2017. november 9., csütörtök

Más nem - vagy igen...?



Olvastam ezt a cikket és az első, zsigeri reakcióm az volt, hogy "ezek már tényleg nem százasok..."


Aztán kíváncsiságból végig olvastam, és elgondolkodtatott:

"...A testület indoklásában elsősorban arra hivatkozott, hogy az általános személyiségi jog védi a nemi identitást is, amely "rendszerint a személyiség meghatározó aspektusa". A besorolás valamely nem tagjai közé kiemelkedő jelentőségű az egyén önazonosságában, "jellemzően kulcsfontosságú a személy önfelfogásában és abban is, hogy miként érzékeli környezete"..."

Biológiai nem kettő van.
Ez egy viszonylag egzakt tény.

Vagyis a jog értelmezésében illene pontosabbnak lenni, és meghatározni a "pszichológiai nem" fogalmát, vagyis megkülönböztetni a nemi identitást (azt "aminek érzem magam") attól, hogy fizikailag a testem hová sorolandó (ami egyértelmű, kivéve a hermafroditizmus ritka eseteit).

És eldönteni, hogy az anyakönyvezésnél melyiket kívánják használni. Mert ugye az anyakönyvbe csecsemő korban csak a biológiai nemünk kerülhet be - nem tudunk nyilatkozni arról, minek érezzük magunkat (még fogalmaink sincsenek rá).
Ha eldöntjük, hogy ez a nem a mérvadó, akkor fölösleges emiatt görcsölni a "nemek meghatározásán", és fölösleges bárkinek görcsölnie az identitásán - hiszen végeredményben csak azt állapítja meg a közösség, az állam, stb., ami tény: a fizikai nemem ez, vagy az. 

Nem ezen kéne tehát vitatkozni szerintem, hanem a nemiség kommunikációján kellene változtatnunk - ha akarunk.

A hangsúlyos pont szerintem is az, hogy "A besorolás valamely nem tagjai közé kiemelkedő jelentőségű az egyén önazonosságában, "jellemzően kulcsfontosságú a személy önfelfogásában..."

Épp ez a gondolat akasztott meg az egyszerű - "ezekhülyék" - ítélkezésben engem is - hogy hányszor éreztem már magam is, hogy "nem férek bele" a klasszikus férfiképbe. Nem vagyok olyan, mint "a legtöbb férfi"...

Hányszor zavart kifejezetten, hogy nem vagyok olyan. Nem tartozom közéjük - sem.


Azzal ugyanakkor emiatt teljesen tudok azonosulni, hogy "nekem ne mondják meg, mit kellene éreznem"...



Mindaz a frusztráció, ami a csoportnyomásnak való meg-nem-felelésből származott kamasz- és fiatal felnőtt korom során elkerülhető lett volna (ezáltal teljesebb, egészségesebb lelki-szellemi életet élhettem volna), ha nem ültetik a fejembe, hogy nekem "olyannak kellene lennem, mert márpedig férfi vagyok"...?


(Hogy mire gondolok pontosabban?
Pl. A nőket szeretem, és megvannak a hímekre jellemző ösztöneim (vagyis heteroszexuális vagyok), de távol áll tőlem az a fajta "macsó mentalitás", vagy épp az a fajta "nyegle élősködő" hozzáállás, amelyekre a leggyakrabban panaszkodik "a női nem" különböző fórumokon. Valahonnan alapbeállítódásom a tisztelet a nők felé, az egyenlőség eszméje a párkapcsolatokban épp úgy, mint az élet minden más területén. Nem tartom előbbre valóbbnak a férfiakat a nőknél, igazságtalannak tartom a bérkülönbségeket azonos pozíciókban. Sosem volt több barátnőm párhuzamosan, sosem csaltam meg a párjaim a kapcsolataim során.
Mindez úgy, hogy sosem volt apai mintám, anyám nevelt fel.
Nyilván lehetne még keresni elütő vonásokat, de nem ez a lényeg.)



Mi van akkor, ha a biológiai nem, és a lelki-szellemi nem egymással korreláló, de nem kizárólagosan determinisztikus kapcsolatban vannak?

Mi van, ha a biológiai test szintjén, a túléléshez szükséges genetikai változatosság biztosítására elegendő a két nem léte, ám a lélek szintjén többféle "nembe" tagozódhatunk?

"Nemnek" nevezi röviden a magyar nyelv a "nemzetséget" is pl., mint rendszertani kategóriát. Mi van, ha csak a köznyelvben satnyult a "nem" jelentése a férfi/nő általános megjelölésére - pedig eredetileg több lehetséges nem(zetség)et jelentett.

"Nemzetség" alatt a rendszertan is a közös őstől való származásból eredő, szignifikáns hasonlóságokat mutató egyedek csoportjait (fajok) érti - vagyis mért ne lehetne az emberi lelkeknek kettőnél több jól elhatárolható csoportja, "nemzetsége", "neme"...?


Hiszen a biológiai nemeken belül is olyan sok alcsoportot tudnánk meghatározni a személyiségjegyek alapján - pl. valahol a csillagjegyek is ilyesmi csoportosítást, kategorizálást valósítanak meg.

Ami érdekes kérdés szerintem, hogyha tegyük fel, elfogadjuk ezt a gondolatot, hogyan és mely életkorban lehet ezt kommunikálni egy fejlődő, fiatal embernek úgy, hogy ne káros befolyást gyakoroljunk vele (identitászavar*), hanem feloldjuk, illetve elkerüljük a determinizmusból és a meg-nem-felelésből származó frusztrációt?

Mindazoknak, akik már kövek után tapogatóznak a porban, megnyugtatásul mondom, hogy ha intelligensen végig gondoljuk a fentieket, akkor egyáltalán nem szükségszerű, hogy a fenti hozzáállás megvalósításával a fiataljainkat a homoszexualitás felé lökjük a fejlődés útján.
Nem azt erősítjük ezzel, hogy a fajfenntartás biológiai meghatározottsága semmibe vehető.
És nem cáfoljuk, hogy a "normális" (elfogadott) szerelmi kapcsolat biológiailag különnemű egyedek között valósulhat meg.

Azonban elfogadjuk, hogy ha egy nő másként nő, mint a legtöbben, vagy egy férfi másképp férfi, mint a legtöbben.
Megengedjük, hogy minden (fiatal-, fejlődő) ember egésznek, épnek, szerethetőnek érezhesse magát függetlenül attól, hogy "beleillik-e" a társadalmi képbe, elvárásokba, vagy sem.





2017. november 1., szerda

"Itt vagyok."






Olyan jó volna kimondani...

Ha itt volnál - ha ott volnék...



Szól ez a zene - hallgatom a csöndet a lelkemben.

A hangok visszaverődnek a csöndem falairól.









Annyira közel vagy...

Belülről ölelsz.


De még nem vagy itt. Még nem vagy valóság.
Még máshol küzdesz magaddal, magadért.
Azért, amiben hiszel.

Vagy én küzdök tán mással...?
Az illúzióval, hogy nem vagy...? Hogy nem nekem vagy...?

Hol vagy...?
Ha bennem vagy, mért nem vagy itt...?
Ha bennem vagy, mért nem Te vagy...? Vagy Te vagy?



Rezdülsz bennem - vagy rezdül bennem egy érzés, és mert annyira hasonlók vagyunk, mintha Téged éreznélek rezdülni magamban...


Olyan jó volna már kimondani, megállapodni...!
Egyszerűen letenni a küszöbödre, és kész.
"Nem gondolni".

"Itt vagyok."



Olyan régóta már, s mégis félek, hogy az érzéseim megcsalnak, hogy megtévesztenek.
Szeretni nem ugyanaz, mintha szeretnék szeretni...



Mikor távol voltál, azt mondtam, várok Rád. Hogy Rád várok.
Mióta újra közel vagy...


Várok rá, hogy visszavonulj. Hogy felismerd az újabb tapasztalatot, és elengedd a magad illúzióját.

Vagy csak gyáva vagyok...?




Szeretem ezt a hangulatot.
El kéne menni Japánba. Ott is vidékre, ahol még nyílnak virágok. Az ezredéves bércek tövébe, amik oly sok emberöltőt láttak már - szerelmeket és háborúkat, örömöt, fájdalmat, boldogságot...



Azt kértem Istentől, hogy engedje hozzám, akit nekem szánt...
"Felkészültem"...

Ha azt mondom "Te" - Téged látlak.
Ha azt mondom, "Veled" - Te moccansz előttem.


Itt ülök, több, mint egy évtizeddel később, szinte ugyanolyan tanácstalanul nézek az érzéseimre, mint akkor...

Belelátom, vagy éppen hogy tagadtam eddig...?
Eltagadtam...?



Félek szeretni...?
Félek attól, hogy megint talajt vesztek...?
Akár pihekönnyűvé válok, s az ég ragad el, akár szakadék nyílik alattam, s ólomszívem a mélybe ránt...



Volt néhány "jelentős pillanat" az életemben...
Amikor talán valóban sikerült léleknek szólnia lélekhez.


Bár az eskünk is ilyen lenne majd...!





"Szeretlek"


A bűvös szó.