2013. július 28., vasárnap

...míg az angyalok nem súgnak...




Vajon olyanok vagyunk, mint az alvó-ügynökök...?

Elvállalunk egy küldetés-életet, majd a sors-utunk hol erre, hol arra vezet, össze-össze hozva egy-egy "célszeméllyel", akinek az életében mi leszünk a döccenő, a határkő, a tükör, vagy az apró kavics, mely a változás lavináját elindítja...?


Talán az életünkről csak az egónk gondolja, hogy a "mienk", hogy rólunk szól...?

Valójában epizódszerepek sokasága, ahol a sztárok mellett szürke eminenciásként tesszük a dolgunk - helyre teszünk egy elcsúszott mondatot, jóváteszünk egy régi tévedést...?

Talán ez a nihil-élmény két újabb epizód között lep meg bennünket?

Abban a töredék-pillanatban, amikor egyik fordulóból épp a másikba lendülünk - mint a légtornász, ki már elengedte a trapézt, de nem fogta meg még a másikat?



Suhanásunk céltalannak, üresnek tetszik, míg az angyalok meg nem súgják, mi lesz a következő feladat...




Válasz



Valahogy...

"Nem vagyok önmagam" - vagy éppen hogy nagyon is az vagyok...?

Ismerős-ismeretlen érzés, olyan nyomasztóan üres, kopár, olyan néma...

Ez ül ma rajtam.

"Van célom", van hitem, van egy ember mellettem, aki a társam lehet, és közben, valahogy mégis üres vagyok...


Müller azt írja, "nincs külön, csak együtt van. Gondolataink, érzéseink, hiedelmeink, álmaink összerezegnek."


Talán ez az érzés, amely lomhán hömpölyög fölöttem, mint valami csöndes ár; talán ez az érzés nem is a sajátom...?

Ezért nem tudok elszámolni vele? Megindokolni...?

Hálát kell adnom, hiszen van mit tegyek, van mit egyek, van hol álomra hajtanom fejem, van hitem, és erőm, itt ez az élet és még társam is akad, akihez szólhatok, kit ölelhetek...


S mégis...


Választ kerestem, ezért nyitottam ki Müller könyvét.

De nem engedtem a megérzést uralkodni, eszem az elején akarta kezdeni, hát az első oldalra írták az üzenetet.

Egyetlen mondatot.

Gy.k.


Így szólt:






"Várj, míg az angyalok súgnak!"







2013. július 24., szerda

Át-utazók, avagy "máshol keresni"...












"...Sok híres zenészt, színészt ismerhetünk, akik öngyilkosok lettek. Kérdően nézhetnénk ezekre az esetekre: miért dobták el az életük, mikor ők „mindent megkaphattak”? A válasz talán abban rejlik, hogy túl gyorsan kapták meg ezt a „mindent”.

A legtöbb ember fenntarthatja magában a reményt, hogy majd egy új kocsi, új ház, új munkahely, új szerelem által majd elégedettséget szerez, közelebb jut a helyénvalóság és elfogadottság érzéséhez. Amikor végül eléri a vágyott célt, de a „megváltás pillanata” elmarad, könnyen visszalép megszokott életmenetébe, választ magának egy új boldogság-ígéretet kultúránk étlapjáról, és várja, hogy megkapja a „rendelését”, újra és újra reménykedve abban, hogy ezúttal talán sikerült ráböknie „az igazira”. Ha valaki hirtelen olyan helyzetbe kerül, hogy ezeket a rendeléseit túl gyorsan megkapja, ez a ciklus nagyon felgyorsulhat. Újra és újra választ, egyre kétségbeesettebben, mert leginkább csak csalódásokat kap. Egyre nehezebben tudja fenntartani magában a reményt, hogy az áhított „igazi étel” egyáltalán szerepel az étlapon. És mivel a kultúránk étlapját összekeveri magával az élettel, mert mást soha nem látott, az életet is eldobja magától..."



Gondolkodjunk csak el ezen egy kicsit...!


Gondolkodjunk csak el a saját tapasztalatainkon, és már nem is tűnik olyan ostobaságnak a filozófia, amely azt mondja:

"Az anyagi világban minden mulandó - a boldogság is -, ezért az örökkévaló lélek sosem lehet teljesen elégedetté anyagi természetű dolgokkal, azok sohasem teszik őt valóban boldoggá."





Máshol kell hát keresnünk, amire vágyunk...




"...aki tejet visz haza..."






"Helyesen" cselekedni.

"Azt tenni, amit kell..."

De vajon ki mondja meg, mi helyes...?!

És honnan tudja...?!

Honnan tudhatjuk mi...?


Sajnos nem találtam meg a film utolsó jelenetei alatti zenét, pedig az fogott meg. (1:39:25-1:40:33)

És az, amikor Garber felesége kiköveteli, hogy hazafelé mindenképp vegyen tejet...

Talán utoljára beszélnek, talán Garber meghal rövidesen, de ezt a felesége nem hajlandó elfogadni.
Neki családja van! Nincs kifogás! Semmiféle terroristák, semmiféle világmegmentés, és egyetlen más ember élete sem lehet kifogás!
Neki haza kell jönnie, mert a családja várja - neki tejet kell vinnie haza...




"You're my God damn hero..."




Szeretnék az az ember lenni, aki tejet visz haza...








2013. július 5., péntek

Boldog akarok lenni! - avagy az egyéniség mássága


Mindannyian egyéniségek vagyunk.

Én is.

Egyéniségem egy része az egóm, amely elismerésre vágyik.
Az elismerés ("milyen jó gondolatai vannak") a szeretet egy megnyilvánulásaként is értelmezhető, tehát végeredményben szeretetre vágyom.

Kitől...?

Attól, aki hajlandó szeretni.

Attól, aki nem csak hajlandó szeretni, de hajlandó tisztelni is önmagamért, akitől nem kell félnem, hogy elárul, megvet, lenéz...

Ha rossz tapasztalatokat gyűjtök valakivel való kapcsolatomban (főnököm, szomszédom, iskolatársaim, városiak, vidékiek, feketék, fehérek, férfiak, vagy nők, stb.), nyilván kerülni fogom az illető társaságát.

Ha a negatív tapasztalat sokat ismétlődik, a szívemre hallgatok, és kerülni fogom azon emberek csoportját, akik többé kevésbé hasonlítanak azokra, akik fájdalmat/csalódást okoztak.

Megváltozom - más leszek. Tán észre sem veszed.

Valójában még mindig én vagyok, még mindig egyéniség, önmagam.

Csak más, mint eddig.

Csak más, mint amit megszoktál.

Csak más, mint amit a többség megszokott.

Más, mint amit a társadalom megszokott.

Igen, ha tetszik, deviáns leszek - "nem normális", ha kell!

Mert boldog akarok lenni!

NEKED jogod van a boldogsághoz, ugye?

TE ott keresheted, ahol akarod, ugye?

Én miért lennék más...?!



----


És persze mondhatjuk, hogy "de minek kell nagydobra verniük..."

Talán ha nem volna olyan szembeszökő a köz ítélete, nem volna olyan nagy a dob, nem volna olyan harcos a "büszkeség" sem...





egy hetero gondolatai a boldogság-keresés szabadságáról