"...hülyének nézel? Séta van...!"

"Amikor kudarc ér, vereséget szenvedsz - nincsen vége.
Csak akkor, ha feladod."



Ma eldöntöttem, hogy nem erőlködöm tovább a jelenlegi egyetlen mentorált munkatársammal.

Hiába mondok el bármit - nem figyel, nem fogja fel, stb.

Egy éve dolgozunk együtt, sok vihart túléltünk - azaz sokszor meghátrálhattam volna már. Kitartottam. Eddig.
Elég volt. Engem hibáztat olyanokért, amik nyilvánvalóan nem igazak (nem adtam infót, stb.).
Hárít, felelősséget.

Ma megköszöntem a lehetőséget, és visszaadtam a szakmai konzulensi feladatkört a közös vezetőnknek.

"Feladtam".

Persze nem a vezetővé válást, és nem azt, hogy követésre méltó leszek, és megtanulom átadni a tudásom, és a szemléletem.
Vagyis nem ezt adtam fel - csak azt, hogy vele képes leszek jól együtt dolgozni.


Az utóbbi hetekben - amióta kicsit túlterheltem magam - fogyott el ennyire a türelmem.
Valószínű, hogy eddig voltam az átlagnál sokkal türelmesebb. Mert nem érzem, hogy most igazságtalan volnék.

Egyszerűen csak úgy döntöttem, hogy az időm értékesebb, mint hogy hiábavaló szövegeléssel töltsem.

"Nem harcolni mindig, mindenáron, de soha nem hátrálni meg..."


Változásban vagyok.

Egyik ügyfelemnek is "búcsút mondtam", mert elegem lett, hogy nem tartja be a megállapodásainkat, így hülyének nézve engem, és lehúzva a klotyón soktízórai munkámat...


Valahogy, ilyeneket eddig nem csináltam.
Mindig adtam még egy esélyt, reméltem, hogy "majd legközelebb"...

Azt hiszem, visszaéltek ezzel. Ebből lett elegem.

Hogy magam mindig háttérbe toltam mások miatt.
Hogy eltűrtem sok mindent, látva a korlátaikat.

Ma azt mondja bennem egy dacos hang, hogy nekem is megvannak a magam korlátai, amikkel le kell számolnom, nekem is megvannak a megoldandó feladatai - és az én időm is véges.

Nincs többé jótékonykodás, meg "perszegyeremégegyszermostmajdjobbansikerül"...

Vagy partner valaki, vagy nem. Ha nem, nincs dolgunk egymással.


Nem szorulok én rá, hogy másokat pátyolgassak, hogyha ők szarba sem veszik a törődésem.

Új időszámítás kezdődött az életemben, azt hiszem.

A "fel is út, le is út"-korszaka...

Ha hülyének nézel, séta van! :P

Álmok

Valami ilyesmi hangulatom van Vele kapcsolatban. Furcsa látni magát az Eleven Múltat. :)
Hihetetlen! Annyira bennem maradt az érzés - tizensok év után újra látni...

Az élményre, hogy "semmit sem változtál"...

És ahogy belém nyilallt, mit is írtam le azzal, hogy "soha többet nem mondok le az álmaimról"...

Továbbmentünk. Ma már nem fáj, és tudom, hogy a múlt elmúlt.
De... Tegnap megnéztük JT-vel "A régi várost" - abban egy fickó elvesztette a családját egy balesetben és ezt nem tudta feldolgozni. A rendező itt hagyta "félbe", nem csinált hepiendet - csak megmutatta, hogy milyen neki.

A mi sztorink lehet hepiendes. :) Ha mindketten megtaláljuk a boldogságunk útját. Még, ha nem is együtt.


Fura, hogy ennyi kihagyás után, mint egy fal mögül, újra előlépett - és vitathatatlan a helye a szívemben.
Eddig valahogy más volt - emlék.
Most - élő ember.
És Az az Ember.

Aligha leszünk valaha is "közel" egymáshoz - de mindig bennem lesz, itt. Ahol Rajta kívül most csak Senga van. És talán egyszer lesz Valaki. De - többeknek biztosan nem lesz hely itt.

Ő valahogy "ideteleportált". Mindig ő lesz "A...".

És ez furi - 10 évnyi emlék-lét után. Csak így - hipp-... Még csak nem is hipp-hopp - annyi sem kellett hozzá.



Túl ragozom? :D

Nem tudom jól megragadni, azért. ;) :P

Dokumentálok II.

Hát...

A harmadik nap - és eddig mindhárom szó szerint vesszőfutás-jellegű volt. Hihetetlen, hogy emberek milliói élik le így az életüket...
Felkelek reggel, reggeli rutin, irány melózni, délután végzek, tipli haza, fürdés, nincs itthon semmi kaja, rohannom kell, be az irodába, mit hagytam félbe, az ő anyagával is haladni kéne, basszus mindjárt jön az ügyfél, francba alig haladtam, elemzésnek vége, már megint fél tíz van, mikorra érek haza, nincs itthon semmi kaja, na húzzunk aludni...
És másnap kezdődik előröl...

Szó szerint reggel 6-tól estig rohanok (kivéve melóban, mert ott mindenki úgy áll a munkához, hogy más is odaférjen...), a napból semmit sem látok, gyakorlatilag esélyem sincs magammal foglalkozni, és mire valamihez kezdenék, este van...

Közben emlékszem egy napomra korábban, napfényben jártam, kényelmesen sétáltam, ha kedvem volt, bevásároltam reggel, és csak utána indultam "melózni", nem aggasztott, ha 11-kor indult igazán a napom...

Most, a harmadik napom után nem tudom, bírom-e - akarom-e bírni - ezt egy egész évig...

De egyrészt a tervemhez kell - érzem, hogy nem pöcsölöm el az időt, mint korábban -, másrészt a munkáltatómmal se akarok kicseszni, hogy 3-4 hónap után kezdhesse előröl a munkatárs-keresést.
Ha már elvállaltam, legalább egy évig ne legyen nyűgje miattam...

Mindenesetre, már most várom a napot, mikor a napom újra csak az enyém lesz, és szabadon azt kezdhetek az időmmel, amit akarok. :)

Dokumentálok

2017. januárja nagyjából úgy indult, mint az eddigiek. Nagyjából, mert több felkérést kaptam munkára, de az elmúlt 2 évben már az évvége-éveleje a tervezés, számvetés tudatos időszaka volt.
Aztán kaptam egy értesítést, ami kimozdított az eddigi állapotból. Átlökött a küszöbön, hogy változtassak - ami valószínűleg jó irányba visz majd.
Most mikor 8 év után újra állásinterjún voltam, még kicsit zavaros, mi is lesz.
Tetszik, hogy tudok tudatos szemlélettel állni a helyzethez. Ami a korábbiakhoz képest eltérés, hogy eddig azért nem hoztam meg ezt a döntést - többször voltam úgy padlón, hogy felmerült, részben hagyjam fel a vállalkozásom, és legyek újra alkalmazott - , mert egy az egyben visszalépésként éltem volna meg.

Most eszközt látok benne arra, hogy egy felismert gyengeségemen javítani tudjak. Eszközt látok arra, hogy hatékonyabbá, határozottabbá, következetesebbé, és hálásabbá váljak általa. Hogy újra meg tudjam becsülni az időt, amit kapok, hogy meg tudjam becsülni a hétköznapjaim kényelmét - ami mára hétköznapivá satnyult, és ami hálátlanná tett az utóbbi időben.

Megtanulom újra értékelni.

Nem számítok rá, hogy zökkenőmentes lesz minden, de...

Évek óta úgy éreztem magam, mint a lepke, aki nem bír kibújni a gubójából...

Most talán megtaláltam azt a módot, amivel sikerülni fog.
Vicces, hogy eddig fel sem tudtam ismerni ezt a fajta szabadságomat. Mármint hogy még ez is az enyém - hogy ebben is mennyire megnyilvánul az Ő törődése.
David J. Schwartz - Gondolj merészet c. könyve is most került a kezembe. Hat rám. :) Lelkesít.
És megfogalmaz megállapításokat, amiket (milyen érdekes!) épp most élek meg a gyakorlatban.

Az elmúlt 3-4 év tartós, ám lassú fejlődését 2017-ben végre dinamikussá akarom fejleszteni! :D

És ehhez is az egyik ügyfelem adta a leckét (emlékeztetőnek magamnak: D.Viki), hogy felismerjem a magam korlátját.
Ő nem tudja - nincs is miért egyelőre. De év végén, mikor már látom a megvalósult eredményeket, ha terv szerint tudom alakítani, azt hiszem, veszek neki valamit. :) Köszönetképpen.

Egyelőre úgy fest, hogy a földrajzi vállalásom felértékeli a robogót. :D
Vagyis az ugyancsak parkolópályára engedett jogosítvány kérdését is - megvan az eddig elvesztett motiváció, hogy miért hajtsam. :D



Hihetetlen felismerni a Lehetőséget az életemben. Mármint, hogy maga az életem milyen sokszínű lehetőséget ad, hogy megéljem. Megint megszólított egy alkoholista - valami lehet kódolva a vonásaimban, hogy mindig megtalálnak -, hogy adjak neki pénzt.

Magamon tapasztaltam, hogy a pénz nem segítség. Persze, akut helyzetet befolyásol. De nem ad érdemi segítséget.
Azt csak a változtatás ad. Ha célt választunk, ahhoz utat keresünk, és vállaljuk a cselekvés kényelmetlenségét.
Ezt még nem tudom gyomorgörcs nélkül válaszolni. Mármint még frusztrál a helyzet - de egyre biztosabb vagyok benne, hogy igazam van.

Hogy a vaisnavák, Richard Bach, Tolnai Lajos (és még sokan mások) szemlélete, miszerint mindannyiunknak szabadságában áll olyan utat választani, amilyet akarunk, az helyes.

Egyre többször ismerem fel a másokkal való beszélgetések során azokat a pszichikai korlátokat, amikkel behatárolják önmagukat. És egyre nyilvánvalóbbá válnak a saját korlátaim is. Eddig nem volt egyszerű kulcsot találni az elengedésükhöz, a meghaladásukhoz.

Most, úgy hiszem - Viki segítségével - sikerült egyet megtalálni.


Kíváncsi leszek, mit tudok leírni 2017 december végén majd, eredményekként! :)

Schwartzot olvasva ismertem fel, hogy még sosem kötöttem igazán szövetséget önmagammal. Nyilván tudod, mire gondolok, mikor "a belső hangomról", "a másik énemről" beszélek! 
Az az alak odabenn, akivel Te is megbeszéled a dolgaid. :P
Na! Vele!
Szembefordultam önmagammal, akit eddig csak hallgattam, akivel eddig csak vitáztam, és "kibékültünk". Pontosabban lelkiekben megfogadtuk, hogy az erőfeszítéseinket összehangoljuk, hiszen a legközelebbi szövetségesei lehetünk egymásnak.

Lássuk hát, mit tudunk kihozni 2017-ből! ;)

...máskor távolabb...

Társas-ság...

A kapcsolatok is fejlődnek. Változnak.
Tudom.
Egy ideje, hogy úgy érzem, eltávolodtál tőlem. Persze nem megrovás - csak éled a saját életed. Csak hát... Én kicsit jobban egyedül lettem ezáltal. Hiány-zol.
Hiányzik a másik felem, akivel megoszthattam, aki felelt a (másnak) ki sem mondott kérdéseimre, tépelődéseimre.
Önző vagyok, tudom.

De hát - hogy legyek önzetlen, ha ez az érzés nem kölcsönös...?

Én nem hiányzom viszont - úgy tűnik. Te jól megvagy magaddal. Megvívod a magad harcait, megvajúdsz a leckéiddel. Nem hívsz, nem szólsz, nem kérsz.

Tudom!
Vannak dolgok, amiket az ember egyedül. Van, amihez nem kérsz asszisztenciát.
Vagy nem tőlem.
Egyszer majd csak megbarátkozom a gondolattal, hogy mást választottál Leg-nek...

Féltékenység? Nem. Nem félek és nem féltem a kapcsolatunkat, mert tudom, hogy ostobaság volna ebben a helyzetben. Egyszerűen csak irigyellek Tőle. Vagy bárkitől, aki most közelebb jár Hozzád.

(Mint bolygók egy nap körül, olykor közelebb egymáshoz - néha szinte együtt futunk a pályáinkon -, máskor távolabb...)


Te Elengedés-hívő! ( :) )
Talán nekem azért megy ilyen nehezen - Téged is elengedni -, mert akkor, akkor először megtettem, bármennyire is fájt...

Mint mikor reggel csörög az óra, Ő fölkel mellőled, és a helyére bekúszik a szoba hűvös, reggeli levegője... Te reflexből húzod magadra a takarót, s fordulsz is, hogy jobban belé burkolózz, vissza az éji álom puha meleg fészkébe...
Úgy vágyom vissza, hogy a hangja legyen a takaróm...

Tudom, hogy végérvényesen reggel lett, és hiába erőlködnék, nincs már visszaalvás, nincs visszaút az álom mezőire... Az az álom már tovaszállt...


Csak hát...
Szerettem azt az álmot.
A legkedvesebb volt, s a leghosszabb is, azt hiszem.

Bár alapvetően úgy vélem, ami elmúlik, okkal múlik el, s mert elmúlik, nem lehet A Cél. A Cél az, ami végül megvalósul, az Út, illetve, ahová vezet.
Mégis...
Néha elgondolkodom, mekkora hibának bizonyul majd utólag (ébredés után)...?