2011. december 31., szombat

A felkelő Nap csodája

Magdaléna - Beteg a világ

"Hamarosan újabb év..."

Milyen hiábavaló, felületes megközelítés...

Azt mondtam volna, "hamarosan újabb év kezdődik."


Persze - "nincs idő" - valójában minden nappal újabb "év" kezdődik.

Sőt - minden nappal az életünk kezdődik újra...



És tényleg!

Hiszen, ha egy reggel végre nem csak áltatjuk magunkat a változtatás gondolatával, de valóban cselekedni kezdünk, azon a reggelen egy új élet indul útjára velünk...!


Ahogyan, ha továbbra is a megszokott, ismerős, bejáratott és ezért kényelmes döntéseinket hozzuk meg, úgy minden reggel "újra indul" az életünk.
És újra meg újra rójuk ugyanazokat a köröket...


Minden reggel - azzal, hogy felébredünk - megkapjuk a lehetőséget, hogy jobban csináljuk, mint addig...Hogy, ha valami nem tetszett, nem sikerült tegnap, akkor azt kijavítsuk, helyrehozzuk, hogy jobban csináljuk...


Ez a felkelő Nap csodája...

Minden hajnal "ugyanolyan". Minden hajnal a tabula rasa csodájával ajándékoz meg minket...



Az élet néha oly rövidnek tűnik, máskor a hosszú évek terhét már-már elviselhetetlenül nehéznek érezzük.
Mégis, az emberiséggel egyidős vágyunk az örök élet.

Talán ebben gyökeredzik az újjászületés, a lélekvándorlás filozófiája is.

És közben a bűntudatunk jelenik meg a földi bűnhődés ismétlődő, megváltásra váró ciklusában - melyben az egyes életeinkben megélt "jóság" alapján nyerhetünk feloldozást, megbocsátást...

Egymást követő, hosszú-hosszú életekről álmodunk - pedig minden nappal egy-egy új életet élünk...

Legfeljebb nem tudunk vele "elég jól" élni...


A bali-i füvesember tanítása alapján jutunk el odáig, hogy felismerjük, kár Istent máshol keresnünk, mint önmagunkban...

S ekképp a feloldozást, a megbocsátást sem várhatjuk mástól, csak magunktól...




Hány életet elpazarlunk...


Pedig - "Isten szeret Téged" - a hajnal mindennap eljön...




Harci lázban égő szemmel

"...A résre újra még egyszer barátim,
vagy halottaink zárják a falat
Békeidőben semmi úgy nem illik a férfihoz mint,
csend, s szerény alázat.
De ha a harc orkánja fú fülünkbe,
tigrist utánoz cselekvéseiben.
Feszítsd inadat, szítsd a vért föl,
Álcázd bősz dühvel a szelid természetet,
szörnyű tekintetet adjál a szemnek..."



Mai korunkban a leginkább saját "tehetetlenségünktől" szenvedünk. Azok, akiknek életfeladata megélni a világi hatalom és globális világformálás stációit, rendre újabb és újabb próbát tesznek, hogy felrázzák végre az ereinkben szunnyadó - lomhára, sűrűre alvadt hajdan-hősi vért.
Tetteik nyomort és bomlást hoznak népeink fejére, s mi mégis csendben tűrünk...

Miért...?!


Mert nem vagyunk hajlandóak meghozni az áldozatot, hogy végre ne így legyen. Mert mind védjük a magunk életét, mind óvjuk a saját álmaink - még akkor is, ha sosem volt elég bátorságunk, hogy tegyünk is a megvalósulásukért.
Mind a magunkét.
Hogy a mellettünk sárba hullóval mi lesz, mit se számít - csak engem hagyjanak...


Pedig valaha a nép, amelynek fia voltam fontosabb volt, mint én magam. A Haza olyan volt, mint az Édesanyánk. S fiai nem késlekedtek vérüket adni, ha védeniük kellett e szent ölet...

"...A nagyvilágon ekívül nincsen számodra hely..."

Így hangzott a dal...

Az utcán szavalták, s az emberek összekapaszkodtak vész idején, míg ma hideg arcukat elfordítják csupán...


Csoda-e, ha így legyőzetnek mind...?!

"...De ha a harc orkánja fú fülünkbe,
tigrist utánoz cselekvéseiben.
Feszítsd inadat, szítsd a vért föl,
Álcázd bősz dühvel a szelid természetet..."


Dráma ez - a ma!
S tragédia lesz a holnap,
Ha nem teszünk semmit
Mint eddig...




Síkok

Az egyszerű, anyagi síkon, melyhez az otthonomul választott test köt, kötnek a létezés szabályai. Pontosabban a test létezése szabályai.

Magamra öltöttem, hogy eszközöm legyen az érzékeléshez, a megtapasztaláshoz, a megéléshez - a tanuláshoz.

Ugyanakkor a szemlélődő én egyre inkább kívül helyezkedik e testen. Egyre nagyobb áttekintésre vágyva egyre magasabb pontról szemléli a teremtett valóságom - a múltat, jelent és jövőt.

S mert az út az utóbbi felé, ezirányba vezet, mind kevésbé összeegyeztethető az anyagi sík megszokásaival...

2011. december 30., péntek

Érzékek, vagy értékek?

Vajon azért találkoztunk, hogy próba elé állítson vele az Élet...?

Hogy képes vagyok-e lemondani a fizikai vágyaim beteljesüléséről a szellemi továbblépés érdekében...?

Kvázi mintegy önmegtartóztatás-próba...?

Hogy képes vagyok-e elvonni a figyelmemet a szépségéről, és a valódi lényegére koncentrálni...?


Olyan ez, mintha eléd raknak egy fagyi-kelyhet, és azt mondják, csak a színeire, a szerkezetére figyelj, és ne akard megkóstolni... - Miközben imádod a fagyit...


Szimplán becsavarodtam, vagy tényleg ez kell a következő szint eléréséhez...?


Az a durva, hogy mind a nagy filozófiai irányzatok és gondolkodók, mind a nagy misztikusok azt javallják, hogy aki a szellem fejlődése útjára lép, ne vegyen magához húst, és éljen önmegtartóztató életet...

Igen ám, de ha talán épp Ő lenne a gyermekeim anyja...?
Én meg a fenenagy fejlődési vágyamban elküldöm aludni, és ezért elveszítem...?

Igaz a korábbiak alapján az igazi mindezekkel együtt is megmarad...





Baaaa...!






Nem tudom, mit kövessek...



Ne agyaljak, csak érezzek - vagy érezzek, de irányítsak az ösztöneim-vágyaim ellenében is...?!


Nem lesz könnyű ellenállni a csábításának...

:(



Önmagad megismerése, avagy egy kormos ablaküveg

"Mások megismerése a bölcsesség - önmagad megismerése a megvilágosodás." (Lao Tzu)




 Nem olyan rég felmerült bennem egy emlék...


Valaha, igen-igen rég féltem attól, hogy magamra maradok. Azután szerelmes lettem, ez az érzés elborított, mint a szökőár, és a végeredménye is olyan lett, mint a szökőároknak általában.
Egy összezúzott, letarolt világ.
Ezután úgy éreztem, halott vagyok. A szívem dermedt kő, amely belül üres, szilánkok pattogzottak le róla, és fűrészes élű repedések szabdalják. Nem hittem, hogy alkalmas még a további életre. Meg voltam győződve róla, hogy ez az állapot ki fog tartani a halálomig.
Ezután persze - nagysokára ugyan, de újra felizzott valami, ami olyan volt, mint a szerelem. Az Élet.
Ez is egy futó zivatar volt, valahogy mégis könnyebben túléltem, s azóta itt vagyok, egymagam.


Itt vagyok az éltemben, de már nem úgy, ahogy eddig.
Olyan, mintha az életem egy háromdimenziós társasjáték táblája lenne, amelyen én életnagyságban állok a középpontban, és figyelem, mi zajlik a táblán...
Emberek jönnek-mennek, szavakba csomagolt üzeneteket hoznak magukkal - idézetek-, könyvek-, filmek-, dalok formájában... Én felfogom ezeket - mintegy kiemelkedve a játéktérből, és a felismerések hatására a szemem előtt változik meg a tábla - az életem.
Értelmet - új értelmet nyernek bizonyos dolgok, jelentőségüket vesztik, vagy hangsúlyosabbá válnak.


Amitől régen féltem, majd ami meggyőződéssé érett bennem - ma azt élem. Éppen úgy, ahogy Müller leírta. :)
Egy jó ideje dolgozom azért, hogy megvalósuljon valami, amit magamnak találtam ki, amit ki szeretnék próbálni.

"Valamit igazán akarni annyi, mint sokáig akarni" - mondta egyszer valaki.



Sokan nem értik, hogy miért vagyok kitartó. :) Miért nem adom fel, miért nem változtatok. 
Most úgy látom, azért nem értik, mert "nem látnak még térben"...
Én hiszem, hogy ha valamit "igazán akarok", akkor azt képes leszek megvalósítani. Ezért nem adom fel.


Futólag a napokban találkoztam egy érdekes csajjal. Amolyan redfield-i ráismerés volt - valamiért "kiragyogott a környezetéből". Némi tipródás után olyat tettem, amit már rég nem. :) Megszólítottam, és kimondtam, hogy érdekel. :P

Még nem tudom, mi miatt figyeltem fel rá. Írni viszont azért írtam, mert hiszem, hogy nincsenek véletlenek.
 

---

És tessék: miközben ezt írom, felhív egy ismerősöm, akit korábban szerettem volna, ha a lakótársam lesz, de úgy alakult az élete, hogy nemet mondott. Ennek nem örültem, nyilván. Most pedig felhív - január elseje előtt 2 nappal (január eggyel kerestem lakótársat) -, hogy úgy jött ki, hogy sos-ben mégis csak jönne. Holnap költözik...


Ezek után mit is mondhatnék...?


---




Ahogy már említettem, a minap összefutottam egy régi "barátnémmal". (Mellesleg nála találkoztam az emlegetett csajjal is, aki most először volt nála...)
És ismét szembesültem vele, hogy mennyire mások vagyunk.


Persze, ha a saját kecómban laknék, nyilván engem is meglepne a fészekrakó ösztön... Gondolom... Bár lehet, hogy ez nálam inkább emberhez kötődik. Hiszen az énekesmadarak is a párjuknak építik a fészket, nem maguknak... ;)

Mégis...



Mennyivel inkább az anyagi világban él ő, míg én mennyivel inkább a gondolataimban... 
Persze a szórakozás, a jó hangulat - vacsorák, koncertek, snowboard, utazások, stb... Ezek nyilván jó dolgok - valahogy mégis úgy érzem, hiába állnának korlátlan mennyiségben rendelkezésre ezek az életemben - ahogy most nem állnak ;) -, akkor sem elégítenének ki. 
Számomra az Élet már nem a játéktábla "földszintjének" benépesítését jelenti...
Hanem ezt a felülemelkedett nézőpontot, az áttekintést, a valódi irányítást - a teremtést.
Hogy olvasok, hogy beszélgetek másokkal és magammal, hogy igyekszem megtapasztalni és megélni az eseményeket. Hogy megpróbálom befogni az üzeneteket, értelmezni őket és beépíteni a látásmódomba... Olyan, mintha egy-egy ilyen egy kis kendő volna, amellyel egy kormos ablaküveg újabb és újabb foltját tudom tisztábbra törölni, így egyre nagyobb szeletét látva a mögötte meghúzódó Világnak...


Számomra az Élet a Válaszok keresése - miért úgy, miért most történt ez, vagy az...? Mi a jelentősége a történésnek, a találkozásnak...?
És eközben alig érdekel, hogy mit vár el a világ, mit értem el a látható tartományban, vagy épp mennyivel vagyok lemaradva e téren a többi korombelitől...


Lassan, és nehezen sikerült levetkőzni ezeket a félelmeimet. Mert persze voltak nekem is. Hiúság, megfelelési kényszer, a hovatartozás vágya, stb.
Talán a szerelmeim tisztítótüzeinek is ez volt az egyik értelme - hogy kiégessen mindenfajta konvencionális igényt belőlem... Erre elég jó módszer a totális érzelmi-lelki elhamvadás... Amikor minden mindeggyé válik. Amikortól képes vagy kijelenteni, hogy "leszarom".




Nem olyan régi gondolat az sem, hogy kár görcsölnöm a párkapcsolatok kérdésein is.
Hiszen hosszútávon csak amellett maradhatunk meg, akit el tudunk fogadni, és aki elfogad bennünket is. Tehát jöhetnek és mehetnek az emberek az életemben. Aki valódi lesz közöttük, az maradni fog tudni, mert valóban engem lát, és nem egy elvárást akar rám húzni - aminek nem felelek meg.


Ebből kifolyólag nem kell foglalkoznom azzal sem, hogy megerőszakoljam magam, vagy a kapcsolatot. És azon sem kell izgulnom, hogy hány éves leszek, mire megszületik a lányom. És hány éves lesz az anyja.


Ez utóbbin szintén el-eltépelődtem. A korombeli nők szülni akarnak - érthető, biológia. Én még nem mutattam fel az ehhez szükséges hátteret, így ez a korosztály - vagy nekik én - kiesik a komolyabbak köréből.
A fiatalabbak azért érdekes kérdéskör, mert fiatalabbak. Várhatóan a többség még gondolkodásban is túl fiatal.
Ez a kettő úgy jöhet csak közös nevezőre, hogy az ideális apasági korom, kb. 35-40 év lesz - és a párom akkor 28-30 körüli. 


Ha jobban belegondolok, ez tök átlagosnak tűnő kor egy apának.
Viszont akkor ez azt jelenti, hogy sokkal hamarabb megjelent bennem az apaság vágya, mint ez "indokolt, vagy reális" lenne.
És felveti, hogy korábban pedig mennyire nem tudtam elképzelni, hogy apa leszek valaha... (Túlnépesedés, meg ilyesmi...)

Ugyanakkor így lesz ideje valóban megérnie bennem ennek a vágynak. Továbbá kipipálhatom, hogy bár a vágy már régi, még mindig nem vagyok csúszásban magamhoz képest - noha körülöttem már a korosztályomban (és a fiatalabbaknál) potyognak a gyerekek...


Egy újabb feloldott görcs... ;)


...


Nehéz ügy ez a csaj.


Vagyis én vagyok nehéz ügy, mert megint túlságosan is érteni szeretném magam. "Miért figyeltem fel rá..?! Szimplán csak jó nő, és ennyi?! Vagy ismerem korábbról?! Vagy jelet hordoz, és fontos dolgunk van egymással ebben az életben?!"


Nem tudom.


Hajlamos vagyok rá, hogy beleérezzek dolgokat történésekbe - és nem szeretnék ebbe a hibába esni.




Ha valami komolyabb oka van, hogy találkoztunk, akkor kicsit izgulok is.
Legutóbb volt egy... "Minek nevezzelek...?!" Volt egy furcsa intermezzó az életemben, mikor valakit közelebb engedtem magamhoz - barátságra alapozva. Abban a pillanatban, mikor megéreztem, hogy szüksége van rám, olyan pánik tört rám, mint egy fuldoklóra. Terhes lett a jelenléte, akaratosnak tűnt, hogy vágyott a közös időre, egyszerűen úgy éreztem... Gondolom, sejted.
Remélem, ez egyedi dolog volt, és nem valami "magány-mellékhatás"... :I


Azt hiszem, mindig is szabadságra vágytam a párkapcsolataimban is. Az "önmagamnak-levés" szabadságára. Talán ezt nevezhetjük valódi elfogadásnak is.
Mindig magamat adtam. Sosem játszottam meg magam. És eddig csak a legelső alkalommal tartottunk ki hosszabban így.
Talán valamennyi eddigi "egymásra-találásunk" csupán illúzió volt - pontosabban félreértett próbálkozás...



Ez érdekes felvetés, mert ha így van, az megcáfolhatja a korábbi tézist, mely szerint mintha sikerült volna "csónakban maradnom" - megőrizni a tudatosságot, a kormányzást - az utóbbi alkalommal...


Bár - Bach-ra gondolva, talán a kettő nem zárja ki egymást.


Remélem. :)


Ez egyben azért izgalmas is, hiszen feltételezi, hogy még előttem áll az "igazi Igazi"... :D




És elgondolkodtató, mennyire valószerű volt minden korábbi "tévedés"...


Nem, szerintem sem jó szó a tévedés. Hiszen csak közbenső állomásai voltak egy útnak, mely előre vezet.


Vannak dolgok, amelyekre nem vagyok büszke...
És ha már ezt most így sikerült kimondanom, megteszek valamit, amit már többször akartam.


Bocsánatot kérek Valakitől...



2011. december 29., csütörtök

"Lelki szegények"

Azt még megértem, hogy amint az anyagi javainkban vannak eltérések, úgy a szellemünk által megtapasztaltakban, megéltekben is lehet jelentős eltérés.

Szepes Máriát olvasom.


Azt már vitatom, hogy helyes volna a fordítás: "boldogok a lelki szegények".

Mindig úgy éreztem, hogy ez egy kolosszális melléfordítás, vagy szándékos félremagyarázás.



Ma két dologgal szembesültem.

Az egyik élményem egy régi ismerősömmel való tapasztalat. Meghívott és utána beszélgettünk, meg ilyesmi. Megdöbbentett, hogy mennyire mások vagyunk, hogy ő mennyire külsőségekre helyezi a hangsúlyt.

Bennem is dolgozik még a szegénységtudat keményen, mégsem élek annyira a számok bűvöletében, mint ő.
Árvadászattal töltötte a reggelt. Pár száz-, pár ezer forintos eltéréseken fanyalgott.

Nekem ez azért furcsa, mert ha valami tetszik, akkor nézem meg az árát. Nm szeretem, ha hülyének néznek, ezért ha valami tetszik, de megítélésem szerint irreális az árazása, nem veszem meg. Ez persze csak főszabályként igaz. (Tudom, hogy egy autó sem ér 10 millát, mégis meg fogom venni, akár annyiért is - mert ez a döntésem, és nem az ár a lényeg.)

Szóval elképedve hallgattam, hogy "nem lehet kijönni" havi 300-ból - és hogy négy-, meg kétezer forintos tételeken rágódott.


Az persze csak hab a tortán, hogy megtakarítás nincs a havi költségvetésében - bár a tánc, a snowboard, a bulik - azok beleférnek.

Visszafogtam magam, mert néha már magam félek attól, hogy terhes (magamnak is), ha folyton csak mpk-sként gondolkodom, de lévén, hogy kedvelem őt, aggodalommal töltött el, hogy mennyire hiányzanak a stabil alapok...
(Egy éves munkaszerződéssel dolgozik, tehát még csak azt sem mondhatnám, hogy hawai-dizsi betonbiztos jó helye van...)


Mikor reggel elindultam haza tőle, a villamoson volt szerencsém megtapasztalni, ahogy betolakodtak az életembe egy agresszív vitával...

Szánandó volt.

Olyan éles kontrasztot jelentett, mert közben a gondolataimban egy másik, előző este látott ember járt, akiről a kapott hallomások alapján éppen ennek a homlok egyenes ellentéte bontakozott ki bennem, mint kép...


Azt éreztem, mennyire ég és föld különbségek vannak köztünk, holott ugyanabból az anyagból vétettünk, s az isteni lényeg mindannyiunkban ott szunnyad - kiben mélyebben, kiben kevésbé mélyen...


A tapasztaltak alapján nem volnék képes együtt élni az ismerősömmel.
Csinos, kedves, de az idegeimre menne. :)


Azt is észrevettem, hogy nagyon kivetítős fázisban van még. Minden gondja okát a külvilágban keresi, nem hisz a döntés szabadságában - nem vállal felelősséget.



Korábban azt gondoltam, hogy ellennénk egymás mellett...

Esélytelen. :)


Szóval, visszatérve...

Kétlem, hogy a "lelki szegények" boldogok volnának...

Sokkal inkább igaz, hogy aki az anyagiakban korlátozott, boldogabb lehet "ugyanazon a fejlettségi szinten" - mert jobban tudja értékelni, amije van. :)


2011. december 26., hétfő

10 229

10 229 nappal ezelőtt láttam először ennek a Napnak a fényét...

Kedd volt aznap.

Két nappal újhold előtt...

Aznap kapcsolták Paks I. blokkját az országos hálózatra.

A második nevem lehetne "Fényhozó"... ) :P

"1982. December 28-án a Magas-Tátrában lavinaomlás következtében meghalt Lukács László (1955-1982), Szép Tímea (1965-1982), és Vidics Zoltán (1967-1982)"

Van aki indul, és van aki odaér...


1982 a Kutya éve a kínai naptár szerint.
" Legnagyobb állóképességgel, állhatatossággal rendelkezik, ami csak elképzelhető. Igen család szerető. Ha megbomlik a családi harmónia, boldogtalan, és igyekszik a békét gyorsan helyreállítani. A legnagyobb idealisták közöttük találhatók. Önzetlenek, nemcsak saját magukra gondolnak. és fáradságot nem ismerve dolgoznak, hogy elérjék a közös célt.
Hibájuk: gyakran önfejűek és konokok. Nehezen viselik el a bírálatot. Ha valami nem a kedvük szerint történik, ingerlékenyek és harapósak lesznek. De csak rövid időre. A következő pillanatban segítenek - akár az ellenségeiknek is. Nincs még egy olyan állatjegy, amelyik. Segítõkészebb lenne nála. A Kutyára mindig lehet építeni. Feláldozza magát másokért. A külsõségek nem érdeklik, nem dicsekvõk. Ragaszkodnak kedves tárgyaikhoz, ruháikat évekig hordják, nehezen válnak meg tõlük. A Kutya-nõk a legagresszívabb férfiakkal is kijönnek, nyugalmukat megõrzik. Mindig készek a vigasztalásra, a kiengesztelésre.
  Hivatásukban nem nagyra törők, kiegyeznek a második hellyel is. Nem halmoznak fel nagy anyagi Javakat, kevesebbel is beérik. Szívesen morfondíroznak. Minden kutyában rejtőzik egy kis filozófus.
A Kutya-nő, a Kutya-férfi szerény, azt hangsúlyozzák hogy a boldogsághoz kevés is elég az életben. Nem anyagiasak, de a-pénzre azért szükségük van, hogy másokat kényeztessenek, boldoggá tegyenek. Kissé bizalmatlanok, ezzel aztán a maguk és mások életét megkeseríthetik. A Kutya alapos, amit tesz, azt mindig meggondoltan teszi. Szorgalmas de ezt környezete nem mindig ismeri el. Borúlátó. Állandó félelemben, riadókészültségben él. Általában nem bőbeszédű. Állhatatossága miatt a szerelemben majdnem mindig cé1hoz ér, pedig nem sieti el a dolgot. Ha a Kutya partnere is türelmes, ideális házasság jöhet létre. A Kutya-nőre nyugodtan rá lehet hagyatkozni, hű, rendszerető, kiváló háziasszony, gyerekeiről lelkiismeretesen gondoskodik. Nagyon igazságos. Magánál és másoknál is magasra teszi a mércét - az erkölcs terén is. Gyakran választ olyan pályát, ahol a szegényeken, betegeken, gyengéken segíthet. Szívesebben ad, mint kap. Nagyvonalú, és hálát soha nem vár e1 jócselekedeteiért."









re: hazug bókok

2010-12-16

"Nem értelek.

Mi a bók...?

A bók egy kedves észrevétel, mely méltatja a másik ember valamely tulajdonságát, erényét.

Ha valamely ember közeledni akar a másikhoz, ezt valamely motiváció hatására teszi. Valamiért vonzódik hozzá - azaz valami tetszik neki a másikban.

Ha valami nekem tetszik valaki másban, miért kellene hazudnom, ha ezt a tetszést éppúgy megfogalmazhatom szavakkal, mint ahogy bármely hamis frázist...?!

Ha tetszel, és azt mondom, "szép a szemed" - akkor hazudok...?

Vagy ha ma bejössz az irodába, és sugárzik belőled az energia - azt mondom, "de jól nézel ki!"   - akkor hazudok...?


A bók - szerintem - olyan, mint egy virág. A virág van. Ha ajándékként nyújtom Neked, a gesztustól többé válik. De a Szépségét nem a gesztus adja - legfeljebb erősíti.

A bók olyan, mint egy virág - egy hétköznapi. "Ünnepivé" a gesztusom teszi, hogy átnyújtom Neked - hazudom-e közben, hogy ez valami "hűha"...?!



Nem
...

Én csak adom - a gesztus kedvéért, hogy a gesztus Neked örömet szerezzen, s jutalmam mosoly, ragyogó tekintet, vagy egy érintés legyen - mert ezekre vágyom Tőled...


Szerintem.


Ha úgy tekintesz a kapott bókokra, mint hazugságokra, az - nekem - azt mondja ki, hogy magadban nem bízol eléggé ahhoz, hogy hinni tudj Nekem.




Szerintem.


M.I."

A másik orcád

Angyalként jövünk a világra...?

Korántsem.

Talán a legelső alkalommal. Talán akkor még igen.
De aligha van köztünk, aki most először járna itt...

"Mind bűnösök vagyunk" - mondja a biblia. Rühellem a képmutatástól és bigott álszentségtől csöpögő vallási parasztvakítást.

Hogy "bűnösök vagyunk", úgy értelmezem - hozzuk magunkkal a korábban elkövetett hibáink karmatikus terhét.

Hiszen javítani érkezünk. "Újra-táblával" vágunk neki ismét a feladatnak, hátha most majd jobban csináljuk.


És jobban csináljuk...?




Talán a szándékot sikerül megőriznünk...



Ezért kerülünk újra és újra összeütközésbe önmagunkkal...


Mennyivel másabbul hangzik, ha mindezt egyes szám első személyben mondom...

Ezért kerülök újra és újra összetűzésbe önmagammal...


Nem vagyok angyal.


És büszke sem vagyok rá.




Démonok laknak a lelkem mélyén, sötét, fény alig-járta barlangöblök homályában...


Démonok...?

Vágyaim torzszülöttei ők...


Soha ki nem mondott sóvárgások, erkölcsi-, társadalmi normák által fiókaként megfojtott érzelemnyúlványok...


De aki magába néz, tudja, hogy nem halnak meg olyan könnyen...


Mint az oxigénhiányos embrió - degenerálódva, de tovább vonaglanak a mélyben...




Vágyak...


Azok, amelyekről senki sem beszél...

Azok, amelyeket még önmagunk előtt is titkolunk...

Azok, amelyeknek létét is tagadjuk, s körömszakadtáig tagadni fogjuk mindenki előtt...


Hatalom...

Uralkodni egy másik szuverén egyén felett... Leigázni, fölé kerekedni...

Szolgalelkűség...

Földre kushadni egy Másik előtt...
Alávetni magunk - levetni minden felelősséget és megtenni azt, amit nem mernénk, amit szégyellenénk - fogunk is, amint kijózanodunk...

Kéjvágy...

Elmerülni az édes kínok tengerében, belevetni magunk, mint öngyilkos a szirtről, ahogy a tajtékzó, vad habokba hull...

Eldobni mindent - célokat, felelősséget, álmainkat, szeretteinket, a megfelelés kényszerét, a kudarcainkat - mindent...





"Ó, Angyal...!


Míg arcod fürösztöd az égi ragyogásban, 
másik orcádra annál sötétebb árnyék vetül..."


Kapcsolat-teremtés

"Nincs tér" - mondta nemrég egy rokonlélek.


Ezt próbálom én is használni a gyakorlatban, mikor megpróbálom elérni a másikat.


Levetni az elme láncait, magam mögött hagyni a falaimat, és mint kilőtt nyílvessző, "szállni" hozzá, hogy ott lehessek vele, s ő itt legyen velem...


Hogy ő nyitott-e, hogy képes-e megérezni az "odakint" őt szólítót...

Ma olyat tettem, amit eddig tudatosan sosem...


Felhasználtam a falaim leomlását, az energiában való megmerítkezés határtalan élményét, hogy elérjek valakit...


Talán sikerült.


Olyan volt, mintha tiltakozna - mintha túl nagy energiával érintettem volna meg, amelytől a falai semmivé lettek, és mintha ez a hirtelen pőreség - vagy az érintés személyessége - megijesztette volna...


Nem tartott sokáig - visszavonultam.

Nem akartam betolakodni a világába, csak hirtelen jött az ötlet, hogy talán így...

Adni szerettem volna neki - mert hálás vagyok az ajándékaiért...

Azért, hogy van...


Csak néhány ilyen ékkövem van...


2011. december 25., vasárnap

Fölnőtté válás, avagy az új álmom

A minap eltűnődtem, s átcikázott rajtam egy gondolat...

A fölnőtté válás folyamata...

Milyen nehezen tetten érhető...



Kölykök voltunk, aztán gimisek lettünk, majd az élet tovább sodort az egyetemre/főiskolára - még mindig kölykök voltunk, bulik futó szerelmek, balhék...

Aztán eljött a suli vége, még egy utolsó nagy vizsga.

És kiléptünk az életbe - még mindig iskolás kölyökként - csak épp iskola nélkül.

Elkezdtünk valamit csinálni, hisz valamit csinálni muszáj... Nem punnyadhatunk otthon abban az időben, amiben eddig a sulipadot koptattuk...!

És az évek telnek, az iskolapadok távolodnak, mi mégis azok maradunk akik voltunk...


Persze az arc, ami visszanéz a tükörből reggelente, egyre gyűröttebb, minden alkalommal.

A bulik megváltoznak, az időnket egyre inkább a munka tölti ki.

Régen suli után a parkba mentünk játszani - most meló után hazamegyünk, fölnőttesdit, családosat játszani...

És mert gyermekkorunkban a játék, azután 17 évnyi iskolai nevelés mind a győztesek igazságáról szólt, igyekszünk a legjobbak lenni. A munkában, mint kolléga, mint vezető - a magánéletben, mint haver, társ és szerető - a családban, mint férj, feleség és szülő...


Észre sem vesszük, ahogy az idő eltelik, csak mikor valamiért kicsit lélegzethez jutunk, lelassulunk - kirúgnak, vagy a gyerek költözik el otthonról, esetleg életünk párja áll odébb valakivel -, és épp így nézünk reggel tükörbe...


Csak ekkor ébredünk rá, mennyivel ráncosabb az arcunk... Mennyivel nehezebben kelünk, nehezebben mozdulunk, mint régen...



"Nincs idő."

Nincs - csak eljátsszuk, hogy együtt változunk a valóságunkkal.

Csak akkor, ha hisszük, hogy van.

Hogy meddig tart ki a hitünk, hogy mi nem öregszünk meg... Voltaképp mindegy.

:)

Ez a test, mint minden ruhadarab, elkopik.

Lám, kijelentettem.


Bár hiszem, hogy annyit élek, amennyit akarok, magam is kb. 100 évet adtam magamnak...

És erre jönnek a félelmeim, világháborútól, világvégétől...


Kezeim előttem táncolnak a klaviatúrán - nézem őket, és nem látom idősebbnek, mint régen...

Pedig nem vagyok már gyerek - noha valaha voltam, fotók vannak róla...




Gyerekként nem akartam gyereket.

Mindig az volt bennem, hogy a Föld nem bír el ennyi embert, mért tennék rá én is egy lapáttal...?!

Jóideje mégis megért bennem a gondolat - hogy mégis...
Ezt is a fölnőtté válásom jelének tartom.

Nem tudom még, hogy képes leszek rá - de hiszem, hogy az vagyok, vagy azzá válok útközben...


Akarom.



Felmerült, hogy ha 2012 valamiért mégis az utolsó évünk ebben a formában, akkor el kell halasztanom ezt a tapasztalatot - pedig nem szeretném...

Szeretem ezt az életemet, szeretem ezt a világomat...

Tetszik.

Talán azért szerettem meg, mert lassan ráeszmélek, hogy képes vagyok tetszés szerint alakítani...

Talán a teremtés szabadsága miatt tetszik...


Fel is vetődött, hogy gondoljon bár világvégét bárki, az én világom akkor sem fog most véget érni, de még csak apokalipszist túlélni sem...! :)

Azért se! ;)

Én csendes, tiszta, boldog és elégedett életre vágyom - olyanra, amelyben uralkodó a mosoly és a béke...
A szépség és a harmónia.


A szeretet.



Sem vallások, sem atombombák, sem Nap-kitörések, se pólusváltás, se semmi ilyen zűrös, zajos és drasztikus cécó nem hiányzik a képről...



Csak erdőket, mezőket, madárdalt, zenét, táncot, közös reggeliket, ebédeket és vacsorákat, esti mesét, biciklizni tanulást, felnövekvő csupa-kérdés, csupa-dac és -szeretet kamaszkort, boldog fiatalkort és teljes életet szeretnék álmodni a srácaimnak...

Szeretném megtanítani őket, hogy használják a fantáziájukat, hogy kezdettől fogva tudatosan teremtsenek, hogy szeressenek olvasni, tiszteljék az életet és utasítsák el az erőszakot, tanuljanak meg uralkodni az indulataikon, és éljenek olyan világban, amelyben szeretnének...



Szeretnék tanítani.


Szeretném, ha épülnének az általam elkövetett hibákból, és messzebbre jutnának, vagy ugyanoda legalább, mint én... :)



Nem olyan nagyravágyó álmok ezek, nem...?



Csak ennyit...

Ez az "új" álmom...

Hibáink súlya

Azt mondják, olvasni azért jó, mert életek százait, élethelyzetek ezreit élhetjük át általa - egyetlen életünk során...

Ilyen lehet az álomban megélt élet is - azzal a különbséggel, hogy más lehet az időérzet.

Ha az Inception elmélete igaz, és az időt hosszabbnak érezzük az álmainkban...

Ha álmunkban leélhetünk egy teljes életet minden részletével...


Ha ez megvalósítható, akkor megélhetném, milyen szülőnek lenni...

Megélhetnék annyi mindent, tapasztalati szinten, valóságként - amit eddig csak a képzeletem épített fel...



Persze mindennek van árnyoldala is...

Hiszen ki akarná megélni a 13. zászlóháborút...?!

Vagy a Látnokok hanyatlását...?!

A Vörös Martalócok vérengzéseit...?!

Elhibázott döntések százait...?


Tanulunk a hibáinkból.


De vajon hány elkövetett hibát vagyunk képesek elviselni...?

Meddig tart ki a józan ész, mielőtt összeroppanna az önvád súlya alatt...?!


Talán véletlenül ráléptem a titokra...


Amiért nem kaptunk szabad kezet...

Amiért korlátok közé szorítottak / szorítottuk magunk...


Így egy-egy hiba elkövetése után jut időnk elég rágódni rajta, feldolgozni, és tanulni belőle...

Míg ha rögtön újrapróbálhatnánk, esztelenül belevetve magunkat ismételnénk mindig ugyanazt... A hibát...

Míg végül belecsavarodnánk, és megbomlana a tudat egyensúlya...



Mert a lelkiismeret le nem vetkőzhető...

Aki mélyen el is temeti, abban is ott munkál, s végül elveszíti józan eszét...







Megélni egy teljes életet, s aztán felébredve esélyt kapni rá, hogy jobban csináljuk...

Ez azért mindig csábító gondolat marad...



Ölelés

Ez a zene...


Forró lüktetés...

Félhomályban sejlő lassú mozdulatok...

Megszűnik a tér...

"Csak Te vagy..."

Lágy íveken mozduló karok, már-már görcsössé feszülő izmok...

Forróság...

Míg végül elsüllyed a világ...














S csak fekszünk egymás karjai közt...

Mint kiürült kagylóhéjak...

Lassan tér vissza belénk a tétova élet...

Csak Te létezel, és én...

Csak a szívverésed...

Csak a Most, Itt, Veled...


Nem akarok többet.
Csak Te maradj itt velem...

Ez a Boldogság...

Ez az Örökkévalóság pillanata...


Most tudom, hogy Szeretlek...

Ködben

Dream

Hallgatva ezt a zenét, és álmokon mélázva eszembe jutott egy érzés...

Amikor füsttel és alkohollal tompítom el a tudatos részem - hogy könnyebb legyen az elválás az egómtól...

Ahogy fellazulnak az érzékszerveim közvetítette jelek...

Ahogy a világ lüktetése lassú, lágy hullámzássá szelídül...



Persze egy fejlett elme nem kell, hogy ilyen segédeszközökre támaszkodjon...

Mint a régi sámánok...


Én szeretek néha csak úgy lebegni a létezésben...

Nem gondolni, csak érezni...

Amikor a gondolatok csak bizonytalan körvonalú képekként jelennek meg a szemem előtt, az érzelmek színeivel megfestve...


Ezért szeretem a zenét és a táncot is...


Mert felszabadít...


Egy más világba lépek...

Utazásra, kalandra indulok...



Kilépek a gondolataimból, hátrahagyom a testemet, és - "nincs tér" - szabadon nekivágok a Világnak...


Elsodródom... - Repülök..? - Ott vagyok, melletted talán...

A füledbe súgok, vagy csak megcirógatom a hajad...

Vagy csak nézlek, rezzenetlen, lehunyt szemekkel, és csak szeretlek... Érzem, és látom, ahogy áramlik Hozzád az energia - ahogy körülölel... Tényleg, mint egy szerető, meleg, oltalmazó ölelés...


Van, hogy csak vagyok. Melletted. Nézem, hogy mit csinálsz. Csak "Veled-vagyok"...

A kép olykor homályosan elmosódott, mintha nem a fizikai világban látnálak, hanem gondolataid-érzéseid kavargásában...

"Nincs tér, és nincs idő..."


Néha szeretnélek megérinteni, hogy felhívjam magamra a figyelmed. Hogy megérezz. Hogy tudd, ott vagyok Veled.
Hogy figyelj.
Hogy fogadd az energiát, amit Neked akarok adni.





Azt hiszem, egyre jobban értékelem barátom D. táncművészetét...


Hallgatom a zenét, és egy táncost látok.

Talán én magam vagyok...

Érzem, ahogy a zene megmozgat...

Ahogy valami együtt rezeg bennem a zenével... Valamit megszólít bennem a zene... Valamit ki akar fejezni abból, ami bennem is bennem van...



Szeretek táncolni... :)

2011. december 24., szombat

Sound of silence

Hangulatom jelenleg...


"Nincs tér, és nincs idő..."



:)


Igaz.



Csak a saját korlátaink vannak...




...



Elgondolkodtató, hogy a valóságunkat magunk teremtjük magunknak...

:)



Számomra létezik...

Mert én komolyan gondoltam.


Minden alkalommal...

:)


Milyen ellentmondásos az emberi lélek...! :)



...



Kicsit hát ott vagyok mindenhol... ;)


Remélem, nem bánjátok... :)





"Gyilkos, gyilkosod, gyilkosom..."

Violin


Hallgatom ezt a zenét, meg a filmét, meg amit Tőle kaptam.

Kezemben egy ma estére tartogatott palack bor.

Meg a bontó.

A bontón egy penge a zárófóliához.


Csak forgatom a kezemben, és arra gondolok - magam sem tudom, miért -, hogy lám, még ez is alkalmas arra, hogy elvedd vele valakinek az életét...

Hogy olyan sebet ejts a testén, amibe a teste belehal, s így megszűnik a kötés, amely ehhez a világhoz fűzi.

Éles, vékony, hegyes fémdarab. Penge.

Ha elhiszi, hogy meghalhat, meg is fog...

Gyilkos lehetsz.



De van-e jogunk dönteni mások Útjáról...?

Megteheted-e, még akár azzal is, aki ártalmadra tör...?!


Nem.


Mostanában vissza-visszatérő gondolat, hogy ha megtámadnának, védekeznék-e...
Védekezni - ez a szó számomra mindig végletes megoldásokat jelentett. Mindig én voltam a kisebb, a gyengébb...
Mindig úgy éreztem, hogy nem volna választásom. "Ölsz, vagy meghalsz. És nem adhatsz második esélyt."

Most mégis úgy látom, nem állnék ellen inkább...

Mert ki vagyok én, hogy önkényesen döntsek...?!

Nem.

Meg kérdezném, miért jár ezen az úton...?
Miért ezt választja - és ha tehetné, választana-e más utat...?


Nem bántanám.

Tudom, hogy képes volnék megszüntetni a kötéseit.


Képes volnék ölni.

Csupán csak el kellene engednem a gyeplőt...
Szabadjára engedni az indulataimat, kikapcsolni az agyam és hagyni, hogy fusson az ön-puztító program...


Egyetlen dolog riaszt.

Hogy mi lenne azután...

Mi lenne, ha nem éreznék semmi különöset...?!

Az érzéketlenségtől félek.
Attól, hogy bár élek, belül mégis holttá lehetek.

Hiszen túléltem a túlélhetetlent.

Többször is elvesztettem valamit/valakit/, ami nélkül azt hittem - és máig nem bizonyított az ellenkezője -, nem érdemes élni...

Sokáig azt hittem, nem is tudok élni nélküle...



Mégis mióta itt vagyok...



Néha úgy érzem magam, mint egy, az űr végtelenjében sodródó elhagyott hajó...




Hogy mit ér az élet védelme, ha úgyis mind elpusztulunk...?

Idebenn fontos.

Annak a részünknek, amely tovább lép.

Amelyik nem hal meg.

Everyone else, avagy a félelem természete

Knowing

2012.

Vagy bármely más dátum - mindegy.

Ha annyira közel van, hogy a gyermekeim nem élhetnek felhőtlen, teljes életet...


Persze.

Ez a félelem megint irracionális az elfogadott valóság-elmélet keretein belül - hiszen a "világvége" nem valóság, csak ha annak fogadjuk el...

Ha nem volna a maya naptár, eszünkbe sem jutna semmilyen világvége. Ha nem jutna eszünkbe, nem is lehetne valóság.


A kérdés, hogy mit teremt a kollektív tudat...?


Nem félni valamitől vajon azt jelenti, beletörődni, elfogadni azt...?


Vagy attól, hogy az ember nem lesz feszült és ideges valamely történés bekövetkeztének gondolatára, attól még fél...?



Mindig mondjuk, hogy "élj úgy, mintha ez volna az utolsó napod"...


Hogyan élnék, ha tudnám, hogy ez az utolsó napom...?

:)

Valószínűleg nekiindulnék a világnak, mosolyogva, mindig csak előre, és megcsókolnám az összes gyönyörű nőt, aki csak szembejönne... :) És amíg érezném a pofonokat, tudnám, hogy még élek... ;)



Szerelem


Sur le fil







Asszociációs játék: "mi jut először eszedbe...?"




Pszichózis, avagy a "jó szabályok"

Ez a történet.

Egy kislány - talán 9-10 éves.

Felidézte, hogy valaha mi is másképp láttunk... Én is másképp láttam a világot. Volt idő, mikor a képek, melyeket Fantáziából, Csodaországból láttam, valóban ott voltak a szemem előtt...


Többször is emlegettem, hogy talán másképp kéne nevelni, tanítani a gyerekeket.

Hiszen, ha tudom, hogy a tudatom korlátai a korábbi éveim berögződött hiedelmei csupán, akkor felmerül, mire lennék képes, menyivel szabadabb, felszabadultabb lehetne a tudatom ezek nélkül a kondicionáló évek nélkül...?!

Mi volna, ha a tudatosság gondolatiságában nevelnénk egy gyermeket pici kora óta...?

Odafigyelve minden megfogalmazásra, amelyet valaha hall (a filmben apa egyik elszólása, és az iskolatársak oktalan gonoszkodása remekül érzékelteti, mennyit rombolhatnak a gyermekek lelkében az "elejtett mondatok", a nem gyerekek fülének szánt gondolatok), arra tanítani, hogy bármit képes megvalósítani, amit akar...

Pszichológiai kísérletek támasztják alá ennek a valóságát - számtalan fizikai kísérlet mutatja, hogy a testünk sokkal jobban a tudatunk alá van rendelve, mint hisszük. Akár "a józan ész határait" is meghazudtoló mértékben.


Mi volna, ha valóban, kezdettől erre tanítanánk egy tiszta tudattal megszülető, fiatal embert...?



A film ugyanakkor felvetett egy alapvető kérdést is...

A saját hitünkkel - hitemmel kapcsolatban.

Megszólalt bennem egy hang - talán a múltbéli énem visszhangja -, hogy mi lesz, ha a tanításod miatt úgy lesz, mint a filmbéli kislány, és nem tud majd különbséget tenni a világok között, s ezért baj éri az egyik világban, míg a tudata a másikban kalandozik...

(Szó szerint "ha majd baj éri a valóságban...")

Persze ez egyértelműen a hit gyengeségére utaló megnyilatkozás.

Hiszen, ha a tudatunk szabadságát valljuk, azt is vallanunk kell, hogy valójában nincs veszély, nem létezik számunkra.

"Nem a testem vagyok."

Sőt tovább megyek, a testem a tudatom eszköze, és nem a fizikai valóságé. Hiszen a fizikai valóságot is a tudatom hozta létre, tehát alakítani is képes azt.

Ilyen formán nincsenek fizikai határok.

Spirituális szinteken nem köt a test halála.

Tehát nincs valódi veszély.


Igen ám, csakhogy az ember a saját felelősségére cselekedhet. Fenntartom magamnak a jogot a tévedésre, és vigyázok, hogy ezzel másnak kárt ne okozzak.

De egy gyermek az én felelősségem. Az ő életéért felelek akkor is, ha tévedek...


...

Kemény pszichológiai csatákra világít rá a film, amelyeket szülőként bizony meg kell vívnunk.


A "jó szülő dilemmája".


A "szabályok" fogalmának, a képzeletnek való teret-engedés közti határ helyes meghúzása - a szabályok fogalmának tudatosság-gondolatiságában való helyes elhelyezése...


Nem könnyű jó szülőnek lenni...



Hol kell - kell-e különválasztani a fantázivilágot a "valóságtól"...?

Kell-e ilyen megkülönböztetést tenni...?

Hiszen ez szembe megy az életfilozófiámmal - mely szerint valóság az, amit annak fogadunk el...
Ha a tudat teremti, és bármit képes megteremteni, amiben hinni tudok, akkor bizony ez helytálló.

Helyes-e tehát "bebeszélni" a gyermeknek, hogy "képzelődik", és "amit lát, nem a valóság"...?

Az igazgató figurája remekül bemutatja ezt a dilemmát!
A tanár, aki nem ért a gyermekek nyelvén...

Lehet-e jó tanár...?!

Ha a gyermekemnek a megkülönböztetésről - álom és valóság, fantázia és realitás megkülönböztetéséről beszélek, gyakorlatilag képletesen épp az angyalszárnyait vagdosom le - altatás nélkül.
Azoktól a képességektől fosztom meg, amelyeket oly nagyra becsülök felnőttként. Én magam aggatom rá azokat a láncokat, amelyeket magam is levetni igyekszem, s amelyek visszahúznak a sárba...

Jót cselekszem-e ekkor...?!


És most - mikor a gondolatod úgy kezdődik, hogy "Jó, de..." - nézz szépen magadba és vizsgáld meg, ki mondja benned ezt a mondatot...

Te, vagy a belédnevelt, belédivódott szabályok által létrehozott "jellem"/egó/alteregó...?

Tedd fel a kérdést, "Miért...?!"

Kellenek szabályok...?!

Rendben, de biztosan azok a szabályok kellenek, melyeket ma általánosan elfogadottnak ismerünk...?
Hogy reggel munkába kell menni, hogy élhessünk?
Hogy ha nem dolgozunk, éhen halunk...?
Hogy jobbnak kell lennem, mint mások...?
Hogy csak akkor lehetek boldog, ha mások elfogadnak...?

Biztosan a jó szabályokra figyelünk...?

"Szabály" az is, hogy légy jó - mindhalálig.
"Szabály" az is, hogy a szeretet az egyetlen valódi erő.
"Szabály", hogy ne árts, s ne ítélj...


Ahogy az is, hogy "Tedd azt, amit Akarsz."

A hétköznapjaink "valóságát" meghatározó szabályok a sár szabályai.
A létünket meghatározó szabályok a szellem, a tudat az Élet és a Szeretet - a Valóság szabályai.

Biztosan a jó szabályok azok, amelyeket most felsorolsz a "de..." után...?



Vagy lehet, hogy egy rögzült sémát követek - pontosabban egy rögzült séma irányít, ahelyett, hogy éber volnék, tudatos, és odafigyelnék, mit tanítok a gyermekemnek...?




Ne feledjük el, hogy ő csak ebben a testben új a világon. Ember ő is, s mint ilyen valószínűleg sokkal több, sokkal mélyebb, sokkal összetettebb, mint aminek látszik.
Kisgyermek a teste, és fiatal az új tudata - pontosabban az a tudatos felszín, amelyről ő maga, s a világ is tud.
De nem tudhatom mit hordoz magában. Nem tudom még, ki ő igazából.
Nem tudom, milyen céllal született meg, mit kell megtanulnia, mit kell megvalósítania, nem tudom, mire vállalkozott ebben az életében...

Rajtam is múlik, mennyire nehezen, vagy könnyen éri el a célját. Hogy az út, amelyet bejár a célig, mennyire lesz hosszú...

Jogom van-e hátráltatni, netán ellehetetleníteni, hogy megvalósítsa az életfeladatát...?



Azt hiszem, ez az igazi szülői felelősség...



...

2011. december 23., péntek

Bor


Misztériumba avat - ünneppé emel minden meghitt pillanatot...

Zamatával, illatával csábító szerelmes csókja megigéz, és elbájol, míg ajkam izzó kráterként eped hűs cseppjei, s mégis forró ölelése után, hunyt szemem mögött felparázslik a bíbor nyárest, ott a dombtetőn, hol utolsó alkonyi randevút adott igaz szerelme a Nyárnak...





Karcsúsága törékeny páncélzata egyben, mely úgy ragyog, mint a csillagok, s a szem el nem szakadhat tőle, csak siklik puha bőrén, nyakán, derekán, mit pőrén, s fedetlenül szándékoltan hagyott...








Szeretem a bort, mely - ha jó bor -, olyan, mint a jó költemény...

Magával ragadó, felpezsdítő, elandalító, elringató, diadalmas és szerelmes, vagy szomorú, s dörgedelmes...


2011. december 22., csütörtök

2012 december

Hogyan élek...?


Nem látom a Társam.

Ő is kérdezte - Neki is megmondtam kereken: nem éreztem meg senkiben azóta...


A céljaim - a kitűzött célok elérhetőek.


A kérdés, van-e miért törekednem feléjük...?


Vezetővé váltam.
Példaként kell elöl járnom, hogy azok, akik szintén a tanulás útjára lépnek, tudjanak erőt meríteni belőlem - abból, ahogy én teremtek.

Furcsa, de gyakorlatilag arra kell példát mutatnom, hogyan győzzék le a magukban ébredő gyengeséget...
És ezt nem lehet másképp, mint ha én magam is legyőzöm a sajátjaim.

Felelős választás ez. Hisz innentől felelőssé válsz - felelőssé válok értük.
Illetve ezzel végképp felvállalom a felelősséget önmagamért...

Jó vezetővé válni...

Ez ezt jelenti, hogy képes vagyok célokat kitűzni - dönteni végeredményben -, és tenni azért, hogy a teremtést sikerrel csináljam... :)

Vicces...

Ki hinné, hogy egy szakma, egy választott hivatás "kényszerítse ki", hogy kiálljak magamért...?!

Hogy miért olyan különleges cég az enyém..?

Mutass még egy munkáltatót, amelynek érdeke, hogy Te megvalósítsd a saját, "spirituális" küldetésed...!!

Na...?!



Nem túl jellemző, ugye..?! :D



Na ez az...


Talán ezért sokkal nehezebb ez a mi szakmánk... Ezért nehezebb ez a munka, mint a hagyományos alkalmazotti munkák...

Ott csak bemész, blokkolsz, és teszed, amit mondanak.
Teszed, vagy mehetsz.

Kényszerből cselekedni mennyivel könnyebb..?!!!

De mikor elsősorban magadért kell tenned...!?

Ez az igazi kihívás...


Az önmegvalósítás más útjai hogy is néznek ki..?

Vállalsz egy kényszert, és annak eredményeként megteheted, amire elegendő energiád marad.
Szükségszerűen sokkal többet termelsz meg, mint amennyiből részesülsz.
A cég szekerét tolod.
És morzsákat kapsz.

Itt..?

Itt a magad szekerét kell tolnod.

Mert a Te szekered azonos a cég szekerével.

Itt nincs kényszer...

Illetve a kényszer magad felől támad.
Belőled, s nem kívülről.

Itt nem lehet a felelősséget áthárítani. Itt annak a terhe is a Te válladon van. Sem a következményekért, sem menet közben a következő llépésedért nem más a felelős, csak Te magad...

Itt nincsenek mentségek. Nincs hülye főnök, nincs hülye üzletpolitika...

Itt magad vagy.
Döntéshozó, felelős, végrehajtó - jó, vagy rossz munkaerő...

2012...


Milyen életet élek...?

Teszem a dolgom.
Magamért.

Azért, mert be akarok bizonyítani valamit magamnak.
Azt, hogy képes vagyok rá...

Képes vagyok változni, változtatni..

Hogyan élek...?


Lássuk csak...

Rend van az életemben.

Tudom, hogy amit teszek, miért teszem.
Tudom, hogy mi a célom vele.
Tudom, hogy ez a cél kettős - elsősorban mások céljainak megvalósulásáért dolgozom.
Ennek következtében megnyílnak előttem lehetőségek.
Kiállom a próbákat.
Azt teszem, ami Nekik jó - és közben felépítem azt, ami nekem jó...Nálam - az én cégemnél idő kell ahhoz, hogy beigazolódjanak a korábbi döntéseink.

Ez mostanában csak félúton tart. Lesznek, akik hisznek, s lesznek, akik még tamáskodnak.. :)

Azoknál, akik hisznek, elkezdenek jönni az eredmények. Munkatársi- és ügyfélszinten ugyancsak.
Körülöttem olyanok dolgoznak, olyanok tanulnak, akik maguk is szeretnék legyőzni a saját gyengeségeiket.
Olyanok, akik tenni akarnak.
Mert én dolgozom, dolgoznak ők is. Látják, hogy mit vállaltak. Felismerik, hogy ez nem egyik napról a másikra megvalósuló "csodatétel" - s így a megvalósítottak nem is "három napig tartanak", mint afféle csodák szoktak...

2012-re társakat találtam magam mellé - Embereket, akik erőt merítenek belőlem - s akik erőt adnak nekem is a folytatáshoz.
Olyanná válok, azzá, amit nekem jelentenek az előttem járók...

Mit látok...?

Sikert?
Igen.
Miben nyilvánul meg..?

Szabadságban.

Döntési szabadságban rövidtávon, és a célok realizálódásában, materializálódásában hosszabb távon...


Nem hiszem, hogy valaha visszatérek a hétköznapokként ismert létezésbe...

Számomra már csak felfelé vezet az út...

Vékony, keskeny út.
Végtelen mélységekkel övezett út.

A győzelmem szükségszerű.
Önmagamból, a lényemből fakadó szükségszerűség.

Mert győztesnek születtem.

Mindne gyengeség, minden bizonytalanság ellenére.
Nem vagyok alkalmas a feladásra.
Ez a parancs hiányzik az alapprogramomból.
A szótáramban nincs megfelelője a meghátrálásnak.
A kitartás - a végsőkig való küzdelem - ez az én létállapotom. Ez a létezésem magja.
Hogy mások - akikhez így, vagy úgy kötődöm valamilyen szempontból - hogyan hozzák meg a maguk döntéseit, nem befolyásol.

Az utam magányos - ebből a szempontból.

Mindig lesznek, akik mellém szegődnek, aztán visszariadnak.

Mert azok a távlatok, amelyeknek befutására hivatott vagyok, másoknak irdatlannak, beláthatatlannak tűnnek.

Nem mindenki képes felfogni őket. Ne érts félre, ezt nem a nagyképűség mondatja velem!
Sokkal inkább a tapasztalat.
Az a tapasztalat, amely azt mutatja, hogy külön valóságokban élünk.
Mind a magunk útját járjuk, s ezen az úton csak mi magunk mehetünk végig.

"Egyedül vagyunk, mikor megszületünk, mikor belépünk a tér-idő univerzumába - és egyedül leszünk akkor is, mikor ki kell lépnünk belőle..."

Felrajzolok egy utat az égboltra.

Hogy legyen, ami vezesse azokat, akik maguk is vállalják a maguk útját...


Hogyan élek..?

Magamnak.
Úgy, ahogy nekem tetszik.
Zenével, tánccal, beszélgetésekkel, írással...
Egyik énem az, aki a munkával foglalkozik.
A másik az, aki ír, aki táncol, aki beszél...

(...)

Á-lom

Kevésre emlékszem.

Szeretkeztünk, s vitatkozunk...

Nem tudom ki volt ő, s nem tudom, mi volt a vita tárgya.




Felébresztett bennem emlékeket, érzéseket.

"...Ki a rossz, ki jó..?
Hogy kéne élni...?!"

"Befelé indul, aki az új világot, aki Istent keresi..."

Merre tartunk...?

"Transzmutáció..."

Átváltozás...

Magasabb rezgésszint...

A szeretet valósága...




Képes vagyok rá.

Ezt bizonyítottam.

Vagy talán mégsem...? :)

Ha képes vagyok rá, akkor vajon elmúlt belőlem...?

Vagy a mindennapjaim részévé vált, s ezért nem találom a megragadható, hétköznapitól elütő hullámok között...?

Nincsenek elütő hullámaim...

Kiegyensúlyozottság...?


Van, aki ilyennek lát.

Persze nem ismer. :)
 :P


Milyennek látom magam...?

El kell gondolkodnom, hogy tervezni tudjak. Meg kell rajzolnom, hová fogok eljutni 2012-ben.
Furcsán érzem magam, hiszen nem biztos, hogy lesz tovább. Nincs tutibiztos.

Nem örülnék... ...?

Ezek egy olyan ember gondolatai, aki a világ külső hatásaiban hisz...

Annak, aki a sorsát a saját kezébe vette, nincs - nem lehetnek ilyen gondolatai... Nem fér össze a hitével.

Kivetítek.

Szóval - az én világomnak nem lesz vége 2012-vel.



Elgondolkodtam, hogy vajon minden álom valamilyen üzenetet hordoz, vagy vannak "céltalan" emlék-álmok is...?


Álom - valóság...?


Valóság az, amit annak fogadunk el...

Szubjektív fogalom.

Valóság-fogalom... :)


...




2011. december 20., kedd

Aki szeret: védtelen...?!

"...Nyilvánvaló, hogy,  aki harmonikus közösségben él, annak az élete
felragyog. Úgy  él, mintha  állandóan  segítenék  és  fölemelnék:
képességei felfokozódnak,  kedve lesz  élni, könnyebben  gyógyul,
hamarabb vigasztalódik és sokkal boldogabb, mint mi.

De mitévők legyünk, ha egy beteg közösségben élünk?

Mi van  akkor, ha egy beteg, feldúlt, zaklatott, erőszakos, önző,
boldogtalan, elvetemült,  kétségbeesett, ideges  és  elkeseredett
világban élek?

Mert ebben élek.

S bizonyos fokig minden jelző rám is érvényes: én is elkeseredett
vagyok, önző, ideges és zaklatott.

Hogyan teremtsek békét magamban?

S ha nagy nehezen megteremtettem, hogyan őrizzem meg?

Egy beteg  világban nehéz  élni, nemcsak  azért, mert magunk is e
világ gyermekei  vagyunk, s  a zűrzavar - ahogy egy koszos tenger
minden cseppje  koszos - bennünk is ott van, hanem azért is, mert
ha néha  nagy nehezen  sikerül harmóniát  teremteni magunkban,  a
külvilág azonnal szétdúlja.

Lehúz, felborít, átgázol rajtunk.

Fenyeget, ijeszt,  tébolyát  arcunkba  köhögi,  beteg  szokásait,
mániás divatjait ránk kényszeríti.

Hozzászoktunk már.

Nem teljesen, mert az embertelenség megszokhatatlan.

Mondhatjuk a  fülhasogató üvöltésre, hogy éneklés, gépi döngésre-
dübörgésre, hogy  zene, pornográfiára, hogy erotika, hazudozásra,
korrupcióra, rablásra,  hogy sajnos  ilyen az  élet... de lelkünk
mélyén tudjuk, hogy az élet nem ilyen.
(...)
Mitévők legyünk?

Az emberiség hiteles tanítói mind szembesültek ezzel a kérdéssel,
bár a miénknél jóval nyugodtabb világban éltek.

Ezt  a   minden  emberi   családba  és  lélekbe  elektromos  úton
bevezetett őrületet  például nem ismerték. A lélektelen rohanást,
ámokfutást s szüntelen pánikot sem.

De  szembesültek  azzal  az  alapvető  ellentmondással,  amely  a
kérdésben rejlik.

Ez az ellentmondás pedig a következő:

Minél szellemibb az ember, annál nyitottabb.

Minél lelkibb, annál érzékenyebb.

Minél jobban  szeret, annál  fogékonyabb -  annál jobban  átérzi,
átveszi, magába öleli a másikat.

Minél magasabb rendű életet él valaki, annál "közösségibb lény" -
annál fontosabb lesz számára a "te", a "mi" és az "együtt".

A spirituális  embert az  jellemzi,  hogy  nincs  "vastag  bőr  a
képén",  hanem   éppen   ellenkezőleg:   finomabb,   érzékenyebb,
sérthetőbb.

Szeretni nem lehet szkafanderben - csakis meztelenül.

Aki szeret: védtelen..."




Érdekes.

Én a magam részéről erről nem vagyok meggyőződve...
Legutóbb, mikor szerelmes lettem, nem voltam teljesen védtelen... Pedig kozmikus találkozás volt, katarzis, meg minden...

Azt hiszem, szeretni is lehet "okosan".

Ha felismerjük, hogy a szeretet önzetlen, és a boldogságot nem a beteljesülés, hanem ez a felismerés hozza el - az önzetlenség megélése és a hála, amelyet a tapasztalás okán érzünk...


Az embereket elviselni

"...Amikor megkérdeztem  bölcs nagyanyámat,  hogy az elmúlt kilencven
esztendejében mi  volt  a  legnehezebb,  gondolkodás  nélkül  azt
felelte:

- Az embereket elviselni.

Mondhatott volna  mást is,  hiszen elvesztette férjét, gyerekeit,
vagyonát, egészségét, elvesztette az ifjúságát és a szépségét, de
mindezt valahogy  elintézte magával. És elintézte az Istennel is.
Előbb-utóbb rájött, hogy életének minden csapása sorsszerű. Nehéz
- de természetes.

De az  embervilág, ez  az önző  és zűrzavaros tenyészet, amelyben
élt, nem volt "természetes".

Ahogy ő mondta, nem volt "normális".

Halál, betegség,  öregség mindig  volt és  lesz is.  Aki embernek
születik tudja  ezt, s  ha nehezen  is, de  megtanul együtt  élni
ezzel a bajokkal, mert ezek "normális" bajok.

De az,  hogy olyanok  vagyunk, amilyenek, az nem normális, az egy
feldolgozhatatlan és  érthetetlen külön  teher: őrültek között az
amúgy is  nehéz  élet  szinte  tűrhetetlenné  válik,  s  ezért  a
legnehezebb "elviselni az embereket".

- Értem őket - mondta nagyanyám. - Értem. Sajnálom. Néha szeretem
is. Csak az a nehéz, tudod, hogy idegileg nem bírom ki őket!..."


 Ezt a részt olvasva arra jutottam, hogy irtó szerencsés figura lehetek...!

Amiért "csupa" - de legalábbis a leírt átlagtól messze több - olyan emberrel hoz össze az életem, akik szeretni valóak...!!

De tényleg!

Lehet megbízhatatlan, lehet, hogy elhagyott, mint szerelmet, mint barátot, lehet, hogy igazságtalan volt, lehet, hogy nem is ismerem annyira - de amit megtapasztaltam belőle, az szeretni való...!

A régi- és a mostani munkatársaim között, az ügyfeleim és az ismerőseim között - számtalan ilyen embert ismerek...
Majdnem azt mondanám, hogy szinte mind...

Nem először éreztem azt a felhőtlen boldog szertelenséget, hogy "szeretem az embereket!" :)


Szinte sajnálom Müllert, és mindenkit, aki olyan világot álmodik magának, amilyet ő leír...

Aphiémi, avagy a megbocsátásról

"...Személyes tapasztalatom, ha valakinek nem tudtam megbocsátani, az
mindig  számomra  volt  kellemetlen.  Nagyon  kellemetlen.  Olyan
karmos érzéseket  hurcoltam  magamban,  melyek  elsősorban  engem
sebeztek.   Az   én   lelkemet   mérgezték   meg,   s   állandóan
kizökkentettek   a    nyugalmamból.   Nem    kellemes   haragban,
sértettségben, tompa  bosszúvágyban, bármiféle  fojtott indulatok
tüzében égni.

Ahogy egy jó barátom mondta:

"Szar a harag hatalom nélkül."

Ne haragudj a durva kifejezésért, de ez így pontos.

Bocsánatot attól szoktak kérni, akinek hatalma van.

Akinek nincs,  az hurcolja  a megbántottságát,  filozofál,  és  a
lelkiismeretével bíbelődik: senki sem kér tőle bocsánatot.

Sérelmein  csak  a  gyenge  rágódik,  nyalogatja  a  gyógyulatlan
sebeit: az  erős odacsap,  vagy nem  is foglalkozik a megbocsátás
gondolatával. Ez  ugyan nagyon mezítlábas életbölcselet, de mégis
igaz... és  ezt ne  feledd el, mert később, ha tovább gondolkozol
velem, még  hasznát veszed...  az benne  a  szellemi  szinten  is
érvényes igazság,  hogy mindig  csak a  gyenge sérül bennünk - az
erős soha!

Ott, ahol az ember erős: nem lehet megbántani.

Ahol gyenge, ott viszont sérül is... a kérdés az, hogy mit tegyen
a sebeivel?

Abban igazad  van,  hogy  ebben  az  egész  "megbocsátok  neked"-
játékban van  valami teljesen  hamis, álkeresztény szerepjátszás.
Póz, fölény, áljóság, a krisztusi morálnak hiteltelen, külsőséges
majmolása. Aki  a lelke mélyén sértett marad, aki szívében tüskét
hordoz, akiben a sérelem belül, ott, legbelül nincs elintézve: az
valójában nem  tud megbocsátani.  Hiába akar, hiába szeretne, nem
tud. Képtelen rá, mert sajog a sebe, és nem tud felejteni.

Ez igaz.

De ha  úgy véled,  hogy itt  valaki  fölé  kerekedsz,  s  ezáltal
lenézed őt,  tudd, hogy  ilyesmit  csakis  a  kemény  ego  gondol
bennünk, ő  az, aki  így működik,  ő az,  aki szívesen játssza az
ilyen álszerény álkeresztényt.

A valóság az, hogy van magasrendűség.

És van alacsonyrendűség is.

Színvonalkülönbség igenis van!

Minőségi különbség is van.

A  szellemi   világ  hierarchikusan  épül  fel,  éppúgy,  mint  a
földünket  körülvevő  légkör:  minél  tisztább  a  levegő,  annál
magasabban van.

Az Örök Ember eszményeit kiteljesítő lélek magasabb szférában él,
világosabb a világa, igazabb az igazsága, szebb a szépsége: lénye
napszerűbb s közelebb is él a naphoz.

Az átlátszóbb,  a tisztább,  a  fényesebb,  a  szeretettelibb,  a
bölcsebb és a megbocsátóbb feljebb van.

Egyszóval: magasabb rendű.

Utunk legeslegvégén  bizonyára egyenlőek  leszünk, de addig Jákob
létráján mászunk  fölfelé; igenis  vannak olyanok, akik fölöttünk
másznak, s olyanok, akik alattunk igyekeznek még fölfelé.

Fejlődés, érlelődés  van,  az  élet  erről  szól  -  sehol  sincs
egyenlőség.

Ha valaki  valóban megbocsát,  az fölemelkedik. Akár akarja, akár
nem.

Olyan  homokzsákot   hajít  ki  lelkéből,  hogy  önkéntelenül  is
magasabbra jut.

Magasabbra, mint az, aki nem tud még megbocsátani.

No de miért kell azért lenézni másokat?

Így csak  a karrierista  gondolkodik, hogy  aki fölé kerülök, azt
lekezelem, ha  valaki "fölé"  jutok, azt mindjárt le is nézem, rá
is lépek és ki is használom.

Keresztelő János  azzal kezdi,  hogy: "Aki  utánam  jön,  nagyobb
nálam."

S Jézus  erre nem  azt  mondja,  hogy  "ugyan,  ugyan  János,  ne
túlozzuk el  a dolgot,  mi egyformák  vagyunk!" -  mert János  az
igazat mondta.

Más  kérdés,   hogy  Jézus   számára   a   nagyság   szolgálatot,
önfeláldozást, alázatot  jelentett. Soha  senkit sem "kezelt le",
még Júdást,  Pilátust,  sőt  a  kínzóit  sem,  nem  is  szólva  a
tanítványairól, akiknek  megmosta a  lábait. Pedig  a bajban mind
szétszéledtek, Péter  háromszor elárulta,  Júdás pedig el is adta
őt, méghozzá  nagyon olcsón: harminc ezüstpénzért: lett volna mit
"lenézni" rajtuk.

De nem  fordult elő,  soha, még  azzal a katonával sem, aki arcul
csapta őt.

Azt mondta neki: Ha nincs igazam, bizonyítsd be - ha pedig igazam
van: miért versz engem?

Példátlan  mondat   ez  egy   manapság  is  jól  ismert  szadista
"baromhoz", akiben mégis embert látott.

Érzed, milyen  fenséges, isteni  szem néz  le ilyenkor  valakire?
Milyen  sérthetetlen   bölcsesség,  égi  fölény,  megbánthatatlan
szeretet?

Valaki fölé  kerülni nem  nagyobb gőgöt,  túlerőt  vagy  magasabb
társadalmi rangot jelent, mert ezekből rögtön az következik, hogy
lenézem, sőt  "lekezelem", aki alám került - hanem ezt a megértő,
királyi tekintetet,  amely még  az ilyen elvetemült fickóban is a
tudatlan, rossz gyermeket látja, aki nem nőtt fel, s aki egyelőre
még "alacsonyrendű".

Alacsonyabb osztályba  jár -  ha így  jobban  tetszik.  Meg  kell
szoknunk azt a gondolatot, hogy sajnos a tudatlanság: bűn.

És fordítva: bűn az, amikor valaki nem tudja, mit tesz. Ha tudná,
nem tenné, egészen biztosan. És az ilyen ember lent van.

Gondolkodjunk tovább.

Ne  haragudj,  hogy  személyes  ügyedet  nyilvánossá  teszem,  de
manapság ez sok embernek a gondja, és bizonyos vagyok benne, hogy
ha egyáltalán jutunk valamire, annak mások is hasznát veszik.

Egyébként ez nemcsak a tiéd - az én problémám is.

Minden, amiről  írok,  az  enyém  is:  látszólag  a  te  csomódon
babrálnak az ujjaim, de valójában a saját gubancomat is ki akarom
oldani.

Én is gyógyulatlan sebeket hurcolok magamban.

Jó lenne megbocsátani.

Csakhogy ez  elsősorban "nem  azon múlik, hogy a másikkal, azzal,
aki megbántott,  megsértett, megalázott, megvert vagy éppenséggel
megölt (mert  a sérelmet  a lélek  a  szellemvilágba  is  magával
viszi), mit teszek.

Mert ez már csak következmény.

A nagy kérdés, hogy a sérelmet önmagamban hogyan intézem el.

A  seb   ugyanis  bennem  fáj:  én  vagyok  megverve,  megsértve,
megalázva.

Ráadásul az én megbocsátásom a másikat nem menti fel!

Ezen a mondaton érdemes elgondolkodni.

Ha valaki ellopja  az ingemet,  én megbocsáthatom,  azt mondhatom:
legyen a tiéd!... sőt még a zakómat is odaadhatom, de attól ő még
tolvaj marad. Attól még továbbra is lopni fog, mindaddig, míg nem
éli át  a bűntudatát,  hogy "nincsen  ez  jól,  hogy  én  másokat
meglopok, s elveszem azt, ami az övék".

Az én  lelkemben is működik egy "benső elszámolás", az övében is:
én hiába  állítom át a magam számítását, attól még az ő "karmikus
számológépe" konokul kattog tovább a megszokott módján.

Hatni tudok rá, de nem sokat.

Amíg  nem   állítja  át  az  "Elveszem,  akkor  is,  ha  másoké!"
programot, addig ő sajnos tolvaj marad és lopni fog tovább. Akkor
is, ha én elengedem a tartozását.

Az ember "önelszámoló" egység.

Mondom, nem  teljesen, mert egymásra azért hatással vagyunk: egy-
egy     tettel,  gondolattal   valamennyire  oldani   lehet   a
feszültséget, lágyítani  a  karmát,  s  némi  fényt  bocsátani  a
sötétségbe, de  mások helyett  sem élni,  sem  meggyógyulni,  sem
megtisztulni nem lehet.

Nem elég, ha én megbocsátom neki - ha ő nem szembesül a tettével,
s nem bocsátja meg önmagának, mindazt, amit tett.

 
Ez  a   szó,  hogy  "megbocsátani",  görögül  úgy  hangzik,  hogy
"aphiémi".

Azt jelenti,  hogy elküldeni,  elengedni, elbocsátani,  figyelmen
kívül hagyni, maga mögött hagyni.

Sokszor hangzik  el  ez  a  szó  az  evangéliumban,  más  és  más
jelentéssel.

Amikor Jézus  a  tanítványaival  magányos  helyet  keresve  "maga
mögött hagyja  a sokaságot",  az éppúgy  aphiémi, mint  amikor  a
keresztfán,  halála  pillanatában  "kibocsátá  lelkét".  Elengedi
(aphiémi) a  lelkét. Ahogy  aphiémi az  is, amikor  valaki  mások
vétkét "megbocsátja".

Most már közeledünk a lényeghez.

Amikor az  ember feloldja  magában a kötelékeit, amikor nem tapad
valamire vagy  valakire sem  érzelmileg, sem gondolatilag, amikor
fájdalmát, sértettségét  és valamennyi lelki gubancát maga mögött
hagyva elengedi az egészet: az az aphiémi.

Amikor a  nekem okozott  sérelmekről s ártalmakról úgy feledkezem
meg,  ahogy   egy  hajó   megfeledkezik  a  maga  mögött  hagyott
hullámokról, vagy a talpunk megfeledkezik a nyomokról, melyeket a
porban hagy...  vagyis nem nézünk utána, elbocsátjuk, elengedjük,
magunk mögött hagyjuk, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás.

Nincs  benne   semmi  színjáték,   póz,  vallásosság   és   főleg
méricskélés.

A gyűlöletet,  a sértettséget,  a bosszúvágyat, a haragot eldobja
az ember, mint egy kinőtt ruhát, s nem hurcolja tovább magával.

Hagyja elmerülni, eltűnni, az örök feledés homályába borulni.

Nem foglalkozik  vele többé,  nem dédelgeti  magában, nem szenved
miatta.

Eldobja, mint  egy cigarettacsikket.  Nem szívja  tovább: így  is
sokáig rongálta vele a tüdejét.

A megbocsátás: egy letapadás megszüntetése.

Ott van  a haldoklásban  is. Az  agónia néha  éppen azért  nyúlik
elviselhetetlenül hosszúra,  amiért egy-egy fájdalmas lelki sebet
is egy  életen  át  hurcolunk  magunkkal:  képtelenek  vagyunk  a
letapadást  megszüntetni.   Lelkünk  már  menne,  de  nem  tudjuk
elengedni. Belenőttünk  vágyainkkal, szokásainkkal,  idegeinkkel,
vérereinkkel -  nem tudjuk  elengedni. Shakespeare  darabjai teli
vannak ilyen  megbocsátásra képtelen lelkekkel, akik visszajárnak
kísérteni az élőket, mert égnek a bosszú szomjától odaát.

A lényeg a megszabadulás.

És ez  nem könnyű,  mert ahogy  lelkünk a testünkhöz, sérelmünk a
lelkűnkhöz  ezer   idegszállal  s   százezer   hajszálérrel   van
hozzánőve.

Ha húztak már fogadat, tudod, miről beszélek.

Akármilyen fájós az a fog: a tiéd!

Nehezen adod.

No most, ha az a gondolat megnyugtat, kedves Judit, hogy a "másik
azt tette,  amit kellett",  vagyis  hogy  a  téged  ért  bántalom
sorsszerűen ért  -  ám  fogadd  el.  Ha  ettől  a  "fájós  fogad"
könnyebben kijön,  akkor hidd  el - lehet, hogy van is benne némi
igazság. Van,  aki a  húzást altatással  kéri, s miért ne, ha úgy
könnyebben megszabadul  a belenőtt  fájdalomtól. De  azért tudnod
kell, hogy  az igazi  megbocsátásnak akkor is működnie kell, ha a
másik  olyasmit   művelt,  amit   egyáltalán  nem  kellett  volna
megtennie.

De mondom: ha segít a gondolat, hogy "sorsszerű" volt, fogadd el.

Van benne igazság... is.

Ebbe most ne menjünk bele.

A lényeg, hogy szabad legyél.

És ebből  következik az,  ami nemcsak  a vallás,  hanem a mélyebb
pszichológia lényege is: a megbocsátás éntelen állapot.

Ezért rokon a halálélménnyel.

Valódi, isteni  Énünket nem lehet sem megbántani, sem megsérteni,
sem megölni.  Ami bennünk  sérül: a halandó egónk. Az ego az, aki
sebezhető, akinek fáj, akinek érdekeit bántják - aki jóvátételre,
bosszúra szomjas, mert nem tud felejteni.

Az ego  az, aki a másik egóval engesztelhetetlen harcban áll, aki
ha sért,  nem veszi  észre, ha pedig sérül, nem felejt, és örökké
nyalogatja sebeit.

Az ego az, aki a karma kerekét hajtja, hajtja, hajtja.

Az ego  mindenért meg  akar fizetni,  mindent  meg  akar  torolni
százszorosan, vagy  ha ő  maga nem  képes rá,  azt hiszi, hogy az
Isten fog helyette bosszút állni.

A bosszúálló Isten képét az elvakult, ostoba ego vetíti az égre -
s csalódik, ha azt tapasztalja, hogy istene nem működik.

Az ego  a "szemet  szemért" törvényvilágában él, s benne is marad
mindaddig, amíg él.

Az  ego   -  kitalálhat   bármiféle   trükköt,   elvet,   morált,
pszichológiát - nem képes megbocsátani!

Hiába akarja, nem képes rá...

Hogy miért?

Mert akkor ő meghal.

És ezért azt mondja: inkább fájjon, minthogy én ne legyek!

Így aztán  az "elengedést"  csak hazudni  tudja, de megvalósítani
nem, hiszen éppen ő az, akihez az egész érzéshínár hozzátapad, és
vele együtt szűnne s merülne a mélybe az egész - ha elengedné.

Megbocsátani csakis az önfeledt ember tud.

Az  önzetlen,   az  éntelen,   akinek   halhatatlan   lénye   már
valamennyire felébredt..."