"Nem is kívánhatnék többet..."

Búcsúztatómra


Éltem...?

Úgy hiszem, igen!

Megéltem Szerelmet - a Végtelen Mindenséggel Egyesülés csodáját - megéltem a veszteség fájdalmát, ugyancsak a Végtelent tapasztalva meg benne.


Öleltem, csókoltam - adtam és kaptam.

Voltam kiszolgáltatott, és voltam szabad, kacagtam hasfájásig önfeledten, és zokogtam a lelkem legmélyéről feltörő könnyekkel.


Teremtettem - és a rombolás illúziójából is kijutott.

Tanultam, és tanítottam.


Tapasztaltam az Egységet, és a Magányt, bejártam ezernyi világot, megtapasztaltam milliónyi szépség csodáját...



A Lányom...

Őt még nem öleltem - pontosabban talán öleltem Őt, csak nem tudtam, hogy a testben Őt ölelem. :)


És igen - az életem műve még csak a tervezőasztalon fekszik!

De már megmutattam...!


Már vannak, akikben elvetettem a magokat, amelyek szárba szökvén, elhozzák a változást!


Számos életre gyakoroltam hitem szerint pozitív hatást... :)



Ennél többet, mit adhatnék ennek a Világnak...?

A két iksz és a vonal sivataga - avagy "semmit cserébe"

Adni.

Ez a szó, mintha az utóbbi évtizedekben kikopott volna, kiüresedett volna.

A médiából, önjelölt és megcsinált újkori jólmegmondóemberek tollából ömlenek a szállóigék, idézetek, sommás életelvek.

Közösségi oldalakon, tizen-huszonévesek megosztásaiban, posztjaiban, beszélgetéseikben futok bele rendszeresen ilyen, és ehhez hasonló gondolatokba:

Trendi, szexi körítéssel eladják az önzés direktíváit a fiatalabb generációknak, ezzel is csak a magányosok, az "egyedülállók" táborát (értsd: ideális fogyasztó - aki unalmában/bánatában/agépelőtt csokit/chips-et/kólát/energiaitalt zabál/iszik, estébé) gyarapítva.

Trendivé, divatossá teszik a karrierista, "én akarom" gondolkodást, ami a munkahelyek nagy százalékában egyet jelent a másokon való keresztülgázolással, a mások kárára elért eredményekkel. Adnak neki jól eladható nevet is: "szingli".

A hagyományos értékrendet szemétre hajítjuk, a család, mint olyan lekerül az alapértékek palettájáról - noha a szeretetet és boldogságot első körben mindenkinek a családi körben van/volt esélye megtapasztalni (ma divat a "jó/izgalmas/extrém szex", a "megvásárolható boldogság" (menőkocsi/frankókégli/szupibuli/estébé) - ha ez megvan = "boldogság"), a szinglinek "nem pálya" a gyerekvállalás - "hangos, meg büdös, folyton vinnyog"...

A modern nő/pasi nem hagyja "kihasználni" magát!

A kapcsolataink alkalmazkodnak a gyorsan változó világunkhoz - gyorsan váltogatjuk őket...

Emlékszem, mikor bejöttek az "eldobható PET-palackok" - b.meg, komolyan vették, és eldobják! - volt egy agyonnyomatott szlogenje... Valami... "pam-pam-pam-pam, használat után eldobandó"... Na az emberekre is elkezdtük ezt a "kényelmesebb" megoldást alkalmazni, mint a palackokra. Meg a pelenkára. Meg a műanyag pohárra-tányérra...

És ha most, 10-15 évvel később körülnézünk a világban, mit látunk?

Vajon, ha az emberi kapcsolatainkban is ezt az elvet követjük - ha kidobjuk azokat az értékeket, amelyek közt a korábbi generációk nevelkedtek-éltek, ha megesszük a XXI. század modern, trendi ideológiáját a szingli létről, arról, hogy "adj, de csak, ha kapsz is", "szeress, de csak, ha kapsz is", "bízz, de csak ha kapsz is" - arról, hogy az első mindig ÉN vagyok...

Hogy tenni valamiért, ha nem működik, "megjavítani", akarni jobbá tenni - nem éri meg, nem kényelmes...

Akkor a "lelki életünk" nem lesz-e épp ilyen hulladéklerakóhoz hasonló, mint ma a környezetünk?

Vajon az életünk nem telik-e el üresen, mindig újabb reményeket kergetve újabb kapcsolatokba kezdve, majd újabb zökkenőkön újra feladva-eldobva, újrakezdve előröl...?

Mint egy megakadt dvd...

Feldmár Andrást idézem: "Szeretni valakit annyit tesz, mint jobbá, könnyebbé, szabadabbá tenni az életét. És persze nem várni érte semmit cserébe."

A boldogsághoz vezető út - adni.

És pont.


Szerintem.

Tükröm-tükröm

Afriki


Valahogy nagyon átestem a ló másik oldalára.

Erősítettem az elfogadást - már-már erőltettem. Mostanában pedig türelmetlen vagyok. Minden idegesít, minden gesztusa, minden megnyilvánulása.

Megint megkaptam, hogy Ő is csak egy tükör, ami arra próbál rávezetni, mi nincs rendben magamban...


Valami nagyon nincs rendben akkor... :/

Agyameldobom, avagy ne láss túl az orrodnál!

Nemrég megjelent egy cikk a HVG.hu-n, hogy a Google az Androidba gyárilag ujjlenyomat-olvasó funkciót épít...

A cikk címe: "Erre vártunk rég..."

Na most, tisztában vagyok vele, hogy velem van a baj!

Paranoiás vagyok! Ezt előre leszögezem!

Mégis sírva tudnék fakadni!


Értem én, hogy amit a marketingesek harsognak, hogy "nem kell majd bajlódnod a jelszavaiddal", meg "ha ellopják a telefonod", és ehhez hasonló egyéb remek érvek mennyire szuperek tényleg!

Hiszen olyan nagy vesződség a jelszó begépelése...


Kérdem én azonban, az senkinek nem jut eszébe, hogy egy mobilrendszeren futó alkalmazásba - gyárilag, azaz kötelezően - telepített ujjlenyomat-olvasó mit jelent a személyiségi jogainkra nézve...?

Eddig az ujjlenyomataink csak akkor kerültek hivatalos szervek rendszereibe, adatbázisaiba, ha valami rossz fát tettünk a tűzre.


Ha azonban a mobiljaink alapeleme lesz az ujjlenyomatunk digitalizálása, akkor telefonálni kénytelen lényként önként járulunk hozzá, hogy világméretű nyilvántartásba vegyenek.

Tételezzük fel, megtudok valamit, amit A Nagytestvér szerint nem kellett volna!

És menekülök, mert nem hiszik el, hogy "kisdobosbecsületszavamranemmondomelsenkinek"...

Úgy vannak vele, hogy az embereknek ritkán jut eszükbe hat láb mélyen csevegni egy kávé mellett, lennék kedves ezért ennyivel a talajszint alá költözni... Mondjuk, örökre.

Tehát futok az életemért.

A térfigyelő kamerák elől bujkálni még csak-csak sikerül - még nincsenek mindenhol.

Nem ma néztem meg életem első kémes filmjét, persze, hogy a mobilom már rég eldobtam...

Vennék is helyette másikat - csakhogy mindegyik alapszoftvere bírja a fent dicsért remek funkciókönnyítő alkalmazást - amely az első alkalommal, hogy megérintem a képernyőt - Jól van na! Csak anyámnak, vagy a szerelmemnek akartam szólni, hogy élek, és jól vagyok (még)! -, azonnal szkenneli az ujjlenyomatom, és már küldi is a jelet az Ech elon rendszerébe.

Vagyis végképp egy üvegfalú labirintus szánalmas patkányaként futkoshatunk majd - és csak abban bízhatunk, hogy "a jófiúk" mindig jófiúk maradnak - vagy mi maradunk mindig jófiúk a szemükben...


Hurrá! Ünnepeljünk!

Nem kell többé vacakolnunk a jelszavaink begépelésével!

Május egy...

Hangulat





Hosszú-hosszú idő óta most újra csöndben vagyok. Idebenn.


"Élem az álmom."


Hogy átértelmeződött ez a "szlogen"...

"...Mert annyit érek én, amennyit ér a szó..."

Nem szeretek sodródni.

Talán túl sokat is hagytam magam sodródni korábban!

Ma a tétlenség idegesít.

Mégis...

A választásaimmal van a hiba - vagy velem...?

Őszintén akarok szeretni.

Hűséges vagyok.

Ahhoz is, akit választok - és önmagamhoz, az elveimhez, az adott szavamhoz  is.

Számon tartok minden tévedést, és törekszem rá, hogy helyrehozzam őket.

Mégis.

Vajon akaratos voltam...?

Az utóbbi két alkalommal igen.

Előtte...?

Előtte is...?

Itt hibázom...?

Nem engedem történni a dolgokat?

A Védák szerint az egó akar mindenáron irányítani.

Mert csak ebben az illúzióban tudja értelmezni önmagát.

Mindenáron irányítani akarok...?

Továbbra sem figyelek a véletlenekre eléggé?

Nem hallgatok a megérzéseimre eléggé?