Jel-en lenni

Home

Egy barátom hamarosan eljut az ősi romokhoz... :)

Egy olyan helyre a világon, amelyhez számos legenda és várakozás kötődik...

Persze a helyeket mi magunk ruházzuk fel mágikus energiákkal... :)

Gondoltam, megírom Neki, fogalmazza meg - próbálja megragadni, milyen érzés lesz ott lenni...

Jelen lenni ott...

Próbáljon meg jel-en lenni ott...

Egyszer én is szeretnék ott leülni a napsütésben, le a földre, a fűbe...

Csak leülni, és létezni. Csak érezni.

A világot, a helyet, vagy csak önmagamat...

Az érzést - ami talán a megérkezéshez hasonlít...






Az élet valódi céljai...

Nem a fizikai dolgok, hanem az érzések...

Megérzések, megélések, megtapasztalások...

Nem-szükséges alkatrészek, avagy miért hiányoznak

Home


Dina.

Újra és újra eszembe jut.

Egy barátom volt. Egy Ember, akit - amilyennek megismertem, képes lettem volna szeretni is. Nem vigyázott a barátságunkra. A nemtörődömségével sokszor megbántott. Míg végül azt mondtam, elég. Inkább megpróbálom elfelejteni, mint hogy örökké sajogjon az ismeretségünk nyoma.

Ez volt tavaly valamikor tél felé talán.

Megfogadtam, hogy nem hívom, nem keresem.


Hiányzik.


Egyszer majdnem elgyengültem, és írtam neki.

Ahogy egyre távolodik az utolsó perc, és egyre halványul az emlék... Egyre csak kísért a vágy - újra látni a szemét, a csillogást a tekintetében... Újra látni, ahogy eszik... :) Szerettem Vele enni... :D




Gyengeség, vagy józan belátás vajon...?
Hiszen értelmetlen "haragudnunk" bárkire is azért, mert olyan, amilyen...

Hiszen mindez azt mutatja, hogy nem tudtam elfogadni Őt olyannak, amilyen volt.

Vagyis nem Őt szerettem, csak egyes részeit. De nem azt, aki valójában volt.

Ez viszont arra utal, hogy vagy felesleges újra próbálni, mert nem Őt szerettem, vagy arra, hogy jó lecke lehet az elfogadásra...


Akárhogy is, azt ki tudom mondni, hogy hiányzik.

Akarom, hogy része legyen az életemnek - valamilyen formában...

Ez viszont meghátrálás...?


Talán azért kellett ez a majdnem egy éves szünet, hogy kellően távolról tudjam én is kezelni a kapcsolatunkat?
Hogy "be tudjam érni" a kevesebbel is?

Talán.


Hiszen az én döntésem és senki másé, hogy mit teszek az életem részévé, és mit nem.
Ha akarom, akkor befogadhatom újra - persze, ha hagyja -, akkor is, ha kockáztatom, hogy néha jobban fog hiányozni...


Végülis most is hiányzik...

Csak kopottabb emlékekkel nem annyira eleven a fájdalom...



Tehát...?


Akarom a mosolyát, a tekintetét, a nevetését annyira, hogy elviseljem a hiányát élesebben...?


Jusztinnal is így voltam.

Barátom volt. Én annak tartottam.
Aztán egyszer csak kilépett az életemből. Nem fogadta, ha kerestem, nem jött ha hívtam. A barátok nem tesznek ilyet.
Fájt. Ő is hiányzik.

Furcsa.

Hiszen egy teljes egész vagyok - működöm, élek, haladok az utamon. Miért érzem úgy, hogy "hiányoznak"...?
Mint egy-egy alkatrész belőlem... :)

Dehát nem szükséges alkatrészek - úgy tűnik, hiszen van élet nélkülük is...

Akkor miért hiányoznak...?

Sodrás

Egy meghívás, egy hirtelen elhatározást követő elindulás - és ennyi.
Azután csak engedem, hogy történjenek a dolgok. Lesz, ahogy lesz - nincs szándék, nincs kontroll, nincs félelem.
Csak vágyak vannak, érzések, és a világ körülöttem örvénylő színes forgataga.

A minap ez a forgatag új, eddig ismeretlen arcokat hozott elém. Furcsa és jó volt megtapasztalni, hogy "a te barátod az én barátom" - becsöppenve egy teljesen idegen társaságba, mintha ismerősök közé tértünk volna be...

És érdekes volt az érzés, hogy azon túl, hogy egy este erejéig közvetlenül léteztünk egymás mellett, jóleső kíváncsiság ébredt bennem irántuk. Érdekel az életük, hogy milyenek is valójában.

Kik ők...?


Jó hangulatú buli volt. :)

És lenyűgöző is egyben. :D Mind Angi hangja miatt, mind a társaság többi hölgytagja miatt. :) :P

" mások kínhalált halnak az ujjaim alatt..."

Nem könnyű embernek lenni.

Nem könnyű embernek maradni.

Nem könnyű szeretni azt, akinek "az ujjai alatt történetesen kínhalált halsz" éppen...

Sorsok(k), avagy ébredések

"Te azért sírsz, mert nincs iPhone-od.
Ő azért, mert egész életében dolgozott és nincs mit megennie."

A szomorú az, hogy ezzel egyre többen fognak szembesülni.
Hadd osszam meg ezzel kapcsolatban az alábbi "mesét":

"Istennel beszélget egy ember:

Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol.
Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen

A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval.
Az embernek elkezdett csorogni a nyála.
Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és
halálsápadtak voltak. Az összes éhezett.
Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal.

De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva.

Isten ekkor azt mondta: Amit most láttál az a Pokol volt.
Majd mindketten a második ajtóhoz léptek.
Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz
volt, mint az előző szobában.

Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála.

Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.
De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással.
A szent ember ekkor azt mondja Istennek: Én ezt nem értem!
Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak
'képesség' kérdése. ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.

'Amikor csak magunkra gondolunk... a Pokol van itt a Földön.' ..."


Van egy jó része a társadalomnak, akiknek a léte csupán attól függ, "megosztjuk-e a kanalunkat". Nem az ingyenélők, nem a munkakerülők, nem a bűnözők.
Azok, akik elhitték a "propagandát", ami eddig életprogram volt. Akik úgy éltek és dolgoztak, hogy számítottak az "államra", illetve arra, hogy a vezetőink képesek lesznek megszervezni, hogy a következő generációk által megtermelt eredményből élhetően részesüljenek öregkorukban.

Értünk is dolgoztak.

És persze a "tartalékolásra" már Mózes is felhívja a figyelmet ("...a termény ötödét tegyétek félre..."), és persze, hogy ezt éppen ők is vehették volna komolyabban - vagyis nem kellett volna az államra bízniuk...

De nem változtat a tényen, hogy egy ledolgozott élet jutalma most a kilátástalanság... :(

Példaértékű a magyar önfenntartó falu

Talán tényleg az egyszerűsítés lehet a megoldás, ha a globalizáció hurkaiba végképp belegabalyodunk... Az, hogy az önfenntartásra kellene nagyobb hangsúlyt helyezni a hazai gazdaságban, számomra nyilvánvalónak tűnik. Ez egy remek példa ilyen kezdeményezésre - és hál' Istennek nem az egyetlen! :) Példaértékű a magyar önfenntartó falu

A Másik Én, avagy "csak EGY Veled"

Another Earth Soundtrack




Egy másik élet...

Jobb...?

Szebb...?



Csak...


Más...



Képzeljük el, hogy ott állunk önmagunkkal szemben...

Mit mondanánk magunknak...?

Milyen volna kívülről látni önmagunkat...?


Megismerés...?

Megértés...?

Önelfogadás...?


Tanulhatnék magamtól...?

Ha akkor tanulhatnék magamtól, feltételezhetem, hogy most is tanulhatok...

Csak figyelnem kell...?



Mindenki követ el hibákat.


Mindig követünk el hibákat...


Csak épp más hibákat követünk el...




Nézz fel az égre - és lásd a tükröt...!





Nekem szegezte Valaki a kérdést, "ki vagyok"...


A Mindenség Egyik álma...
Egy lényről, amelyben megélheti a végtelent, és megélheti a végleteket...
Érzelmekben - szerelemben-szomorúságban, határtalan örömben-végtelen magányban...

Egy lényről, amelyben megélheti a kíváncsiság és a megelégedés végleteit, a soha és az örökké végleteit...
(Hiszen "örökké" nem létezik az örökkévalónak, ugye...?)

Egy lényről, amelyben megélheti Önmagát - másképp.

Kívülről...

Ismeretlenként...

Tudatlanként...



Ez vagyok én.

A tanulni vágyó Mindent-tudás...

A szeretni vágyó Szeretet.

A magányt ízlelgető Mindenki-EGYsége...

A lény, aki valaha nem akart ember lenni, és aki ma büszkén néz kifelé önmagából...
Aki valaha gyűlölt, s most szeret...
Aki valaha utált, s most csodál...

Én vagyok.
Nézz tükörbe! Nézz a tekinteted mélyére... Ott...

Ott láthatsz meg Minket...


...





Hülyén hangozhat, ha azt mondom, mikor Rád nézek - "szeretlek"...

Pedig igaz...

Kedvelem azt, ami vagy. "Olyan" vagy... "Én vagy"...

Szeretem ahogyan szeretsz...

Szeretem a mosolyod, az első reggeli tekinteted... :)

Szeretem az örömöd, ahogy élvezed az életet...

Szeretem a fájdalmad előcsalta könnyeid...

Szeretem a hajad rezdülését... :)

Szeretem, ahogy dobban a szíved...

Szeretem a gondolataid zenéjét...

És szeretem a csönded puhaságát...


Hagyományosan azt kellene mondanom, önző, egoista vagyok.

De nem... :)



Csak EGY Veled.

Írók, írás, sírás - avagy Müller és én(ke)

Épp most írtam egy levelet valakinek.

Komoly szembesülés lett a vége. Megörökítem itt is:

"...Komoly jelzés ez nekem. Az egyik barátommal-munkatársammal (tegnap éjjel is) arról beszélgettünk, hogy én szeretek írni, ő nem. És én nem értem, hogy miért van így, ő meg nem érti, hogy miért nem értem. :) (Mire a negyedik sörig eljutottunk, hál' Istennek már más volt a téma... :D )
Szóval komoly jelzés ez, mert igazolja azt, hogy a kapcsolattartásnak az írás nem lehet fő módja. Kevés. Én azt hittem, hogy mindent ki lehet fejezni írásban is - ha ismerjük a nyelvet (szókincs), és szánunk időt a megfontolt megfogalmazásra.
Durva látni, hogy ez mennyire nem igaz! (Persze a Férfilélekben nem voltam se megfontolt, se választékos, de akkor is...) Erről is beszéltünk, hogy pl. szeret olvasni - Müllert is többek között. Müller sem tesz mást, mint hogy leírja a gondolatait. (Kérdeztem, hogy ő mitől más... :))
Ha elfogadom, hogy Müller meg én ugyanazt tesszük - leírjuk a gondolatainkat, feltételezem, hogy mindkettőnknek egyformán fontos, hogy jól fogalmazzuk meg, amit ki akarunk fejezni - akkor ebből következik, hogy azok, akik "csak olvassák" Müllert, baromira nem ismerik őt valójában...
Hiába írt már számtalan könyvet - hiába gondolnám, hogy ennyi könyveben az egész életem minden pillanata, minden lényeges gondolatom elférne... Tehát elméletileg benne lehetne az egész ember a könyveiben...

Még sem igaz.

Ez megkérdőjelezi azt az eddig elfogadott feltevésemet, hogy leírva meg tudom osztani a gondolataimat másokkal. Illetve felerősíti azt az állításomat, miszerint esélyünk nincs a valódi megismerésre, ha csak nem élünk le együtt éveket/életeket..."

"Férfilélek vol.2" - avagy a mundér, meg a becsület

Mosolygok. :)

Feleannyira sem volt átgondolt lépés, hogy "érdekes kísérletnek" aposztrofáljam, ám legalább annyira érdekes eredményekre vezetett, hogy direktben kértem véleményeket ismerősöktől-barátoktól egy szösszenetre.

Pár nappal ezelőtt volt egy szabad órám. Oktatásra készültem, de előtte hamarabb végeztem, és elkapott a vágy, hogy megigyak egy sört. Szeretek sétálni a városban. Egy sör nem sör, így kettő lett belőle - és közben elindult bennem egy gondolat. Néhol úgy tűnt, akár még humoros is lehet - szinte dialógus volt önmagammal(?), ezért kerestem egy csendes padot, leültem, hogy papírra vessem. (Sokszor bánom, hogy a blogomra útközben még nem tudok bejegyzést írni.)

"Elengedtem a tollat", és hagytam, hogy csak úgy szaladjanak a gondolatok, mindegyik, amerre akar - csak próbáltam követni őket a tollal.

Így született a "Férfilélek" c. bejegyzés.

Gondoltam - ha már mintha "ihlet" szülte volna bennem (nem vagyok író ;) , csak találgattam), megkérdezek másokat, hogy más lett-e, jobb lett-e, mint máskor, mikor "tudatosan" írok.

Na erre a felháborodottól a megbotránkozottig mindenféle válaszreakciókat kaptam...


Egyet világosan igazolt az eredmény.

Fogalmunk sincs róla, mi is lakik valójában a másikban. (Ha mások nem tudják, mi lakik bennem - olyanok, akiket a barátaim közé sorolok), feltételeznem kell, hogy én sem ismerem őket valójában.)


Ez lehetne elszomorító is - de én inkább jelzésként értékelem, hogy vegyük észre, azokban is felfedezésre váró meglepetések rejtőznek, akikre eddig úgy gondoltunk, "őt már jól ismerem."



Sajnos a reakciók néhol oly hevesek voltak, ami már aggodalomra ad okot számomra, hogy ez az írás (bármilyen súlytalannak is szántam) hozzájárulhat a rólam alkotott kép alakulásához - ez pedig nem valami szimpatikus gondolat számomra, úgyhogy most nem a "férfilélekről" írok, csak arról, hogyan...


---
...


- Na de...?!

Álljunk csak meg egy pillanatra...!

Mi a fenének magyarázkodom én...?!

És kinek...?!


---


Na most az első rész, vagy az utóbbi volt az egóm...?! :D




Nem magyarázkodom. :)

Akit érdekel, majd elolvassa maga, megosztani nem fogom.


Én a magam részéről Betti (3.hozzászólás) véleményét osztom.
És aki ismer, az tudja ezt.

Hogy ő sem - ez hát elgondolkodtató...

Azután - avagy, hogy élmény maradjon

Talán önzés. Talán nem.


Úgy élünk mind, ahogy nekünk jó.

Néha eszembe jut, hogy mikor elment, vajon miért engedtem el - hiszen mindketten éreztük... Na és persze, hogy miért volt kevés neki az érzés...

Amióta azt élem, hogy én teremtek, óhatatlanul is elő-előjön, hogy miért ne élhetném azt az életet, amit egyszer, korábban elengedtem...



Talán elkényelmesedünk, ha nincs semmi bajunk...


Talán én is elkényelmesedem. Nincs miért félnem.

Egyáltalán nem félek se a halálomtól, se attól, hogy az életemnek mi ad értelmet.

Talán ez csak addig igaz, amíg nem kerülök választás elé, hogy lemondjak róla.

Ne értsd félre, szeretem az életem. Nagyon is. :)

Szeretem ezt a világot.

De nem riaszt, hogy egyszer vége lesz. Nem is tudom - talán már holnap...

Ki tudhatná.



Igen, talán sokkal több mindent is bele lehetne zsúfolni, sokkal többet ki lehetne sajtolni belőle.

Emberek, akikkel találkozom.

Világot járnak, sokkal érzékenyebbé válnak dolgokban - táncban, zenében, stílusban -, mint én...



Izgalmas utakra lépnek, és kalandoznak rajta.




Mit teszek én...?



Úgy érzem magam, mintha egy réten ülnék, csendben, a fűben.
Meditálok.
Hallgatom az élet hangjait magam körül, és magamba fogadom őket. Képet alkotok belőlük a mögöttes világról.


Igen, talán ez másoknak kevés. Neki talán kevés volt.
De vajon miből gondolta, hogy nem mozdulnék meg vele...? Érte...
Talán ezért...? Ez volt a teszt...?





Szeretem az életem eseményeit. :)

Bettit, Dinát, Krisztit, Szigetközt, a Tisza-tavat, Weybridge-t, Szegedet, a Pilist, a Mecseket, Sepsiszentgyörgyöt...

Vikit, Diát...


 :)


"Emlékezetes" pillanatok - pontok, amikre érdemes emlékezni.


Meghatározó élmények.




Körülöttem sokan feladják.

Van, akinek életstílusa a feladás, a megfutamodás. Fel sem ismeri, vagy legalábbis nem vallja be magának. Még ezzel sem néz szembe.

Nagy a szám, pedig a hétköznapokban sok apróságot magam is feladok.
Pedig megvan nyilván a magam keresztje, amit nem ismerek fel.

Egyet szinte hallok, ahogy a fejemre olvassák: "Elmegy melletted az Élet...!"


Breathe

Elmegy.
Visszakérdeznék az aggódóktól - na és vajon mi az Élet...? Attól éljük-e meg igazából, hogy gyűjtjük a kilométereket? Vagy a bulikban töltött perceket?

Teljesebb-e az az élet, amit nem itt, hanem "ott" élünk (bárhol)?
Teljesebb-e az az élet, amelyben nincs időnk megállni és elmerengeni a tapasztaltakon...?

Teljesebb-e az az élet, amely az élmények halmozásáról szól...?
Az, amelyben z apróságokat már észre sem vesszük, nem hogy nem értékeljük...?

Egyik ügyfelemmel beszélgettünk - háromgyerekes anya, tanítónő. Nagyon kedvelem, értelmes és jó ember.
Azt mondta, azt hitte eddig, hogy - van egy házuk, ki bírja fizetni a hitelt, van egy öreg autójuk, van munkájuk - szerencsések. Aztán látta, hogy a külföldi ismerősök "ötször jobban élnek"...

Vajon az a jobb élet...?

Egy forrócsokit meginni úgy, hogy észrevesszük a melegét, a selymességét, a telt ízét, az édességét, a krémességét, a színét, az illatát - vagy mindennap meginni akár egy forrócsokit, míg a napi rutin részévé válik...?

Melyik a "jobb élet"?

Én a magam részéről szívesebben iszom negyedévente-félévente forrócsokit. Nem azért, mert meg se tehetném. Hanem, hogy élmény maradjon.


Egy kedves munkatársam feladta a harcot saját magával. :(
Hagyta, hogy eluralkodjanak felette a negatív, a leépítő gondolatok. Mint a Végtelen-ben, a Szomorúság Ingoványa...

Remélem, másban nem lép hasonló útra...

Csak számomra olyan szomorú gondolat, meghátrálni valamilyen megpróbáltatás elől..?
Biztosan voltak az én életemben is ilyenek. Vannak.

B. vajon meghátrálásként értékelhető epizód volt...?

Akár úgy is fel lehetett volna fogni...


"Meghátrálás"...


Hiszen ezek csak döntések...! Épp olyanok, mint hogy teát, vagy kávét kérek-e...!

Én eldöntöm, hogy ezt akarom-e, vagy sem...

Miért lenne baj, ha Ő úgy dönt, hogy nem akarja...? Hogy ennyi energiát és időt tett bele, és többet nem akar? Hogy neki nem ér meg többet...?

Néha úgy érzem, a gondolataim egy érme, amely az élén gurul. És bár nincs rajta kormány, és meg sem tud hajolni a felülete, ha eldől - ő maga észre sem veszi, mégis -, jelentősen el tud térni a választott iránytól...

Néha nagyon félresiklanak a gondolatmeneteim... Legalábbis úgy érzem olykor...

Megvilágítás

"Nem kell mindent megérteni."


Ezen foglalkoztat pár napja.

A minap némi alkohol hatása alatt kedvem támadt írni. Inkább szántam amolyan poénkodós és mégis fontos kérdéseket megfogalmazó valaminek, mégis egy anya totál kiakadt rajta, több véleményező pedig csak a szavakat olvasta el belőle, de nem látott mögéjük engem.

Mire utal ez számomra...?

Hogy mennyire nem ismernek azok, akiket szeretek. Persze ez ugyanakkor valószínűsíti, hogy a róluk általam őrzött kép is kb. ennyire van köszönőviszonyban a valósággal...

Ez egyfelől lehet elszomorító is, de ugyanakkor ismét fellobbantja a kíváncsiságot azok iránt az emberek iránt, akiket már rég, vagy csak ritkán látok...

És mindez, meg az érzés ami bennem van, vitatja, hogy ne lenne fontos a megértés... :)

Vagy ez megint csak az egóm...?

Meg-értések

:)

Köszönöm mindazoknak, akik megírták a gondolataikat a bejegyzéssel kapcsolatban!

Elgondolkodtató eredményre vezetett a körkérdés.

Három lehetséges magyarázat merült fel bennem:

1. Futtában olvasták sokan, és nem szántak időt arra, hogy megértsék.

Ez lehet hiú okoskodás is. Viszont megmagyarázná, hogy miért tér el szignifikánsan az, amit szándékoztam megfogalmazni attól, aminek értelmezték. Figyelembe véve a korábbi visszajelzéseket, azt hiszem, némi alappal gondolom úgy, hogy meg tudom fogalmazni a gondolataimat.
És azt bizton állítom, hogy alig-alig találkoztak a visszajelzésekben megfogalmazottakkal.

2. A megkérdezettek kivétel nélkül a társadalom "szélsőértékeihez" tartoznak - azaz eltérnek a nagy átlagtól. Ezért nem tudtak azonosulni a leírtakkal, mert az ő életükben ez valóban nem fedi a valóságot.
Ez azt jelentené egyúttal, hogy sikerrel választottam barátokat magam köré... ;) :P (Hiúság vol.2 )

3. A nők annyira természetesként kezelik az általuk megfogalmazott elvárásokat, hogy már nem is azonosítják elvárásként azokat...


+1: Én vagyok totál elmebeteg, és teljes mértékben rosszul értelmezem a világban látott jeleket.

Férfilélek

Ha "úgy hozta a Sors" - ha úgy választottál -, hogy erre az életre férfinak születsz, na az egy zűrös ügy.

Számtalan elem nehezíti a sorsodat, melyekkel meg kell tanulnod élni.
Nem csak együtt élni.
Ilyen az a tény, hogy ha férfinak akarsz születni, egyben hímnek is születned kell. Ez egy elég primitív, és ezért veszélyes létállapot. Míg egy "átlagember" ereiben vörös vér folyik, a Te vénáidban ún. hormonok vágtatnak, melyek képesek felülírni a józan gondolkodás programját, sőt olykor Tudatos megfontolásokat is - ezzel számos katasztrófahelyzetbe sodorva Téged. Röviden csak annyit mondunk - "hím vagy".

Aztán ott van a megfelelési kényszer - ez a számos formában megnyilvánuló motiváció.
Férfiként ("ideálként"), munkatársként, vezetőként, egy nő Társaként, szeretőként, satöbbi...
Az apaság vágyát kiemelem, mint több megfelelési vágy eredőjét.
"Apának lenni".
Már az esély is, hogy kielégüljön e vágyad, ahhoz kötött, hogy megfelelj, mint hím, mint szerető, mint Társ.
Ha ezekben sikerül elfogadható eredményt nyújtanod, lesz egy Nő, aki szül neked. És ezzel újabb kihívások tömkelege nyílik meg előtted, mert belép két új szereplő az életedbe: egyikük - evidens - az a kis izé, amit a várt "utód" helyett kapsz. Hangos is - mindig -, büdös is - mindig -, és a franc se tudja eltalálni, mikor mi baja van éppen. Bármilyen szánalmas, vagy megalázó, elkezd működni Benned több program is - pl. az önvédelem -, amelyek ennek a visító kis idegennek az akarata alá fognak rendelni. Bármire hajlandó leszel, csak hogy elcsendesedjen végre - legyen az ostoba, nevetséges, vagy über-gáz.

A másik új szereplő az Anya lesz - elsőre ő lép színre -, aki se szó, se beszéd lecseréli azt az igéző, csábító démont, akit nagyobb plénum előtt "életed nője"-ként emlegettél.
Ami eddig jó volt, az ezután selejt - jön a hiszti, a hangulatingadozás, a durci. (Milyen előrelátó a Természet, hogy a kis jövevény érkezése előtt elkezd felkészíteni az új "kommunikációra" - "semmi se jó"...)

Aztán ott van a "hősnek lenni" vágya.
Mindegy, hogy egy nő, vagy egy társaság hőse vagy-e, a munka hőse, vagy fizikálisan életmentő. A lényeg, hogy az emberek egy csoportja csillogó szemekkel nézzen fel Rád, mert Te vagy A HŐS!
Ez a vágy szintén esztelen katasztrófák sorozatába fog taszítani az életedben.

Vezetőnek lenni - ez a Hőssel rokon vágy. "Nyomot hagyni" a Világban, azaz mások életében.

Barátnak lenni.
Kétélű dolog. Hímek egymásközt többnyire "havernak" becézik - ez egy kevésbé érzékeny státusz -, jellemzően, ha megtanultál pofázás nélkül hallgatni, nem lesz nagy gáz.
Ha egy Nő barátjának kell lenned, na az cinkesebb. Kapásból kevés barátnak lenni - a lelke mélyén minden Nő barátnőt szeretne találni benned. Ha belemész, hallgathatod a női nemből való kiábrándulás egyenes receptjét a menstruáció részleteitől a szexuális perverziókig - egyvégtében.
Garantált, hogy angyalokról álmodni se fogsz többet...

...


Nem ragozom tovább. Nehéz ügy.

És a legrosszabb, hogy mikor ezzel szembesülsz, egy kaján hang szélesedő vigyorral így szól odabenn:

"De én szeretem a kihívásokat...! ;)"

Lepkévéválás

Színház. Művészet. Színészmesterség.

Egy pár nappal ezelőtt egyik kedvencemtől azt a leckét kaptam, hogy "nem kell mindent érteni". Eléggé kiakasztott - próbáltam megérteni, hogy mire gondolt ezzel, hogy mit is akar ez jelenteni.
Ma, ahogy egy kedvenc barátném meghívásának eleget téve színházba mentem, azt hiszem felfogtam az üzenetet.

Nem mondhatom, hogy meg bírtam ragadni teljességében a mondanivalót. De rájöttem, hogy nincs olyan, hogy racionális, objektív mondanivaló. A megértés csak szubjektív lehet, és eképp a "mértéke"-mélysége is mindig szubjektív. Mindenki mindenből mást ért meg.
Innentől kezdve nem érdemes aggódnom sem, rágódnom sem, hogy jól fejezem-e ki magam, vagy hogy megértik-e, amit mondani akarok.
Egyetlen dolgunk van csupán - önmagunkhoz mérten igényesen, pontosan fejezni ki, ami bennünk van, és megtenni mindent, hogy aki szeretné, megpróbálkozhasson azzal, hogy magáévá tegye belőle mindazt, amelyet akkor, abban a pillanatban meg kell kapnia.

Az előadás rendhagyó volt - játék a fényekkel, a térrel, a hangokkal és a testekkel. Új megvilágításba került, hogy a színész az egész testével játssza a szerepet. (Ma szembesültem vele, hogy egy színész akár a fenekével is képes játszani. :) )



Hihetetlen volt. Míg egy általam megszokott színdarabban statikus díszletek közt zajlik a cselekmény, vagy épp minimalista környezetben jelennek meg a szereplők, és a történet a lélek színfalai közt játszódik - itt a tér valamennyi dimenziója élt.










Élt - mondom, de nem nyelvbotlás ez! A szó szoros értelmében a szemem előtt vajúdott a Természet, míg gyermekeit világra hozta - a hernyótól a bálnáig, a kavicstól a vízen át a fáig, az elefánt szerű izétől a békáig minden nem csak megjelent, de a szemem előtt született. A tér - a "talaj", az "égbolt" és ameddig a szem ellátott - nyúlt és hullámzott és változott, és külön érdekes jelentéstartalmat kapott*, hogy mindez az embereknek, a színészeknek volt köszönhető.

Minden változás mögött felsejlett az emberi test egy-egy részlete, ki nem mondott üzenetet közvetítve ezzel - "Minden és Mindenki Egy", "az Ember a lét oka és minden mozgatója"...





 Hihetetlen kreativitással váltak "személytelenné" a színészek. Szó szerint "átváltoztak", nem voltak sem konkrét személyek, sem emberek többé - izék voltak, hol ilyen, hol olyan izék, amelyekbe minden néző maga álmodott azonosulást...

Érdekes volt az is, hogy valójában táncosok ők, most mégis inkább színészként jelentek meg -, és minden tiszteletem az alkotók kreativitásáért, amellyel képesek voltak életszerűen megjeleníteni a homoksivatagtól a kavicstengeren át az óceánt, és a havat, a jeget, de még egy fa lombkoronáját is*!!






"Modern művészet" - ettől a kifejezéstől mindig viszketni kezdtem eddig, mert valami nyakatekert, absztrakt, érthetetlen maszlagot jelentett*, most azonban a technika és a színész olyan együttlétezésének voltam tanúja, amelyre nem ágálnak az érzékeim ráhúzni a művészet fogalmát - a "modern művészet" fogalmát...

A választott szövegek...

Ez is jelzi, mennyire a képi megjelenítés volt meghatározó...! Hiszen nyilván a szöveg volt előbb, és az ihlette a mozdulatokat, s nem fordítva! Mégis azt mondom, hogy a szövegrészletek - Miguel Torres, Petrice van Eersel, Terebessy Tóbiás gondolatai korántsem egyszerűek*. Még olvasva, látva sem könnyű megemésztenem őket, nem hogy a darabban hallva, ahol már a puszta felfogásuk is erőfeszítést igényelt, olyannyira lekötötte a figyelmem a látvány.

Utólag visszaolvasva azonban olyan aktuális intelmeket vélek kiolvasni a sorok közül, melyek megint csak a darab és a mondanivaló modernségélményét erősítik - bizony nekem, bizony neked, nekünk szólnak az intelmei!

"...És akkor egyszer csak megjelentünk mi, emberek. Mert mi vagyunk az ötödik álom. Rajtunk a sor: az ötödik beteljesülés van eljövendőben...
Ha szeretnénk megtalálni a beteljesülésünket, és ha esetleg folytatni akarjuk a játékot, akkor hallgatnunk kell az előző álmokra: értsük meg és szeressük a fényt, a kristályt, a fákat és a bálnát! És nem szabad elfelejtenünk, hogy a Fény teljessége rejtezik a leghalványabb színben. Kristály szunnyad minden útszéli kavicsban Majomkenyérfa álmodik a legkisebb fűszálban. És bálna lakozik minden földigilisztában. Az ember pedig nem a legszebb állat, hanem az állat legszebb álma! És ez az álom még befejezetlen..."



* Nem tudom, és nem is fogom minden alkalommal leírni, hogy "számomra"




Fotók: Mészáros Csaba
A darab

Szer-etkezés

Magányom drogja lettél
Míg óvtalak, úgy remegtél
S most ellobban bennem az érzés
Nem vezet már a kísértés
Nem vagyok többé a mámor
Rabja, s igája lehull
Bárhol hallva a hangod
Már nem vonz, ha többé
Nem látlak, tudom ennyi
Az "örökké" e világnak...

Tét-len-ül

Nincs jel-entősége.

Megértés...?

Élet...?

Hiszen ez csak egy szerep...

Szeretem ezt a szerepem - ezt mondtam nemrég. S most mégis tűzre dobnám a jelmezt.
Mert mi értelme van játszani...?!


Üzeneteket hoztam erre a világra, a minap átadtam az egyiket - azt hiszem...

Postás vagyok - semmi több.

Érdektelen a szerep - ezt mondják az okosok. S mégis a másik oldalon mindenki játssza tovább a magáét...

És mégis számon kérik rajtam, hogy miért úgy játszom, ahogy...



Én mondtam, hogy veszélyes átlépni egy határon. Fájdalommal jár. Csalódással - szükségszerűen, hiszen elvárásokkal léped át azt a vonalat...

Le kellett volna vetkőzni - nem csak a jelmez jelmezeit, de az elvárásokat is...

Nem hallgat meg - nem hall meg sem ő, sem más...



S közben működik a teremtés...

Évekkel ezelőtti kívánságaim válnak valóra, anyagiasulnak - és most, hogy megélhetem őket, látom mennyire üres, és semmire való mind...


De ha feltételezem, hogy a jövőben a jelenlegi vágyaimmal ugyanígy járok majd, akkor már most szélnek eresztem ezeket a vágyakat, és itt állok ismét, motiváció nélkül arra vonatkozóan, hogy tovább játszam ezt a szerepet...




Na de tényleg...

Játszak egy szerepet, tanulás címszóval...


"Nem kell mindent érteni..."


Csak játszom a szerepem.

A Postás szerepét..
A Teremtőét...
A Harcosét...
A Túlélőét...

"...Csak Énjében, soha másutt..."

"...Az avidja tudatlanság, aluszékonyság, álmosság, lefokozott élet, vakság: az anyagban, a földi Énben és az érzékekben elbódult kába állapot. A Véda ezt az állapotot varázslatnak (májá) nevezi. Az elvarázsolt lélek, aki azt hiszi, hogy ideje még nem érkezett el. A képeket valóságnak tartja. A képek az érzéki világ látványai, az érzések és érzelmek, gondolatok, szenvedélyek, vágyak, a külső és a belső világ különbsége, az élet és a lét különbsége, a földi és a szellemi lét különbsége, az Én és a Te és a Mi különbsége. Az ember ebbe a varázslatba be van zárva. S ebben a zártságban kiközösítve, külön individuumnak, Énnek hiszi magát. Ez a kába lét a Hadész, az alvilág egy neme. A világ középpontjában, mint Orpheusz mondja, ül Perszephoné, a királynő, a lélek, sötét fátyollal borítva, s homlokán mákvirágból font koszorú a kábulat jelképe.

Hérakleitosz mondja, hogy az álmosak közül mindenkinek külön-külön világa, az ébereknek egyetlen közös világuk van. Ez a külön-külön világ az Én. Ennek az Énnek külön álomképe, személyes sorsa, személyes gondolata, cselekvése, világszemlélete van. Minél mélyebben alszik valaki, minél mélyebben merült el a kábaságban, annál elszigeteltebb és magányosabb, individuálisabb és egyénibb.
(...)
S az alvás mélysége attól függ, kicsoda mennyire tartja valóságnak álomképeit; csalódásait, káprázatát mennyire tartja igaznak; homályát mennyire tartja világosságnak. Mennyire tudja igaznak azt, ami csak Énjében van, soha másutt: gondolatait, érzéseit, világszemléletét, elveit, ítéleteit. Annál hiúbb, kevélyebb, elbizakodottabb, magabiztosabb, gőgösebb, önteltebb – annál inkább vak, tudatlan, irreális, képzelgő, alvó, annál kábább, tompább és álmosabb...."

(Hamvas Béla)

Felemelkedni

"...Európában azt hiszik, a Véda azt tanítja, hogy a megváltás a tudás. Ez a hit olyan ostoba és lapos, mint a tudomány, amely terjeszti. Tudásról szó sincs. A vidja nem tudást jelent, hanem éberséget. „Az út máshová vezet, mint a tudás vagy nemtudás.” – „Aki tudja, hogy tudás és tudatlanság, mindkettő elégtelen, és e kettős felismeréssel lépi át a halált, csak az halhatatlan.” – A tudás nem vált meg. Egyedül az éberség. Mert mi a megváltás? Nem egyéb, mint az individuális Ént levetni és univerzális személlyé lenni. Nem egyéb, mint a zárt életből kilépni és a nyílt létbe felemelkedni. Nem egyéb, mint az álmos kábaságból a valóságban felébredni..."

Hamvas Béla


Elhagyni a szerepet, és visszavedleni a színésszé...

A zárt életem ez a szerepem, amit most játszik. És a hit, hogy "majd, ha..."

A nyílt lét a MOST felismerése. A tudás és tudatlanság szintézise ("éberség") a nyitottság, a megértés helyetti elfogadás, a szemlélődő-befogadó érzékelés.


"...Természetfölötti érzékenység, amely néz és lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen. Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát. Buddha állandó jelzője: a tökéletesen felébredett. De a buddha szó maga is szellemi éberséget jelent. A felébredt álmodó. Aki az álmosság minden faját levetette, nem alszik többé sem érzékeiben, sem szenvedélyeiben, sem értelmében, sem vágyaiban, sem zárt emberi Énjében..."

Árulás

"...Még mielőtt a kakas megszólal, szól az Evangélium, háromszor fogsz elárulni engem. Értelme: mielőtt a lét teljességére felébredsz és egész valóságában megérted, hogy mi az, ami veled történik, nem teszel mást, mint permanens árulást követsz el Isten és önmagad ellen..."

 Én is elárulom magam...?

Szembesített vele, hogy vajon szeretem-e még Ms.Angliát.

Kozmikus találkozás volt, katarzis. Nem esik jól kimondani, hogy elmúlt.
És ráadásul tudom, hogy nem is helyes megfogalmazás, mert ami igazi, az valójában sosem múlik el...
Ugyanakkor tény, hogy nem ugyanazt érzem, mint akkor.

Nem bántottam meg azzal, hogy eláruljam, Rá emlékeztet...

Megértés, felelősség, satöbbi

Punnany

Mindig felkavarják az iszapot.

Talán ezért mondják a tanítások, hogy... Az önmegtartóztatás, a szenvedély levetkőzése jutott eszembe.
Aztán, amit Senga mondott, hogy nem kell ragaszkodni a megértéshez. Amit - tegnap úgy éreztem, nem tudok elfogadni, hisz megértés nélkül értelmetlennek tetszik minden... És ma - talán önző módon, mert így az egyszerűbb, azt mondanám, nem akarom megérteni...

Tegnap megéltem, tudatosan, jelenléttel az ösztönök szabadon engedését.



Érdekes élmény volt, ahogy lépésről lépésre fegyelmeztem az indulataim. Ahogy tudatosan - és tudva a kimenetelt, felismerve és végül elfogadva a kockázatot, az "árat", amit fizetni kellett érte - átléptem a határt.

Talán minden tudatosság ellenére is hiba volt, mert elfogadtam, hogy ő is tisztában van a fizetendő árral - pedig ez talán nem volt igaz...


Furcsa volt ott ülni a mécsfényben, és érezni, mennyire más világ vagyunk...


Látni, mennyire másképp éljük meg az életet, mennyire másként dolgozzuk fel a történéseket.
Nem tudtam más lenni, mint aki vagyok.
És nem voltam biztos benne, hogy jó vagyok. Hogy jó vagyok magamnak... Hogy az, amit, és ahogy éreztem, ahogy megéltem magamban...

Vajon változtam...?
Régebbi önmagam másként reagált volna? Másként szóltam volna...?


Azt mondta, sokkal távolabb érez magától, mint amit a korunk indokol...


Ugyanakkor ismét visszaigazolást kaptam egy korábbi vonzásom teljesüléséről.

Keserédes, fanyar iróniával vettem tudomásul, hogy "na lám, megy ez"...


Elgondolkodtam, hogy vajon mással másképp éltem volna meg...?
Vagy ez a furcsa elhatárolódás, ez a "ridegség"bennem van, és mindig elkísér...?
Vagy talán csak a helyzet szülte?



Beszélgetésünk Sengaval azóta is a fülemben cseng - és újra, meg újra rám talál a kérdés, mi van, ha az egész mindenem, amivel eddig azonosultam, csupán a kis énem, a szerep, amelyet most játszok...?
Akkor nem is ismerem valójában önmagam.


Persze az is megfordult a fejemben, hogy elfogadni mindent és azonosulni mindenki gondolataival, megpróbálva egységbe integrálni őket - pusztán a másokhoz viszonyuló tisztelet miatt, amiatt, hogy elismerem az utat, amit bejártak, és tiszteletben tartva, hogy a saját valóságukban, saját szemszögből nézve, és talán jobban, mint én...

Talán felesleges törekvés.

Ezzel kapcsolatban értelmezhetőnek érzem a "mindenek felett megértésre törekvés" feleslegességének gondolatát.

Hiszen a mások valósága úgysem az enyém, és a magam valóságára vonatkoztatni mások szubjektív igazságait... Csak elfogadással lehet. De nem szükségszerűség.

Az én fejlődésem, az én Utam úgyis csak az én lépéseimmel halad. Másoké segíthet. De lépéseket azok nélkül is teszek.

"...Az éberség az istenség legmagasabb, legszellemibb jegyével való azonosulás. Az istenséget az teszi mindenhatóvá, mindentudóvá, örökkévalóvá, hogy: Éber. Az éberség pedig nem tudás, hanem érzékenység. Az éberség a lét intenzitása, éspedig a legmagasabb intenzitása. Az ember által elérhető legnagyobb éberség az atman éberségéhez úgy viszonylik, ahogy a gyertya lángja a villámhoz. Az ember legfeljebb a gyertyaláng erejével éber, az atman a villám erejével éber. Az éberség a lélek abszolút világossága. A tökéletes éberség a tökéletes lélekszerűség, s ez a tökéletes világosság: Apollón, Ozírisz, Brahman, Ahura Mazda. A lélek önmagában álló, az életen túlemelkedett, létté vált intenzív érzékenysége, amely mindent lát, mindent tud, mindent érez, mindent átél, teljesen szabad, teljesen világos, ez: Buddha, a felébredett.
(...)
A lét nem egyéb, mint a lélek intenzív érzékenysége. És ez a lét az egyetlen valóság; ez a realitás; ez a to on, mint Platón mondja. A többi álomkép, varázslat, májá, mé on, nemlétező. Csak a lélek: van. De nem az egyéni Én-lélek, amely alszik, mindegyik saját külön börtönében, illetve világában, hanem az atman-lélek, ami éberen tudja és látja, hogy egy közös világ van: ez a közös nagy világegyetem, a nagy egyetemes isteni lélek. Ezért mondja a Véda, hogy a megváltás: az éberség..."



Okoztál már úgy csalódást, hogy előre megmondtad, hogy csalódást fog érezni, pedig azt fogod tenni, ami szükségszerű - ami Te vagy...?

Azt hittem, ha elmondom, ő megérti, és innentől nem lesz miben csalódni. Végül mégis úgy tűnt, mintha nem figyelt volna rám, és ezért mégis meglepte, ami történt.

Felelősség...?

Mindenért felelős vagyok. Ezért is.


Mégsem érzem a súlyát.

Mert tudom, hogy én az én életemért, ő az övéért - mindenki a sajátjáért.

Mert tudom, hogy ha tanulnom kell belőle, neki is leckét ad.
Hogy ő tanul-e, az már nem az én felelősségem.

Ha Minden EGY

Müller azt mondja - és Redfield is, azt hiszem -, hogy Isten bennünk van. Magunkban kell keresnünk. Az ÉNünkben.




Megnéztem Tom Hanks-szel a Számkivetettet - még egyszer.

Két dolog jutott eszembe.


Az egyik, hogy imádom Helen Hunt-ot.


A másik, hogy vajon én hogyan tudnék megélni 1500 napot számkivetetten...?

Játszottál már beleérzősdit...?


Húnyd le a szemed!

Kicsit olyan ez, mint a meditáció, mert előbb lassan összpontosítasz, és a figyelmedet befelé irányítod. Lazítasz az érzékszerveid feletti kontrollon, eltávolodsz a külvilágtól.

Most lassan nyisd fel a belső szemed!
Hullámmorajt hallasz. A talpad alatt meleg homok, erős parti szél a bőrödön. Feletted pálmák ágai susognak a szélben. Egy szigeten vagy. Tudod, hogy egyedül.
Ahogy lassan felnyílik a szemed - a belső -, látod a hullámokat, és mögöttük a szemhatárig húzódó, végtelen óceánt.
Az is csoda, hogy élsz! Jelnek vedd vajon?! Élsz, mert élned kell?! Ez egy próba?!
Lássuk csak! Itt vagyok egy "paradicsomi" szigeten - kókusz van, az biztos -, mit kaptam ezáltal?

Nyugodt életritmus.

Mindig zavart, ha rohannom kellett! Most nem kell.

Természetes élet.
Mindig vágytam vissza a zöldbe. Ennél "visszább" már nem is lehet.

Magány.
Nyugi van, semmi alkalmazkodás, semmi hatalmi harc, semmi csalódás. Eddig is egyedül voltam* - most max. komolyabban leszek egyedül. (* Mindig egyedül vagyunk valójában. Csupán egy-egy időre képesek vagyunk a figyelmünket magunk helyett másokra fókuszálni.)

Nincs net.
Nincs papír.
Az első megoldandó feladat - az írás. Ez biztosan hiányozna!

Nincs zene. Megoldandó! Most lenne "időm" megtanulni gitározni!


 Kaja. Kókusz van, mert vannak pálmák. Rovarok mindenhol vannak. Ahol vannak rovarok, jó eséllyel legalább rovarevő rágcsálók vannak. És madarak. Éhen halni vsz. nem fogok.

A csend lehetőséget ad arra, hogy meditáljak. Hogy befelé fordulva keressek, kutassam fel az eddig felszínesen kezelt mélységet, melyben ott van Isten.

A csóka a filmben egy labdára vetített ki személyiséget. Nem őrültebb, mint ha valaki magában Istennel beszélget...

...

Jelenleg azt hiszem magamról, hogy képes vagyok boldogan megélni az életem apró örömeit. Vajon ott is képes lennék ajándékként szemlélni a dolgokat...?

Ott is el tudnám viselni a magányt, azt hogy "csak befelé van utam"...?

Vagy itt is csak áltatom magam azzal, hogy ez az én választásom?

Persze nem. Hiszen magam döntök pl. úgy, hogy most ezeket a gondolatokat rögzítem, ahelyett, hogy melóznék.
Ezzel magam választok a "menüből", magam választom...

"Ha azt teszed, amit eddig..."

Aki semmit tesz, semmit kap. :)

Anyák

"Anyák sorsa


"Aki nem  hisz a benne lakó Istenben és a tér-időn túli világban,
annak élete nem lehet sem értelmes, sem jó, sem boldog élet."

Lev Tolsztoj


1.

A legsűrűbb  pillanat  nem  az,  amikor  újszülöttjét  a  kismama
először a karjába veszi, hanem amikor ránéz.

A testi érintkezés, még ha eddig a bensejében történt is, a méhen
belül, régóta  ismerős a  számára. Egymásban  voltak, érintkeztek
már. De eddig sose látta.

A nagy pillanat az, amikor először meglátja.

"Ki ez?"

Akit sejtett, akit várt és elképzelt, itt van.

Végre meg lehet nézni.

Idáig együtt  csinálták végig  az egészet,  anélkül hogy ismerték
volna  egymást:   a  terhességet,  a  fájdalmakat,  a  rugdosást,
mocorgást  és   a  sok-sok   szavak   nélküli   rejtjeles,   néma
üzengetést...  de   hogy  ki   az,  aki   a  mama  méhének  sötét
őstengerében forgott, nem lehetett tudni.

Most itt van.

Látni.

Ő hát az.

De kicsoda?

Ki ez az emberke?

Nincs olyan  anya a  világon, aki ne látná a legelső pillanatban,
hogy egy VALAKIT hozott a világra.

Egy jellemet.  Egy összetéveszthetetlen személyt, aki ha pici is,
de valahol  mégis teljesen  készen  van.  Ahogy  az  öntőformából
kikerül egy  szobor, úgy  a mamából  is kibújik  egy majdnem kész
emberke. Már  csak nőni,  érni kell  neki, de  élete végéig olyan
lesz, mint  most. Anyák,  akik megérik,  tudják,  hogy  gyermekük
ötven esztendő  után is  olyan  ember  lett,  mint  amilyennek  a
legelső pillanatban  látták.  A  kép  romolhat,  javulhat,  de  a
lényege ugyanaz marad.

Nem "szűz lappal" indul az élet.

Minden gyermek mögött végtelen múlt áll.

Ahogy egy  magban benne  van a  növény, ahogy  a genetikus  kódok
emlékek határtalan  tömegét  tárolják,  melyek  előrevetítik  egy
jövendő élet  titkait, úgy  a kisbabában  is  ott  rejlik  már  a
jelleme, sőt a sorsa is, amelyről a mamának fogalma sincs.

Nem tudja, kit hozott világra.

Ha körülnéztél  már egy  szülészet újszülött-osztályán,  az  első
benyomásod, hogy  ezek az  alvó, bömbölő  picinyek, mintha nem is
fiatalok lennének;  kopasz buddhák,  gondterhelt igazgatók,  öreg
paraszt bácsik,  ráncos, szuszogó vénemberkék, sokat tapasztalt s
szinte   teljesen    kiformálódott   személyiségek   nyöszörögnek
körülötted.

Kész emberkék - csak kicsik még.

Mindegyik egy sajátos "valaki".

S ha  negyven év  múlva találkoznál  bármelyikkel is, nemcsak azt
tapasztalnád,  hogy   hasonlít  babaarcára,   de  azt   is,  hogy
olyasfajta személyiség lett belőle, mint akit az első pillanatban
sejtettél.

Ma már tudjuk: ameddig a lélektan lelát egy emberi lénybe, szinte
semmi.  Mert   "mélységesen  mély   a  múltnak   kútja",  s  amit
tudattalannak nevezünk,  lefelé a  végtelenségig tágul:  elmerült
Atlantiszok vannak  bennünk, felhozhatatlan  mélyen, s  ez a  nem
ismert ősmúltunk egész életünket meghatározza.

Arról sem tudunk, mit élhetett át a magzat az anyaméhben.

A testet formáló gének "memóriája" is végtelen ős-ősidőkből ered,
ez ma  már tudományos  tény, csakhogy  a Lelket  sem  a  pillanat
szüli: beláthatatlanul messzi útról érkeztünk a világ színpadára,
emlékek, tapasztalatok  ma is  elevenen működő tömegével: a Lélek
"genetikája" még a testinél is gazdagabb és rejtélyesebb.

"Ki ez?  - kérdezi  a mama. - Ki ez az ismeretlen ismerős, akivel
ezentúl össze lesz kötve az életem?"

A választ  a szíve  súgja meg  - csakhogy később, amikor a gyerek
nőni kezd, kiderül, hogy ez kevés.

Ha egy  új autót vesz, kap hozzá egy szervizkönyvet és egy pontos
leírást, melyből  megtudhatja, hogyan  működik, hogyan kell bánni
vele, mire kell vigyázni... de egy gyereknél nem tud semmit.

Márpedig a tudást az ösztönös érzések sohasem pótolhatják.

Jó lenne tudni, mit hozott magával ez a kis emberke.

Egy hiteles  genetikai felmérés  is sokat  segíthet, mert  számos
rejtett hajlamot,  csírában lévő  készséget tudatosít,  sőt talán
még azt  is, mi  az, amivel  a későbbiek  során mind a gyereknek,
mind a szülőnek sorsszerűen találkozni kell.

A Lélek  genetikája azonban  sokkal  gazdagabb,  s  ezért  még  a
legbölcsebb anya  is csak ritkán tudja, mi mindent hozott magával
a csemetéje, s hogyan kell nevelni őt.

Később,  ahogy  növekszik,  sok  minden  kiderül  róla,  de  hogy
valójában ki volt az én gyermekem, sohasem tudom meg.

Ehhez ugyanis  kevés a  szülői intelligencia,  még a  szeretet is
kevés - ehhez mesteri tudás kell.

A mester  szeme látja csak, hogy valójában ki lakik egy emberben:
látja lelke  legmélyén lévő  isteni valóját,  látja azt a sok-sok
inkarnációt, múltbeli  élményt és tapasztalatot, melyet átélt, és
főleg tisztán  látja azt  az élettervet,  melyet a  testet öltött
lélek magával hozott.

Más szóval: látja a sorsfeladatát.

A mama  mindezt nem  látja, s  gyakran  eltelik  egy  egész  élet
anélkül, hogy gyerekét valóban megismerné.

Én most az anyáknak próbálok segíteni, hogy legalább sejtsék azt,
amit tudni  nem lehet,  hogy megkönnyítsem  a gyermek nevelését -
ami az anyák sorsfeladata.


2.

Tudom, mit kérdezel.

Hogy miért csak az anyáké ez a feladat.

Azért, mert mi, férfiak - tisztelet a kivételnek - megbuktunk.

Ránk, sok  minden egyéb  mellett, a  nevelésben sem  számíthat az
Isten.

Ez nem új történet.

A  világ  régóta  tartó  hanyatlása,  majd  a  legutóbbi  időkben
bekövetkezett életveszélyes  zuhanása  elsősorban  a  gátlástalan
jang erők  műve. Azért  mondom így,  mert férfi  alatt én  nem  a
biológiai nemet,  hanem a Férfi Principiumot értem: sok esetben a
papa játssza  otthon az  anya szerepét, de még gyakrabban a mamák
kényszerülnek arra,  hogy a  teljesen alkalmatlan férfiak helyett
átvegyék otthon  a  családapa  szerepét  is.  A  megromlott  jang
önfejű, agresszív, egocentrikus, felelőtlen, túl vakmerő vagy túl
gyenge, önmaga  körül pörgő  embert csinál,  aki másokra figyelni
nem tud, mert folyamatosan és rögeszmésen "önmegvalósít".

Emberemlékezet óta  már csakis  az  anyák  tartják  össze  ezt  a
recsegve-ropogva  omladozó  világot.  Nem  látjuk,  mert  halkan,
észrevétlenül, természetesen  teszik. Sokszor ravaszul és okosan,
néha kétségbeesetten  és magányosan. Nem szerepelnek a történelem
címoldalain. Nincs  hírértékük. Nem látványosak. Nevük csak akkor
marad fenn,  ha valami férfias tettet hajtanak végre. Vagy ha egy
férfi áradozik  róluk. Akár  az  anyjáról,  akár  a  szerelméről,
mindegy.  A   püffedt  férfigőg   ilyenkor  áradozni  kezd,  vagy
nyilvánosan  elsírja   magát.  Az,   hogy  valaki  jó  anya,  nem
szenzáció. Csak  akkor, ha  egy Nagy  Férfi anyja. S ilyenkor azt
mondják: milyen gyönyörűen szaval ez a Nagy Férfi erről a... hogy
is hívják?... szóval, az anyjáról.

Régi dolog.

Az egész  Biblia, mint  egy végtelen  teleregény,  apák  és  fiúk
szüntelen konfliktusáról  szól: a  fiúk elárulják  apjukat, és az
apák megölik  a fiaikat. Lányokról ritkán szól a legenda, mert mi
lehet egy  lányból? Legföljebb  egy anya. Az pedig nem nagy szám.
Kivétel  persze  Jézus  története,  akinek  viszont  a  hagyomány
szerint nem volt földi apja - az ő Atyja az Isten volt.

Történelmünk a  rögeszmés férfivilág  rémuralma. (Madách Imre ezt
tévedhetetlen inspirációval  ábrázolja:  az  emberiség  története
Ádám és  Lucifer közös  vállalkozása. Éva  tehetetlenül  sodródik
benne,  s   merő  alkalmazkodásból  váltogat  egyre  csúnyább  és
ellenszenvesebb  maszkokat,   míg  végül   "glóriával  átlépve  a
szakadékon", az emberiség megváltója lesz.)

Nem  véletlenül  repíti  a  katolikus  hagyomány  Szűz  Máriát  a
mennyekbe.

Jung  nagy   pszichológiai  bölcsességet   lát   ebben   gyönyörű
mítoszban:  a   női  princípium  az,  melynek  -  bármennyire  is
eltiporták a hatalomszomjas és felelőtlen férfi-erők - még mindig
van annyi  bölcsessége, jósága,  türelme és  talán energiája  is,
hogy megmentse az elvetemült emberiséget.

Mivel a  sors a  szó valódi értelmében, "küldetést" is jelent, az
anyák  sorsa   jelenleg  nem   kisebb  feladat,   mint  az  ember
megmentése.

Tudom, hogy  ez túl dörgedelmesnek és patetikusnak hangzik, de én
azt tapasztaltam  - vesd  össze a  saját véleményeddel -, hogy ha
egy családban volt egy bölcs, igazi anya, aki küldetésével csak a
halvány sejtelem  szintjéig is  tisztában volt,  ott  a  gyerekek
élete könnyebb  lett, s  bizonyos  fokig  megmenekültek.  Másképp
éltek, másképp  fogadták a  nehézségeket, mégpedig  attól a benső
erőtől és bizalomtól, amit a Nagy Anyától a tejjel együtt magukba
szívtak.

Az ilyen anyák gyermekei nagy segítséget kaptak.

Ez a segítség a karma súlyának könnyítését jelenti.

A karma  éppolyan eleven  és  megkerülhetetlen  törvény,  mint  a
szabadesés, de  nem mindegy,  hogy valaki  öntudatlanul puffan  a
földre,  vagy  egy  tigrisbukfenccel  átfordul  a  fején,  s  így
gyengíti a zuhanás erejét.

A Nagy  Anyák gyermekei  éppen ezt  a "tigrisbukfencet"  tanulják
meg.  Egyrészt   azzal,  hogy   az  élethez   szükséges  eredendő
bölcsességből  rendkívül   nagy  adagot   kaptak,  mégpedig   nem
elméletben, nem  rideg, férfias  papírszavakkal, hanem például az
anya  testéből   és  lelkéből   sugárzó   erőkből,   melegségből,
nyugalomból  -   másrészt  pedig   azzal,  hogy   sok  szeretetet
szívhattak magukba.  Egy életre szóló üzemanyagot. Bajban ugyanis
csak ez  a két  dolog segít:  a bölcsesség  és a szeretet. Hamvas
Béla szerint  ez a kettő: egy. Én csak azért választom szét, hogy
világossá tegyem: a bölcs, ha nem szeret, nem bölcs - s ha valaki
csak szeret, bölcsesség nélkül, az nem szeret.

Egymás nélkül egyik sem valódi.

Nos, anyánk, ha "Nagy", ezt kapjuk tőle: bölcs szeretetet.

A spirituális  hagyomány úgy  tudja, hogy  Nagy Anyától születni:
érdem.

Hitvány anyától pedig a legsúlyosabb próbatétel.

De meg is lehet látni akár egy fél évszázad múlva is, hogy valaki
egy "Nagy  Anya" gyermeke volt-e, olyan asszonyé, aki tudta, vagy
legalábbis sejtette, hogy mi a sorsfeladata.

Másképp él  egy olyan  ember, akinek  ilyen anyja volt, még akkor
is, ha  ez az észrevétlen, még a méhen belül elinduló sugárhatása
sohasem tudatosul benne.

A költő utólagos kiáltása, hogy:

"...most már  késő, most  látom, milyen  óriás ő  -  szürke  haja
lebben az égen, kékítőt old az ég vizében."

- csak  kevés embernek jut eszébe, mert nem tudatosul benne, hogy
mi mindent  kapott az  anyjától. Ehhez  az kéne,  hogy életét egy
másik, sorsfeladatát rosszul teljesítő "kis anya" gyermekeként is
végigélje. Ekkor  látná, mi minden hiányzik belőle: a nyugalom, a
biztonság, az önbizalom... ekkor látná, hogy egész életére félig-
meddig nyomorék maradt.

Amit az ember az anyjától kap: természetes.

Nem is veszi észre.

Beleépül a sejtjeibe, lelkébe, anélkül hogy tudná, kitől kapta.

Ezért mondom, hogy az anyák munkája láthatatlan, észrevehetetlen.

Olyan, mint  a Nap  sugárzása: jó,  hogy van, de különösebben nem
vagyunk hálásak érte.

Persze hogy van.

Természetes.

Ez a dolga.

És senkinek  sem jut  eszébe -  mert a  Nap szüntelenül, némán és
elismerést nem  várva teszi  a dolgát  -, hogy  nélküle  az  élet
megsemmisülne.

Anyák még ebbe a mai veszedelmesen omló romvilágba is szülnek, és
minden kétségbeesésüket, magányukat legyőzve, bizakodva nevelik a
gyerekeiket.

Ez az  egész emberiség karmájának könnyítése. Meg vagyok győződve
arról,  hogy   a  régóta  feltornyosuló  apokaliptikus  erőket  a
végzetes lezúdulástól a nők tartják vissza. Ha a nők is föladnák,
s olyan  színvonalra süllyednének, ahol mi férfiak tartunk, ennek
a világnak, vagyis a civilizációnak vége lenne.


3.

"Ki ez?" - kérdi a kismama, amikor sokféle kavargó érzéssel

SS SS - pillant először  a babájára.  - "Ő  az!... Ő az!..." - fedezi föl
boldogan, mintha  ismerné már valahonnan, miközben egy másik hang
mégis kíváncsian  kérdi: -  "De ki ez ?... Ki ez az ő?!" Ez a két
hang végigkíséri az anya életét.

Egyrészt mindenkinél  többet tud  a  gyerekéről  -  másrészt  nem
tudja, hogy kit szült a világra.

Arra a kérdésre, hogy "ki ez?", csakis egy mester tudna felelni.

Egy anya ehhez kevés.

Kivéve persze azt a ritka esetet, ha maga is mester.

Ilyen azonban még a "Nagy Anyák" között is ritkaság.

Ez a  fura kettősség,  hogy egyrészt  ismeri a gyermekét, másrészt
nem, ez  okozza a  legtöbb gondot  a  nevelésben,  és  a  legtöbb
gyötrelmet a mama életében..."


---




Igen. Szándékosan hagytam félbe. Hogy akard tudni a végét, és ezért elolvasd!
Az elejét is...

Az idézet Müller Péter "Titkos tanítások" c. könyvéből való.

én, ÉN, meg az egó-lego...

"Minden és Mindenki EGY."

Sokfelől hallottam már, úgy tűnik az egyszerűség jegyében szó szerint is értendő.

Müllert idézve valamennyiünknek van egy ÉNje, amely a reinkarnálódó, megtapasztaló, fejlődő valódi önmagunk. Ezen kívül van egy az ÉNünk által létrehozott egónk, amely tulajdonképpen egyetlen életünk erejéig szóló jelmez. Valamely sorsfeladat teljesítésére, megélésére jön létre. Jelenlegi egóm neve "M.I." - ezt a sorsot élem most - ezt tanulom.

A korábbi megélt sorsaim vezettek ide. És mint tapasztalások, meg is határozzák mind a jelenlegi "hogyanomat", sőt még a jelenlegi "mit" is... Azt, hogy miért választottam épp ezt a sorsfeladatot.

A kérdés tehát már nem az, hogy miért élek, hanem hogy "miért itt, miért így, miért ezt élem?"

A "ki vagyok én?" kérdése most már inkább így hangzik: "ki vagyok ÉN?"

Ki játssza most M.I. szerepét?

És mit akar megélni most?


Mennyiben függenek össze a korábbi sorsaink-életeink a jelenlegivel? Bűn és bűnhődés? Vagy egymást követő végletek - korábban gazdagság, akkor most szegénység? Korábban önhittség, gőg - most az önbizalomért, az önbecsülésért való küzdelem?


Ha elfogadom, hogy Mindenki EGY - az ÉNünk -, akkor értelmes, hogy Te meg Én is EGYek vagyunk. Tehát Müller is ÉN vagyok, M.I. is ÉN vagyok - ugyanaz a színész két szerepben.

Vajon szabadon választhatunk szerepeket?

A tény, hogy az is én vagyok aki üt, és az is, akin csattan, és akinek fáj, felment-e...? Vagy ezt is magamnak kell megszabnom (Szabad Akarat), s ha akarom, magamat elítélnem...?

Az M.I-egóm azt mondja, ütni nem jó. A Müller-egóm szerint az a seb is nekünk fáj, amit adunk.

Gyűlölet.

Értelmezhetetlenné válik - magamat gyűlölni; ilyenre utoljára 4-5 éves koromban volt példa...

Következik, hogy sosem az embert gyűlölhetem, csak azt, amit képvisel.

Viszont felvetődik, hogy jogosan gyűlölök-e bármit, van-e értelme gyűlölnöm bármit, ha az valójában csak egy tapasztalat, melyre a teljes egész kialakításához szükség van...?

Azért gyűlölöm, mert megismertem, megtapasztaltam, vagy azért, mert még nem tapasztaltam meg belülről...? ("Zsidó voltam, náci még nem.")




Tehát...?

Mit akarok megélni ebben a szerepben...?



Ez a kérdés...


Talán a felemelkedést?
Az "élet" felépítését, a szerep kidolgozását-kibontását, míg a darab végére egy kiforrott, teljes jellemrajz látható, benne a fejlődés stációival...?

Ez hangzik szimpatikusan.


 A kérdés, hogy ehhez merre vezet az út? Egyetlen szerep során is megélhető több kisebb feladat.

Embernek maradni a siker és pénz világában is?
Embernek maradni a hatalom kísértésében?
Embernek maradni a hiúság, az egónövelő önhittség csábítása ellenében is?
Embernek maradni az egó uralkodásvágya ellenében is?



Rengeteg megemészteni valót adnak a "többiek".

Ezernyi sorssá váló feladat, ezernyi megtapasztalás - végtelen számú variáció...


Egyszerűen csak Emberek.

Korlátok

Valaki elárulhatná, hogy miért nem tudnak az emberek kommunikálni azután, ha egyszer szeretőkké lettek, s elsodorja őket az élet egymástól...?!

Mi olyan rohadt vállalhatatlan ezután...?


Fel nem foghatom...

"...valamit sokáig akarni..."

Fly


Furcsa érzés.

Egy vágy ébred bennem, ahogy hallgatom Őt. :)

Legyőzendő...?

Inkább megélendő...?

Tulajdonképpen mi kell hozzá, hogy átéljem...?
Semmi. Hit önmagamban. Semmi több.

Nehéz...?

"...valamit sokáig akarni..."


Müller szerint a megértés alapja a közös valóság, vagy a közös tapasztalatok.

Eszerint azért esik jól, ha valakivel "jót beszélgetünk", mert a megértésből érezzük, hogy korábban találkoztunk már... Hogy ő is olyan, mint mi - átélte már, amit mi...

Vagyis - hogy nem vagyunk egyedül...


Bár ez is csak az egó félelme lehet, hiszen a valódi önvalónk nem lehet egyedül. Mert "mindennel Egy."

Tehát félni a magánytól hiba. Azt jelenti, engedjük uralkodni magunk felett (az érzéseink felett) az egónkat...



Furcsa.


Ahogy elgondolom, hogyan is érzem jól magam, egy sas jut eszembe, vagy egy ölyv...
Ahogy csak kering, szinte mozdulatlanul... Csak néha hallani a hangját... De az messzire hallatszik.
A szeme szinte mindent lát...

Kicsit ilyen...

Eltávolodva a világtól - magasan, fölülről szemlélve...

Szinte lebegve...


Csak ritkán találkozom olyannal, aki hasonló... Aki illik ebbe a világba... Aki nem hangos, nem szögletes...
Akiben harmónia van...

Akiben valami közösség lakik... :)

"A sors a jellem."

"...Az  állatszeretet   -  mint   minden  szeretetérzés   -   nem   a
körülményektől, hanem a lélek érettségétől függ.

A lélek  érettsége pedig  a tapasztalatoktól - s ezekhez nem elég
egyetlen élet.

De előreszaladtam.

Ott  tartottunk,  hogy  fölidézhető  emlékeink  csak  én-tudatunk
kialakulásától  vannak.   Vagyis  az   ego  lesz  az  a  rendező-
pályaudvar,  ahová  élményeink  ezután  befutnak,  vagy  ahogy  a
keletiek mondják:  énünk értelmi képességéhez tartozik nemcsak az
okosság és  a rendszerezés,  hanem az  így gyűjtött tapasztalatok
megőrzése is. Azaz a tudatosan felidézhető emlékezet.

Sokáig úgy gondoltuk, hogy a kisbaba azért nem rögzít, mert nincs
még "esze".

Esze csak az egónak lesz - vele együtt alakul ki.

Kibontakozik az  én -  az  énnel  a  tudat  -  s  a  tudattal  az
emlékezet.

Csak az én és az én tudata fogja fel s tárolja a tapasztalatokat.

Csakhogy ez nem így van!

Hipnózisban például,  mely félálomba altatja az ént, megbénítja a
hatalmát, és  időlegesen megszünteti a tudatát is, olyan élmények
bukkannak föl  bennünk, melyeket  jóval az  énünk születése előtt
éltünk meg.

Emlékszünk  például   egy-két   hónapos   korunkra,   születésünk
körülményeire, sőt  még  a  méhen  belüli  életünkre  is.  Számos
traumát   hordozunk   magunkban   azért,   mert   szülés   közben
fulladoztunk, nyakunkra  tekeredett a  köldökzsinór, de azért is,
mert anyánk  lelkivilágát  átvettük,  mert,  mondjuk,  nem  akart
világra  hozni   bennünket,  és   sokáig  úgy  volt,  hogy  megöl
bennünket, s  ha nem  is tette meg, úgy vélte, hogy tönkretesszük
őt, ha  megszületünk; rettegtünk  a  méhében,  hogy  nem  sikerül
világra jönnünk... s ez bennünk marad... hogy meg akart ölni.

Emlékszünk  szüleink   néma  gondolataira,  érzéseire,  azokra  a
veszekedésekre, melyeket az "éntelen" kisbaba körül folytattak.

Döbbenetes, hogy  az emlékek  milyen kincsestára  rejtőzik az én-
érzés és az én-tudat mögött.

Mert ez csak az első lépés.

Vissza lehet  menni  nemcsak  szüleink  nászéjszakájáig,  de  még
távolabb: száz  és ezer  éveket lehet  visszarepülni más korokba,
más sorsokba, más életekbe, bár itt már nehéz különválasztani, mi
ebből az éntelenné vált ember képzelt világa s mi a valódi emléke
- vagyis a jelenben fölbukkanó régmúlt képe.

A mély emlékezethez nem kell az én-élmény.

Ego nélkül is tárolódnak az emlékek.

Egónk,  mint  egy  szarka,  begyűjti  a  tudatosan  tárolható  és
előhívható emlékeket  - de  emögött  van  egy  végtelen  múlt:  a
tudattalan. Vagyis  az időtlen emlékek határtalan tömege, amikről
a felszín nem tud.

Az, hogy  mi csak  a szarkafészekben  turkálunk, nem jelenti azt,
hogy ebben van minden kincsünk.

(...)

Az ego  azonban nem  szereti, ha  a tudattalanban  kutakodunk. Ez
ugyanis megkérdőjelezi a kompetenciáját s főleg a hatalmát:

szerinte csak  az a tudás, amiről ő tud. Amiről ő nem tud, az nem
tudás; sőt  az nincs  is. Az  szerinte tévedés,  hazugság,  mese,
kitaláció, káprázat, valótlanság, mítosz...

Az ego  őrzi a  múlt kútját,  s mivel itt a létéről van szó, néha
olyan indulattal,  hogy meg  is öli  azt, aki  meríteni próbál  a
mélyéről.

Ezért van  az, hogy  az emberi  eszmélés legnagyobb kincseihez és
legcsodálatosabb emlékeihez  csakis akkor lehet hozzáférni, ha az
egót úgy fejbe kólintjuk, hogy elveszti az eszméletét.

Hipnotizáljuk.

Elaltatjuk.

Vagy meditatív állapotban egyszerűen kikapcsoljuk.

Ez a három módszer van az ego elkábítására.

(...)

Az "Én vagyok, aki vagyok"... az "En Brahman vagyok"... az "Isten
országa  bennetek   van"...  az   "Én  bennetek   vagyok,  s   ti
énbennem"...  "Én   és  az   Atya  egyek  vagyunk!"...  különféle
megfogalmazásban azt  mondja, hogy  Isten ott van, ahol eddig nem
kerestük: önmagunkban.

Ez azonban  nem új  fölfedezés,  hanem  -  amint  látni  fogod  -
emlékezés.

Isten ott él tudattalanunk legmélyén.

Elfelejtettük...

Buddha legfőbb  tanítása, a  "szattipatthána" azt jelenti, hogy a
tökéletes létre való éber visszaemlékezés.

(...)

. Ha nyomtalanul kihullhatna a világból, ami elmúlt, akkor a
világ nem  lenne. Mert  az új a régiből születik. A régi meghal -
de tapasztalatából  születik az új csírája. S ha ez a tapasztalat
nem maradna  fönn -  vagyis  ha  nem  lenne  emlékezet,  akkor  a
halállal megszűnne minden.

Az élet nem keletkezik, hanem folytatódik.

A sűrített, kódolt tapasztalatot hívjuk emlékezetnek.

A kövek is emlékeznek az egész Föld történetére.

És ez csak az anyag emlékezete.

Hol van még a lélek emlékezete?!

Hol van  még  érzelmeink,  gondolataink,  sejtelmeink,  vágyaink,
szerelmeink és  csalódásaink, küzdelmeink, győzelmeink, bukásaink
és főleg szenvedéseink emlékezete?

Hová lesz az a sok minden, amit megéltünk?

Hol van szellemünk emlékezete?

Amikor  egy   mama  először   veszi  karjába  újszülött  babáját,
tizenhatmilliárd földi  év történetét öleli magához. Benne vannak
a  szervetlen  atomi,  molekuláris  emlékek,  a  sejtemlékek,  az
egysejtűtől a  többsejtűn át,  a növényi  s állati  élet emlékei;
voltak már  kopoltyúkezdeményei is, élt már vízben, szárazföldön,
s pontosan  emlékszik benne valaki, mit jelent embernek lenni. De
ezentúl magával  hoz egy  embertípust, egy  sajátos jellemet, egy
"természetet" - nincs olyan anya a világon, aki ne érezné, hogy a
legelső pillanatban,  amikor mellére  veszi az  újszülöttjét, egy
VALAKIT ölel magához, bár néma még és csukva a szeme.

Minden gyermek hoz magával egy jellemet, egy lelkületet, s amiről
az anyja  nem tud  (csak ha nagyon bölcs és ihletett), egy sorsot
is.

Miközben az  újszülött első  óráját tölti a földi világban, tehát
tényleg "vadonatúj"  - gyakran  érezzük, hogy  nagyon  öreg;  egy
kórház újszülött-osztályán  rengeteg öreg kis arcocska van; sokat
élt buddhák,  gondterhelt vezérigazgatók,  ráncos bácsik  és síró
vénségek. Mintha  ismernék az  emberlét tragikumát,  az arcocskák
zöme nem  a bűbájos,  csillogó szemű  kiskutyusok gondtalan báját
tükrözi - hanem azt, hogy nehéz embernek lenni.

Ha a  mama jól  megfigyeli gyermekének első néhány napját, szinte
az egész  sorsát megsejtheti,  főleg azt, hogy milyen ember lesz,
ha felnő.

(...)

Minden nevelés  kudarca ott  indul, amikor  a szülő beleütközik a
"hozott erőkbe",  melyeket jószerivel  nem ismer, és ezért nem is
érti a  gyerekét: ahhoz  egy papa  kevés, még egy anya is kevés a
maga végtelen  szeretetével, hogy  gyermekét  mélyen  megértse  -
ahhoz mesteri  szem kell: léleklátó, sorslátó, múltlátó tekintet,
mely ismeri  azt a  lényt, aki  most érkezett,  tudja,  ki  lakik
benne, s milyen titkokat hozott magával. Ezek a titkok: emlékek.

Sok-sok élet tapasztalatai.

(...)

Az  első   "szeretet"  az   anyagi   világban   létrejött   testi
szeretetérzés, mely  a másikat meg akarja enni, föl akarja falni,
meg akarja emészteni, magáévá akarja tenni, hatalmában tartani, s
szüntelenül ölelni, még akkor is, ha ez a másiknak kellemetlen.

Az ego, ha szeret, azt mondja, az "enyém"!

Ez azt  jelenti, hogy  az egóm része. Ha meghalok, velem temetik,
mint vezérrel a lovát, mert miattam él.

A másik az elengedő szeretet.

Ezt sajnos ritkán éljük át.

Rendszerint  csak   a  temetőben,  mert  ott  rákényszerülünk  az
elengedésre. Rákényszerülünk,  hogy ne  a testi birtokviszonyban,
hanem a  lélek  szabadságában  gondolkozzunk:  a  ravatal  fölött
kinyílik a  végtelen égbolt,  a felhők, a nap és a semmibe vesző,
színtelenségbe olvadó, határtalan kékség, s nem lehet tudni, hová
tűnt az,  akiről azt  hittük, a "miénk" - mert ebben a rohadásnak
induló,  felöltöztetett  bábuban,  aki  ott  fekszik  előttünk  a
virágos ravatalon,  s akit  régebben még  öleltünk s  be akartunk
kebelezni, éppen az nincs benne már, akit szerettünk: Ő."

"Ki álmodja életünk álmát...?", avagy a valódi önismeret

"...Színházról beszélek, de valamennyiünk életéről van szó.

Müller Péter  az a  jellem és  sors -  jelmez és  maszk-, amelyet
születésemkor magamra vettem.

Hétköznapi életem  során -  mint minden  ember - ebbe teljesen és
tökéletesen belefeledkezem.  Nem is  sejtem, hogy  ez nem egészen
"én" vagyok,  hogy van  bennem valaki,  aki ezt  a Müller  Pétert
játssza. Arról  pedig, hogy  voltak már  "más szerepeim"  is, még
ennyit sem  tudok. Jó  is, mert  ha átütne most a régi varázslat,
egy másik  előadás és  szerep lelkisége,  az olyan lenne, mint az
őrület. Gond  is, áldás  is,  hogy  előző  életszerepeinkről  nem
tudunk.

Tragikus  élmény,   amikor  ez  a  százszázalékos  belefeledkezés
valamilyen oknál  fogva megszakad.  Ez nemcsak  ráébredés,  de  a
teljes elveszettség  érzését is  kelti,  riadalmat,  hogy  minden
örökké elvész.

Az énföladás - az egóba vetett hit megrendülése - halálélmény.

A szó  szoros értelmében  is: ha  életem során  nem  ébredek  rá,
halálom idején  bizonyosan  rádöbbenek  majd,  mert  akkor  ez  a
lélektani  folyamat,   a  maszknak   ez  a  fájdalmas  letépődése
önmagáról, természetszerűleg megtörténik.

A  halál   leszakítja  az  emberről  azt,  aki  nem  igazán  ő  -
szétrombolja  a  varázslatot,  s  néha  hirtelen,  néha  keserves
lassúsággal megszünteti a szereppel való azonosulást.

A meditáció  lényegében egy  előrehozott halálélmény.  A meditáló
már itt  megtudja,  amit  a  legtöbben  csak  a  halálban  fognak
megtudni: azt,  hogy énünk  csak egy szerepünk, s testünk a földi
ruhánk rajta,  amelyet a  játék után,  ha  végigéltük  sorsunkat,
levetünk.

Ez az élmény negatív oldala.

A pozitív  viszont az, hogy ráébredünk a nagy titokra: ki az, aki
bennünk játszik.

Ez a valódi önismeret.

Minden más csak pszichologizálás.

Szerepelemzés. Lelkizés,  amely az  élet álmát  önmagából  akarja
megfejteni.

Nem lehet.

Álmot az álomban az álmodónak nem lehet megfejteni.

Csak ha felébred.

Felébredünk arra,  hogy életünk  játék, s  rádöbbenünk,  hogy  ki
játszik minket.

Ki álmodja életünk álmát?

Kik vagyunk valójában?

Ki az a "bennünk lakó Élő", aki játszik minket?..."

Maszkjaink II, avagy "A sors a jellem."

"...A  látható   és  láthatatlan,   vagyis  az  energia  s  az  anyag
megfelelésben van:  testileg az  érik a  magzatban, ami  a  benne
helyet foglaló lélekben is van - a baba teste olyanná formálódik,
mint a  benne megtestesülő Lélek. Ha megfelelés nincs, akkor élet
sincs, mert hiányzik a közös rezonancia.

A  molekulák  világát  -  éppúgy,  mint  mindent  a  Földön  -  a
láthatatlan világ irányítja.

Szellem (információ) - energia - anyag: ez a sorrend.

És nem fordítva.

A végső nagy pillanat, az arc fölvétele.

Erre mondják szanszkritul, hogy ahamkara.

Azt jelenti: "éncsináló".

Az ember minden életére csinál magának egy ént.

Egy megismételhetetlen szerepet.

Egy egót.

Előtte -  mielőtt a  maszkot fölveszi  - még  csak a  színész él,
vagyis a  varázsló lelke. De amikor a maszkot magára ölti, magára
varázsolja, beleálmodja,  sőt beleigézi  magát, akkor megszületik
az én,  a szerep,  az  a  sajátos  arc,  aki  a  világ  színpadán
megjelenik, és leéli majd az életét.

Így születtem én is: Müller Péter.

Így vettem magamra azt, amit "hoztam", s ami már világrajövetelem
pillanatában a  kisbabában, akinek  a Péter  nevet  adták,  benne
volt.

Amit a tükörben látok, s látnak mások is, az a maszkom.

Beleigéztem magam ebbe a szerepbe...

Anyám, amikor  először a mellére vett, már ezt látta rajtam... az
újszülött arcán az összetéveszthetetlen jellemet.

Ezt élem,  ez a  sorsom, ebben a "maszkban", jellemben öregszem -
mert ahogy Hérakleitosztól tudjuk: "A sors a jellem."

S hogy meddig tart ez az igézet?

Nehéz megmondani.

Attól függ, hogy földi szerepem eljátszása - tehát halálom - után
milyen hamar  tudom majd  ezt a  mély átélést,  sőt átlényegülést
megszüntetni.  Lehet,   hogy  nagyon   lassan.  Átlépem  a  halál
küszöbét, de  még odaát  is rajtam  marad az erőkből szőtt ruhám,
amelyet Pál  apostol "lelki  testnek" nevez.  A színészben  is  -
hiába lép  ki a  kulisszák mögé - folytatódik még a dráma, lassan
csengenek le  az érzések  és gondolatok,  és sokáig az marad még,
akit játszott a színpadon.

A túlvilág titokzatos, s ugyanakkor a földihez hasonló világ.

Jelenleg   ezekkel   az   erőkkel,   "leplekkel"   és   ezzel   a
személyiséggel élek,  s azt  hiszem, hogy ez valóban "én" vagyok.
Müller Péter. A "hitnek" itt olyan mély és valódi fokozatáról van
szó, amelyet ember ritkán tud még elképzelni is.

A hinduk úgy hívják: adjhasza.

Azonosulás.

Ezt a mély hitet idézi föl magában a japán színész, aki a maszkba
belebűvöli magát..."

Maszkjaink

'...A japán  nó-színész három  órával az előadás kezdete előtt már az
öltözőjében ül.

Időnként  nesztelen  léptekkel  megjelenik  az  öltöztetője,  két
karján a sokrétegű jelmez egy-egy darabjával.

Mélyen meghajol a meditatív állapotban ülő művész előtt, s ráadja
a ruháját.

Külön hozza  az alsóinget,  az alsóköntöst,  a gazdagon  hímzett,
széles ujjú  felsőköntöst, a  nadrágot, a fejdíszeket, a koronára
emlékeztető  süvegekets   mindazokat  a   különös  kellékeket  és
fegyvereket, amelyeket a színész majd rejtve vagy láthatóan magán
visel.

Az  öltöztető   pontosan  érkezik,  tizenöt  percenként,  egy-egy
ruhával.

Mélyen meghajol,  mint  egy  istenség  előtt,  s  pontos,  szinte
láthatatlan mozdulatokkal  ráadja a  holmikat; újra  meghajol  és
kimegy.

S aztán  újra jön, újra meghajol, új ruharéteget borít mesterére,
újra meghajol és kimegy.

Így építi meg, a néma Buddhaként ülő nagy művész testét.

Jóval az előadás kezdete előtt már nem egy pucér testű színész ül
a széken,  hanem az  a  Szerep,  akit  eljátszik  majd  az  "élet
színpadán".

Már ott  ül előttünk sárkánymintás köpenyében, karddal az ölében,
mint nagy  szamuráj, vagy éppenséggel - ha ezt a szerepet játssza
- mint  egy vén  koldusasszony, akinek  lelkében  pusztító  démon
lakik.

Nyakig már  az a  személy, akit játszani fog, de az arca még - ha
nem félrevezető itt ez a szó - a saját arca.

S ekkor lassan föláll, s belép a tükörszobába.

Itt rajta kívül már nem tartózkodhat senki.

A tükörszoba  a nagy misztérium helye. Itt veszi magára a színész
a maszkját,  amellyel  majd  tökéletesen  azonosulni  fog.  Innen
kezdve már csak egy út vezet, kifelé, a színpad felé. Egy keskeny
híd vezet  a  játék  térre,  az  élet  felé  -  olyan,  mint  egy
szülőcsatorna -  amelyre ha  rálép,  s  mint  egy  születő  ember
hatalmas üvöltéssel  végigsodródik, már nem ő cselekszik, táncol,
jajgat,  kiált,   hanem  az  a  szerep  vagy  személyiség,  akibe
belevarázsolta magát.

A maszk még ott hever előtte.

Mint az  agyag, amelybe  a  nevezetes  emberek  belelépnek,  hogy
otthagyják benne lábnyomaikat.

Nem fölemeli  s az arcára helyezi, hanem lehajol, és arcát lassan
belenyomja a maszkba.

Anyagba merül.

De előtte  még sokáig  nézi, nézi  a maszkot:  "Ezzé kell válnom!
Ezzel kell azonosulnom! Ilyen emberré kell lennem!"

Ez az önhipnózis néha órákig tart.

S csak  akkor hajol le, s akkor merül az Arcba, ha úgy érzi, hogy
"ő én vagyok!".

"Nem én létezem, a maszk létezik - mondta az egyik legnagyobb nó-
színész. - Nem én vagyok valóságos, hanem a maszk."

És ekkor  fölemeli fejét,  most már nemcsak az arcára, de lelkére
vett maszkkal  együtt. Aki  a tükörbe  néz,  és  aki  a  tükörből
visszanéz rá,  az már  egy megszületett  új lény,  akinek sajátos
jelleme és sorsa van.

Megszólal a zene, és kezdődhet az előadás.

Így születik az ember..."

Radioaktív rosszindulat

"...A keresztény  hagyományban pedig  Jézus pontosan elmondja, hogyan
kell a  bárányoknak élni a farkasok között. S mintha ő is "kínai"
tanácsot adna  - azt mondja tanítványainak, hogy legyenek okosak,
mint  a   kígyók,  és  egyszerűek,  tiszták  (akeraios),  mint  a
galambok. A  kígyó ravasz  és eszes, a galamb tiszta és ártatlan.
Mindkét képességre  szükség van!  Csak a  tiszta egyszerűség  nem
elég! És csak a józan kígyó-ész sem elég! Csak együtt a kettő.

S azt  mondja még:  Az emberekkel  legyetek óvatosak! Ne féljetek
tőlük! És  ha valaki  nem fogad  be benneteket,  hagyjátok ott  a
házát, sőt  a  várost  is,  és  még  a  port  is  rázzátok  le  a
lábaitokról!

(Ez már  nemcsak jelképes,  de energetikai  tanács is:  semmit  a
rossz  rezgésből   megtartani  nem   szabad!  A  rosszindulatnak,
aljasságnak, negatív  gondolatnak még  a hozzánk tapadt porban is
nyoma marad,  mely betegít,  mint a radioaktív sugárzás. Az anyag
rögzíti a  gondolatot. Ezért  veszik magukra  szívesen  a  lányok
szerelmesük ingét,  s ezért van az, hogy néha egy fényképnek, egy
lakásunkban felejtett  tárgynak rossz  hatása van.  Néha meg kell
szabadulni a  dolgoktól, vagy le kell mosni őket - téved, aki azt
gondolja, hogy  a fürdésnek,  a kéz-  és lábmosásnak csupán testi
higiéniai oka  van...)"

"30 felett..."

Manapság olyan humorosan írnak a kapcsolatokról.

Félreértés ne essék, pro és kontra - csak most épp ez akadt a kezembe.



Humoros - vagy annak is mondható -, de engem egy kicsit inkább elszomorít...

Mit mond nekem egy-egy ilyen írás...?


Hogy az embereknek ma fogalmuk sincs - nyilván a fiatalabb korosztályoknak (és jöhet is a kritika, hogy "mi a fiatalabb korosztály?!" - hát nem feltétlenül dátumokban gondolkodva...) - róla, mit is takar valójában egy kapcsolat. Hogy mi mindent is takarhat.

Vagy arról, hogy a szerelem művészete az "azért, vagy épp annak ellenére" gondolatiságában áll.

Olvassuk csak el a fenti szösszenetet, és vegyük észre, miről beszél valójában...

Arról - szerintem -, hogy nem tudunk, és nem is erőlködünk azon, hogy kommunikáljunk...?
Arról, hogy az őszinteség meg sem fordul a fejünkben...?
Arról, hogy képtelenek vagyunk tekintettel lenni a másikra...?
Arról, hogy többek közt e performansz írójának sincs túl sok köze a nőkhöz...?



Ez pedig - szerintem - aligha vicces...

Na nem azért, mert én olyan baromira értek a női lélek nyelvén...
De azt azért pontosan tudom, hogy nem kortól függő az elismerés vágya, vagy épp a figyelmességé.
Ahogy az is világosan kiderül számomra ebből az írásból - és sajnos ezt általánosítja a pasikra -, hogy az író ugyancsak képtelen az emberre koncentrálni a nő testében... (Ha nem így lenne, nem írna sem ráncokról, sem biológiai korról...)


Egy kapcsolat mindig erőfeszítéseket igényel tőlünk. Mindkettőnktől.
Mert magunkkal megtanulunk együtt élni - évtizedek kemény munkájával -, de egymásra ennek a töredékét sem szánjuk...
Mert a másik nem mi vagyunk - egyszerűen más, ezért biztos, hogy nem is működik teljesen ugyanúgy.

Ettől függetlenül oka van, hogy megpróbáljuk vele.

Ez pedig feltételezi (követel-né), hogy megtiszteljük őt ezért.

Bizalommal, őszinteséggel, figyelemmel és őszinte akarattal, erőfeszítéssel.

A kapcsolat az a fura valami, amelytől ha kapni akarunk (ezért kezdünk bele), előbb önzetlenné kell válnunk, azaz le kell mondanunk...


"Szeretni elvárások nélkül - ez az igazi szeretet."


Szerintem.

Beavatás, avagy út a szabadság felé...

When I look at You

Befejeztem Szepes könyvét...


A végső mondanivalója számomra az, hogy az egymást követő életeink, ha nem fejlődünk, egymással párhuzamos, "koncentrikus" körök...

Minden, amit feladatként, kihívásként megkapunk, korábbi életeinkben elkövetett, gyengeségeink okán betelt hibáink vonzatai...

Ha tehát szeretnénk javítani a helyzetünkön, akkor bizony nincs más megoldás, mint erőt kell vennünk magunkon.


Mit mond ez tehát nekem - aki a hangulatóceán hullámainak kénye-kedve szerint hullok az önsajnálat szakadékaiba, a depresszió energiaszegény, teremtésre képtelen, időrabló homályába...?

Nekem, aki a vágyaival, ösztöneivel szemben rendre elbukom...?


"Légy erős! Ez a feladatod!"


"Ha azt teszed, amit eddig - azt kapod, amit eddig." - ez a mondat újra és újra megtalál...

Változtatni, kiégetni magunkból a vágyaink hatalmát, az ösztönök rabigáját...

Megtanulni elkülöníteni az élmények szívbéli, teljes megélését a vágyak parancsainak való alávetettségtől.



Hogyan...?

Talán ez volt az egyik legjelentősebb felismerésem: átélni, a velejéig megélni, amitől szabadulni akarunk. Hogy többet ne csábítson, ne vonzzon, ne kísértsen. A megismeréssel hatalmat szerezni fölötte, s végleg magunk mögött hagyni...

Lehet ez mohóság, lehet lustaság, lehet kéjvágy, vagy épp a hatalom igézete...

Éld meg, öleld magadhoz, hogy hurkából kicsúszva újra szabad lehess!!


...


Az is felvetődött bennem, hogy vajon milyen "előélet" határozhatta meg a jelen életemet - és amit most megélek, azt pozitívként, vagy negatívként értelmezzem...


Utóbbival kapcsolatban egy ideje nem maradt bennem kétség, hogy ez bizony pozitív, hogy jutalomként, előrelépésként kell értelmeznem.
(Egyetlen kérdésként a hiúság merült fel - hogy nem-e a hiúságom dicsér ezáltal...?)

Ellene szólhat, ha találok olyan vonatkozásokat, melyeket büntetésként foghatok fel.

Mi lehet ilyen?

- anyagi javak >>> amennyi kell, annyi van. Ez aligha lehet büntetés.
- szerelem >>> megélhettem, többször is a legnagyobb csodát. Túlélhettem. Képes maradtam rá. Ez sem lehet büntetés.
- vágyak, ösztönök >>> vannak, képes vagyok birokra kelni velük. Nem vagyok rögeszmés megszállottja egynek sem. Nem büntetés.
- lustaság >>> tény, hogy kényelmes vagyok. A szorgalom és a pepecs munkában való kitartás nem erősségem. Ez inkább örökölt (előző életemből ~) gyengeségem, sem mint büntetés.


Nem találok az életemben "büntetésként felfogható" momentumot... Amely végigkísérné az életem.

Feltéve, hogy a büntetést is, mint a "bűnt", magamban keresem...

Ha csak nem az emberi butaságot tudnám Isten csapásaként értelmezni az életemben... :) De hála Neki, Isten nem kegyetlen, s ez nem kísér végig az életen... :)





...


Megjelöltem pár gondolatot magamnak.


"...Így állhatott tehát az örökkévalóból kiáradó szabad lény előtt a Tudás fája: a nagy analógia, így állhatott előtte a rossz, ellentétes, halálos és boldogtalan különút, a vágy által létrehívott anyagvilág vonzó, kéjes, szép és kárhozatos tűzijátéka, amelytől az Örökkévaló intése óvta, de nem zárta el.
  A földi ember sem adhatja át élettapasztalatát a fiatal tapasztalatlannak. Mint fent, úgy lent. A dolgok újra és a végtelenségig ismétlődnek, mint a vízbe dobott kőnél a körülötte képződő körök egyre szélesedő gyűrűi.
  A lénynek tapasztalnia kellett a különutat, a rosszat, a halál formavilágát, hogy ne higgye, elfogadja, hanem teljesen átégve a megismeréstől tudja, hogy Nála a helyes út. (...) Ő kimondta az Igent. Mert a vágynak orvossága a kielégülés, a rossznak a szenvedés. És ahol a vágy látensen szunnyad, ott szunnyad a veszély is, amely csak a létbe lépés, a teljes kiélés mindenségen végigfutó köreivel hárítható el..."


"...- Ma este valami fontosat kell megtanulnod Cornelius. Senki sem lehet mesterré, míg meg nem értette a dolgok igazi természetét, a törvényt, hogy mindenkihez csak a saját módján lehet hozzáférni, és csakis a befogadóképességének mértékéig. Ahol nincs hely, ada hiába akarod beerőszakolni a világ legnagyobb, legboldogítóbb kincseit; s az olyan próféta menthetetlenül nevetséges futóbolonddá válik, aki köveknek prédikálja az Igét..."


"...- Azt hiszem, fogadnom kell őt... hogy megértsd és őt is feloldd magadban egészen, Cornelius. Hogy lásd, se te, se én nem tehetünk érte e pillanatban semmit, s hogy maga Isten sem tesz mást vele, mint hogy élni hagyja tovább... élni és tapasztalni..."