Ki mibe kapaszkodik?
Életünket értelmezhetjük úgy is, mint az utat, amely Istenhez elvezet. Minden élet egy-egy útszakasz, ezen a hosszú utazáson. Út Istenhez, azaz ön-mag-unkhoz, vissza az eredendő egységbe, az Unio Mysticába, a Fénybe. Éppen ezért, értelemszerűen, a puszta tapasztalás kalandjátékaként, megéljük a szétesettséget, a külső, anyagi, kézzel fogható dolgokba való kapaszkodást. Az ember, természetéből eredendően keresi a biztonságot, úgy gondolja, hogy ha vágyai tárgyául kiválaszt valami rajta kívül álló dolgot, akkor annak elérése által lesz stabil és teljes. Ám mindaddig, amíg ezeket a kapaszkodókat keresi, a keze valójában a légüres térben csapkod, vagy a semmit markolja. A végső megérkezés állapota valahogyan mégsem akar eljönni. Ha ezt a kiteljesedett állapotot keressük, amelyben már nem kap részt a függőség, a féltés, vagy bármely lehúzó minőség, akkor alaposan és mélyen meg kell vizsgálnunk önmagunkat. Én mibe kapaszkodom? - ez itt a kérdés.
Az anyagias ember az anyagiakba, pénzbe, tárgyakba kapaszkodik. Kapaszkodhatunk a hatalom káprázatába, a pozíció elérésébe, vagy megtartásába is. Az önmagát spirituálisnak valló ember ugyanakkor a másik oldalra teszi a kapaszkodókat: kapaszkodhat a szerelme tárgyába, azokba az emberekbe és dolgokba, amelyek számára lelki töltéssel bírnak. Az egyik oldal ragaszkodhat ahhoz, hogy a boldogulás anyagi téren, vagy a testiségben van, a testi vágyak megélésében, míg a másik oldal ragaszkodhat ahhoz, hogy a boldogulás a lelkiségben van, az érzelmi vágyak megélésében. Mindkét oldalon a kapaszkodás jelenik meg és mindkét oldal csapdahelyzet, mert önmagán kívülre teszi a teljesség reményét. Az, aki az érzelmei kiteljesedését várja el valaki mástól, semmiben nincs kevésbé eltévedve, mint aki a tárgyaktól várja a boldogságot. Ezek a kapaszkodások jól érzékelhetők, akár rögeszmévé is válhatnak, ha észrevesszük, hogy beszélgetéseink során folyamatosan ugyanarra a témakörre térünk vissza, önmagunknak bizonygatva, hogy ott vagyunk jó helyen és az égiek is ezt akarják, nem lehet másképpen. Mivel a vágyak megvalósulásában, a teremtésben az akarás és a vágyak kergetése ugyanekkor visszatartó erő is, ezért észre sem vesszük, hogy mi magunk tesszük magunk elé az akadályt ezek elérésében.
A teremtés utolsó szakasza a teljes elengedés. Amikor már valamit nem „akarunk”, akkor megszűnik a távolság a vágyak tárgya és önmagunk között, a kívánt dolog megérkezhet. Ám ezt követően ébredhetünk rá igazán, hogy még mindig nem értük el az „igazi célt” - mert az igazi cél egyedül az Istenben való feloldódás lehet.
(Zentai Anna)
Nos...?
Mibe kapaszkodom én...?
A nem olyan rég megismert "lelkészünk", András megfogalmazása szerint nem hiba bármilyen cél felé törekedni, ha hiszünk az adott célban (és persze nem öncélú, önző célról van szó). Bíznunk kell benne, hogy az elhívatásunk, a mi "privát" víziónk, melynek megvalósításán fáradozunk, összhangban áll Isten Nagy Tervével.
Ezzel együtt kapaszkodom a víziómba. Abba a jövőképbe, amely megvalósulása sok száz, sok ezer ember, család életét tenné pozitívabbá. Sok ezer ember számára adná vissza a reményt, a hitet önmagukban, vagy akár a gondviselésben. Amely távlatokat nyitna előttük.
Kapaszkodom a képbe, amely bennem él arról, mi mindenre vagyok képes a hitem ereje és a felismeréseim bizonyossága által. "Mi mindenre" anyagiakban, lelkiekben.
Ugyanakkor boldognak tartom magam. Vagyis nem "várom" attól a boldogságom, hogy a fentiek megvalósuljanak - sokkal inkább köszönhetem a boldogságom annak, hogy tehetek a megvalósulásukért. Hogy járhatom az arrafelé vezető utat.
Az elengedés, amelyről Zentai is ír, és amelyet "személyes coach-om", mentorom, "őrangyalom" is olyan sokat emleget, lassanként beleivódik a tudatomba, a mindennapjaimba. Egyre kevésbé görcsölök bizonyos dolgok megvalósulásán, úgy szakmai-, mint magánéleti vonatkozásokban.
És talán ez lassan tetten is érhető a változásomban.
