsorsrontóvá, verbálisan agresszívvé, áldozattá, alkoholistává, maximalistává, stb.
Mindegy mivé - a lényeg az örökös "küzdelem", az örökös "hiányérzet", az örökös "harc", konfliktus mindennel és mindenkivel, saját magadat is beleértve (sőt! elsősorban!).
Vagy: így leszel felszínessé. Olyanná, aki inkább nem gondol bele, aki inkább a külsőségekre figyel, aki az anyagi értékek felé fordul.

Ne sértődj meg! Ez nem pejoratív - csak tárgyilagos!
Amíg egy ember számodra a nájkicipő-guccsitatyó-menőverda-napszemüveg alapján "látható", addig csak a felszínt látod. Nem csak fizikai értelemben.
Ha nincs benned kíváncsiság, bátorság, hogy az Embert keresd ezek alatt, ha nincs benned türelem, kitartás, hogy őt magát is megtaláld odabenn, ha nincs benned elfogadás, megértőkészség, hogy a megismerés során ne utasítsd el az elején, mert más, mint te - akkor sosem jutsz el valódi megismerésig.

És ez nem olyan könnyű, mint amilyen könnyű volt leírni. Sőt, annál is nehezebb, mint nem megsértődni, és tovább olvasni.

Na persze könnyebb, mint szembenézni a kézenfekvővel - hogy bár önmagunkkal összezárva élünk, a figyelmünk 99%-ban kifelé fordul, így önmagunk épp oly ismeretlenek vagyunk saját magunk számára, mint a fazon, aki szembe jött a villamosmegállóban. Vagy a csaj a boltban.
Esetleg a társkereső oldalon.

Az illúzió újabb rétege: "ismerem magam, én ilyen vagyok".

Így, túl 4 évtizednyi bolyongáson (bocs: "szabadságon"), meg 4 (+28) db családállításon (előtte persze sok száz könyvön, sok ezer óra beszélgetésen, agyaláson) meggyőződésem, hogy lila gőzünk sincs valójából magunkról, amikor elindulunk az úton.

Vakok vagyunk, sőt rosszabb - látók, tágra zárt szemekkel; drogos ködökbe merülve, rózsaszín álmokat kergetve löknek ki az életbe szerető szüleink (már, ha megteszik legalább ezt a szívességet, hogy "kilöknek"), na és a rendszer, ami belőlünk és "értünk" épült (úgy hívjuk, társadalom, meg oktatás, stb.).

(Egy fokkal nagyobb szívás, mikor a szüleink is ott tartanak még, hogy mindentől és mindenáron meg akarnak óvni, mindig és minden helyzetben gondoskodni akarnak rólunk, netán engednek a könnyebb úton járni, és használni a pénztárcájukat, a rutinjukat, az agyukat a sajátunk helyett. Akár huszon-harminc-negyvenévesen is.)

S mindezt miért...?

Hm. Na igen, kinek is kellene nekiszegeznünk ezt a kellemetlen kérdést...?

Istennek...? Ő tehet róla?
Vagy a szüleinknek...? Ők tehetnek róla...?
Az aktuális államelnöknek...? (Ő mondjuk tehetne róla, hiszen tiszte szerint felelőssége lenne jobb jövő felé vezetni a népét...)

Vagy...?

Vagy magunknak?
Hiszen itt vagyok én - 40 éves, pótszülő. Legalább hárman vannak, akiknek az életére van lehetőségem hatni a korai éveiktől.

És minden generációban vannak, akik felismerésekre jutnak... Átadjuk-e ezeket a gyermekeinknek...?

Hogyan adjuk át...?

Hogyan mondjuk el, hogy bocs, nem tanítottak meg jó szülőnek lenni, így biztosan okozok neked sérüléseket, amíg felnősz, ne haragudj! Ám azt már a saját káromon megtanultam, hogyan tudsz elkezdeni dolgozni azon, hogy ezeket a sérüléseket meggyógyítsd, és (valóban) szabadabb éltet tudj élni.
Menj el pszichológushoz, olvasd el ezeket a könyveket, menj el családállításra! Ha párkapcsolatba kezdesz, ne add fel a nehézségeknél - ezek kellenek ahhoz, hogy valóban csapattá váljatok a pároddal! Menjetek párterápiába, olvassatok ilyen témájú könyveket - mert a tudás megvan az emberiségben, csak az iskolai tananyagból hiányzik!

Hat sor, meg egy kicsi.
Elég lesz...?

Elég lesz-e ahhoz, hogy ők ne 4 évtized után ismerjék fel a béklyókat, amiket mi aggattunk rájuk, akaratlanul?

Ősz van.

Igazi.

Levélhullós. Színes.

Negyvenegyedszer.

 

- Első felvonás vége. -