"Furcsa dolog történt velem megint a minap.
Móni írt egy üzenetet iwiw-en. A csaj, akit majdnem feleségül vettem.
Egy kép miatt írt, ami fenn volt a reglapomon - nem is ez a lényeg, hanem a beszélgetés, amit felvetett.
Feltettem magamnak a kérdést, hogy miért most, annyi év után miért éppen most tévedt a reglapomra - nem vagyunk ismerősök wiw-en -, miért most találta meg a hetven valahány kép között azt a képet...?
Megint kölcsön szánom a Mennyeit, s míg nálam van az átadásra várva, persze olvasom útközben.
"Tedd fel magadnak a kérdést, miért történt ez a "véletlen"...?!"
Ezért kezdtem el gondolkodni, és most több nap után írni Neked.
A beszélgetés tanulsága - amit én mondtam ki neki -, hogy ha akkor velem ül le beszélni, és nem "azokkal, akik átsegítették azon az időszakon", akkor talán még ma is boldogok lehetnénk. De semmiképp sem akkor és úgy lesz vége, amikor és ahogy.
Mert a kommunikáció nem létezik megértés nélkül - és mint kiderült, igencsak félreértett... És én is őt.
Én mondtam ezt neki - és most rá kellett jönnöm, hogy talán azért éppen most, hogy Veled ne csináljuk ugyanazt...
Eszembe jutott egy rész, amit nemrég olvastam át a Mennyeiben. A 112. oldal 1. bekezdésétől a 114. oldal 2. bekezdéséig.
Olvasd el.
Valahol van benne még egy rész - nem találtam meg most -, ami a menekülésről szól.
Mikor ezeregy elfoglaltsággal töltjük ki a mindennapjainkat, hogy ne kelljen gondolkodnunk.
Magamon felismertem ezt. Most.
Megfelelési vágy neked, magamnak, Marcellnek... Mindhez egy eszköz - a munka. Nem az a kategória,amire azt mondtad, ne akarj mindenkinek megfelelni, hiszen itt egyszerre felelhetek meg hármunknak, és csak dolgoznom kell...
Mégis.
Beletemetkeztem, kiűztelek a fejemből, és most erre jön a költözés, meg a velejáró zűrzavar - és közben elsikkad a lényeg, megint.
Tudod, én azt vártam mikor itthon voltál, hogy nézzünk végre egymás szemébe, és zárjuk le ezt a próbálkozást. Tisztán.
Ezért esett rosszul, hogy "sajnos nem tudtál időt szakítani rám".
De talán ez sem volt véletlen. Hogy ne mondjuk ki most. Még.
Kicsit összezavarodtam, azt hiszem.
Tudod, Coelho arra tanít, hogy akkor tudunk újat tanulni, ha olyan dolog tanítását vállaljuk fel, ami magunknak is ismeretlen, új... (Portobellói)
Talán azért pont most írt, hogy kimondjam neki - és hogy meghalljam a saját hangom, és felfogjam végre a lényeget - amiről úgy hittem, tudom, s amit mégis elhibáztam akkor, és most is... Ha nem figyelek fel erre...
Hogy a gondolatainkat egymással kell megosztanunk, megbeszélnünk. Egymást kell megértenünk.
Érted?
Ne menekülj...! Az eddigi elmondásaid alapján a próbálkozásaidból a félelmed ábrándított ki - ahogy most is.
Nem velem beszéltél, hanem magaddal. A félelmeiddel, hogy mi lesz, ha nem fog menni.
És mert nem beszéltél velem, én nem veled beszéltem, hanem a blogomat olvasókkal, a "barátaimmal"...
Pedig egymást kellene megértenünk.
Enélkül az őszinteség sem ér semmit.
Azt hiszem, ezért történt. Ez volt az üzenet, amit meg kellett kapnom.
S talán neked is.
M.I."
(Levél, 2009. augusztus 21.)
