Újjászületés - avagy "csak megy előre rendületlenül..."

Hangulat



Hiszem, hogy mindenki kétszer születhet meg egy-egy életében.

Egyszer, mikor a szemét először erre a világra nyitja.


S egyszer, mikor felismeri, megérti, és elhiszi, hogy tulajdonképpen miért is van itt...



Az elsőt többé-kevésbé mind jól be tudjuk határolni a saját életünkben.


A második - már keményebb dió.

Talán - csak talán! - felismerjük egyszer. Talán eljutunk eddig a pontig.
Ám, hogy kire mikor köszön rá ez a felismerés, hogy valaha ráköszön-e egyáltalán...

Hogyha rá is köszön, fel meri-e vállalni...?
Mer-e majd "kilógni a sorból"...?
Mer-e majd a társadalmi elvárások, a józan racionalitás, a szülői "szeretet" (szeretet, vagy zsarolás?) ellenében a maga útján járni...?

Akár megnyilvánulhat ez már a pályaválasztásban.
Vagy később, abban, milyen területen helyezkedik el.
Akár abban, hogy mikor, hogyan, kivel alapít - alapít-e? - saját családot.

Abban, mit helyez a fókuszba...?
Abban, elfogadja-e azt, amibe mások beletörődnek?!
Elfogadja-e, hogy valami "lehetetlen"? Hogy "őrültség"...







Vagy a szemét a felismert Útra, a Célra függeszti, és mit sem törődve a hitetlenkedő környezettel, a "jótanácsokkal", a bizonytalanságokkal, anyagi haszonnal, az elismeréssel - csak megy, megy előre, rendületlenül...

Sorsfordulók

Hangulat




Az élet újra és újra próbára tesz minket.

Helyzeteket teremt, amelyekben döntés elé állít. Ahogy a repülő kavics fut a pályáján, majd a felülethez érve - döntési pont - aszerint pattan és áll új irányba...

Vajon én most milyen pályára állok...?

Eljött hát a pillanat, amikor "először" látom meg egy hétköznapi helyzetben a Lehetőséget.
Az első olyan pillanat, amikor civil problémákban ismerem fel a befektetési lehetőséget - és alkalmazom a win-win szellemiségét.

Félre ne érts! :)

Számomra nem az etikus cselekvés jelent kihívást - sokkal inkább a magam érdekei szem előtt tartása, a "win-win" rám eső része...






Ma - alig 20 perc múlva megteszem életem első direkt befektetési ajánlatát.



2016 úgy tűnik az én utamon is különleges év.

Nemrég elkezdtem egy régen megálmodott projektet, aminek a megvalósítása útjában eddig a tőkehiány állt. "Odafönn" úgy gondolták, "ezen ne múljon" - és összehoztak olyanokkal, akik beleillenek a "projektötletembe" (bajban vannak), és olyanokkal, akiknek van fölös tőkéjük, és hajlandóak is segíteni.
Plusz még hasonló gondolkodású társakat is kaptam hozzá.

Hogy meddig visszük el, mit hozunk ki belőle, hová fejlesztjük...

Rajtam múlik.



Most pedig itt ez a helyzet.

Amely "véletlenül" jött, és ami gyökeresen megváltoztathatja a helyzetem, miközben egy család életét jelentősen könnyebbé tudom tenni általa.



Új helyzet, új kihívás.


De hiszem, hogy meg tudok felelni neki.


"... Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután..."


Add, ó Uram, hogy valóban hű tudjak maradni...!

Beszélgetések

Emberi szemmel nézve iszonyú magasan ült.
Szerette felülről szemlélni a világot. Egy hegycsúcs, vagy egy templomtorony tetejéről, egy fa csúcsáról, vagy például  a Bazilika kupolájából. Szerette átlátni a dologkat. Talán ezért fogadta el a hívást, ami esetlen növendékek, gyarló, csetlő-botló emberek mellé rendelte. Mentor volt ő, védelmező, vizsgabiztos, ellenőr és barát. Igen, tudta jól ő is. Nem szerencsés barátkozni a rábízottakkal, hiszen a megbizatással korlátok is jártak. Az idő például.Persze nem volt egyedül ő sem. Ritkán ugyan, de találkozott magához hasonlókkal. Ilyenkor eldiskurálgattak a világ dolgairól, a szolgálat kihívásairól, a felismeréseikről.
- Te hogy bírod ezt a sok idiótát...?! Én totál kikészülök tőlük! Hiába írom le, hiába mutatom meg mások életén keresztül, hiába üvöltöm a képükbe ezer féle módon, egyszerűen képtelenek felfogni, és megtanulni végre!
- Türelmesnek kell lenned velük. Hiszen ők is csak emberek! - válaszolta halvány mosollyal. Társa nemrég fogadta csak el a szolgálatot, zöldfülűségéről kirohanásai ékesen tanúskodtak.
- Tudom, tudom! De, ha egyszer annyira szeretném...! Szeretném látni, hogy fejlődnek, hogy boldogabbak lesznek! Ez a világ annyira gyönyörű, és ők ahelyett, hogy megélnék, csak a port bambulják a cipőik orra előtt!
- Felnőnek lassan. Csak kitartónak kell lennünk. - Persze ezt mondani könnyebb volt, mint megvalósítani. Pontosan tudta, mire gondol a másik. Ezen minden kezdő átesik. Ha már valaki eljutott az ő szintjükre, nem könnyű visszaemlékezni az oda vezető hosszú-hosszú út minden göröngyére, botlására.
- Neked ő a hanyadik? - kérdezte a Kezdő, apró kavicsokat dobálva a mélybe.
- Nem számolom már. A hívás óta, mióta elfogadtam, nem számít már. Ő mindig az Egyetlen. Csak Ő számít. Hogy korábban mi volt - mindegy már, elmúlt. Csak Érte tehetek bármit is. S hogy lesz-e következő...? Az Ő szemszögéből mindegy.  - Szavai puhán szóltak az éjszaka hűvösében. Lassan libbentek tova.
Miközben elmélyülten vakarta egyébként nem viszkető hátát (régi megszokásból inkább, mint valós okkal), szavait egy hófehér tollpihe követte útjukon a mélybe. Oda, ahol valaki épp vele álmodott.

Mikor csak a szeretet van...

Hangulat



Szeretni.


Amikor nosztalgiával jutnak eszembe egykor volt fontos emberek - emberek, akiket nagyon szerettem -, akkor azt hiszem, valójában nem Rájuk emlékszem.

Hanem az érzésre, amilyen nyomuk maradt bennem.

Ezért ez a sajgó űr - mert nem őket érzem, csak a helyüket.

Vajon minden valaha szeretett személy lenyomatát megtalálom a szívemben...?


"Istenem, milyen boldog voltam!..." - gondolom önkéntelenül.

És tényleg!

Emlékszem arra a repeső, világot átölelő, végtelenül, könnyesen hálás boldogságra...



Amikor elér a felismerés, hogy a pillanat különleges - hogy a szíved most szabad, most nem kötnek félelmek, nem húznak le gondok és bajok...

Csak a szeretet van...

A hála...

Reggeli testnek, léleknek - korlát-OK?

Hangulat



Ma megvolt 2016 első teljes sziget-köre.


Ez volt a hatodik futásom idén.


Szeretek futni. Pontosabban szeretem, amire tanít.


Emlékeztet, hogy nem másokat kell legyőznünk elsősorban, hanem önmagunkat.

Emlékeztet rá, hogy ne felejtsek el kérni. Hitet magamban, a Világban, a Jóságban.

Emlékeztet, hogy ne felejtsek el hálát adni, hogy egészséges vagyok, hogy nem fáj semmim. Hogy nem három műszakot kell lenyomnom egy gyárban, hajnal 4-től. Hanem itt lehetek, az ébredező város csendes szívében, nyugalomban, virágok illatában úszva.

Hogy hálás legyek mindazért a szépségért, amit kapok (irtó sok gyönyörű nővel találkozik az ember reggelente! ;) ), azért, hogy van mit ennem, vannak ruháim. (Sok hajléktalant is látni reggel...Is.)


A futás emlékeztet arra is, hogy valójában korlátok csak a fejemben léteznek.

Hogy a határainkról mi magunk határozunk.

A kis szűkölő belső hang, amely rinyál, hogy álj meg már pihenni... Te döntöd el, hogy meghallod-e, vagy elnémítod.
A fáradtsággal érvel, csakhogy ha elhallgattatod, akkor bírod, szinte akármeddig - de mindenesetre sokkal tovább, mint azt ő el akarja hitetni veled.

A futás számomra a saját korlátaim meghaladásáról szól.

Néhány nappal ezelőtt még az volt "nagy teljesítmény", hogy a fél sziget-kör megvolt egyben.


Az élet minden területén így vagyunk.


Munkában, szeretetben, tanulásban.


Valaki azt mondta néhány nappal ezelőtt, hogy az a bajom, ami mindig is volt:

"Nem veszem észre, hogy már most is milyen gazdag vagyok..."



Talán. :)

Vagy talán mégis...?

Egyre inkább...?




Próbáltál már futás közben imádkozni?

Meditálni remekül lehet - a futás maga egy meditáció -, hát ma megtanultam, hogy imádkozni is, éppen emiatt.

A futás - a fáradtság illúziójával való folyamatos küzdelem kiszorít minden "zajt" a fejemből, és az ima pedig remek módja kiszorítani a fáradtság illúzióját a fejemből...

Valóban tudok az imára koncentrálni. Valóban szembesülök mindazzal, amiért hálás lehetek...


Elgondolkodtatnak az emberek, akiket látok.

Visszafelé villamos hozott, és ahogy leszálltam, csapzottan, fáradtság gőzölgött minden izomrostomból - jött szembe egy csinos nő, fullos, divatos futószerelésben. Én kopott kockás rövidgatyában, régi kopott pólóban, féloldalasra kopott, mosásérett futócipőben.

Ahogy végigmért - szinte érezhetően megakadt a szeme rajtam -, elmosolyodtam.

Hát igen - két lehetőség van.

Lehet, hogy egyszerűen igénytelen suttyó vagyok.
Vagy lehet, hogy amíg ő a futást egy divatboltban kezdte, én egyszerűen lementem a Szigetre.

Korábban élből rávágtam volna, hogy divatliba.


Ma úgy vagyok vele, tegye bátran, hogyha ő ettől tud komfortosan izzadni a futókörön.

Nekem végülis jó így is, mert tény, hogy sokkal szexibb így, tapadós cuccban, mint egy kinyúlt melegítőben.
Kifejezetten motiváló. :D

Meg is fordult a fejemben, hogy akkor talán nekem is igyekeznem kéne viszonozni? :D
Állítólag vádliban-combban jó vagyok - vegyek én is tapadósnacit  hölgyek kedvéért...?

Brrr... :D :D :D :D

Hát...

Sorry.



Aggyal én is tudom, mekkora hiba külsőről ítélni valakit valamilyennek. És mégis ezt teszem.

Ugyanakkor minden tiltakozik bennem, hogy "beálljak a sorba".


Inkább megtartom a futást önmagam legyőzésére, és az Istenhez való közeledés misztériumának... :)



Büszke vagyok magamra! ;)

Ma megvolt 2016 első teljes sziget-köre... :D

Tükröm-tükröm...

Tűnődöm.

Egy újabb Tavasz, egy újabb pofáraesés.

Vajon tanulok?

Vagy ugyanazokat a hibákat követem el...?


Azt hiszem, nem értékelem magam eléggé.

És amíg így van, addig hogyan értékelhetne bárki más igazán...?

A válasz a kérdésemre.


Tehát...?

Első feladat.
Visszaszerezni a megbecsülésem önmagam előtt.

Hogyan...?

A magamnak tett ígéretek betartásával.