Menekülő-út? - avagy magyarok boldogságkeresés közben

Ismét a kivándorlókról olvastam.

És megint csak elgondolkoztam - vajon tényleg ez a megoldás...?

Vajon azok, akik elhagyják az országot (becslések szerint 1,5-1,8%-a a nemzetnek) - vajon igazuk van, és reálisan látják a világot, vagy csupán "ők a gyengék, akik a könnyebb utat választották"...?

Persze most biztosan felhördül mindenki, aki érintett - én felhördülnék.

De...


A kérdésen ez nem változtat.

És nem az a kérdés, hogy hogyan nyugtassuk meg a lelkiismeretünket, vagy hogyan tűnjünk fel jó színben a saját magunk- és mások szemében.



Hanem, hogy valóban nálunk van akkora kaki, és "odakint", "nyugaton", külföldön napfényesebb a világ...?



Boldogság.


Persze, végeredményben mind ezt keressük.


"Mi kell a boldogsághoz...? Hát, hogy nyugodt életem legyen, legyen otthonom, legyen családom, biztos munkám..."



Ez kell. Itt is, ott is - a többség szerint.

Mi az, ami "ott" könnyebben megvan ezekből?

Talán a munka.

Az lehet.

Hiszen a művelt, úri angol el nem vállalna olyan lealacsonyító melót, mint egy szolgáé - pincérkedést, vagy útjavítást, stb...


Addig legalábbis, míg van olcsó bevándorló munkaerő, akikkel "el lehet végeztetni a piszkos munkát", addig biztos nem.

Így pár diplomával, vagy hazai sikerek szakmai tapasztalatainak hátrahagyásával el lehet menni olyasmit csinálni, ami érdekes módon itthon nem szerepelt a megpályázott munkakörök között.

Persze, a pénz...

A pénz a lényeg...


"Otthon."

Itthon ez saját kéglit jelent, talán kerttel.

Kint...? Esélytelen. Saját semmiképp.

Érdekes, hogy itthon szóba sem jöhetett, hogy életünk végéig albérletben lakjunk...


Család?

Ez talán ugyanazt jelenti.

Gyerekek, akik felnőnek az általam kialakított közvetlen, és a tágabb társadalmi környezetben. Az első még csak-csak rendben lehet, hiszen a pénz sokat számít - de vajon milyen lehet felnőni idegenként valahol...?

Ahol sosem leszel igazán otthon - ezt mindig éreztetni fogják....

Ahol csak bevándorló vagy. Aki pincérnek jó, de honfitársnak soha.

Ahol a politikai félelem-gerjesztés Veled, a bevándorlóval szemben épp olyan élesen megy, mint otthon a kisebbséggel szemben...
Itt Te vagy a kisebbség...




Boldogság...



Miért van, hogy akinek "sok pénze van", mégsem mind boldog...?

Mért romlanak el az ő házasságaik is, miért élnek át generációs válságokat a gyermeknevelésben, miért fordulnak depresszióba...?


Hiszen van nekik az, ami "nekünk nincs": pénzük...



"A pénz nem boldogít!" - így szól a régi szállóige.


"Dehogy nem!" - mondta nemrég barátnőm.

Dehogynem? - gondoltam én.

Érdekes.

Amikor volt elég, boldogabb voltam...? - teszem fel magamnak a kérdést.

Inkább mondanám, hogy nem volt időm ezen töprengeni. Vagy robotoltam, mint egy hülye - hiszen kell a lóvé -, vagy berúgtam, buliztam, bármit-csináltam - hogy ne kelljen észrevennem, hogy nincs meg, amit kerestem...

Hogy magányos vagyok továbbra is, hogy a múltkori buli bár jó volt, de elmúlt, és most pont olyan kedvetlen vagyok, mint előtte...


El lehet menni síelni - pl. Ha van pénzed.

Vagy tengerhez, stb.



De tedd a szívedre a kezed, és kérdezd meg magadtól, képzeld el, hogy leülsz kicsit egyedül a hegytetőn, csöndben, vagy a parton - hallgatod a tenger zúgását, gyönyörködsz a tájban...

És mit érzel közben...?

Vigyázz!

Az öröm és a boldogság sem ugyanaz!

És a boldogságnak is van ezernyi árnyalata, fajtája.


Ezt kerested?

Ez elég? Most tökéletes?


Igen, most tényleg nem kell nézned a csomagolások árcímkéit!

Csak mész a szupermarketben, leveszed a polcról a sajtot, beteszed a kosárba a többi mellé, és beállsz a sorba a kasszához.

És az arcod...?

Nem kellene mosolyban fürödnie?

Hiszen most boldog vagy...




Félreértés ne essék!

Mindenki arra keresi a boldogulást, amerre szeretné.

Ám érdemes elgondolkodni, hogy valóban máshol kell-e keresnünk...

Illetve, hogy valóban odakint kell-e keresnünk...?



Jómagam rádöbbentem, hogy "kell" egy irány. Egy cél, amiért dolgozhatom.
Kell, hogy érezzem, hasznos vagyok, hogy segíthessek, hogy valakinek szüksége legyen rám.


És mikor körülnéztem, rájöttem, hogy ilyen emberekkel tele van a hazám is, hogy ha hasznos akarok lenni, akkor otthon szívesebben vagyok hasznos.

Hogy az embereken - az emberi kapcsolataimon múlik a magasabb szintű boldogságom.

Nem a sítalpaimon, vagy a tengerpart homokján...

(Az írás ihletője a HetiVálasz c. folyóirat 2013.03.28-i számában megjelent - Londonfalva c. írás.)

„…akiknek csak a világuralom marad…”

Miközben feszültség-levezetés gyanánt beléptem egy egyszerű, kereskedős videojátékba, belém villant, hogy hol is hagytam abba, mit is tűzzek ki megvalósítandó célul?
”Már több, mint 300 millió aranyat gyűjtöttem, hatalmas flottám van, több százezren dolgoznak nekem, több százezreknek én adtam otthont, munkát…

Hódítottam meg városokat, foglaltam el komplett régiókat.

Már csak a világuralom maradt…”

És ezen a ponton rádöbbentem, hogy az életben pontosan ugyanennek a nyomait látom…

Vannak, akiknek már csak a világuralom maradt…


Utólag mindig bosszant, hogy ilyen ostoba módon pazarlom el az időmet – egy játékkal. Hiszen lehetnék barátokkal, vagy épp a párommal, vagy sportolhatnék, csodálhatnám a világ szépségét, meditálhatnék… 

Szánni valónak tartom, amikor egy értelem nélküli cselekvés elrabolja valaki idejét, amit nyilván azért választ, mert „nincs jobb választása”, nincs jobb az életében… 

Vagy nem ismeri fel… 

De ha magamat szánom… 

Akkor őket...?

Őket is kell…

Akiknek csak a világuralom maradt…

Ön-kritika

"...Értem, amiről beszélsz - a sztachanovistákról, meg a "túl-nem-látókról"...

Én a fiatalabbakon veszem észre - azon, ahogy egymást hibáztatják a kapcsolataikban (nem csak pár-, baráti-, munkatársi, táncpartneri- ;) ), ahogy marják egymást - azon, ahogy más az értékrendjük...

És persze magamon, mikor észreveszem, hogy lázad az egóm, hogy én is m... Illetve az egóm másban keresi a hibát, miközben arról prédikálok valakinek, hogy "vegye már észre, hogy csak saját magán változtathat, más emberen direktben nem"...

:)

De legalább észreveszem. Legalább. Próbálok önkritikát gyakorolni ítélkezés helyett.

Próbálom befogni a szám, amikor hallom, mennyire kisszerű dolgok jelentenek "problémát"...

Kicsit magamat védem - kicsit önzés ez -, hiszen kerülöm a konfrontációt ezzel. :)

De emellett is próbálom emlékeztetni magam, hogy a szolgálatban nincs viszont-várás, nincs önzés.

És próbálom észrevenni az apró változásokat - az apró jeleket, amelyek arra utalnak, hogy valami azért változik körülöttem is, bennem is. Mutatják szakmai eredmények, mutatják az életembe lépő új szereplők (a milyenségükkel), és mutatja M is a gondolkodása finom változásaival, a békével, ami végre megint huzamosabb ideje fennállni látszik köztünk.

Lassan, de talán kivívom a bizalmát.

És közben azon tűnődöm, mennyire kötődöm majd hozzá. A bizalmához, és Őhozzá. Vagy hogy tudom-e úgy szeretni, hogy nem kötődöm? Hogy szabad maradok, és szabadnak tartom meg - ismerem el Őt...?

Tűnődöm, miért olyan jelentős tényezője az életemnek, az értékrendemnek, hogy valakinek valahol szüksége legyen rám? Hogy valaki számítson rám... Miféle kötőerő ez?
Hiúság? Önhittség?
Félelem...?

Egyre jobban idegenkedem a fiatalok önpusztító-elbutító buli-felfogásától - az alkoholos, drogos-nikotinos-stb-s tudattompítástól. Látok az utcán egy cigarettát tartó kezet, és egy lekezelő, lenéző, undorodó hang ennyit mond: "Gratulálok!"
És rögtön utána egy másik ezt kérdezi: "És a vízipipázások...? És amikor te piáltál...?!"

És részint szégyellem magam, amiért élből ítélkezem, részint sajnálom az embert, amiért még itt tart.
És érzem, hogy tenni kell it - és közben kérdezem, hogy ez lehet-e az élet értelme? Hogy minden "csak" ezért van...?

Hogy tanuljunk, és tanítsunk, hogy "felébredjünk"?

És szétnézek, ahol az emberek többsége - ahogy Te is észrevetted - nem lát túl az iroda falain...

Ma elmentem a piacra reggel (fél hatkor), és a srácnak, akitől a hagymát és krumplit vettem, fizetéskor épp csak ujjbeggyel hozzáértem a tenyeréhez.
Nyüzüge, 30-40-esnek kinéző, borostás srác a felhalmozott almák, répák, hagymák között. Nyilván nem így képzelte az életet... Hogy az első fele-harmada majd ennyire lesz elég.
Cserzett, érdes tenyér volt.
"Na Ő dolgozik, látod?" - kérdezte azonnal egy hang. "Érzed? Ilyen egy dolgos kéz."

Ő nem mások hátán, mások életével spekulálva jut előbbre. Ő valóban fáradtságosan megdolgozik a maga életéért.

És elmenőben néztem a saját tenyerem, amely gyermekkoromban többet fogott kapát, vagy lapátnyelet, mint akkor szerettem volna, de ma már, az egyetemi évek óta papírhoz szokott, "írnok-tenyérré" vált...

És persze ez nem jelenti, hogy ne értékelném az irodai munkát. Hogy ne érezném, mekkora értéket teremt a tudásom, a rutinom - ami a hétköznapi hajnali, naphosszat tartó, tenyeret kérgesítő robot közben nem adatik meg a sok százezer "egyszerű embernek"...

És érzem a hivatást, hogy "értük, értük is..."

"Örök lelkek vagyunk."

De annak, aki mit se tud erről, aki "nem lát túl az anyagon", annak ez pont semmit sem ér - ez a tudás. Ebben a formában.

Volt egy lecke, ahol az egyik hallgató hozott egy példát a magvetéssel. Hogy ez a mag - ez a tudás - de ha kopár, műveletlen földre szórom, sose hajt ki. A földet előbb művelni kell - meg kell teremteni a csírázás feltételeit.


Hiszem, hogy ezért dolgozom.

Hogy legyen remény. Legyen miben hinniük. Hogy legyen egy út, amin járva eljuthatnak valahová. Hogy legyen miért törődni azzal, mi lesz a holnap után...



És közben egyre jobban nem értem, hogyan lehet a mindennapi buli-hajhászástól eljutni a multik vezetőinek világáig, ahol ugyanaz a játék megy, csak távirányítással, és emberéletek kioltásával olajozva... Mert számukra a világ csak egy nagy kaszinó, egy nagy monopoly-tábla...

Hosszú az út a kezdő és a végpont, az buli-hajhászás és a milliárdok hajhászása között. Hosszú út, és sok bársony, vagy bőrfotel, sok puha kanapé, olcsó nő, vagy férfigyönyör, sok üres csillogás béleli. Mégis kevés hozzá, hogy felismerjék a hiábavalóságát...

..."

"Hajnal van megint..."

Tetszik ennek a számnak a hangulata...


Rég voltam egyedül.

Rég voltam fenn éjszaka. - Most érzem csak, hogy korábban milyen sokat ültem a monitor - és a gondolataim fényénél...



Hiányzott...?

Nem.

Inkább csak ismerős - kellemesen ismerős érzés...

Furcsán éles a kontraszt.


Milyen más, ha van miért - Kiért...? - a fényben élni...


Milyen furcsa szembesülni vele, hogy korábban bizony az éjben éltem...

"...people die alone..."

Shadow on the Sun





"Once upon a time
I was of the mind
To lay your burden down
Leave you where you stood
You believed I could
You'd seen it done before

I could read your thoughts
And tell you what you saw
And never say a word
But now all that is gone
Over with and done
Never to return



And I can tell you why
people die alone
I can tell you I'm
A shadow on the sun


Staring at the loss
Looking for the cause
And never really sure
Nothing but a hole
To live without a soul
And nothing to be learned


And I can tell you why
People go insane
I can show you how
You could do the same
I can tell you why
The end will never come
I can tell you I'm
A shadow on the sun


Shapes of every size
Move behind my eyes
Doors inside my head
Bolted from within
Every drop of flame
Lights a candle in
Memory of the one
Who lived inside my skin


I can tell you why
People go insane
I can show you how
You could do the same
I can tell you why
The end will never come
I can tell you I'm
A shadow on the sun

Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Sun
Sun"