Mint egy megfeneklett hajó.
Így érzem magam.
Nincs áramlás.
A munka nyűggé vált - halogatok, tologatom, fáradt vagyok a "vitatkozásokhoz", nem akarok küzdeni a megértésért. Nem vagyok már az egykori harcos önmagam, aki majd megküzd a tévedésekkel, majd meggyőzi az embereket róla, hogyan lesz jobb nekik.
Elfáradtam.
Vicces visszaolvasni magam. Ha valóban igazam van, akkor valóban hiábavalóak a külső erőfeszítések.
Akkor valóban felesleges minden, ami nem befelé figyelés.
Olyan, mintha elvesztettem volna a kapcsolatot Istennel, Önmagammal. Mint mikor csak akkor döbbensz rá, hogy valami korábban megvolt, természetes volt, miután felismered, hogy most nincs meg...
"...Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!"
Mivé leszünk álmok nélkül...?
Hogyha be kell látnunk, hogy álmodni addig hasztalan, míg belül nem takarítottunk végre ki mindent...
Életközépi válság vol.1.
