Búcsú - "Egyszer mindenki eljön..."

Érdekes dolog a búcsú. Olyan, mint átlépni a tükör másik oldalára. "Innen nézve" nem látunk át rajta - annak aki "itt marad", a tükör csak a másik hiányát mutatja, az üres helyét mellettünk.
Annak viszont, aki átlép...
Nem tudjuk. Azt "sejtjük", sokan hisszük, hogy "van egy világ a tükör mögött".
Így aki átlép, egyszerre láthatja "azt a világot", és látja ezt, amit itt hagyott.
Aki marad, búcsúzik. "Elsiratja" a távozót.
Vagy saját magát...?
Hiszen nem tudjuk, mi van a tükör mögött - lehet, hogy "a mennyországba" lépett át, akit szeretünk.

Észrevetted a jelenidőt...? "Szeretünk."
Szándékos volt. Hiszen a szeretetem nem csak addig tart, amíg mellettem vagy.
Hiszem, hogy az utad nem ér véget az elválással, és a szeretetem sem ér véget  vele.
Ám ha remélhetem a boldogságod "odaát", miért szomorkodjak...?
Önző érzelemből...? Mert >nekem< hiányozni fogsz...?

Nem.
Én nem siratlak, és nem szomorkodom!
Inkább megköszönöm - legalább egyszer (jobb esetben még egyszer), hogy voltál!
Hogy az voltál, Aki, és mindazt adtad nekem (is) magadból, amit!
Kívánom, hogy az utad most már a még nagyobb teljesség, ha így jobban tetszik - "a Fény felé" vezessen!
Köszönöm az itt töltött idődet, köszönöm hogy voltál, noha nem volt mindig könnyű!
Köszönöm az érzéseidet, amiket a dalaidba tettél, és amikkel engem is tanítottál érezni!


Isten éltessen boldogságban, bármerre is vezessen az Út!

http://www.hir24.hu/szines/2013/03/11/elhunyt-cipo/

Nő

Csodáim!

Zsigerekbe markoló élményként zúdultok rám, felráztok, felperzseltek, s olykor összezúz a felismerés, ha elmúltok mellőlem, ó, hogy mekkorát hibáztam...


Évtizednyi megfigyelés után is éppoly bizonytalan, titkos és igéző lényetek, mint mikor ifjú szívem először neszelt fel jöttötökre.



Hálás vagyok minden percért - minden mosolyért, minden lágy érintésért, minden könnyért, s minden pofonért, mit hoztatok!


Hódolatom ajánlom ma Nektek, kikben oly sokszínűen nyilvánul meg az isteni tökéletesség... :)

Pillanataim - avagy "...ölelésből..."

The notebook soundtrack






Vannak pillanatok, mikor úgy érzem, összekapcsolódom Istennel, és a Létezés Valóságával...

Pillanatok, amelyek egyszerre boldogak, és egyszerre fájnak...




Pillanatok, amelyekből egyszerre hiányzol, és amelyekben egyszerre ott vagy igazán...



Kicsit ijesztő élmény...


Felveti a kérdést, hogy "És az életem többi percében...?!"

Vajon csak árnyék-életet élek...?


Valami elválaszt a Valóságtól...?

Az érzésekkel megélt élet valóságától...?

Vajon a valódi Élet minden pillanatban ilyen....?!

Egyszerre boldog és fájó...?



Mi zár el akkor tőle, mint víztükör a levegőtől...?

Lehet-e élni a víz alatt...?!



Vagy csupán hitegetem magam minden más pillanatban...?! Nem is élek igazán az életem 99,99%-ában...?




Tudok sírni...

Talán túl sokáig mondogattam magamnak, hogy nem tudok...



Érezted már valaha, hogy valaki mindig is ott volt körülötted, és óvón ölelt, akkor is, ha nem láttad, ha fáztál, ha féltél...?

Ha épp nagyon egyedül voltál...?



Ez talán Isten ölelése...

Hiszen amit érzünk, amit látunk magunk körül, mindez energia...

Energia pedig "nem vész el, csak átalakul" - vagyis nem "lesz, csak úgy", "egyszer csak", "ok nélkül"...

Ha Ő a Forrása mindennek, ha az energia Ő maga, akkor a világ körülöttünk is Ő maga...


Talán könnyek kellenek, hogy tisztára mossák a szemem...


Most úgy érzem, tisztán érzem, hogy szeretni megtanulni vagyunk itt...



Nem büntetésből, nem eltaszításból, nem árulásból...



Ölelésből...



Szeretni tanulni...

"Tavasz"

Tavasz.

Újjászületés.



Valami változik.


Én változom. :)



Kevesebbet vagyok itt. Kevesebbet agyalok. Többet cselekszem. Többet vagyok másokkal - Vele.

Többet dolgozom.


Többet élek?



Többet érzek...?