2013. január 8-án indul a repülő, amely egy hosszú, forró, fülledt hétre kiragad a megszokott, kontinentális négy-évszakból, és megmutatja, hogy a világnak bizony más részei is vannak, az élet ezerarcúsága nem csak egy klisé... :D
Cayo Largo del Sur
Forró karibi hangulat, tűző napsütés, csendes utcák, és forró latin zene...
Egy szállodai erkélyről nézzük a tenger habjaiba merülő, lemenő Napot...
Délután búvárkodunk, vagy csak hűsölünk a medencében...
Kimegyünk a partra ismerkedni a bennszülött lakossággal...
Aztán körbenézünk a környéken...
:)
"Mert megérdemlem..." ;) :D:D:D
Az LB-s "olvasói verseny" győztese meghívást nyer a fenti kis kiruccanásra, az én költségemre... :)
Kuba.
Egy másik világ. Egy világ, ami az én világom is.
Egy világ, amit közösen is építhetnénk - ha lenne bennetek elég hit...
"...A legboldogabb emberek azok, akiknek a legérdekesebb gondolatok járnak a fejükben. Akik számára a szórakozást a személyiségük fejlesztése jelenti, akik kedvelik a jó zenét, az érdekes könyveket, a szép képeket, a jó társaságot, és a jó beszélgetéseket, ők a világ legboldogabb emberei. Ők nem csupán önmagukban boldogok, hanem a boldogság forrását jelentik mások számára is..."
Ezt még így nem hallottam... :)
Azt, hogy mások nem nagyon gondolkodnak úgy, mint én, azt igen.
Várjuk, hogy jöjjön valaki, aki megmondja, mit kell tennünk, hogy jó legyen. Hogy jöjjön valaki, aki leveszi a döntések terhét a vállunkról.
Aztán - ahogy mennek az évek, egyre jobban érezzük a várakozás hiábavalóságát.
Végül meghozzuk az első döntéseinket, elszenvedjük az első következményeket.
Még mindig reménykedünk, hogy valaki csak jön, valaki csak tesz végre valamit, hogy jobb legyen nekünk...
Aztán lassan kiábrándulunk e reményeinkből, és - ki duzzogva, sértett gyerekként, ki beletörődően - elkezdjük élni a saját életünket.
Most.
Rájövünk, hogy eddig is feleslegesen pazaroltuk el az éveinket, hogy az élet nem tart örökké - legalábbis ez a felvonás biztosan nem, de ha már itt vagyunk, valami emlékezeteset kellene alakítani...
Aztán néha mégis ismét várunk. Valakire. Valakire, aki elfogad és önmagunkért szeret. Tudjuk, hogy ott van valahol, sokszor azt is, hogy ki ő.
Aztán ahogy ismét eltelik pár év rádöbbenünk, hogy ismét beleestünk a csapdába - és elkezdjük keresni őt. Elkezdünk aktívan tenni, hogy megtaláljuk.
Sokszor rátalálunk, s mégis feladjuk - mert az alap beállítódásunk, hogy valaki más tegyen valamit - valaki más változzon, más idomuljon hozzánk...
Mi ugyan miért változnánk...?!
Aztán - újabb évek árán - megtanuljuk, hogy az Élet a Változás, és valójában a puszta létezésünk révén is változunk, sőt - rájövünk, hogy a változás jó, mert újabb és újabb világokra, tájakra nyit ajtót nekünk...
Végül megszeretjük színesebb önmagunkat - azt a gazdag mintát, amilyenné a számtalan év változása tett minket...
És amikor megszeretjük, elfogadjuk önmagunkat - akkor készen állunk a valódi Életre - készen állunk a valódi, tudatos figyelemre, tanulásra...
Ki korábban, ki csak későn eszmél.
Csak a most igaz. :) Most kell tenni, most kell menni, most kell hinni és szeretni.
"Ha bármi a miénk lehetne ebből az alkalomból, elrepülnék Veled egy korallszigetre, ahol a pálmák árnyékában hűsölnénk, fürdenénk a tengerben és gyümölcskoktélokkal, finom parázson készített halakkal, zöldségekkel - na és pálmaborral, kókuszpálinkával zsongatnánk el az alkonyat utolsó vörös sugarait...
Ha ez a nap az utolsó nap lenne az életemből, és tudnék is erről, akkor magamhoz ölelnélek, cirógatnálak, mint egy kiscicát, megpróbálnám végleg az emlékezetembe vésni az érintésed, a hajad illata emlékét, és arra kérnélek, hadd szeresselek olyan lágyan és hosszan, mint a szél, olyan odaadó öleléssel, mint a tenger, és olyan véghetetlen őszinteséggel, mint a csillagok...
Ha ez a nap a Te életed utolsó napja lenne, akkor fognám a kezed, megölelnélek és meghallgatnálak - azt kérném, meséld el, mi tetszett a legjobban, miért volt érdemes megszületned - aztán elmondanám, hogy milyennek látlak én, hogy miért vagyok hálás, hogy megszülettél. Magamhoz húználak és úgy ringatnálak, mintha sosem kellene elválnunk, és mesélnék arról, milyen csodálatos világ tárul ki előtted, mikor hátrahagyod ezt a testet. Szeretnélek úgy, mintha mindig is megértettük volna egymást - tudva, hogy a hibákat csak a megbocsátás és az elfogadás teheti jóvá...
Ha ez a nap egy ajándék volna Tőled, vagy a Sorstól, akkor sétálnék Veled a napsütötte hegyekben, nevetnék a szélbe és a füves hegyoldalban ülve nézném a tekinteted feneketlen tükrét, az ajkaid vonalát, az arcod lágy vonalait, cirógató csókokkal jegyezném meg minden részletét, s átölelve feküdnék Melletted a fűben, nézve a fent elsuhanó bárányfelhőket...
:)
Ha egy napra az enyém lennél. :)"
Ti nők annyira elszoktatok attól, hogy piedesztálra emeljenek, hogy istennőként kezeljenek - hogy hódoljanak a bennetek megtestesülő csoda előtt...
Ismét olvastam egy elgondolkodtató - vagy elkeserítő? - bejegyzést az egyik barátnőmnél a blogjában. A téma természetesen ismét a fene-nagy-tervek-és-mégis-elhagyás esete volt.
Ismerős. Talán túl közelről is, de...
Mégsem értem!
Vagy Te, meg én. Találkozunk, és tetszik amit a másikból látunk. Tudjuk, hogy a kép csalóka, de vagyunk annyira kíváncsiak, és a megérzések, feromonok is működnek, szóval energiát fektetünk az igazság kiderítésébe, s mindezt boldog várakozással, reménnyel tesszük.
Mint minden emberi cselekvés mögött, emögött is állhat tiszta szándék, és csalárd indíttatás.
Azért én optimista vagyok a nagy átlagot tekintve (kiindulva az ismerősi körömből).
A kérdés az, hogy ez a cselekvés mennyire lesz aktív - mennyire áll majd mögötte a személyes akarat, hogy "én ezt az embert ismerni, szeretni akarom"...
("A képesség, hogy tudatosan, szándékkal szeressünk egy másik embert, csak annak következménye lehet, ha képessé válunk megnyílni a Magasság (az Örökkévaló, vagy Isten) előtt, mind a külvilágban, mind önmagunkban.")
Mert, ha kevéssé, akkor a kapcsolat hatalmi-irányítási harcba fullad - ha nincs meg az aktív törekvés, hogy működjön - mindkét félről.
Hiszem, hogy "tévedni emberi dolog". Hogy egy kapcsolat erejét csak az idő próbája mutathatja meg.
Így hát hiszem, hogy a jó kapcsolatok titka az akarat, a kitartás, az őszinteség, az odafigyelés, és a türelem.
Családot, közös életet építeni csak azután kezdenék, hogy megtapasztaltuk, képesek vagyunk áldozatokra egymásért, a kapcsolatért - képesek vagyunk megtalálni a boldogságot egymás mellett a közös akaratban.
Azt hiszem, ez alapozza meg azt a szilárd bizalmat egymásban, amelyre el lehet kezdeni építkezni.
Ehhez azonban - a megismeréshez és megtapasztaláshoz idő kell. Nem egy két hónap, és talán nem egy-két év.
Jellemzően a párok türelmetlenek. Én is az vagyok.
Egy ideje az egyik alap leckém (az Élettől) mégis a várakozás, a türelem leckéje volt...
Hogy mire lehet számítani egy elcseszett helyzetben...?
Szerintem ez attól függ, képesek-e kommunikálni, őszintén beszélni a szándékaikról, képesek-e döntést hozni, hogy valóban akarják a másikkal azt a közös életet...
Ehhez mindkét félről kell egy fokú tudatosság és kurázsi. Ha van, menthető - amíg nincs, nem érdemes bántani egymást.
Félelmetes szembesülni az élet történéseivel úgy, hogy azt látod, vagy Te vagy a hülye, vagy tényleg működik a Vonzás...
Kapom a kritikákat - csőstül. Beképzelt, bunkó, túl rámenős, túl aprólékos...
Másik oldalról, hogy még nem vagyok rendben önmagammal, nem fogadom el magam eléggé, nem élem meg eléggé a sikereimet... Azaz lazítsak, és örüljek az eredményeknek...
Hihetetlen.
Egymást követően kétszer, igaz meglehetős időráfordítással... Mégis megvalósult, amire vágytam. Noha úgy véltem, túlléptem már ezeken az elvárásaimon, letettem róluk, mégis megvalósultak.
És érzem, ahogy folyamatban van a "megvalósulás" más területeken...
Érzem, ahogy jönnek a leckék - és kicsit tartok tőle, hogy képes vagyok-e lépést tartani velük - képes vagyok-e mindent feldolgozni, beépíteni, észrevenni és felfogni...?
Munkára fel...!
Ismét egy motiváló tényező lépett az életembe. Illetve talán egy válasz egy korábbi gondolatomra - amit persze másnak mondtam, és aztán leülepedett bennem, hogy na igen, ezen még neked is dolgoznod kell...
A jelenről volt szó - és arról, hogy a Vonzást, a tudat erejét a jelenben is képesek vagyunk alkalmazni, sőt a jelenben kell tudnunk alkalmazni, hiszen "se múlt, se jövendő..."
A jelenünkben kell döntéseket tennünk, és cselekednünk ezek szerint.
Ez az önismeret terén is igaz, illetve a valósághoz - vagy ha tetszik, a mindenséghez való viszonyunkra is igaz.
"A képesség, hogy tudatosan, szándékkal szeressünk egy másik embert, csak annak következménye lehet, ha képessé válunk megnyílni a Magasság (az Örökkévaló, vagy Isten) előtt, mind a külvilágban, mind önmagunkban."
Ezt olvastam pár nappal ezelőtt, mintegy válaszként.
Aztán most váratlanul elém állít egy lehetőséget, hogy bizonyítsam, képes vagyok rá.... Egyben rám ruházza a felelősséget is, hiszen egy Ember is érintett.
Teljesen váratlanul ért - mint egy röpdolgozat matekórán, vagy nem tudom...
Mi van akkor, ha...
Na ezért mondják, hogy még mindig nem vagyok "eléggé" rendben magammal... :D:D
Ez valami szülői-ösztön lehet, vagy nem tudom - a hímek számára is vészt jelent a kölykök óbégatása...
Egy hang azt mondja, hogy a sajátoddal más lesz - de nem igazán látom be, hogy miért lenne más, sőt mért ne lenne még ilyenebb...?!
Maresszal folytatott beszélgetésünk üzenete számomra az, hogy az elfogadott önelfogadás felszínét érdemes lenne megkapargatni - átgondolni, hogy a szüleimhez fűződő viszonyom milyen is ma valójában.
A kölykök "tanítása" pedig az elfogadás, a kiegyensúlyozott, derűs nyugalom - mint alaphangulat - megvalósítását, stabilitását kérdőjelezi meg.
Talán az eredője mindennek az az üzenet, hogy ne higgyem azt - "így félúton" - korántsem, hogy kialakult, kiforrott személyiséggel bírnék....
Vagy hogy a szülőkkel szemben sokkal, sokkal türelmesebbnek kellene lennem - minden szülővel -, mert olyan élethelyzetet oldanak meg éppen, amilyet eddig el sem tudtam képzelni...
Ezek mellett - elsősorban a szülői stresszre gondolok - csoda-e, ha a szülőknek nem marad energiájuk egymásra - pont olyankor, amikor a megváltozott személyiség (anya) amúgy is megterheli a kapcsolatokat...?
Hogyan lehetne olyan technikát követni, amely alkalmazkodik a megnövekedett energiaszükséglethez...?
Hogyan lehetne olyan életfeltételeket elérhetővé tenni - olyan bioritmust kialakítani, amely alkalmazkodik a >család< igényeihez...?
Nyilván a nőnek több energiára van szüksége. Ennek beszerzésében, pótlásában és fenntartásában a párjának kell, kellene segítenie őt.
Ha azonban a férfi reggel elmegy, este hullafárdatan esik haza a munkából...
Ha energiatudatosan élünk, hullafáradtan esünk haza a munkából...?
Ha a nő nem roskad össze a házimunka súlya alatt - mondjuk mert fontossági sorrendet állít fel - és marad - mert szakít az idejéből önmagára, képes lenne feltöltődni...?
Ehhez nyilván el kell sajátítani, azonosulni kell a Redfield-i szemlélettel.
Tudnunk kell letenni a gondokat a küszöbön, hogy önmagunkat átadhassuk az energia-szerzésnek, illetve a családunknak...
Alvásidőben negyedóra nyugalom, meditáció, vagy jóga - Vagy babakocsiban altatva séta a tavaszi-nyári természetben, zene, stb...
Ha a szülők energiaszintje magas, a gondok-feladatok megoldása hatékonyabb, a surlódások csökkennek, csökken a stressz, ami kedvezően hat a gyermekre - kevesebb sírás, több, nyugodtabb alvás, kiegyensúlyozottabb fizikai-szellemi-érzelmi fejlődést eredményezve...
Annak, aki nem hiszi, hogy a tudat hatalmával élhet, mindez persze csak üres halandzsa lesz.
Minden tiszteletem a Nőké - Valami mazochista, perverz örömöt kell hogy találjanak a szülés fájdalmában, vagy a lelki terrorban, vagy a végnélküli gyerek-hisztiben.
Vagy azok a családok, amelyekbe bepillantást nyerhettem, mind a rossz példák közül valók...
Egy-egy ilyen után csoda, ha ez ember nem akar...?
Vagy nem kellene "előre tanulni" a családokról - hátha magunktól jobban csinálnánk...?
Vannak válaszok, amelyeket sosem kapunk meg...?
Amelyekhez nem lehet elég "fölnőttnek lenni"...?
Akadályok, amelyeknek csak csukott szemmel nekifutni lehet...?
Egyszer, valamikor régen láttam egy jó példát is...
Valahol a Kárpátok ködös ölén él egy leány.
Ködbe rejtve él, maga választotta köd takarja,
csak hangja száll szabadon - ki hall, az hallja
Őt.
Hallgatom már egy ideje -
éneke sziréndal fülemnek,
ám ha szólongatni kezdem,
nem felel,
s őzként szökellve
elszelel.
Letettem már róla,
hogy kényszerrel akarjak másokat.
Nem üldözöm hát -
bár sajnálom, hogy testetlen hang marad
csupán nekem,
hogy nem kíváncsi rám,
mégis tisztelem.
Hangját hallgatom csak néha,
szirtek magasába bújva,
ködtakaróját ízlelgetve, léha
örömömet lelve mosolyfakasztó szarkazmusain,
s elrévedve, mi lett volna még, ha...
Megismerhetem.
Okos leány ő, tudásőrző,
az Életre kacagni sem rest - Ő a győző
Őszinte, mint a hajnal első napsugarai,
s épp oly szilárdan hisz, mint a bércek,
melyek a felhőkig törnek, merészek.
Kedvelem, pedig meg sem ismerhettem.
Pedig nem hagyta, hogy megismerjem őt...
"... E szavakban már az újfajta tudat hangja csendül, azé, amely gyönyörködik az ember alakjában, szépségében, jóságában..."
"...Átvette Platóntól azt az elképzelést, hogy az emberi lélek részben isteni eredetű - ez a felfogás központi szerepet játszott a reneszánszban. Ebből pedig az következik - fejtette ki egy barátjához írt levelében -, hogy az ember maga is megteremtheti a mennyországot és mindent, ami abban található, ha szert tesz kellő eszközökre és a szükséges mennyei anyagra...." (Marsilio Ficino)
"Az Életet a vágyaink teszik szenvedéssé. Ám képesek vagyunk elérni a nirvánát, azaz a szenvedésektől való megszabadulás állapotát. A nirvánához vezető nyolc nemes ösvény:
- a helyes felfogás,
- a helyesgondolkodás,
- a helyes beszéd,
- a helyes viselkedés,
- a helyes életmód,
- a helyes törekvés,
- a helyes elmélkedés
- a helyes elmélyedés."
"...Amikor mindent, minden mást kizársz az életedből, s csak egyetlen Embert fogadsz a világodba, magad mellé...
Szeretném, ha itt volnál.
Szeretném, ha itt aludnál, hogy ebben a picinyke világ-buborékban, gyertyafénybe takarózva megszűnjön minden más, s csak Te légy itt, a bőröd, a hajad illata, a tekintetedben csillanó végtelen...
Vágyom rá.
Vágyom rá, hogy apró simogatásokkal, kacskaringós vonalakat rajzolva a testedre, ráébresszelek arra a harmóniára és szépségre, melyet meglátok Benned, melynek forrása vagy.
Vágyom rá, hogy azzá legyek egy pillanat-buborékban, amivé a vágyaid, az ösztöneid tenni akarnak - hogy a Nőiséged örömét szolgálja a test, amelyet otthonomnak mondhatok..."
Van egy vezető a cégünknél, akinek a szavai megtapadtak bennem, mikor azt mondta, hogy nem tudjuk, hogy vajon miért kapja valaki azt az életétől, amit - ki tudja, milyen bűnökkel terhelte a karmáját az előző életeiben... Ezért nem érdemes sajnálkozni.
Elgondolkodtattak az emberek, akiknek bepillantást nyertem az életébe.
Családokat alapítottak, aztán rendre azon tűnődnek, bár másképp csinálták volna... Férjek, akik nem veszik ki a részüket a család életéből - munka után hazajönnek, és mintha más nem is lenne, elvannak - nem törődnek asszonyaikkal, gyermekeikkel. Férjek, akik menekülnek az új szerep, az apaság, a házastárs felelőssége elől.
Anyák, akik értetlenül állnak, és néznek - nem értik, hogy választottjuk miért nem működik gombnyomásra, mint a tévében.
Emberek, akik számra ismeretlen gondolat az alkalmazkodás, az önfeláldozás - akik a családi életből csak a lemondást, a kötöttséget, a terheket látják.
A felelősség, a feladat, a kihívás helyett - az újfajta, bensőségesebb, mélyebb öröm forrása helyett.
Szenvednek egymás mellett nap, mint nap. Mert lemondanak dolgokról az önálló életükhöz képest - ahelyett, hogy örömmel adnának egymásnak, szívből, mert adni akarnak.
Kommunikáció helyett hatalmi harcokat vívnak egymás energiájáért.
És közben magányosak - végtelenül magányosak.
Szomorúan néznek maguk elé - elárulják őket a mosolyok mögé rejtett kifakadások, a kapkodó, riadt mozdulatok...
Apró jelek, melyek friss sebekről suttognak.
Vakok vagyunk - saját valóságunk színes képei tesznek vakká...?
Vagy csupán elfeledtetik velünk, hogyan is kell odafigyelni egymásra...? Mert az elszigeteltség bizonytalanná - irányíthatóvá tesz?
Elfeledtetik velünk, hogy adni jobb, mint kapni - mert az önzés jobb fogyasztói motor a mohósággal társítva...?
Mert az önzetlenség a mohóság antagonistája, és nem szolgálja egy fogyasztói társadalom érdekeit...?
Ha megnehezítik az életünket, és mindent a pénztől tesznek függővé, motiválhatnak, hogy többet dolgozz. Ha többet dolgozol, máris kevesebbet vagy a családoddal, a szeretteiddel.
De nem elégednek meg ennyivel. Hisz így - egy lépéssel előre gondolkodnak - a gyermeked fejlődésébe is beleszólhatnak, hiszen Te nem vagy ott mellette, hogy megvédd...
Minél korábban kezded kondicionálni az alanyt, annál hamarabb és annál jobb eredményt érhetsz el...
Ezek a generációk már így nevelkedtek. Elvárnak és kapni akarnak - nem ismerik az önzetlenség és önfeláldozás fogalmait, a bennük megélhető örömet. Értetlenül néznek, hogy a kapcsolataik mért nem arról szólnak, hogy ők megkapják, amit várnak...
Persze egy kapcsolatban mindig van gyengébb fél...
Aki ugyancsak elfelejtette, hogy a kommunikáció, és az ön-védelem, önmagunkért való kiállás nem lehetőség, hanem szükséglet - a kapcsolatokban épp úgy, mint az életben...
Fáj látnom, hogy Emberek, akiknek Boldognak kellene lenniük, zavarodottak, szomorúság ül a szemük sarkában és teljesen elfeledkeznek az önállóságukról, a szabadságukról - tudatuk hatalmáról...
Emberek, akik párhuzamos világokban az én társaim is lehettek volna. Emberek, akiket a szívem szeretne boldoggá tenni. Emberek, akik...
Akik én is lehetnék.
Elgondolkodtam, hogy vajon mi lehet az én karmatikus terhem, mi az a bűn, amit elkövettem, amiért ezekkel a tapasztalásokkal kell megfizetnem...
Talán önző voltam, és elvettem, ami kellett. Kizsaroltam másoktól a törődést, a figyelmet.
Talán ezért a büntetésem, hogy bár szívből adnék, rendre elutasítják, aztán a szemem előtt teremtenek poklot mennyország helyett...
Akkor is, ha a körülötted lévők még nem értik teljesen.
Megtanulni várni.
Megtanulni várakozni úgy, hogy közben élsz.
Élni akkor is, ha fáj - sőt! Örömmel viselni, élvezni amit az Élet ad, hálásnak lenni - miközben izzik ott belül, mint a parázs... Boldognak lenni akkor is, ha tudod, mit nem kapsz meg, mi is az, amire várakozol.
Várakozás - nem a passzív tétlenség - nem.
A türelem.
Mikor felismered, és elfogadod, hogy a másiknak idő kell. Mikor a másik van annyira fontos Neked, hogy időt tudj, időt akarj adni Neki...
Mintha nyitva tartanál egy sebet...
Bár fájdalmas, mégsem engeded lezáródni a múltad egy darabját... Hogy egyszer még jelen lehessen belőle... Közös jelen.
Az életben néha megrezdül bennünk valami. Talán előző életeinkből megörökölt emlékképek kísértenek, talán a kozmikus közösség sejlik át a hétköznapi valóság-tudatunkon.
Felvillanó kép a szemem előtt
Ez voltál, mikor megláttalak.
S ma ismét ennyi - csak ennyi vagy.
Arcomba sós permet csapott
Mikor mellém sodródtál
S látásod lelkemen izzó billogot hagyott
Ködképként oldott fel a távol
S én csak nézem az izzó heget
E tág világ ölelhet bárhol -
Otthonod mégis csak bennem lehet.
Némaság felel, ha kérdem
Merre vagy.
Elhagytál - döntöttél.
Elmentél, de lábnyomod itt maradt
S bennem izzik egy seb - a csókod helye az
Élek - édes fájdalommal
Emlékeddel minden éjen át
Várok - tudom, a lét nem téved
S utad az enyém, s enyém az Élet
Mert ismerlek, tudlak régóta már
Nincs bennem kétely.
Szívem mindegyre vár -
Otthonod bennem van,
Ölelhet bármily határ
Egy igaz van csak, mi hazavár.
"Időbe telik, amíg a csíra átfúrja magát a talajon, és virágzó növénnyé fejlődik. A növény életének mégis minden pillanata örömöt jelent annak, aki észreveszi benne a szépséget. Ugyanígy élvezd minden percét annak az időszaknak, amíg az álmaid valóra válnak. Lassíts, és legyél hálás, hiszen minden egyes lépéssel közelebb jutsz hozzá. Ahogy az álmaidat követve cselekszel, észreveszed valamennyi pillanatban a benne rejlő tanítást és szeretetet." (Türelem - Jophiel Arkangyal) Minden pillanattal közelebb... Légy hálás... :)(Köszönöm, Ili...! :) )
Érdekes álom lepett meg. Többször az elmúlt napokban valaha volt fontos Emberek látogattak meg álmomban...
Évek, sőt lassan egy évtizednyi távolból.
Tegnap a metrón elbóbiskoltam, és arra riadtam fel egy perc múltán, hogy váratlan hirtelenséggel felbukkan egy arc közvetlenül előttem - mintha egy sarok mögül elénk lépve botlanánk egymásba... Egyik pillanatban sötétség, a másikban Ő...
Szabályosan rám ijesztett - és baromira nem értettem, hogy a tudatalattimból ilyen közvetlen impulzus miként - és még inkább miért - jelenik, jelenhet meg csak úgy...!?
Elgondolkodtam mások aggodalmain, amivel az életem felé fordultak.
És elgondolkodtam, hogy talán - másokkal ellentétben - talán tudatosabban hozom meg a döntéseimet, mint az átlag.
Elhiszem, hogy ritkaság számba megy, aki szereti a munkáját...
Elhiszem, hogy az emberek többsége alig várja a nap végét, vagy a pénteket, hogy szabaduljon a munkahelyéről...
Hogy sokan szívesebben csinálnak bármi mást - persze munkahelyet váltani kevesen mernek.
Legutóbb épp jeles barátommal, Zsomborral beszélgettünk - aki szintén óva intett, hogy túl sokat dolgozom. :)
:) Próbáltam finoman megfogalmazni, hogy mindenki maga választ, és én könnyű szívvel, örömmel választok, mert a munkámat szeretem, mert tudom, hogy mások segítségére vagyok általa - kvázi "jobbá teszem a világot" vele -, és tudom egyenes gerinccel végigcsinálni a napot, azzal a jóleső tudattal nézve tükörbe nap-nap után, hogy az életemnek nyoma marad a világban.
Nincs olyan nap, hogy elragadnának azok a gondolatok - mint régen -, hogy mi értelme van ennek az egésznek...! :)
Rengeteget tanulok nap nap után, annyi szépséggel és pozitív élménnyel találkozom minden nap, hogy csak győzzem, minden napra jut valami kisebb-nagyobb felismerés, valami újra-felismert tanulság, és apró öröm...
Van célom - és persze, a munka csak eszköz az eléréséhez. Egy úton járok, és az úton ez az eszköz az, ami megtart, továbbvisz, megedz, sőt ez az eszköz táplál az útszélen növő gyümölcsökkel, ez az eszköz - a mindennapi edzés tesz szilárddá, kitartóvá...
Nagy célt választottam - vagy a nagy cél választott engem -, de egyre erősebb a hitem, hogy képes vagyok elérni, és egyre több visszajelzést kapok róla, hogy fejlődöm, hogy felnövök a feladathoz...
2011 számomra a "Főnix Éve" lesz - ebben az évben lépem át a saját árnyékom, és bizonyítom be végleg magamnak a tudat hatalmát... :)
2009 és egy kedves lány az életemben volt az első lépcsőfok a csúcs felé. Lecke volt számomra, nehezemre esett felfogni, elfogadni - de sikerült. :)
Nagyon fontos lecke volt - talán az egyik legfontosabb az Út során. :) Örökké hálás leszek érte... :)
Most pedig - ismét bebizonyíthatom, hogy minden területen képes vagyok teremteni... :)
"Először tégy meg mindent, amit szükséges, majd tégy meg mindent, ami lehetséges, és máris azt fogod művelni, ami "lehetetlen"!"
E10-ben telt az est, s az éj
S én - ó szelíd, szegény -
Csak néztem, és nem hittem a szemnek
Annyi szépet, s kecsest teremtett
Az Úr, ki megalkotott minket
Kedvünkre álmodta meg Őt
A szépség esszenciáját - a Nőt.
Ha Sub Bass-t akarnám idézni
- Bár tudom: "ugyan ki nézi" -
Egy gondolattal közösségem volt,
Ezért másolom a sort:
"Na és a hölgyek dombok és hullámvölgyek -
tudom velem nem egyszerű, de nélkülük sem könnyebb...!"
Rövidre fogva annyi, de annyi szép nő mozgott olyan, de olyan érzékien egy meglehetősen felforrósodott hangulatban, hogy az már egyszerűen kiakasztotta az érzékeimet. Szeretek táncolni... :D:D:D
:) Úgy tűnik, van még remény a számomra ebben a földi játék-labirintusban... :D:D
Azt mondják, amilyen az eleje, olyan lesz az új esztendő... :) Hát - akkor engem idén túláradó örömmel tölt majd el a munka...! ;)
Jó érzés úgy ülni neki a munkának, hogy szinte bizsereg a tested, az energia úgy szaladgál benned, mint a villamosság és tudod, hogy amit teszel és ahogyan teszed, az jó...! :D
Hihetetlen volt számomra, hogy az "információs társadalomban" az információ birtoklása, megszerzése jelenti a bukást, vagy a felemelkedést. Azt hittem, hogy a brókerek csak valami kiváltságos kaszt képviselői lehetnek, olyan belső információ-forrásokkal, amelyek mások számára elérhetetlenek.
És íme - most megosztok néhány statisztikai adatot, pár összefüggést emberekkel, és több milliót jelent számukra ez a beszélgetés...
Elég bizsergető érzés ez a "hatalom", a képesség, hogy mások életére ilyen jelentős hatással lehetsz...
Azon gondolkodtam el, hányan házasodtak, s váltak el már előttem...
Közszájon forog, hogy csökken a házasságkötések száma, és a házasság intézményébe vetett hit.
Persze megfontolandó, hogy mások hibáit feltétlen el kell-e követnünk magunknak is...?
Vajon mikor válik az ember "elég éretté", hogy házasságot kössön...? Úgy értem, "sikeres" házasságot... Gyakorlatilag mikor válunk képessé arra, hogy ne csak szívből szeressünk, de akarattal, tudatosan tudjuk ápolni, "nevelni" a kapcsolatunkat egy másik emberrel...?
Mikor válunk képessé rá, hogy a problémákat ne meneküléssel, megfutamodással "oldjuk meg", hanem kitartsunk önmagunk, és a másik ember mellett, akinek az együtt töltött idők során ezer boldog percet, ezer mosolyt, ezernyi fáradalmat köszönhetünk...?
Mikor válunk képessé az eskü szavaival azt kimondani, hogy "Én Veled Akarom végigcsinálni."...?
Hogy "Nem adom fel, soha nem hagylak cserben, és ha Te is kitartasz mellettem, ott fogok állni Melletted az utolsó pillanatig."...?
Mikor lesz több a holtomiglan-holtodiglan üres frázisnál, alkalmi szó-cicománál...?
Mikor vesszük komolyan az egymásnak mondott eskünk szavait...?
Mikor felejtünk el könnyelmű szavakkal sebezni...? Megfontoltan ejteni ki a szavakat, melyekkel magunkról beszélünk...
Oly jó volna fejem lehajtva
Megpihenni egy ölelő karba'
Rég virradt a hajnal, mely útnak indított -
Megállásom nem volt még eleddig -
Elfáradt a szívem, bevallom,
Lerakná terheit.
Gyűlik sok tapasztalás szívem tégelyébe
S mind nehezebb bent tart'nom helyébe'
Mellkasomban, mint sziklaként hurcolom
Keresztem az, és kincses tarsolyom
Fénnyel telik, kristályfényű könnyel
Kacagások, szerelmek emlékeivel
Sebek fájdalmával
Hisz vándor vagyok, az Út koptat engem is
Keresek én is, mint minden utazó
Mint minden vén, tengerjáró hajó
Egy biztos, szelíd-szép kikötőt
Hol révbe érhet, ha künn vihar tombol
Feladni a keresést, oly jó volna már
Esküvés szavaiban nyugodni örökre
Elfogadni, s otthonnak hívni egy helyet
S a szívemet Nála lerakni,
Hozzá minden útról haza ballagni
Naplementéket mélázva nézni
Magamat adni, hogyha újra kéri
S csendesen, békességben élni
A némaságtól többé már sohasem félni
Oly jó lenne, fejem lehajtva
Megpihenni végre, egy ölelő karba'
Ártó szándékú, negatív gondolatok.
Le sem írlak, hogy nyomod se maradjon, mosson el az idő mindörökre.
Mint szálka a körmöd alá, úgy furakszik elmémbe a harag. Mélylila, undorral telt - csak úgy szívná az energiámat.
Utálatos dolog a gondolat. Rosszabb, mint a vírus, mert nehezebb kiirtani, és izolálni is.
Legszívesebben visszavágnék - tudom, semmirevaló, ostoba dolog volna, mégis...
Nyálhabot fröcsögő, őrjöngve tomboló indulattá gerjesztené magát, ha hagynám...
Ehelyett ülök, csendben - visszanyelve az epe keserű ízét, és fogadkozom, hogy nem leszek gyenge - nem leszek soha többé gyenge már...
Nem alacsonyodom vissza erre a szintre.
Inkább azon tűnődöm, tehetnék-e valamit érte... Ez is egy ostoba dolog. Annak segíteni, aki beléd rúg és megmar, ha teheti...
Megjelent egy kép a fejemben - ahogy a szakadék szélén kapaszkodik.
Hagynám leesni...? A szemébe mondanám, hogy "Hiszem, nélküled tisztább lesz a világ"...?
Nem... Még azt sem mondanám meg, miután felhúztam, hogy hányok tőle...
Miért tenném meg akkor mégis...? Miért tennék ilyet valakivel, akit az legjobb indulattal is csak ellenségként tudnék definiálni? Valaki, akinek fájdalommal maradtam adósa...
S mit tennék, ha 10 év múlva újra kereszteződnének az útjaink...? Elhinnék-e neki bármit ezek után...? 10 év múlva képes volnék-e nem érezni, nem emlékezni...?
"Az Úr megbocsát" - mondják. "Bocsáss meg nekünk, ahogyan mi is megbocsátunk..."
És valóban megbocsátunk...? Lehet aktívan megbocsátani? Vagy... Mi van, ha nem akarok megbocsátani? Ha az árulást nem akarom megbocsátani...?!
Vajon így érez irántam M. is...?
Megszűntem-e létezni számára...? (Egyszer azt mondta, csak a szépre emlékezem... Most az jutott eszembe, hogy ha a nem-szépet is leírta volna a leveleiben, nem csak a szépet, akkor talán arra is emlékeznék...)
Bocsásd meg Uram, a mi vétkeinket! Bocsásd meg gyengeségeim, tévedéseimet! Bocsáss meg a hibáimért! Bocsáss meg azért, aki majdnem én vagyok! Bocsásd meg, hogy még nem tudom maradéktalanul kivetni szívemből a harag és a bosszúvágy érzéseit! Adj erőt, hogy Ember maradjak akkor is, ha keselyűként tépik lelkemet! Adj erőt, hogy mindig győzni tudjak majdnem-magam felett! Hogy sose bántsam, akik bántanak, hogy sose bántsak másokat, kik nem tehetnek magukról - kiket Te vezérelsz utamba, hogy megerősíts, hogy próbára tégy... Bocsáss meg nekem magamért Uram!
