Téboly - avagy az utolsó érv

... Ami felül ír minden szabályt, minden érvet, felülbírál minden józan döntést...

... Ami elural, kitölt, mozgat, éltet, hajt és széttép...

... Ami előtt nem áll meg sem társadalmi szabály, sem erkölcsi gát, sem racionalitás...

Amikor csak egyetlen fontos dolog marad számodra az univerzumban - a mindenség egyetlen homokszeme...

Akit szeretsz...





Az igazi egyetemlegesség. A valódi végtelen. Az egyetlen igazság. Az utolsó érv.

Tégy valami Szokatlant

:) Ezt a tanácsot kaptam ma váratlanul, valakitől, aki számomra mintegy etalon az Úton. :)

És meg kell valljam, minél többet forgatom a fejemben ezt a gondolatot, annál jobban tetszik... :)

Hogy valami tőlen nem várt, meghökkentő lépéssel zökkentsem ki a holtpontról a kommunikációt...! :D :D

Végül is én magam döntöttem úgy, hogy lesz, ami lesz, de döntésre viszem a dolgot...!

Hát nosza! ;)

Már csak ki kell módolnom a technikai részleteket... :P

Sziréndal és hódolat

Az a helyzet, hogy szeretem a nőket. :)

Erre sokadjára döbbenek rá. :)

Ma a buszon volt szerencsém együtt utazni egy olyan finom csontú, lágy harmóniát sugárzó ifjú hölggyel, hogy igencsak figyelnem kellett magamra, ne felejtsem  a vonásain ámuló tekintetem... :D :)

Ezúton üzenem a 139-es busz kék fölsős-shortos utasának, hogy a szépség - bár sokszor úgy érezheted, pőrévé tesz a férfiszemek előtt, egyben úgy öltöztet a csodálat és hódolat selymébe, hogy bárhol légy is - akár egy szakadt 139-esen, este fél tízkor - mégis hercegnőként viselheted magad... :) ;)


Ismét köszönöm a lehetőséget, az élményt, és a büszkeséget, hogy köztetek járhatok! :)

Pirates

Kalóz.

Nem kalóz-e az, ki figyelmeztetés nélkül rám törve elrabolja a szívemet...? :) :D

Nem kizsákmányoló, hatalmával óvatlan, helyzetével visszaélő zsarnok... :)



Igázz le hát...! ;) :P

"Szerencse a szerelemben"

Úgy gondolom, hogy a "szerencse a szerelemben" azt jelenti, hogy azon szerencsések közé tartozol, akik megélték - akik merték átadni magukat neki, akik megtapasztalták a legnagyobb mélységeit, és végül megtanultak hálásak lenni ezért a szerencséért... :)

Én mindig hálás leszek minden élményért, minden percéért, mikor szerelmes lehettem... :)

Valódi érték...

Mai zenei összeállításunk a meditatív hangulatok jegyében kezdődik.



Felismertem, hogy akár tudatosan, akár tudattalanul mindien történetünk mélyén ott lapul az üzenet, hogy valójában minden megpróbáltatás, minden kihívás, minden motiváció, minden vágyakozás felett és ezeken túl egyetlen valós értékkel bír valamennyi látszat-életünk - és ez az őszinte, önzetlen szeretet, a parttalan szerelem. :)

Komoly felismerések ezek az életemben. :)



A tanítás szerint, lassulj le. Csendesítsd el magadban a gondolatok háborgó hullámait. Kövesd a lélek-zeted...

Sűlyedj vissza magadba - találd meg az utat a belső tartományokba, vissza, önmagadhoz.

Engedd kibontakozni a képet magadban, ahogy eléred azt az állapotot, amelyet szeretnél megvalósítani.

Éld meg minél részletgazdagabban, érezd minél pontosabban, minél tisztábban, minél több érzékszerveddel... Koncentrálj az érzésre...

Majd engedd meg magadnak, hogy az Élet megajándékozzon vele.

Kozmikus felismerés, vagy az önzés ideológiája...?

Amolyan "nabazdmeg-hangulatom" lett...

Valójában mindannyian tökéletesek vagyunk, csupán a létidő filmvásznán megjelenő részleteink hiányosak, tökéletlenek - a tér-idő sajátságaiból kifolyólag azonban alapfokon csak ezeken keresztül tudunk kommunikálni, így csak ezt látjuk egymásból.

Fejlettebb lelkek már levetik a vászon kétdimenziós rabságát, és nem ez alapján ítélnek, nem csak ennyit érzékelnek egymásból.

Ezt elfogadva, amíg alapfokon érzékelünk, addig a felfogott kép mindig tökéletlen lesz - a valóság töredéke, így a valósággal foglalkoznunk nem érdemes. Felesleges más hozzánk hasonlók véleményére, meglátásaira támaszkodnunk. Szükségszerűen hibásak lesznek. Csak a mi szemszögünknek van jelentősége.
Nálunknál fejlettebb egyedekre kell találnunk, hogy fejlődjünk, s megszabaduljunk a "kétdimenziós érzékelés" rabságából.

Fejlettebb szinteken a megérzéseinkre, az intuícióinkra támaszkodunk az egó elme-alapú, racionalista szintézis-típusú érveléseivel szemben.

Mindazon esetben, melyben engedjük "a józan észt" diadalmaskodni az intuíciónk felett, hibázunk.

E megfontolás és azon egyszerű tény figyelembevételével, hogy egyformán esendőek, tanulók vagyunk e tér-időben, el kell fogadnunk, hogy egymás gyengeségeit hibaként felrónunk épp annyira értelmetlen, téves cselekedet volna, mint megelégedni az alapfokú érzékelés szükségszerűen illúziókra korlátozódó lehetőségeivel.

---

Innen nézve mégis inkább kozmikus felismerés...

Mit szeretek...?

"...A Létnek tudomása sincs a mi illúzióinkról meg játékainkról. A Lét csak önmagáról tud, ő tökéletes és befejezett, hasonlatosan önmagához, ilyeneknek tud bennünket is.
 - Nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék-e tökéletes és befejezett lenni. Ha már szóba került az unalom...
 - Nézz fel az égre - vágott közbe, és a hirtelen témaváltáson meglepődve fölnéztem. A kelő Hold első sugarai ezüstösen rajzolták ki a magas, tépett cirruszfelhők körvonalait.
 - Szép - mondtam.
 - Tökéletes?
 - Az égbolt mindig tökéletes, Don - feleltem.
 - Azt akarod mondani, hogy bár minden pillanatban változik, az égbolt mégis mindig tökéletes?
 - Hű, de okos vagyok. Azt!..."

(Illúziók 95p.)

A buszon olvastam - vagy a két busz közt, a megállóban, nem tudom.
De elgondolkodtam - mintegy felismerésként hatott rám e pár sor. Hanyadjára olvasom? - ezt sem tudom megmondani.

"Az égbolt mindig tökéletes."

"Azért vagyunk itt, mert szeretünk együtt csinálni dolgokat."

Eszembe jutott egy pár nappal korábbi beszélgetés, amelyben szóba kerültek korábbi döntések is, melyek az utamat alakították. Döntések, melyeket mások hoztak meg, anélkül, hogy bevontak volna, mint egyenrangú felet.

És elöntött a bizonyosság, hogy - "bár mindig változunk, mégis tökéletesek vagyunk. Mint az égbolt."

Hogy a kor, a felettünk eltelő idő és a nyomában járó változások valójában csak látszólagos változások. Mert mindaz, amit felfedezünk egymásban, mindig, kezdetektől ott volt, ott van bennünk...

Hiszen tökéletes ott belül minden ember…

Tehát ha szeretlek, akkor Téged szeretlek – nem azt, amilyen most vagy – hisz ez csak egy szelete, egy pillanata a valóságnak. Mindegy, hogy hány éves vagy, mindegy, hogy öregnek, avagy fiatalnak látszol éppen, hogy férfinak, avagy nőnek…

Azt szeretem, aki odabenn vagy – azt, aki mindig is voltál és leszel.

Illúziók 87p.

" 8.

Wisconsin államban, Hammondban fejeztük be a napot, megrepültettünk egypár hétfői utast, aztán bementünk a városba enni, és most visszaindultunk a repülőgépekhez.
 - Don, teljesen igaz, hogy ez az élet lehet érdekes, vagy unalmas, aszerint, hogyan döntünk, milyenné akarjuk alakítani. De még a legszikrázóbban értelmes pillanataimban sem voltam képes soha rájönni, hogy elsősorban miért is vagyunk itt. Mondj már valamit erről!
Elballagtunk a vasbolt mellett (zárva volt), elhagytuk a mozit (az nyitva volt, a Butch Cassidy és a Sundance Kölyök ment), és válasz helyett a tag megállt  ajárdán, és visszafordult.
 - Van nálad pénz, ugye?
 - Dögivel. De miért?
 - Nézzük meg a filmet - mondta. - Veszel jegyet?
 - Nem tudom, Don. Menjünk inkább. Vissza akarok jutni a gépekhez. Nem szeretem sokáig magukra hagyni őket. - Mitől lett ennek hirtelen ilyen fontos egy film?
 - A gépekkel semmi gond. Gyerünk, nézzük meg a filmet.
 - Már elkezdődött.
 - Hát akkor lekéssük az elejét.
 Már vette is a jegyet. Bementem mögötte a sötétbe, és leültünk valahol hátul. Ahogy a derengésben kivettem, vagy ötvenen lehettek a teremben.
 Egy idő után teljesen megfeledkeztem róla, hogy minek is jöttünk be, elkapott a cselekmény, ezt a filmet mindig is klasszikus alkotásnak tartottam; most láttam harmadszor. Ha az ember jó filmet néz, az idő rendhagyóan múlik, nyúlik, önmagába vissza-visszatér, így történt most is. Egy kis ideig a technikai részleteket figyeltem... hogyan tervezték meg az egyes jeleneteket, hogyan tűnnek át egymásba, miért következik ez a rész most és nem később. Ilyen szemmel akartam nézni a filmet, de aztán megint elragadott a sztori, és belefeledkeztem.
 A film végén jártunk, Butchot és a Kölyköt éppen körülzárta az egész bolíviai hadsereg, amikor Shimoda megérintette a vállamat. Közelebb húzódtam hozzá, de közben le nem vettem a szemem a vászonról, akármit akar is mondani a tag, igazán várhatna vele addig, amig a film véget ér.
 - Richard?
 - Mi van?
 - Miért vagy itt?
 - Don, ez jó film. Pszt. - A vérrel borított Butch és a Kölyök éppen arról beszéltek, miért kell Ausztráliába menniük.
 - Miért jó? - kérdezte Shimoda.
 - Jó nézni, Don. Később elmagyarázom.
 - Kapcsolj ki belőle. Ébredj fel. Az egész csak illúzió.
 Idegesített.
 - Donald, már csak pár perc van hátra, utána beszélhetünk, amiről akarsz. De most hagyd, hogy nézzem a filmet, oké?
 Nyomatékos, drámai hangon suttogta:
 - Richard, miért vagy itt?
 - Miért, hát mert azt akartad, hogy bejöjjünk! - Visszafordultam a vászon felé, látni akartam a film végét.
 - Nem kellett volna bejönnöd, mondhattad volna azt, hogy kösz, nem.
- DE NEKEM TETESZIK A FILM... - Az előttünk ülő férfi hátrafordult, és egy pillanatra szúrósan rám meredt. - Tetszik a film, Don; baj?
 - Dehogy, semmi baj - mondta, és ettől kezdve meg sem mukkant a film végéig. Hallgatott még akkor is, amikor a használttraktor-telep mellett mentünk, kifelé tartottunk a sötétbe, a földekre, a repülőgépekhez. Eső lesz, nem is sokára, gondoltam.
 Eszembe jutott, milyen különösen viselkedett a tag a moziban.
 - Te mindent csak jó okkal teszel, Don?
 - Néha.
 - Mi volt ez a mozi-ügy? Miért akartad hirtelen mindenáron megnézni azt a filmet?
 - Kérdeztél tőlem valamit.
 - Igen. És tudsz rá válaszolni?
 - Ez volt a válaszom. Azért mentünk be a moziba, mert kérdeztél tőlem valamit. A mozi volt a válasz a kérdésedre.
 Tudtam, hogy mosolyog.
 - És mit kérdeztem tőled?
 Hosszú, kínos csend következett.
 - Azt mondtad, hogy még a legszikrázóbban értelmes pillanataidban sem voltál képes soha rájönni, hogy elsősorban miért is vagyunk itt. És arra kértél, hogy mondjak már valamit erről.
 Igen, mostmár eszembe jutott.
 - És a mozi volt a válaszod.
 - Igen.
 - Aha.
 - Nem érted - állapította meg.
 - Nem.
 - Jó volt a film - mondta -, de a világ legjobb filmje is csak illúzió, nem? A képek még csak nem is mozognak, csupán úgy tetszik. Egy sötétben kifeszített sík vásznon játszik a fény, és ettől látszólag mozognak a dolgok rajta.
 - Hát, igen - kezdtem érteni.
 - Az emberek, bárki, aki bárhol elmegy bármilyen filmet megnézni, miért teszi vajon, amikor csak illúzió az egész?
 - Hát, hogy szórakozzanak - feleltem.
 - Szórakozás. Igaz. Egy.
 - Tanulságos lehet.
 - Mindig tanulságos. Tanulás. Kettő.
 - Fantázia, szökés.
 - Az is szórakozás. Egy.
 - Technikai érdeklődés. Hogy lássák, hogyan is csinálják a filmet.
 - Tanulás. Kettő.
 - Szökés az unalom elől...
 - Szökés. Ez már volt.
 - Társaság. Hogy együtt legyenek a barátaikkal- mondtam.
 - Ez arra ok, hogy odamenjenek, de nem arra, hogy megnézzék a filmet. És különben is, szórakozás. Egy.
Akármivel is hozakodtam elő, a tag felemelt két ujja közül valamelyik vonatkozott rá; az emberek vagy azért néznek filmeket, hogy szórakozzanak, vagy hogy tanuljanak belőlük, vagy mindkét okból.
 - A film pedig olyan, akár egy létidő, igaz, Richard?
 - Igaz.
 - Akkor ugyan miért választ valaki magának gonosz létidőt, horrorfilmet?
 - Nem egyszerűen szórakozni mennek a horrorfilmekre; már akkor tudják, hogy horrort fognak látni, amikor elindulnak.
 - De miért?...
 - Te szereted a horrorfilmeket?
 - Nem én.
 - Láttál már valaha egyet is?
 - Nem.
 - De van egy csomó olyan ember, aki pénzt és időt nem kímélve bámulja a horrorfilmeket meg a szappanoperákat, amelyeket pedig mások eszméletlenül unalmasnak találnak...? - A befejezést rám hagyta.
 - Van.
 - A horrorkedvelőknek nem kell megnézniük a neked tetsző filmeket, neked meg nem kell horrort nézned. Ezt hívják úgy, hogy "szabadság".
  - De miért akarná bárki is, hogy halálra rémítgessék? Vagy hogy agyonunja magát?
  - Mert úgy vélik, hogy megérdemlik, mert ők is rémítgettek valaki mást, vagy szeretnek rémülten borzongani, vagy azt hiszik, hogy a film úgy jó, ha unalmas. Hinnéd-e, hogy egy csomó ember, általuk tökéletesen elfogadhatónak tartott okból örömmel hisz benne, hogy tehetetlenül fog sodródni a saját filmjében? Nem, te ezt nem vagy képes elhinni.
 - Nem, tényleg nem vagyok képes - mondtam.
 - Márpedig, amíg ezt meg nem érted, addig rejtély marad számodra, hogy miért vannak olyan szerencsétlen emberek. Azért szerencsétlenek, mert azt választották, hogy szerencsétlenek legyenek, és ez így is van rendjén, Richard!
- Hm.
 - Játékos kedvű, szórakozni vágyó teremtmények vagyunk mi, a világegyetem vidrái. Ugyanúgy nem halhatunk meg, ugyanolyan kevéssé sérülhetünk, akárcsak azok az illúziók a filmvásznon. De hihetjük, hogy sérültünk, mégpedig olyan rémisztő mértékben, ahogyan csak tetszik. Hihetjük, hogy áldozatok vagyunk,  hogy megölnek bennünket vagy hogy mi megölünk valakit, hogy kénye-kedve szerint hány-vet bennünket a jószerencse és a balvégzet.
 - Sok-sok létidőn át? - kérdeztem.
 - Hány filmet láttál, Richard?
 - Ó.
 - Vannak filmek, amelyekben ezen a bolygón élsz, és olyanok, amelyekben másokon; ami csak a térben és az időben történik, az mind-mind mozi, illúzió - mondta. - De egy-egy ideig rengeteget tanulhatunk ezekből az illúziókból, és remekül szórakozhatunk általuk, nem?
 - Meddig lehet elmenni ezzel a film-dologgal, Don?
 - Meddig akarsz elmenni? Ezt a filmet ma részben azért nézted meg, mert én így akartam. Rengetegen választanak azért egy-egy létidőt, mert szeretnek együtt csinálni dolgokat. A színészek, akiket ma ebben a filmben láttál, más filmekben is játszottak együtt - a mai előtt vagy utána, attól függ, melyik filmet láttad előbb, de más-más filmvásznon akár egyidejűleg is láthatod őket. Megvesszük a jegyet a filmekhez, megváltjuk hozzájuk a belépőt azáltal, hogy beleegyezünk: el fogjuk hinni, hogy a tér valóség és hogy az idő valóság... Egyik sem igaz, de aki ezt az árat nem hajlandó megfizetni, nem jelenhet meg ezen a bolygón, sem semmilyen más tér-idő rendszerben.
 - Léteznek olyan lények, akiknek egyáltalán nincs létidejük a tér-időben?
 - Léteznek olyan emberek, akik egyáltalán soha nem mennek moziba?
 - Értem. Ők más módon tanulnak?
 - Jól gondolkozol - mondta elismerően. - A tér-idő meglehetősen primitív iskola. De rengeteg ember szívesen marad az illúzióknál, még akkor is, ha unalmas, és nem siettetik, hogy fény gyúljon a fejükben.
 - Ki írja a filmeket, Don?
 - Nem furcsa, hogy mennyi mindent tudunk, csak magunkat kell kérdeznünk, ahelyett, hogy másoknak tennénk fel a kérdéseket? Ki írja a filmeket, Richard?
 - Mi magunk - feleltem.
 - És kik a színészek?
 - Mi.
 - Ki az operatőr, a világosító, a moziigazgató, a jegyszedő, a jegyügynök, és ki figyeli, hogy hogyan végzik a dolgukat? Ki az, aki amikor csak tetszik neki, akár a film közepén is kisétálhat, és annyiszor nézheti meg újra meg újra, ahányszor csak akarja?
 - Hadd tippeljek - mondtam. - Aki csak akarja?
 - Elegendő neked ennyi szabadság? - kérdezte.
 - És ezért ilyen népszerűek a filmek? Mert ösztönösen tudjuk, hogy a saját létideink párhuzamai?
 - Lehet, hogy igen...lehet, hogy nem. Nem sokat számít, vagy igen? Mi a vetítőgép?
 - A tudatunk - mondtam. - Nem. A képzelet. A képzeletünk, mondhatsz, amit akarsz.
 - Mi a film?
 - Megfogtál.
 - Bármi legyen is, a jóváhagyásunkkal kerül a képzeletünkbe?
 - Tlán így van, Don.
 - Végy a kezedbe egy filmtekercset - folytatta. -A film kész, kerek egész - ott van a szalagon a kezdete, a közepe, a vége, minden, ugyanazon pillanatban, a másodperc ugyanazon milliomodnyi részében. A film az általa rögzített idő fölött létezik, és ha sok filmet láttál már, nagy általánosságban tudni is fogod, mi fog történni, még mielőtt belépnél egy moziba: harcok és izgalmak, nyertesek és vesztesek, romantika és katasztrófa; tudod te jól, hogy ilyenek lesznek a filmben. De ahhoz, hogy magával ragadjon, hiszen akkor élvezed igazán, be kell fűzni a filmszalagot a vetítőgépbe, és át kell futtatni a lencse előtt percről percre... az illúzióknak tér és idő kell ahhoz, hogy tapasztalhasd őket..."

Miért is...?

Én Égetőnek köszönöm. :)

"...Miért is hajtunk??

A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik.
A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán.
A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.
- ..és egyébként mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.
- Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság,
lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk
egy kicsit - feleli a halász.
A piackutató itt közbevág:
- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról.
Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt
keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló vonóhálós flottára. -
- És azután? - kérdezi a halász.
- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül
a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját
halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Cotonouba,
Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is
fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne. -
- Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász.
- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja a piackutató.
- És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember. -Nyugdíjba
vonulhatna. Otthagyhatná a városi rohanó életformát, és egy távol eső faluba költözhetne. -
- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.
- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság
idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival zenélgetni kicsit...."


 Ja, diplomád van. Van...

;)

Elgondolkodtató. :)

Hála II.

Ma felkeltem 6-kor, és elszántam magam, hogy futok. Valami nem volt a helyén bennem - vagy lehet, hogy az elmúlt két nap össze-vissza kajálása, a karcsú alvás, vagy nem tudom mi miatt, de elég harmatos voltam...

Miközben az összeboruló lombok alatt futottam (lejtőn felfelé) próbáltam vizualizálni az energiaáramlást - fókuszálni a növények, a környezet szépségére és látni, ahogyan áramlik belém az energia.
Hát nem ment könnyen. :)

Aztán megpróbáltam számba venni, hogy mi mindenért lehetek jelen pillanatban hálás - hogy mozgok, hogy képes vagyok futni, hogy ilyen helyen futhatok, hogy ennyire szép - hogy képes vagyok megélni az érzéseimet, a szépséget, satöbbi...
Ez sem volt sokkal könnyebb. :D

Nem tudtam úgy érezni a hálát, mint máskor. A mozgásom széttörte a koncentrációt.
Ennek az lett az eredménye, hogy a táv kétharmadáig jutottam el egy szuszra - ott muszáj volt pihennem kicsit.
Persze minden agyban dől el, mégis ma mintha kevésbé tudtam volna kontrollálni az agyam. Szellemben is gyengébb voltam, nem csak testben.

A következő, meredekebb tizedét az útnak megtettem egyben, de majd bele döglöttem, és még csak ekkor értem az Edvi Illés végére, a Magas út lábához..
Öt perc kellett, mire rendeztem a légzésem, és nekiindultam a Magas útnak - ezt most csak három, vagy négy szakaszban sikerült megmászni.

Azon járt az agyam, ami elhangzott Levi oktatásán, meg KZ tréningjén.
Hogy nem az az überkirály, aki végig egy gázzal tolja az egész életében - azon múlik győzelem, vagy vereség, hogy miután gödörbe kerültél, van-e benned elég kurázsi, hogy újra odatedd magad, újra beleadj mindent...

"Mert a győztesek ott kezdik el, ahol a vesztesek abbahagyják."

Húzós hetek állnak előttem.
Amit lehetett, elhibáztam. Most össze kell kapnom magam, áthidalni a jelen  szakadékait, és minden erőmmel építeni a jövő hídját...
A következő három hétben kitartónak kell lennem. Nem engedhetem meg, hogy bárki, vagy bármi ellopja az energiám, a lendületem.
Annyiszor mondták - most meg kell valósítanom, hogy "csak csináld!" - Just do it!
Gondolkodás, megingás, meghátrálás és a legkisebb bizonytalanság nélkül.
A tét - mint mindig - most is Élet, vagy Halál.
A döntést már meghoztam - eleget voltam néző a kordonok mögött és eleget maradtam a porban legyőzöttként is.

Ideje, hogy elégedett és büszke lehessek magamra! :)
És az is leszek! :) ;)


Ennyi.


M.I.

Hála

Ma számomra teljesen idegen gondolattal kerültem szembe tréningen.

Azt hallottam tanult, sokat tapasztalt emberektől, hogy társadalmunk jelentős része nem tud mit kezdeni az érzések jórészével.
Példának okáért sokaknak - állították - kezelhetetlen, feldolgozhatatlan fogalom a hála.

Számomra az elképzelhetetlen, hogy valaki ne ismerné ezt az érzést...
Hogy ne tudná, mit értenek e szó alatt...

Le lehet élni úgy egy életet, hogy nem éljük meg a szépségeket az életben...?
Hogy csak átrohanunk minden felett, csak behabzsoljuk, ami elénk kerül, és kész - megyünk tovább...?

Felfoghatatlan...

Állítólag sokan így vannak - és azt hiszik, élnek...


Nem értem, hogyan lehetséges ez.

Tanulj, tinó! - avagy Isten nem ver bottal...

Fejlett az empatikus készségem.
Értettem én már kiskoromban is, mikor anyám, vagy nagyanyám - milyen érdekes, hogy a család férfiága meglehetősen szegényes... - szóval mikor anyám, vagy nagyanyám égre emelt szemmel sóhajtott csínytevéseink, botlásaink felett - "Ó Te istenátka..." - értettem én, hogy nem gondolják komolyan...

Hogy ez csak amolyan szólás-mondás, szülői szófordulat...

Az utóbbi időben azonban - mióta próbálom objektíven szemlélni a mögöttem álló utat, és annak eredményeit - kezdek enyhe paranoiával arra gyanakodni, hogy mégiscsak lehetett valami alapja e sóhajoknak...

"Isten nem ver bottal" - tartja a régi intelem, és hajlok rá, hogy elfogadjam bölcsességnak...

Sokkal kifinomultabb, s igazságosságában sokkal kegyetlenebb Ő annál, mintsem megúszhatnám pár száz botütéssel, mint hajdani uralkodók balsorsú talpnyalói...

Pedig...

Vigyázzak, mit kívánok... :/

Néha - azokon a napokon, mikor visszanézve az Idő kerekének visszaforgatásáért elmorzsolok pár bátortalan könnycseppet - néha olyan szívesen visszamennék az időben, hogy a kellő pillanatban egy jólsikerült suhintással képentöröljem hajdani önmagam, és visszasegítsem a helyes útra őt - őt, akire visszanézve már-már belőlem is felszakad a sóhaj:

"Ó, Te istenátka...!"



Kedvelem a kihívásokat.

Bizonyára.

Minden bizonnyal így kell lennie - különben mért hoznám magam lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe...?!
Mért emelném azt a bizonyos mércét egyre veszettebb magasságokba, végletekig fokozva a feszültséget, a hajtást, feszítve minden húrt, kijátszva a végső kártyák után a svindler pótlapjait is...?!

Túlélő vagyok. Igazi pionír!

Egy jóérzésű átlagember már bizton mélybe vetette volna magát - vagy szimplán és prózaian éhen döglik...

De én...?

Én még itt vagyok.

"Nem küzdeni mindig, minden áron,
De soha nem hátrálni meg."

Ez lett jelmondatommá - e filozófiával születtem talán - nem tudom.

Végtelen bölcsességében az Úr keresztet tett vállaimra - s e keresztre méltó kihívásként engem magamat feszített, hogy utamon minden léptem emlékezzen a súlyra, a teherre, melyet létezésem e világnak jelent.

Lépdelek Uram, s panasszavakra néma az ajkam - csendes fohászom száll csak az ég alatt:

"Ó, Te istenátka...!"

Minden történetnek van alapja... Avagy, mire vagy képes...?

Minél több történetet látok/olvasok az USA-ból, annál jobban érlelődik bennem a gyanú, hogy az "Új Világ" valójában egy kísérlet csupán - egy kísérleti diliház - egy véghetetlennek tetsző játszótér, mesterségesen felépített "társadalom", amelyben tesztelni lehet az emberi psziché tűréshatárait, hogy mit lehet kihozni egy kellően kondícionált emberi elméből - vagy éppen a kellően manipulált tömegekből...

Napjainkban a félelemkeltés hatékonyabb lehetőségeit (terrortól való félelem), a totális irányítás megszerzésének formáit, és annak stabilitását (kiképzések) tesztelik talán... (09.11.)

Talán az USA világuralmi pozíciója sem több, mint ügyesen tervezett évtizedekig épített díszlet - és az irányítás valójában egész máshol összpontosul.

Miért jó a "tetszik"-gomb...

Mert nem lehet kibírni, hogy ne mondjam ki valahogy: ez oltári naaagy...! :D:D:D:D:D


"alig észrevehető kaján vigyorral áll előttem, hogy "anya, a szex fájdalmas?" mondom neki, "nem fiam, hát már ezerszer átbeszéltük, hogy az egy kellemes dolog, ezért csinálják a felnőttek"."akkor miért kiabáltál egész éjjel?"
és röhög. aztán megpaskolja a vállam, "remélem, védekeztetek", és elvonul történelmet tanulni. soha nem fogom tudni feldolgozni ezt a traumát."  (by: nefi)

Szükségszerű?

Mindenhonnan ilyenekről hallok:

"ndl azt mondja, időhiány, én meg azt, hogy ez a minek etetni a halat, ha már úgyis bekapta a horgot című műsor kezdete, amiben már akár három nap elteltével sem vagyok hajlandó vállalni a hal szerepét.

azon gondolkoztam, melyik az a nő, aki elviseli, esetleg észre sem veszi a beetetés után következő hirtelen pálfordulást, hogy azt mondja, eleget skandáltam neked, hogy szeretlek, már úgyis tudod, ülj le ide, maradj csendben és várj, míg visszajövök. arra jutottam, hogy ez az a nő, akinek vagy meggyőződése, hogy nem kell másnak, vagy valóban nem kell másnak. ezt az önbizalomhiányos, félrevezetett, legjobb esetben csak gyáva nőt veszik el előszeretettel, és hívják a későbbiekben a lusta férfiak köznyelven jó feleségnek. én viszont inkább megszököm, mintsem megdögöljek.
szakításunk pozitív hatásait egyébként már a napokban is éreztem, például azt a megkönnyebbülést, amikor a facebookon úgy pattant fel az esküvői fotója az üzenőfalon, és nézett velem farkasszemet a neje, hogy ő épp nem mögöttem feküdt az ágyban. utólag már tisztában vagyok azzal, hogy alkalmatlan vagyok szeretőnek. de ezt a fogyatékosságomat könnyedén feldolgozom." (by: nefi)

Vajon valóban csak így működhetünk...?

Ha visszagondolok a hoszíbbakra...
Sajnos azt kell mondanom, hogy ez valósult meg, amikor nem volt mögötte igazi, komoly érzelem.
De amikor volt...?
Akkor is ilyennek tűnt...?

Amikor hullára dolgoztam magam a közös jövőnkért...?
Amikor elaludtam az ágyban, ahelyett, hogy vele lettem volna...?

Miközben a közös életünk lebegett a szemem előtt...?

Ennyire nem vagyunk képesek megérteni egymást...?

Szabad..? :)

"Szabad egy táncra, Hölgyem...?"


Szeretem, hogy öltöznek, ahogy mozognak, ahogy léteznek... ;)

És szeretek velük ringatózni a zene hullámain... :D

"...Ezek ők -
Azok az átkozott nők..."

:P:P

Évszakaim

Szeretem ezt a filmet.



Kicsit én is kíváncsi vagyok a végére.

Hogy végül mit sikerül kihozni belőle.

Szerelmeimnek

Kapcsolódva az előző bejegyzéshez, azt hiszem, én az a bizonyos "érintés-centrikus" típus vagyok.

Szeretek ajándékozni is, szeretek időt ajándékozni - és értékelem az együtt töltött pillanatokat is.

Mégis...

Ha visszaemlékszem, a legjobban a közös alvásokat szerettem. :) Összebújva...
Vagy kézenfogva sétálni az utcán... Egymásnak dőlve üldögélni a fűben...

Sosem gondoltam még erre így... :)

Szeretet-nyelv

"Az emberek egymás iránti szeretetüket, megbecsülésüket különböző módon, kommunikációs csatornákon keresztül fejezik ki.

Gyakran a másik fél nem érzékeny, nem vevő arra a szeretet kifejeződésre, szeretet-nyelvre.
Emellett mindenkinek van egy ún. szeretet-tankja, melyet a szeretteitől érkező szeretettel tud feltölteni.
Egy teli tank jókedvet és kiegyensúlyozottságot eredményez, míg az ürülőben levő vagy üres tank lehangoltságot és depressziót hozhat.

Az emberek ötféle módon képesek a szeretetüket kifejezni, illetve csak azt a szeretet-nyelvet értik meg, melyet a neveltetésük során, közvetlen környezete és hajlama hatására leginkább megtanultak.
Az emberek a saját szeretet-nyelvükön szeretnék megértetni velünk, hogy szeretnek.


1. Elismerő szavak:

Akik ezen a csatornán tudják elsősorban feltölteni szeretet-tankjukat, azok mennybe szállnak a dicsérő, bátorító, kedves szavaktól és az elismerő kijelentésektől, amelyek természetesen őszinték és van alapjuk.

2. Minőségi idő:

Ezen a nyelven értő ember az igényli, hogy bizonyos időközönként osztatlan figyelmet szenteljen rá a szerette. Csak rá figyeljen, vele foglalkozzon, együtt legyenek bármilyen közös tevékenységet végezve. Lehet ez napi félóra, akár a hétből egy egész nap.

3. Ajándékozás:

Talán ez az egyik legkönnyebben kivitelezhető és elsajátítható csatorna, hiszen az erre érzékeny ember szinte  mindenféle ajándéknak örül, csak szeretettel kell adnunk az ajándékunkat. Készíthetjük, vásárolhatjuk, a lényeg az, hogy az ajándékozott érezze és tudja, hogy rágondolunk közben.

4. Szívességek:

Aki a szívességből tett szolgálat nyelvén töltekezik, örömmel veszi, ha a szerette segít neki valamilyen formában.
Csak szabadon adhatjuk és fogadhatjuk egymás szolgálatait.

5. Testi érintés:

A simogatás, ölelés, s maga a testi érintés a szeretet kifejeződésének egyik legalapvetőbb formája. Azonban vannak olyan emberek, akik sokkal érzékenyebbek az érintésre és jobban igénylik bárki másnál. A szeretet tankjukat testi kapcsolattal, ami a simogatástól a szexuális érintésig terjed, tudják feltölteni, illetve tölthetjük fel.


Most már csak azt kell megtudnunk, hogy szeretteinknek mi a saját szeretet-nyelvük, hogy azon számukra érthetően kifejezhessük a szeretetünket. Hogyan állapíthatjuk meg, mi az elsődleges szeretet-nyelvünk?
Először is gondoljuk végig az összes kapcsolatunkat: mi esett és esik jól nekünk, mivel bántottak és bántanak meg bennünket, illetve mi mivel akarunk és szeretnénk örömöt szerezni szeretteinknek.

Ez utóbbi azért is lényeges, mert mindenki azon a szeretet-nyelven szeretne a másikhoz beszélni, melyet ő maga is a legjobban ért. Vannak olyan szerencsés emberek, akik több szeretet-nyelvet azonos szinten értenek és tudják is alkalmazni őket.

Te tudod, hogy a számodra fontos embereknek mi a szeretet-nyelve?

És neked?"




Ismét csak köszönni tudom - Thx, KZs

Embernek született

"Ha nem lennék hiú, vagy nem lennének olyan narcisztikus elképzeléseim,
hogy én mindent jól csinálok és azonnal, akkor nem csalódnék.
Ha nem képzelném mindenhatónak magam, akkor nem törne össze teljesen egy-egy felismerés, hogy valami nem megy.
Szóval jobb lenne, ha embernek gondolnám magam,
annak minden gyengeségével együtt.
Hiszen ami emberi, az nagyon szép - az ellen nem kellene lázadozni." 





Thx, KZs

Kudarc - OK

"Az egyik legnagyobb kihívás bárkinek az életében,
hogy megtanulja, hogyan értelmezze a 'kudarcot'.
Hogyan foglalkozzunk az élet 'vereségeivel',
és mit tartsunk olyan oknak, amely a sorsunkat alakítja.
Emlékeznünk kell arra, hogy csaknem bármi másnál jobban alakítja az életünket az, hogy hogyan kezeljük a csapásokat és a kihívásokat."

(By: KZs)






Nem tudtam, de tartom hozzá magam:

"Legnagyobb gyengeségünk a feladás. A siker legbiztosabb módja, ha még egyszer megpróbáljuk."
(Thomas A. Edison)




Mert amíg nem tettem meg mindent, addig nem hiszem el, hogy nem vagyok rá képes...

Elmúlunk

Régen találkoztam a családommal.

Két ember jelenti számomra a vér szerinti családot - anyám, és nagybátyám.

Ma megkísértett az érzés - vajon más most, hogy tudom, valahol a távolban ott vannak - s más lesz, mikor már a lehetősége sem lesz meg, hogy megöleljem őket...?

Persze még élhetnek nyugodtan akár 20 évet is - de... Sosincs garancia arra sem, hogy akár a következő napon még itt leszünk...

Most csak vonatra, buszra szállok, és elmegyek, megölelem őket, ha akarom.

Később max. egy darab kő elé ülhetek le - a karjaim éppoly üresek lesznek, mint most...




"...Most múlik pontosan - 
Engedem, hadd menjen..."

Akarat, avagy: hogy legyőzzem önmagam

Gyenge vagyok.

Nem elég erős bennem az akarat.

Makacs vagyok, nem adom fel, de nem vagyok elég szívós...

Talán ezért kezdtem el futni.

Mert bár utálom, és csak szembesít a gyengeségeimmel, egy új frontot jelent, hogy szembeszálljak velük, hogy edződjem és erősebb legyek náluk - hogy legyőzzem önmagam.

2011.06.09.

Oda-vissza 9,4 km.
A Beregszász, az Eper és az Edvi Illés enyhe emelkedő. Próbára teszi a tüdőd, a kitartásod.
A Magas út nevét viszont elkúrták, az tuti.
Kiba.. Meredek Út - ez lenne helyesebben a megnevezése.
Mintha az Erzsébet-hídtól futnál fel a Szabadság-szobor lábához - vagy rosszabb...

Ugyanolyan miliáner-környék, mint az Edvi Illés - és a vége Csillebérc...
Most már ezt is tudom.
Ahogy azt is, hogy lejtőn lefelé az ember tényleg pihenhet, mert az oxigénfelhasználás visszaesik a séta szintjére. Gyakorlatilag kifújhatod magad lejtőn lefelé.

Mire viszont eljutsz odáig, hogy megfordulj és lefelé fuss...

Nos tudom, hogy miért miliánerek vesznek kecókat erre...

Mert ők úgyis csak kocsival járnak - épeszű ember erre nem költözik, ha nincs gépesítve...
Szerintem vagy 40 fokos lejtő tutira van - és baszott hosszú - fölfelé...

Nem bírtam rendesen ma sem. Rájöttem, hogy ha nem kapom el a megfelelő ritmust - ha nem sikerül kellően kikapcsolni közben, akkor rohamosan fáradok.
Frankón kell a zene, hogy segítsen lecsapni a biztit a fejemben, és ne érezzek, ne gondolkozzak.

Elfáradtam.

Holnap a munkában szeretnék elfáradni, és szeretném ezt a jóllakott elégedettséget érezni - amit akkor érzel, ha tudod, hogy Te megtetted a magadét...

Utak, napok, életek

"Semmi sem szabadítja fel az embert és inspirálja jobban természetes ösztöneit, mint az utazás és ha mindenféle emberrel kapcsolatba kerül."

Ezt Mark Twain mondta.

Talán nekem is ezt kellene szem előtt tartanom... Talán ezért kellene csinálnom... :) Összekötni a kellemest a hasznossal - dolgozni, és közben tudatosan a megismerésre koncentrálni...



Keresni.

Valakit, vagy önmagamat - ez talán egyre megy.
Nem gondolkodni - ezt mondták. "Just do it!"



Néha - ahogy már mondtam, valahogy zökken egyet velem a világ. Kizökkenek a normális körforgásból, és képtelen vagyok a hétköznapok szerint viselkedni - azt csinálni, amit máskor...

Úgy érzem magam, mint egy űrben sodródó hajóroncs...

Tehetelen, elhagyatott, elfeledett...


Így védekezik az agyunk, a döntések örökös terhe ellen...?

.
.
.

Megyek... Futok kicsit. Kikapcsolom kicsit a rendszert.

Elismerés

Bárhol, bármely időben, bármilyen helyzetben...

Ezért...?

Lehetnék bárhol.
Élhetnék bármilyen helyzetben, bármilyen életet.

Mégis ugyanazokkal a feladatokkal kerülnék szembe.

Amelyekkel most.

Látom.

És...?

A döntéseket én hozom.

Ez vagyok én.

Ezek az én döntéseim.

Ez az én utam.

Az enyém.

HatárOK

Vajon hol a határ...?

Vajon mi az, ami megmozdít...?

Mi kell ahhoz, hogy erőm legyen küzdeni...?

Hogy akarjak küzdeni...?

Mi veszett el - mért ment a múltban, és miért nem megy a jelenben...?

Ennyire az ember motivált...?
Valóban csak Ő lenne fontos számomra az életben...?
Nincs semmi más Rajta kívül, ami megmozgat...?
Miért nem érzem folyamatosan a motivációt...? Se a kocsi, se az utazás, se a bulik...

Miért vagyok elégedett...?

Mert tudom, hogy mi fontos valójában...?
Mert tudom, hogy mi számít igazán...?

Mert igazam van...?

Dönt-és-képtelenség...?

Vajon miért vagyunk képtelenek meghozni a döntéseinket...? Illetve miért vagyunk képtelenek aktívan döntést hozni...? (Passzív döntés a "nam-döntés", a halogatás, stb.)

Annyiszor elhitetjük magunkkal, hogy döntöttünk - aztán újra és újra szembesülnünk kell a ténnyel, hogy ugyan dehogyis hoztunk döntést...!

Hhm...

:)

Ha jobban meggondolom, éppen ez a munkám...

Ott vagyok az emberek mellett, amikor szükségük van rám... Amikor dönteniük kell a jövőjükről.

Én mindig egyedül vagyok, mikor döntési helyzetekbe kerülök.
Sok - rengeteg helyzetben ezért elszúrom a döntést - mert egyedül vagyok, nincsen, aki segítene, aki azt a kis pluszt a mérleg jó serpenyőjébe tenné...


Az a munkám, hogy másokat ne hagyjak egyedül, amikor dönteniük kell. Hogy segítsek meghozni döntéseket, amiket általában nem olyan könnyű meghoznunk, amikor meg kell hoznunk őket...

Hány ilyen volt már az életemben...?! Hányszor vetett vissza az utamon, hogy elbénáztam egy-egy döntést..?!
Egyszerű, apró dolgokat - elmenni, vagy sem egy találkozóra - elmondani, vagy sem valamit - elkezdeni, vagy sem valamit - most, vagy később tenni meg valamit...

Nem volt mellettem senki, aki választ adott volna - aki megerősített volna, mikor meginogtam.

Az én dolgom, hogy az ügyfeleimnek legyen valaki, aki megerősíti őket a döntéseikben.

Azt hiszem értem már, mit is jelent, hogy ehhez bizalom kell...

Holtomiglan...

Óriási film.

Fontos üzenetet közvetít számomra ebben a korcsosuló, mind gyengébb világban...

Hogy a "jóban, rosszban..." - az "örökké"...

Hogy ezek még mindig értékek, mindegy, mit gondol a világ, mindegy, mit hisznek mások.
Mindegy, hogy ha mások nem is hiszik el...

Mert ez rólam szól.
És Róla.

Neki mondom - nem másnak.
Akkor is, ha ezt Ő maga sem tudja felfogni, megérteni...
Elhinni...

Mert a valóságot én teremtem...

És ha úgy döntesz, hogy velem élsz, az én valóságom a Tiéddé is válik.



Kemény film.

Képes vagy-e hinni...?! Akár, ha Ő maga cáfolja is a hitedet...?!

Képes vagy-e valóban a "rosszban" is kitartani mellette...?

Feláldozni bármit - vagy bárkit Őérte...?


Szerelem.

Ez a szó számomra a mindenség szinonimája.
Ha fellobban - egy új világ születik... S egy régi véget ér.
Minden lélegzetvételemben Ő izzik fel - minden pillantásomban az Ő árnya suhan...
Minden pillanatom Rá vár...
Minden álmomban Ő ébred újra...
Ha egyszer rámtalál, ha rátalál a szívem...

Nem számít, hogy mérföldek százai, ezrei választanak el... Nem számít, hogy Ő nem is érti talán...
Nem számít, hogy él, vagy én élek-e...
Nem számít az idő...
Nem számít semmi - semmi sem.

Mert a valóságom Te lettél, a Jövőm Te vagy, az Álmaimat Te formálod - mert Te én vagyok, s én Te...

Az én valóságomban...



Egy ketrec, amely engem bezár, Téged szabaddá tesz.
Egy ketrec, melytől félnivalód sohasem lesz.
Egy ketrec - számomra otthon...
Hogy belépsz-e - Neked kell döntened...

Hír-érték, avagy ki-mit-tud?

Szíves figyelmébe ajánlom mindenkinek.

Elnézve az utcák emberét - kifejezetten keresem azokat, akiknek "üres a keze".

Mert egy ideje úgy tűnik, mi vagyunk kevesebben...

Persze vigasztalom magam, dacos tiniszöveggel - "több hely marad nekem" -, mégis rosszul esik látni, mennyire könnyen manipulálhatóak a ma fiataljai...

Nem - nem arról beszélek, hogy tudatmódosítókkal élnek. Néha mind érezzük úgy, hogy nehezünkre esik szembenéznünk a valósággal, az örökös kihívással, ami elé az élet, a tudatunk állít. Mindannyian ittunk már alkoholt - sokan szívtunk már füvet, és jónéhányan próbáltunk komolyabb anyagokat is, hogy átmenetileg eltereljük a figyelmünket a kihívásainkról.

És mégis - a legtöbben nikotinisták közülünk. Egy olyan szenvedély rabláncait vesszük fel, amely kezdetben kifejezetten kellemetlen, erőszak önmagunkon, később veszélyes függőségig komolyodik, bizonyítottan idézve elő tucatnyi halálos betegséget - lerövidítve az egyetlen birtokunkban lévő értéket, amit senki, sohasem lesz képes pótolni - az IDŐT.

Persze, mikor szar az élet, mikor kilátástalanok vagyunk, dühösen vágjuk bárki szemébe, hogy "leszarom!"

Ilyenkor ez így igaz. Hiszen ki akar szenvedni...?

De mi van akkor, mikor az egyetlen, az Igazi Szerelmünk karjaiban fekszünk...? Akkor is menni vágyunk...?
Mi van akkor, mikor miénk a világ?! Mikor évek, vagy akár évtizedek karrierépítő, lemondásokkal teli fáradtságos munkája nyomán a csúcsra érünk...? Mondjuk világhírűvé, vagy dús gazdaggá, elismertté, közkedveltté, hatalmassá válunk...?

Akkor is menni vágyunk...?

Sajnos a szenvedély és a nyomában járó betegség nem válogat...
Nem mondja, hogy "Hagyd! Csak a rossz pillanatokból lopok el..."
Nem fog különbséget tenni a saját kiábrándult elkeseredett, önpusztítást vágyó könnyeink - és a szerelmesünk, gyermekeink szívszakasztó búcsúkönnyei között...

Nem.

S vajon az iskolás, a gimista fiataljaink kilátástalanságba születnek-e, ami indokolná, hogy "menni vágynak"...?
Vagy csupán ostoba mód hagyják (ők és a szüleik) befolyásolni magukat...?!
Reklám-milliárdok, és mások ostobasága által...



Állok a buszmegállóban, és nézem őket. Megyek a körúton, nézem, ahogy megállnak a zebránál...
Ahogy füstölnek.
És látom a nagybátyám, akit elsorvasztott a kór...
Hallom az anyám hangját, akivel üvöltve felesel egy suhanc kölyök, hogy ő nem megy le neki cigiért többet...

Nézem őket, és látom, mivé alázza őket a szenvedély...
Olyan biztosan, ahogy a vérem elfolyik, ha elvágom a torkom... Lassan... Mégis halálbiztosan.

Nézem, ahogy nevetnek önfeledten, és látom a negyvenéves, sovány, csontig aszott nagybátyámat, ahogy a tüdejét kiköpi köhögés közben...

És eszembe jut az összes ismerős hang - mind elmondta már, bizalmasan, büszkén, hogy "én abba hagytam"...
Ahogy mind - "csak ritkán", csak "egyet-egyet", csak "ha ideges vagyok", csak "ha iszom"....

Pedig még nincs mögöttetek a következő 20 év...

Mi lesz akkor...?!

Mit mondhatnék annak a családnak, ahol nagy a boldogság, mert megszületett az első baba - el is jött már ez első születésnap, de még egy fillért sem tettek félre a kicsi jövőjére... Ketten ugyan havi 25-öt szívnak el...

Ők is csak heti 1-2 dobozzal kezdték...


Érdekes film.
Eszembe sem jutott, hogy itt is lehet "játszani az adalékokkal"...

Eszembe sem jutott, hogy néhány fejes anyagi érdekeltségének milliók életét hajlandó alárendelni...

Eszembe sem jutott belegondolni, hogy alakulhat úgy az életem, hogy visszasírom még az elveszett IDŐT...

Más-világok

Elgondolkodtatott ez a film.

Ahogy ülök itt, a végefőcím pereg. Itt ülök a szobámban, az ágyam szélén - a lámpám fényköre által szabott világomban...

Mind külön világot teremtünk magunknak.

Én ebben hiszek.

Ám, ha az agyunk - a tudatunk teremti a valóságunkat, éppen ez a hit zár örök magányba engem...

Vagy - teremthetek magamnak ideális társat, nagy Őt, világ körüli hajóutat, a trópusok beutazásától a piramisokig, vagy a mátrixból való ébredésig bármit...

Végtelen Történet. Szörszörény, a Tarka Halál. Az oroszlán, aki magával hordja a sivatagot. Lénye az elviselhetetlen forróság, mely tízezer kilométeres körzetben mindent hamuvá éget, bármerre menjen is...

Mint mi emberek, magunkkal hordjuk lámpásaink fénykörét az éjszakában - a sötétség falai mindenütt ott vannak, túl ezen a fénykörön...
Bármerre menjünk is...

Valóságunk addig terjed, míg tudatunk fényköre világlik...?



:)

Vajon előző életemben hány év kellett, míg diliházba csuktak...?

Fehér köpenyben haltam meg, rácsok között...?

Vajon, ha az elme felébredni vágyik, arra mondja a többség, hogy "megőrült"...?

El lehet viselni az életet ép ésszel akkor is, ha nem vagyunk hajlandóak csendben végigálmodni...?

Vajon a pszichológiai instabilitást okozhatja a stressz? Persze, hogy okozhatja. Hányan kattantak meg a stressztől...?!

A bizonytalanság és az elszigeteltség érzése jelenthet elegendő mértékű stresszt egy ember számára...? Megfelelő idő alatt képesek megbontani egy szilárd személyiség falait...?
Vajon, ha valaki naplót ír, nem önmagával beszélget-e tulajdonképpen...?
Nem a hangokkal vitatkozik a fejében...? Nem a képzeletbeli barátjának ír...?

Nem kéne eszerint becsukni minden naplóírót szerte az egész világon...?

Nem - nem definiálható ekképp az őrület.

"A zsenit az őrülttől olykor csak egy hajszál választja el."

Vagy őrült, vagy nagy gondolkodó vagyok... :D :D :D

Vajon hogy ítél majd az utókor...?
Vajon ha egyszer ellenünk fordul bármely intelligencia (idegen, vagy mesterséges) és úgy dönt, vesznünk kell, a legyőzésünkhöz felhasználják majd a kyber-térben fellelhető valamennyi információt?
A gondolataim lenyomatai elősegítik, vagy épp megnehezítik majd a dolgukat? Megerősítik, vagy épp elbizonytalanítják majd a döntést...?



Néha olyan napom van, mikor teljesen alkalmatlan vagyok a munkára. Valahogy a hangulatom olyan. Egyszerűen képtelen vagyok a valóságommal foglalkozni. Menekülök. Idegen világokba, történetekbe.

Ez a blog is ilyen menekülés. Májusban, mikor a legnagyobb teljesítményt kellett volna nyújtsam, a legtöbb bejegyzésem született...
Lassan összehozhatom a saját pszichiátriai kórképemet... Vagy legalábbis a jellemzést... ;)

Normális, ha egy elme önnön normális voltáról elmélkedik...?

Végülis jobb, mintha vámpírnak hinném magam, és vért innék - nem...? :) :P

(Amúgy megfordult a fejemben régen-  de felfordult tőle a gyomrom... )

Tamás azt mondta, engedjem meg magamnak, hogy a tudatom megteremtse mindazt, amire vágyom. Olyan módon, annyi energiaráfordítással, amennyivel akarom. Ne erőltessem.
Azt észrevettem, hogy az önkéntelen, ösztönös, alig-megformált gondolataimra gyanúsan "sokszor" reagál az univerzum.
Ma indultam volna elemezni, és épp egy film izgalmas közepénél tartottam. Épp megerőltettem magam, hogy elkezdek öltözni, mielőtt elkések, és azon járt a fejem, hogy ha végzek, be kell fejeznem a filmet, mert most sem szívesen hagyom félbe - tudni akarom a történet végét.
És akkor hívott az ügyfél, hogy tegyük jövőhétre...

Nem az első eset.

Talán rendszert kéne csinálni a dokumentálásból - a tetten ért szinkronicitás dokumentálásából.
És gyakorlati tapasztalatokkal igazolni azt, amiről legtöbbet könyvekben olvastam eddig.

Ez lesz az első ilyen bejegyzés.

Köszönöm Nektek :)

Ma újabb országokkal bővült az olvasótábor. :) Mától képviselteti magát Ciprus, és Lettország. Isten hozott benneteket nálam! Örülnék, ha akár a megjegyzések közt elküldenétek a saját blogjaitok címét. Érdekel, miként gondolkodtok Ti. :)

A munka lehetőség

"Sírva vigad a magyar." - mondja a közkeletű szólásmondás.

Hát én inkább azt mondanám, hogy siránkozik, vinnyog ha kell, ha nem...

Mindenki - de tényleg mindenki, akivel csak találkozom, ha felteszem neki a kérdést az ország helyzetéről, azt mondja, szarban a haza.
Mert nincs munka - az állam nem tesz semmit a devizahitelesekért, meg a szegény rendvédelmisek, meg mentősök, meg a rengeteg hajléktalan, és az oktatás és az egészségügy...

Épp most olvastam.

Mindezzel csak két bajom van:

Egy: az "állam" emberekből áll. Belőlünk. Olyanokból, mint mi.
Persze - akik odakerülnek lopnak. Mind, aki megteheti. De nem itt van a baj... Ha 10 millióból csak 357-en lopnának, nos, akkor aranyéletünk lenne.

Csakhogy lop itt mindenki. Ellopjuk egymástól - terhes anyáktól, éhező nincstelenektől, iskolásoktól és nyomorultaktól, fogyatékosoktól és naiv hiszékenyektől, alulképzettektől, és megfáradt szerencsétlenektől.

Amikor döntünk, hogy a polcainkra kikerülő portékánk - mindegy, hogy szolgáltatunk, vagy terméket állítunk elő, értékesítünk, vagy magánórát adunk, haszonbérlünk, vagy hitelezünk...
Egymást segítjük ki a munkánkkal - és egymás szájától vesszük el a falatot, amikor az árainkban csak a saját hasznunk dollárjeleit számolgatjuk...

Gondolok itt a kereskedőkre, vagy a piaci árusokra, az üzletláncok vezetőire és az epret, cseresznyét kocsiplatóról (899-ért) áruló bárkikre...

Ha mi magunk elfelejtjük a reális ár/érték arányt használni a munkánk árazásánál, ha ezen felül még arra is játszunk, hogyan adhatjuk a legkevesebbet a legtöbb pénzért a másiknak - miért várjuk, hogy a vezetőink ne ugyanígy játsszák a játékaikat...?

És persze viszont.

A kérdés az, hogy érdemes-e vitatkoznunk azon, ki változtasson először, vagy elkezdjük mi az "okosabb jogán" - és változtatunk a világon, ha nem tetszik amit látunk...

Kettő: munka annyi van ebben az országban, mint a szemét. Az idézett cikkből is csak ez derül ki.
Rengeteg teendőnk van. Csak nem biztos, hogy a fogyasztói társadalmi képnek megfelelő értékmérők szerint kellene megálmodnunk a vágyainkat, hanem inkább egymásért, összefogva dolgozni - megtanulni (újra megtanulni), mi az a megosztás, mi a szeretet.

Tenni valamit azért, mert helyes és mert jó - s nem a fizetség alapján ítélni meg a hasznosságát.



Szerintem.

Elkelt...

:) Hihetetlen.

Hogy a világ bizony nem vár ránk...
Amit ma nem teszel meg, megteszi más, amit ma nem ragadsz meg, felkapja azt más...

Aztán csak lesel, csak nézel ki a fejedből szelíd irigységgel, és reméled, hogy nem az utolsó lehetőséged engedted el...

Kicsit nem nézünk oda, és lám - már el is vitték...!

Vajon mi voltunk lassúak...? Mi gondolkodtunk túl sokáig...?

Mi nem mertük eléggé emelni a tétet...?

Remélem - szívből kívánom, hogy nagyon, nagyon-nagyon boldog légy azzal a szerencsés flótással - aki nyilván még nem is tudja mennyire szerencsés...! :) :D:D:D

Bódi Zsanett Ildikó

A boldogság forrásai :)

Bár - azért még érdemes háztűznézőbe menni - néhány év múlva is... ;) :)

Ha minden pecsét felszakad...

"...Ha bűnöktől roskadó
Ágyadba fekszel
Ha gyúlékony tervekkel
Ébredsz fel reggel

Magadtól minden forró
Gondolatot űzz el
És ha jót akarsz magadnak
Hát ne játssz a tűzzel..."

 Ma ismét vettem egy Illúziókat.

Ma elfogadtam, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok...

Ismét.



"...Testem-lelkem befejezetlen,
De sorsomra mégis kész vagyok..."



"...Ha karomba zárlak téged, a szabadság ölel
A világ csak rángat engem, a karod ringat el
Ha mézedbe olvadok
Nem tudom hol vagyok
Minden dolgom várhat
Lehet a neved öröm vagy bánat
Én otthon vagyok nálad
 (...)
Ha fáradtan ébredsz nekem ugyanannyira tetszel
Nem a szépség szobra vagy hanem egy igazi ember
Éjek és nappalok, ördögök, angyalok
Minden elmúlik egyszer
Rövid az élet ha gyorsítva éled
Hát hosszabítsd meg egy perccel
(...)
Sejtek, de tudni akarok
Vágyom az ismeretlent
Tudni mindent amit még nem tudok
Várom, hívom a jóslatot
A jövő jelét te küldd el
Szavadra hallgatok, szavadra hallgatok...!"

Gyávaságaink lábnyomában lépdelve...

Van egy remixe Ákos Altatójának... A teljes ideje 7:28, 6:08-nál kezdődik egy akusztikus gitár instrumentális rész - előtte pár perc szünettel...

Annyira szép...! :)

Mint - mint a szerelem maga... :)

Ha... Ha tehetném...

Bár megismertethetném mindazokkal - akiket valaha érdemesnek hittem...

Bár tudnák, bár éreznék - mind...

Mit jelent a végtelen, mit jelent az örökké, mit jelent a szerelem az én univerzumomban...!!

Éld meg...

Éld meg az életed minden pillanatát...!

Éld meg MOST, amit most kell megélned - tapasztald meg, amit meg kell tapasztalnod...!

Mert ami elmúlik - az idő, ami elmúlik, nem tér vissza sohasem - s amit nem teszel meg most, az majdan kerékkötővé válik utadon...!



Légy végre szabad...!

:) :D

Gondolnék Rád...

Bizonyos pillanatok, bizonyos képek örökre a retinámba égtek...

Nem tehetek ellene - de nem is akarok tenni ellene semmit.


"...Mért ne gondolnék Rád...?!
Hogy hol jársz, hogy mit csinálsz..."

Csak az számít...

"Nem az számít, hogy egy hatalmas óceán partján gyönyörködsz a naplementében, vagy lopott perceidben egy pici tó kacsáit nézed. Csak az számít, ül-e melletted valaki."
(Csitáry-Hock Tamás)

Megtanulunk-e együtt maradni...?

Szokták mondani, hogy "kettőn áll a vásár"...





Elegendő lenne, ha az egyik fél "elég fejlett" hozzá...?

Vagy a felismeréssel kell kezdődnie egy kapcsolatnak - és a döntéssel kell folytatódnia, hogy együtt fejlődnek tovább...?


Én kétszer hoztam meg ezt a döntést eddig.

Vajon az én gyengeségem volt a kudarc - vagy elvárható a mások féltől is bizonyos szint...?

Vajon a törekvésünk - hogy alakítsuk a saját valóságunkat - kell erősebbnek legyen, vagy a megérzésnek - a kozmikus közösség érzésének, amely a másikban felismerteti velünk a rendkívülit...?

A megérzésünkhöz kell ragaszkodnunk, vagy a vágyott valóságunkhoz...?




Azt mondták, túl sokat agyalok...
Hogy kapcsoljam ki az agyam, és egy ideig csak tegyem a dolgom anélkül, hogy gondolkodnék...

Akkor most nem sikerült...? :P :D:D:D:D

Mi van, ha...?

Küzdök magammal. Harcolok a saját gyöngeségeim, gyarlóságaim, hitetlenségem ellen.

Ez is csak egy út - mindegy, merre lépdelsz, milyen földet tapodnak lábaid - a fontos, hogy lépsz...!
Mindegyre tovább, előre...

Ez az igazi - az elemi lényeg: hogy haladsz...

Ez egy Út...

Mi van, ha nem az a feladat, hogy legyőzz bárkit is...?

Mi van, ha nem a harc a feladat, hanem a béke...?

Ha nem legyőznöd, hanem elfogadnod kell magad...?

Ha nem belenyugodni, s nem is lázadni önmagad, a tulajdonságaid ellen - hanem szeretni azokat...?



"Először önmagad kell szeretned, hogy önzetlenül szeretni légy képes..."

A győzelem több annál...

Ha az ember sokáig kénytelen vesztes helyzetből küzdeni, végül hozzászokhat az érzéshez... A szeme előtt már evidensként a túlélés lebeg...

Akkor is, ha már régen többre van lehetősége...

Így válik erényből korlát...

Ha elfelejted, hogy a túlélés kevés...

Hogy a győzelem több annál...

Köt-Ő-dés - avagy a kapcsolati HÁLÓ - Haló!!?

Forrás: itt.

Mottó: "Megfog, vagy megfojt...?"

Na igen...

Mit is mondhatnék...?




Bizony, sétálva az utcán, nap nap után...

Vagy magamban ülve - míg zenei hangulatok kúsznak a fülbe... ;)
El-elgondolkodom, hogy az az 500 telefonszám a telóban, vagy az itteni - netes - ismerősök százai között vajon kit is hívhatnék - kit hívnék fel, ha szükségem volna egy ivócimborára, egy lelki társra, vagy "csak egy nőre"...?

Bizony siralmas eredményre jutottam.

Pedig régebbi évjárat vagyok.

Nyilván rajtam múlik...

Majd csiszolódom. Legalább is igyekszem.

Persze felmerül, hogy ha mindazok, akikben bíztam (bízok?), akik fontosnak mutatkoztak - ha korábban megvolt, ami ma hiányzik, akkor a hiba vajon az én alapprogramomban van-e... Vagy - feltételezve, hogy én nem változtam (ami attól tartok nem igaz) - a környezetem változott...

Vagy én változtam - negatívan. :(

Igaz a visszajelzések szerint pont fejlődtem.

(Ez ugyanakkor felveti, hogy ha most "kevés vagyok" így,  "fejlődötten" :P - akkor milyen lehettem, amikor ők mellettem voltak...? Talán sokkal több megértést érdemelnének...?)



Mellesleg ígértem, hogy az általam szerkesztett kérdőívezés ("Piacképes barátság") eredményeit itt teszem közzé...

Na igen.

"Az eredménytelenség is egy eredmény."

Egy - azaz egy kérdőív érkezett vissza - meg egyről "mondták", hogy majdnem kész.

Ebből elég nehéz statisztikát vonni.

(De azért az egyért annál hálásabb vagyok...! ;) :D:D:D )


Szóval statisztikai adatokkal nem tudom alátámasztani a "modern kapcsolatok" értékrendszeréről, létükről/nemlétükről szóló állításokat.


Tegnap kicsit nőkről beszélgettem egy Nővel. :) Pontosabban csak dumáltunk - szépségről, szubjektív megítélésekről. Tőle is azt kaptam, amit máshonnan. Hogy "alacsony a mércém."
Továbbra sem tudok mit kezdeni ezzel.
A szépség, az szépség. Ha valaki nem látja - ha valaki nem tudja értékelni, mert nem egyenlő a tökéletességgel...

A körúton én csak kapkodom a fejem. :) Mert igenis szépek vagytok! :) Akikkel beszéltem, nem értékelnek egy lábat, egy hátat, vagy egy csípőt - "mert összességében csak 5-ös a tízből"...

 Én látom, és érzem... És mosolyra fakaszt az érzés... :D:D:D

És ugyanakkor a férfi-nő viszonyok visszásságai miatt nem tudok azonosulni a birtoklási vágyammal, mert mindig ledobják a láncot a sztereotípiák - a "társadalmi szerepekből fakadó" előítéletek...

Odi et amo, 
quare id faciam, 
fortasse requiris; 
nescio, sed fierí, 
sentio et excrucior.

Izzás

Perzsel a forróság... Tapad rád  - a bőröd, a ruhád, a városi levegő...

És sok száz tekintet...

Lépdelsz lassan a forró aszfalton... Ismerős-örök ritmusban...

Tekinteted jobbra, balra villan - itt is-ott is elfog egy-egy elsuhanó pillantást...

Érintésük mint forró szellő cirógat...

Mind jobban feszít - robbanásra késztet, görcsbe ránt a benned gyűlő energia... Ahogy... Megkísért minden mozdulat - minden részlet, minden apró rezdülés... Formák, színek, illatok - képek, hangok, emlékek - amiket a fantáziád épít, fűz tovább... Egy-egy libbenő tincs, egy rezdülő csípő, egy finoman feszülő ív...

És lávaként árad szét az ereidben az az örök, kiolthatatlan izzás...

A Vágy.

Birtokolni és létezni - Érte és Általa - Mellette és Benne...

Körülölelve, beszivárogva minden pórusába, felitatva a bőrén kiülő, remegő izzadtságcseppeket - felfogva, visszaverve a bőre forróságát...

Elnyelve ködösülő pillantását - elfogva rezzenő, párás tekintetét - feloldódva mélyülő sóhajaiban...




:) Lám, mit hoz ki két sör belőlem...! :D:D:D

Lépj túl...

"Lépj túl magadon.

Olyan ez, mint a futás. Nem azért csinálod, mert közben kényelmes - hanem azért, mert közben folyamatosan erősödik benned az érzés, hogy képes vagy rá, hogy képes vagy megmutatni a világnak. Halmozódik benned a büszkeség - ami a végére elégedettséget szül, és erőt ad, fejleszti az öntudatod, erősíti az önbizalmad.

Persze nem jutsz el idáig, ha közben a nyavalygás jár a fejedben - ha a nehézségekre koncentrálsz - illetve, ha a cél és az eredmény helyett a közbenső "mellékhatások" - a lemondás, a fáradtság, a kín - vonják el a figyelmed.

A korlátod Te magad vagy.

Nincs más, ami/aki az utadba állhat.

Lépj hát túl magadon, fókuszálj a célra, és - pont mint a futásnál - koncentrálj, zárd ki a nyafogást a gondolataidból!

Arra gondolj, hogy utána Tiéd az egész világ! ;)"