Megment-ő...?

Hangulat

"Tényleg."

Szeretem a magyar nyelvet, mondtam már...?

"Tény-leg."

Azt jelenti, "valóban". "Való-ban". "Valóságban". "Valóságosan."



Felismertem nemrég a "megmentő-szerepet", amit életem főmotívumaként élek jelenleg. Vagy - éltem eddig.
Felismertem, hogy ez egó. Hogy torzulás - mert az önértékelésem torz voltát kompenzálom vele. Akkor érzem magam értékesnek, hogyha "megmentek" - valakit. Mindegy kit. Bárkit.

Másképp mondva, ha nem menthetek meg senkit, akkor nem érzem értékesnek magam.

Hellóka.

Érdekes gondolat, hogy miért alakult ez ki bennem.
Hogy miként lehet így, miközben azt hittem, kibékültem már magammal. Elfogadtam magam. Szeretem magam olyannak, amilyen vagyok.

Valahol megfelel ennek a terület, ami iránt elhívatást éreztem. Kezdetben a Bolygó megmentése, majd családok és emberek "megmentése". "A Remény megmentése". "Magyarország, a magyarság megmentése".

Nemrég belépett az életembe egy új szereplő. Természetesen női hölgy az illető. Mit ad Isten, "meg kell menteni"... Vagyis persze nem kell, csak tökéletes helyzetben van egy megmentéshez...

Mi a helyes választás ilyen helyzetben...?

Ez itt a kérdés...

Angyal vagyok, "az a dolgom", hogy megmentsek...?

Vagy ostoba vagyok, és ha felismertem egy kényszeres cselekvési mintát, akkor tudatosan ki kell lépnem az ördögi körből...?

No és - mint főszereplőnek - magammal kell törődnöm, vagy éppen az önzetlenség próbája, hogy tudom-e látni, neki mire volna szüksége...?

Hozzak-e áldozatot érte, vagy hozzak "fájdalmas", "önző" döntést, és "álljak ki végre magamért", döntsek úgy, ahogy nekem jó - vagyis lépjek tovább...?




Ha segíteni akarok, az - azt hiszem - csak évek idő- és energiaráfordításával lehetséges. Hisz 26 év masszív mocskát kellene ellensúlyoznom...

Igen ám, csak egy ideje én is érzem az időm végességét...

És ugye - azt már ezer leckében oktatták, hogy "senkit nem lehet boldoggá tenni az akarata ellenére"...


Egyáltalán - ki vagyok, hogy beleszóljak az életébe...?

Hogy akarjak rajta változtatni...?

(Persze ő többször kijelentette, hogy nem akar változni...
Na igen. Ismerős gondolat. Nekem is a tököm tele van már a folytonos erőfeszítéssel. Csak épp talán beláttam már, hogy úgysincs más értelmes út.)

Más nem - vagy igen...?

Olvastam ezt a cikket és az első, zsigeri reakcióm az volt, hogy "ezek már tényleg nem százasok..."


Aztán kíváncsiságból végig olvastam, és elgondolkodtatott:

"...A testület indoklásában elsősorban arra hivatkozott, hogy az általános személyiségi jog védi a nemi identitást is, amely "rendszerint a személyiség meghatározó aspektusa". A besorolás valamely nem tagjai közé kiemelkedő jelentőségű az egyén önazonosságában, "jellemzően kulcsfontosságú a személy önfelfogásában és abban is, hogy miként érzékeli környezete"..."

Biológiai nem kettő van.
Ez egy viszonylag egzakt tény.

Vagyis a jog értelmezésében illene pontosabbnak lenni, és meghatározni a "pszichológiai nem" fogalmát, vagyis megkülönböztetni a nemi identitást (azt "aminek érzem magam") attól, hogy fizikailag a testem hová sorolandó (ami egyértelmű, kivéve a hermafroditizmus ritka eseteit).

És eldönteni, hogy az anyakönyvezésnél melyiket kívánják használni. Mert ugye az anyakönyvbe csecsemő korban csak a biológiai nemünk kerülhet be - nem tudunk nyilatkozni arról, minek érezzük magunkat (még fogalmaink sincsenek rá).
Ha eldöntjük, hogy ez a nem a mérvadó, akkor fölösleges emiatt görcsölni a "nemek meghatározásán", és fölösleges bárkinek görcsölnie az identitásán - hiszen végeredményben csak azt állapítja meg a közösség, az állam, stb., ami tény: a fizikai nemem ez, vagy az. 

Nem ezen kéne tehát vitatkozni szerintem, hanem a nemiség kommunikációján kellene változtatnunk - ha akarunk.

A hangsúlyos pont szerintem is az, hogy "A besorolás valamely nem tagjai közé kiemelkedő jelentőségű az egyén önazonosságában, "jellemzően kulcsfontosságú a személy önfelfogásában..."

Épp ez a gondolat akasztott meg az egyszerű - "ezekhülyék" - ítélkezésben engem is - hogy hányszor éreztem már magam is, hogy "nem férek bele" a klasszikus férfiképbe. Nem vagyok olyan, mint "a legtöbb férfi"...

Hányszor zavart kifejezetten, hogy nem vagyok olyan. Nem tartozom közéjük - sem.


Azzal ugyanakkor emiatt teljesen tudok azonosulni, hogy "nekem ne mondják meg, mit kellene éreznem"...



Mindaz a frusztráció, ami a csoportnyomásnak való meg-nem-felelésből származott kamasz- és fiatal felnőtt korom során elkerülhető lett volna (ezáltal teljesebb, egészségesebb lelki-szellemi életet élhettem volna), ha nem ültetik a fejembe, hogy nekem "olyannak kellene lennem, mert márpedig férfi vagyok"...?


(Hogy mire gondolok pontosabban?
Pl. A nőket szeretem, és megvannak a hímekre jellemző ösztöneim (vagyis heteroszexuális vagyok), de távol áll tőlem az a fajta "macsó mentalitás", vagy épp az a fajta "nyegle élősködő" hozzáállás, amelyekre a leggyakrabban panaszkodik "a női nem" különböző fórumokon. Valahonnan alapbeállítódásom a tisztelet a nők felé, az egyenlőség eszméje a párkapcsolatokban épp úgy, mint az élet minden más területén. Nem tartom előbbre valóbbnak a férfiakat a nőknél, igazságtalannak tartom a bérkülönbségeket azonos pozíciókban. Sosem volt több barátnőm párhuzamosan, sosem csaltam meg a párjaim a kapcsolataim során.
Mindez úgy, hogy sosem volt apai mintám, anyám nevelt fel.
Nyilván lehetne még keresni elütő vonásokat, de nem ez a lényeg.)



Mi van akkor, ha a biológiai nem, és a lelki-szellemi nem egymással korreláló, de nem kizárólagosan determinisztikus kapcsolatban vannak?

Mi van, ha a biológiai test szintjén, a túléléshez szükséges genetikai változatosság biztosítására elegendő a két nem léte, ám a lélek szintjén többféle "nembe" tagozódhatunk?

"Nemnek" nevezi röviden a magyar nyelv a "nemzetséget" is pl., mint rendszertani kategóriát. Mi van, ha csak a köznyelvben satnyult a "nem" jelentése a férfi/nő általános megjelölésére - pedig eredetileg több lehetséges nem(zetség)et jelentett.

"Nemzetség" alatt a rendszertan is a közös őstől való származásból eredő, szignifikáns hasonlóságokat mutató egyedek csoportjait (fajok) érti - vagyis mért ne lehetne az emberi lelkeknek kettőnél több jól elhatárolható csoportja, "nemzetsége", "neme"...?


Hiszen a biológiai nemeken belül is olyan sok alcsoportot tudnánk meghatározni a személyiségjegyek alapján - pl. valahol a csillagjegyek is ilyesmi csoportosítást, kategorizálást valósítanak meg.

Ami érdekes kérdés szerintem, hogyha tegyük fel, elfogadjuk ezt a gondolatot, hogyan és mely életkorban lehet ezt kommunikálni egy fejlődő, fiatal embernek úgy, hogy ne káros befolyást gyakoroljunk vele (identitászavar*), hanem feloldjuk, illetve elkerüljük a determinizmusból és a meg-nem-felelésből származó frusztrációt?

Mindazoknak, akik már kövek után tapogatóznak a porban, megnyugtatásul mondom, hogy ha intelligensen végig gondoljuk a fentieket, akkor egyáltalán nem szükségszerű, hogy a fenti hozzáállás megvalósításával a fiataljainkat a homoszexualitás felé lökjük a fejlődés útján.
Nem azt erősítjük ezzel, hogy a fajfenntartás biológiai meghatározottsága semmibe vehető.
És nem cáfoljuk, hogy a "normális" (elfogadott) szerelmi kapcsolat biológiailag különnemű egyedek között valósulhat meg.

Azonban elfogadjuk, hogy ha egy nő másként nő, mint a legtöbben, vagy egy férfi másképp férfi, mint a legtöbben.
Megengedjük, hogy minden (fiatal-, fejlődő) ember egésznek, épnek, szerethetőnek érezhesse magát függetlenül attól, hogy "beleillik-e" a társadalmi képbe, elvárásokba, vagy sem.

"Itt vagyok."

Olyan jó volna kimondani...

Ha itt volnál - ha ott volnék...



Szól ez a zene - hallgatom a csöndet a lelkemben.

A hangok visszaverődnek a csöndem falairól.

Annyira közel vagy...

Belülről ölelsz.


De még nem vagy itt. Még nem vagy valóság.
Még máshol küzdesz magaddal, magadért.
Azért, amiben hiszel.

Vagy én küzdök tán mással...?
Az illúzióval, hogy nem vagy...? Hogy nem nekem vagy...?

Hol vagy...?
Ha bennem vagy, mért nem vagy itt...?
Ha bennem vagy, mért nem Te vagy...? Vagy Te vagy?



Rezdülsz bennem - vagy rezdül bennem egy érzés, és mert annyira hasonlók vagyunk, mintha Téged éreznélek rezdülni magamban...


Olyan jó volna már kimondani, megállapodni...!
Egyszerűen letenni a küszöbödre, és kész.
"Nem gondolni".

"Itt vagyok."



Olyan régóta már, s mégis félek, hogy az érzéseim megcsalnak, hogy megtévesztenek.
Szeretni nem ugyanaz, mintha szeretnék szeretni...



Mikor távol voltál, azt mondtam, várok Rád. Hogy Rád várok.
Mióta újra közel vagy...


Várok rá, hogy visszavonulj. Hogy felismerd az újabb tapasztalatot, és elengedd a magad illúzióját.

Vagy csak gyáva vagyok...?




Szeretem ezt a hangulatot.
El kéne menni Japánba. Ott is vidékre, ahol még nyílnak virágok. Az ezredéves bércek tövébe, amik oly sok emberöltőt láttak már - szerelmeket és háborúkat, örömöt, fájdalmat, boldogságot...



Azt kértem Istentől, hogy engedje hozzám, akit nekem szánt...
"Felkészültem"...

Ha azt mondom "Te" - Téged látlak.
Ha azt mondom, "Veled" - Te moccansz előttem.


Itt ülök, több, mint egy évtizeddel később, szinte ugyanolyan tanácstalanul nézek az érzéseimre, mint akkor...

Belelátom, vagy éppen hogy tagadtam eddig...?
Eltagadtam...?



Félek szeretni...?
Félek attól, hogy megint talajt vesztek...?
Akár pihekönnyűvé válok, s az ég ragad el, akár szakadék nyílik alattam, s ólomszívem a mélybe ránt...



Volt néhány "jelentős pillanat" az életemben...
Amikor talán valóban sikerült léleknek szólnia lélekhez.


Bár az eskünk is ilyen lenne majd...!





"Szeretlek"


A bűvös szó.

#MeeToo - hoppá...

Érdekes élmény hozzászólni egy szélesebb rétegeket érintő kérdéshez, mert lehetőséget ad párbeszédbe elegyedni olyanokkal is, akikkel egyébként nem, vagy ritkán beszélgetnék (távolabbi ismerősök, vagy ismeretlenek).

Érdekes kép alakul bennem a hazai "kommunikációs kultúra" kapcsán. Igen, a vitakultúra volna a helyes szó, csak nem vagyok biztos benne, hogy a vita fogalmát, mércéjét sikerült-e megütnünk.


Megmutatom, milyennek éreztem én az elmúlt beszélgetéseket - a képem nyilván szubjektív.


Én írtam:

"...Előrebocsátom, hogy nem célom mutogatni, felelősséget hárítani, vádolni. (Pontosabban vádolni igen - mindannyiunkat, kollektíve.)..."

"...Célom az ösztönös emberi oldalunkra, valamint a kommunikációs- és egyéb, tudatosságot igénylő képességeinkben meglévő különbségekre való emlékeztetés..."

"...NEM hárítom a nevelés felelősségét egy az egyben az anyákra, sőt!..."

"...Összességében elmondható, hogy a "hímekhez méltó" viselkedés okai csakis a tudatos cselekvés, a megfelelő értékrend és minták, a Homo sapienstől elvárható önkontroll hiányára vezethetőek vissza...."

"...Egy átlagos férfinak egy átlagos napon mennyi szexuális ingert (a reklámokban megjelenő halmozott ingerekről nem beszélek) kellene tudnia feldolgozni, levezetni, megfelelően kikommunikálni ahhoz, hogy ne vezessen elfojtáshoz, diszfóriához? Van esélye erre...?

És akkor mit várunk egy a tudatosság, az önkontroll, az önkifejezés alacsonyabb szintjére eljutó (vagy ott megrekedt) hímtől...? Egy olyan férfitól, akit ugyanolyan ingerdömping ér, ám sem a szülei, sem az iskola, sem egyéb társadalmi-szociális intézmény nem tanította meg kezelni ezeket és a hatásukat?..."

"...Úgy gondolom, hogyha változtatni akarunk a jelenlegi állapoton - melyért felelősek vagyunk szülőként (anyaként és apaként), felelősek vagyunk marketingesként, vagy divatszakemberként, felelősek vagyunk pedagógusként, és felelősek vagyunk férfiként és nőként -, akkor a változtatást több fronton kell megvalósítanunk!..."

"...A zaklató a megközelítésével pozitív élményeket kíván (a másik fél beleegyezése nélkül) kapni.Ha teszel róla, hogy a várakozása ellenére negatív (megalázó) élmények társuljanak a cselekedeteihez, előbb-utóbb nem vágyik majd ezekre az élményekre (nyilván más formát keres - ami nem jelenti, hogy "meggyógyul", de a lényeg, hogy így nem fog zaklatni).

Másfelől Benned is más lelki nyomot hagy a dolog - nem érzed pl. teljesen tehetetlennek magad, megőrzöd a lelki-szellemi fölényed, ezzel az önbecsülésed, stb.

Ez csak az én véleményem. Úgy vélem, a nők nem tehetetlenek, csupán nem tanulták meg eredményesen lereagálni a szituációkat...."

Válaszok:

"...Ne azokat oktassuk már ki, akiket a bántalmazás ér, hogy mit kellett volna tenniük! Egyáltalán nem azt kellene tanulgatni, hogy hogyan reagálják le a helyzetet az áldozatok, hanem az elkövetőket kellene megfékezni: elrettenteni attól, hogy ilyesmit csináljanak.
(...)
Sajnos néha ezt látom, hogy nincs megoldás: akkor fog visszaszorulni ez a fajta bántalmazás, ha a kihal az ezt támogató és ehhez asszisztáló réteg, aminek te is tagja vagy sajnos ..."


"...mi van, ha a reakciómra felbátorodik? Feldühödik? Mi van akkor, ha utánam jön? Persze ahogy a szájkaratét lehet tanulni, úgy önvédelmi órákat is vehetnék... De megéri kockáztatni? (...)

"...Nyilván ő tehet róla, mert nőnek született. Az dolga, hogy szüljön, és kuss legyen a neve..."

"...Kiszolgáltatottnak érzem magam, úgy érzem, hogy nyilvánosan, többen "megbámulhatnak" és véleményt nyilváníthatnak a külsőmről úgy, hogy én abban nem szeretnék részt venni..."


"...Nekem az is sokat mond, hogy férfiként beszélsz olyan dologról, amit csak az egyik oldalról ismerhetsz, és nem fogadod el a másik nem véleményét..."


"...a hozzáállásod pont a problémát mélyíti, nem a megoldást segíti, ugyanis ezeken az “érveken” nyugszik az egész témakör kulturális megítélése, és a környezet, ami propagálja a problémát..."

#MeeToo - avagy merre induljunk?

Előrebocsátom, hogy nem célom mutogatni, felelősséget hárítani, vádolni. (Pontosabban vádolni igen - mindannyiunkat, kollektíve.)
Szeretnék kerek cikket közreadni, de most (a felénél) érzem, hogy nem fog menni - a legtöbb, amire vállalkozhatom, hogy összeszedem a kapcsolódó kérdéseim, gondolataim azzal a céllal, hogy elgondolkodtassak.
A biológiai fogalmak használatával senkit nem kívánok megsérteni, megbélyegezni. Célom az ösztönös emberi oldalunkra, valamint a kommunikációs- és egyéb, tudatosságot igénylő képességeinkben meglévő különbségekre való emlékeztetés.



Egy kedves régi munkatársam fb-bejegyzése ismét felvetette a témát, amin már rágódtam nem olyan rég. Talán, ha 2-3 hónap eltelt, mikor utoljára végigsöpört az online felületeken a nőket érő zaklatások problémája.

Számomra már akkor is megdöbbentő posztok születtek, részint a jelenség gyakorisága, az érintettek nagy száma miatt.

Hónapokkal ezelőtt pedig kedves nőismerősömmel került szóba, hogy a szexis, kihívó öltözködésben (képen, vagy élőben) mennyire mást lát egy nő, mint egy férfi.

Ellentmondásos érzéseim vannak, hiszen férfiként mért tagadnám, hogy a női szépség gyengém és - a gyengéinkre épp az jellemző, hogy nehezen uralkodunk felettük - nehezemre esne "lemondani" az élményről, amit egy csinosan öltözködő nővel való találkozás (csak épp az utcán látni, semmi randi, vagy ilyesmi) adhat.

Ugyanakkor én is úgy gondolom, hogy a divat nem jó irányba viszi a közízlést, amikor a "mini" - szoknyában, topban, nadrágban - már rég nem arról szól, "mennyit takar még", hanem arról, mennyit nem...








Volt idő, amikor egy csupasz női váll, vagy boka kivillanása a teljes erkölcsi megsemmisüléssel - vagy a legbujább szerelmi felhívással volt egyenértékű.

Ma meg örülhetünk, ha a tizen-huszonkevés éves lányainknak csak a feneke alját nem takarja a "ruha", illetve ha a dekoltázsuk valóban csak "gallértalanítás" - és nem a komplett fehérneműt, kebleket hagyja fedetlenül.







Hogy működik a hím?

Aki emlékszik, emlékszik a gimis biológiára, aki nem, az meg tapasztalja a mindennapokban.
Az emberi faj ellentétben más fajokkal (a legtöbb fajjal ellentétben) nem korlátozza a szaporodási rituáléit az év bizonyos szakára. Folyamatosan, majdnem bármikor nemző- és fogamzóképes - és ennek megfelelően alakult a biológiai hátterünk is (hormonok, ösztönök, satöbbi).

Vagyis az emberhímekben is folyamatosan jelen van a késztetés, a nyitottság, a feszült figyelem az ellenkező nemű egyedek felé. A nőnemű egyedek szexuális késztetése már sokkal áttételesebb, bonyolultabban vezérelt folyamat*.

(* Itt jegyzem meg, hogy csak közvetett, "meg nem erősített", illetve ellentmondásos információkra tudok támaszkodni ez ügyben.)


Mindenesetre a hím a szexuális ingert - amit a természet a másodlagos nemi jellegek kialakításával generál - annak veszi, és annak megfelelően dolgozza fel, ami. "Felhívás keringőre."


A modern, gondolkodó (?!) társadalmakban úgy tűnik, nagyvonalúan megfeledkezünk a gyökereinkről (nem, nem arról, hogy vannak köztünk "gyökerek" - a származásunkról). Arról, hogy bár a Homo sapiens mellékneve, amely elkülöníti az állatvilág többi tagjától, "gondolkodót" jelent, és bár sok száz, vagy ezer év alatt eljutottunk magas társadalmi-, filozófiai-, kulturális fejlettségi szintekre - nem szabadulhattunk meg (hála Istennek) az ösztöneink befolyásától. Az alapmintáink ugyanazok és ugyanolyan hatást váltanak ki, mint az állatvilágban bárhol.


Elfelejtik ezt - úgy tűnik - a modern nők is. Vagyis ők - mert  nem hogy a divatdiktátorok nem felejtették el, de a komplett marketingtudomány éppen ezt használja fel, és -ki a gyakorlatban. Ennek a tökéletes példáját láthatjuk a modern öltözékeinkben, és azok (vissza-)fejlődésében.

A nők viszont minden bizonnyal elfelejtik - másra nem tudok gondolni, különben miért húznának magukra provokatívabbnál provokatívabb göncöket? Vonzók akarnak lenni? Értem. És csak kilógó seggel lehet vonzó egy nő...?

Az is arra utal, hogy elfelejtkeznek róla, az ösztöneink vannak, és hatnak - és ha meg akarjuk haladni a puszta hím (és nőstény) szintjét, akkor kezelnünk kell őket -, hogy a nevelésben úgy tűnik egyre kevesebb hangsúlyt kap az egymás iránti tisztelet, a helyes kommunikációra, viselkedésre nevelés.

És most itt - miközben hallom a felhördülő hölgyeket - álljunk meg egy percre!

NEM hárítom a nevelés felelősségét egy az egyben az anyákra, sőt!

Vegyük azonban sorra az alábbi tényeket:

1. A neveléshez az esetek többségében a nők ösztönösen jobban értenek.
2. Modern társadalmunkban nem tegnapi folyamat, hogy a gyermekekkel a nők töltenek több időt, még ép családokban is - nem beszélve az egyre nagyobb arányú csonka családokról.
3. A férfi és nő közül a legtöbbször a nő a kommunikatívabb fél.
4. Nincs, vagy minimális az átlag családban a szülők tudatos együttműködése a nevelésben.

(Még folytathatnánk, de már sötétedik...)

Összességében elmondható, hogy a "hímekhez méltó" viselkedés okai csakis a tudatos cselekvés, a megfelelő értékrend és minták, a Homo sapienstől elvárható önkontroll hiányára vezethetőek vissza.


Hogyan működik a férfi?

A férfi alapjaiban hím. Tehát megéli ugyanazokat az impulzusokat, motivációkat, stresszhelyzeteket, mint a hím. Ám a tanult minták alapján, a szocializáció során kialakult értékrendje és énképe, illetve férfiideál-képei alapján törekszik megfelelni a környezete elvárásainak (ha pszichológus volnék, itt mondanám valószínűleg, hogy "az édesanyjának") - igyekszik felülírni az ösztönös késztetéseit.

(Megvan az a vicc, hogy mi különbözteti meg az úriembert a mezei hímtől...?
Az úriember tud várni... ;) )

Végeredményben sikeres akar lenni az életben, amely az ösztönök szintjén a családalapításban összegződik. Ezen felül sikeres akar lenni a párkapcsolatokban, elismerésre és önigazolásra vágyik.


Miért öltözködik, viselkedik a nő?

Végeredményben sikeres akar lenni az életben, amely az ösztönök szintjén a családalapításban összegződik. Ezen felül sikeres akar lenni a párkapcsolatokban, elismerésre és önigazolásra vágyik.

Ismerős, igaz...?

Nos tehát igazából mind ugyanarra vágyunk. Megerősítésre, elfogadásra (ha szelfpszichológiával foglalkoznék, azt mondanám szelftükrökre), szeretetre vágyunk.

A nő ezért öltözik, sminkel, stb.
A férfi ezért igyekszik egzisztenciálisan, karrierben, stb. sikeresnek lenni.
A hím ezért igyekszik nő(stény)t találni magának a számára kézenfekvőnek tűnő módokon.

Hallom, igen - "WTF?!?!?!"

Még egyszer:

1. A nő ezért öltözik. 
Akkor is ezért öltözik, ha a modern divat fogalmai szerint ez már inkább vetkőzés. Meg akar felelni a szociális versenyben, elég menő akar lenni, megelőzni az öregedést, elegendő megerősítést kapni.

Eközben - hallgatva a divat szavára - szexuális jelzések özönét zúdítja a környezetére a sminkeléstől az alsó és felsőruházat megválasztásán át a digitális személyisége vizuális megjelenítésénél.

(Észrevették már, hogy a társkereső oldalaktól a közösségi portálokig mindenhol az online térben a "kommunikáció", illetve az "énközlés" eltolódott a vizuális, képi csatorna felé? (Fb > Instagram, stb - nem vagyok otthon ebben a témában.)
És azt, hogy vannak "kötelező képi elemek"...? 
Pasiknál a kocsival fotózkodós, a szigorúan kamerábanézős, a napszemüveg-baseballsapkás, haverral ölelkezős...
Nőknél a hátonfekve, felnyújtott karral dekoltázs-szelfizős, tengerparton/díszes épület előtt kétlábbalfelugrós, a csücsörítős, szemből-oldalról dekoltázsvillantós, a nyakbólhátrafordulós-fenékmutogatós, a felülről-dekoltázsszelfi, stb.)


 2. A hím a szexuális stimulusokra az ösztönök szintjén reagál.

A maga módján kifejezi a tetszését (pl. füttyög, szóvá teszi a kívánatosságot, stb.), vagy akár kontaktust kezdeményez (pl. tapizik, erőszakos közeledést valósít meg, stb.).
A szellemi fejlettség, vagy deviancia fokától függően durvulhatnak a szituációk, így jutva el a nemi erőszakot eredményező ösztönkontroll teljes elvesztéséig/elengedéséig, vagy az aberrált viselkedést eredményező beteges hajlamok megnyilvánulásaiig.


3. Mit tesz a férfi?

"Elszenvedi" a szexuális ingert (kérem a hölgyeket, csak ne cücögjenek - az elfojtás minden téren frusztrációhoz, szorongáshoz, lelki diszkomfortérzéshez vezet), érzékeli a reakcióba lépő ösztöneit, majd tudatosan igyekszik felülírni azokat. Visszafogja magát, kulturált alkalmat és formát keres az érzései kifejezésének - flörtöl, udvarol, hódít.

Jobb esetben.

Rosszabb esetben hazaviszi a frusztrációit, amik ugyanúgy erodálják, rombolják lelkileg, ugyanolyan megfelelési kényszert, önértékelési zavart okoznak felhalmozódva, mint ami elől a hölgyek is menekülnek.

És ha belegondolunk, hogy egy átlagos nap során hány megfelelni vágyó, csinos, és ezt kihangsúlyozó nővel találkozik egy átlagos férfi...?

Megjegyzem azt is, hogy a hatás akkor is ugyanaz, hogyha a nő nem öltözik hangsúlyosan kihívóan, "csak" csinos.
Valaha közismert mondás volt, hogy "a ruha öltöztet." A férfi - bár nem Superman, hogy keresztüllásson a kosztümön, vagy a nyári ruhán - nem vak. Akkor is felismeri a szépséget, a vonzó formákat, a Nőt a nőben, hogyha a nő "csak" átlagosan felöltözik.

Nem kell kitenni a melleket...

...nem kell kilógnia egy fenéknek a nadrágból...

...nem kell szétsminkelnie magát...

... kivillantania a köldökét...

...ahhoz, hogy vonzó legyen.













Hol is tartunk tehát...?
Egy átlagos férfinak egy átlagos napon mennyi szexuális ingert (a reklámokban megjelenő halmozott ingerekről nem beszélek) kellene tudnia feldolgozni, levezetni, megfelelően kikommunikálni ahhoz, hogy ne vezessen elfojtáshoz, diszfóriához? Van esélye erre...?


És akkor mit várunk egy a tudatosság, az önkontroll, az önkifejezés alacsonyabb szintjére eljutó (vagy ott megrekedt) hímtől...? Egy olyan férfitól, akit ugyanolyan ingerdömping ér, ám sem a szülei, sem az iskola, sem egyéb társadalmi-szociális intézmény nem tanította meg kezelni ezeket és a hatásukat?



Úgy gondolom, hogyha változtatni akarunk a jelenlegi állapoton - melyért felelősek vagyunk szülőként (anyaként és apaként), felelősek vagyunk marketingesként, vagy divatszakemberként, felelősek vagyunk pedagógusként, és felelősek vagyunk férfiként és nőként -, akkor a változtatást több fronton kell megvalósítanunk!

1. Szülőként külön figyelmet kell fordítanunk a lányaink és fiaink nevelésében az egymással való helyes kommunikációra, az egymás iránti tisztelet kérdéseire. Tanítanunk kell az elfogadható udvarlás fogásait épp úgy, mint határozottan megfogalmazni a már el nem fogadható megnyilvánulások körét.

2. Marketingesként és a divatszakmában fel kell vállalnunk a komolyabb kihívást - úgy alkotni és hatni, hogy nem a kőkorszaki és unalmas evidenciákon lovagolunk, hanem valódi kreativitást, valódi művészi érzéket - és felelősségtudatot - viszünk a munkánkba.

3. Pedagógusként ezt igyekeznünk kell támogatni. Visszajelzéseket adni a szülőknek, és építő beszélgetéseket kezdeményezni a gyerekekkel, ha szükséges.

4. Férfiként és apaként szóvá tesszük a nem elfogadható gesztusokat a társaságunkban lévők előtt akkor is, hogyha ezzel a haverok előtti képünk, vagy a haveri körben meglévő helyünket érezzük veszélyeztetni.
A felelősségvállalás és az önállóság az igazi erő.

5. Nőként és anyaként pedig megfontoljuk, hogy milyen médiatartalmakat fogyasztunk, hogyan és mennyire engedjük befolyásolni magunkat (és gyermekeinket) a marketing és a média, a divat és a közvetlen környezetünk által. Viselkedésünkben és megjelenésünkben nem lemondva a nőiségünkről, mégis tiszteletben tartva "a másik nem képviselőinek tűrőképességét", és megőrizve a Nő magasabb rendű harmóniáját megválogatjuk az eszközeinket.


+1. Felnőttként példát kell mutatnunk a ma fiataljainak, hogy megértsék a macsó és a tahó, a szexi nő és az olcsó ribanc közti különbségeket.



Mindez természetesen csupán a szerző véleményét tükrözi, mellyel bárki szabadon nem érthet egyet.
Ahogyan előrebocsátottam, a célom nem megmondani a tutit (még ha esetleg úgy is tűnik), hanem elgondolkodtatni.

#update: Ajánlom ezt az írást is a témában. Objektív, és nagyon betalál. szerintem.

Tízmisiért eladó?! - Haza, Szeretet, Becsület, és más ilyen elavult, ócska marhaságok...

Elgondolkodtatott ez az írás.

Nem azon, hogy "tudok-e valamit, amiért enyém lehet a tízmisi".

Azon, hogy miért jutottunk idáig?

Miért jutottunk oda, ahol a politika fogalma és a hazugság, a lopás, a korrupció, stb. fogalmai közé egyenlőségjel került?

Mért jutottunk oda, hogy a "hazafiság" - a hazám felé való magától értetődő lojalitás -, mint olyan, egyszerűen mintha már nem is létezne. Nem egyszerűen nem létezik, de mintha még az átlagember szótárában se lenne benne. Egyszerűen kiesett belőle, vagy nem tudom.

Tíz milla felajánlás kell ahhoz, hogy tenni akarjunk a hazánkért? 

A saját jövőnkért? Önmagunkért, és a gyermekeinkért...?

Tíz milla az ára a hazafiságomnak?

Értem én, hogy letelepedési kötvényekkel, üzleti alapon lehet "honpolgárrá válni" - értem, hogy szerintük ezt az időt éljük.

De én nem ők vagyok...

Vagy Te, Ön, Maga - "ők"...?

Ha nem, akkor a Te, Ön, Maga hazafiságának valóban van ára? 

Kifejezhető pénzben...?

Mert hogy az övék kifejezhető, azt látjuk. Bizonyították, és bizonyítják nap, mint nap.

De én nem róluk beszélek, hanem Rólunk...

Megvehető-e a hazafiságom?
Kifizethető-e?

Nem aláznak meg kissé ezzel a felajánlással?!

Lehet, hogy amerikában (szándékos a kis "a") ez "oké", lehet, hogy ott ez a szint.

De ez itt egyrészt "az Öreg Kontinens", ez Európa, annak is a Szíve, ahol a Föld szívcsakrája van, meg 1000 éves történelem, meg a legtöbb zseni, meg ilyenek...

Hová lett a becsületünk?!

Hová lett az önbecsülésünk?!

Kedves Te, Ön, Maga...

Az Edda egyik dala szólt reggel a fülemben:

"...A rendőrállamok börtöne vár ránk,

Hát mondd meg Hősöm,
Mondd, mire várnál?!
Ha engem kérdezel, én veled leszek!

A parazitáknak mondjunk együtt nemet!
Mert nélkülünk semmik, s ha kilépünk alóluk,

Dől a kártyavár, és aztán végük!..."

Együttérzés

Nem vagyok holokauszttagadó. És tény, hogy megkímélt a Jóisten attól, hogy át kelljen élnem (remélem, ez a jövőben sem változik). Az is tény, hogy mégis szívesen felejteném el, hogy valaha ilyen mélyre süllyedhetett gondolkodó ember.

Fahidi Éva szavai mégis arra mutatnak, hogy kell a tapasztalás (áttételesen legalább) ahhoz, hogy az ember megértő és toleráns tudjon lenni.
Aki ismer, azt is tudja, hogy a menekültek befogadását nem, a kultúránk megváltoztatását, a kisebbség követelőzését (az emberi méltósághoz szükséges minimumokon, az egyenlőségen felül) viszont igenis elutasítom. Vallom, hogy annak kell alkalmazkodnia, aki menedéket, segítséget kér - nem annak, aki befogadó. 

Ám azt is vallom, hogy minden ember ember. Minden ember vére vörös, minden ember szíve ugyanúgy sajog, ha sajog, és mindenki ugyanazt a szeretetet érzi, mikor szeret. A simogatásra, érintésre, megértésre épp ugyanúgy van szüksége mindenkinek. Vallástól, nemtől, bőrszíntől - sőt faji érzelmektől (értsd: még a rasszistáknak is) - függetlenül.

"...Nekem annyiban van helyzeti előnyöm a mostani események megítélésében, hogy végigcsináltam ugyanazt, ami ezekkel az emberekkel történik. Persze, megoldást nem tudok ajánlani, csak azt tudom, milyen, amikor megölik az anyádat, megölik az apádat. Tudom, hogy a tizenkét éves gyerek Debrecenbe menvén, itt, a Keletiben miért azt rajzolja le, hogy potyognak a házára a bombák és ég körülötte minden. Nagyon pontosan tudom, milyen érzés az, hogy valahova visznek, csak nem tudom, hova. Azt viszont tudom, hogy nincs víz, általában nincs toalett sem, nincs ennivaló, és úgy beszélnek velem, mint egy kutyával; nincs kapaszkodóm, mert elveszett a családom, nincs senkim, lengek a nagyvilágban. Mi az Európai Unióban vagyunk, ahol rendnek kell lennie, ki is találtuk erre Schengent, de annak az embernek, aki például ennek értelmében intézkedik, sokszor élete legnagyobb traumája az, hogy leesett a vajas kenyere a vajas felével. A baj az, hogy ilyen emberek döntenek arról, menekült-e valaki vagy sem, joga van-e menekültstátuszra vagy sem. Ha az a szerencsétlen csak az éhezőzónából akar eljönni, az a törvények értelmében nem elég indok arra, hogy politikai menekültként befogadjuk. Ilyenkor a rendszer azt mondja, hogy az az ember dögöljön éhen..."

"Neked írom a dalt..."

Neked

Szia!

Tegezlek, ha nem baj. Te is tegeztél, és ha még nem, akkor is - itt, magunk között mért volnánk távolságtartóak?

Rég írtam.

Rég írtam úgy, magamból. Elsodort kicsit az élet. Kihívások kint, és kihívások bent. Korai még életközépi válságról beszélnem, de mindig koránérő típusnak mondtak, szóval lehet...

Jó volna tudni, mi van Veled - mert ugyan írva elsősorban kifelé tudok kommunikálni, és feltett szándékom is, hogy próbáljalak megtisztelni a figyelmedért azzal, hogy írok, de...
Nem tartom magam ekkora egoistának, vagy ilyen nárcisztikusnak.
(És remélem, hogy nem is vagyok...)

Mégis - "ígértem", hogy írok...

Mostanában az egyik legtöbbet foglalkoztató érzelmi témám a párkapcsolat. A társ-találás.
Érzelmi témám, nem gyakorlati projektem még. Mármint: nem teszek érte tudatosan.

Megérett bennem a család gondolata, fejlődök az önmagamba vetett hitemben, így egyre inkább alkalmassá is válok egy családfő-szerepre.
Nosztalgiára hasonlító érzéssel nézem a kölköket az utcán, ahogy bringázni tanulnak, vagy csak szaladnak felhőtlen mosollyal az arcukon. Nézem a fiatal szülőket - a környezetemben élőket is. Nézem és részben irigylem őket, részben sajnálom, hogy olyan küzdelmeket kell vívniuk, amilyeneket, ahelyett, hogy értékelni tudnák egymás ajándékát, és boldoggá tudnának válni egymással.

Vágyom rá, hogy végre én is kiteljesedhessek, és egyszerre aggódom, hogy tudom-e majd jobban csinálni...?
Vicces, hogy a megfelelési-félelem helyét inkább ez váltja fel.
Egyre jobban tudok hinni magamban - a fizikai teljesítőképesség, alkalmasság oldaláról -, és ugyanakkor...


És persze ott a másik fele, hogy nagyon direktben nem teszek érte. Megpróbálok nyitottá válni - és engedni, hogy "mikor itt az ideje", belépjen az életemben Ő. És közben a cinikus felem azt kérdezi, hogy "így azért elég kényelmes, ugye?!"


Látom a hibáimat, a hiányosságaimat. A gyengéimet.
Némileg nehezemre esik bízni abban, hogy "egy ilyen elfuserált alakot" valaki majd szeretni tud.
S közben bizonygatom magamnak, hogy régebben sokkal elfuseráltabb voltam (az igaz), és mégis hányan tudtak szeretni...

Talán - talán mára megtanultam, amit kell ahhoz, hogy én is tudjak majd jól szeretni...



Másfelől a vállalkozásom kihívásai, a teljesítménykényszer és a sikervágy is elvon az elmélyüléstől, és az írástól.
Persze próbálom emlékeztetni magam, hogy az időm véges, ezért becsüljem meg a jelen pillanatát, ne vesztegessem el "feleslegesen".
És persze nehezen sikerül ezt megvalósítani, ami ugyancsak zavar.

No és persze körvonalazódnak még megoldatlan elakadások, amik hátráltatnak a hétköznapokban is.


Szóval... Bocs, hogy mostanában ritkábban írok.
Ha írnál... :D ;) :P
Reflektálni könnyebb.
Fel-felvetni témákat, kétoldalról.



Jön az év vége, fel kell pörgetnem magam munkában. Ilyenkor több a  teendő, és nagyobb a nyitottság az emberekben a pozitív változtatásokra. Minél nagyobb hatást szeretnék elérni, annál inkább ki kell használnom az év ezen időszakát.
Ennek érdekében megpiszkáltam egy elfekvő projektemet, ami egyszerre sok embert igyekszik megszólítani. Ha jól sikerül, akkor az sok munkát jelent az elkövetkező hetekben, az év végéig.


Volt egy hetem a Balatonnál, három napom egy képzésen a Tisza-tónál...
Egy hétvégém Fehérvár mellett.



Röviden. :)

Turizmus

Észak-Magyarországon egyszer jártam - egy barátomat kértem meg, hogy autóval vigyen el valahová, ahová másképp nem juthattam el. Még a projektmenedzseri időkben volt ez - egy kecskefarmon jártam potenciális megbízónál.
Nem emlékszem már, helyileg hol, és hogy merre mentünk, csak hogy "arrafelé". És hogy mennyire elbűvölt a táj - de olyannyira, hogy az élmény az volt, "ilyen nem is hiszem, hogy van Magyarországon..."






Olvastam kicsit erről a régióról, mert vonz, hogy visszatérjek.
Azt írják, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztese ez a térség, mert itt koncentrálódott a hazai ipar, amit ugye leépítettek.

A Régió kistérségei

Ez már a hegyes-völgyes része hazánknak, így az agrárszektor, mint munkaerő-piaci potenciál kevéssé jön szóba.
Viszont rengeteg a turisztikai érték - viszonylag közel fekszenek a határok, és rendes reptér is van Nyíregyházán, illetve felújításra szoruló állapotban (ám a 2. leghosszabb betonozott kifutóval) Mezőkövesden. De akár a működő Debreceni Nemzetközi reptérről kisebb belföldi járatokkal is könnyen elérhető lenne a régió - kisgépek ugyanis le tudnának szállni Miskolcon, vagy Egerben is akár.

Kattints a nagyításhoz! ;)

Az ötletem a régió felvirágoztatására


A régiós vendéglátó-intézményekkel, és helyi manufaktúra-jellegű gazdaságokkal összefogásban egy olyan, egész éves programsorozat összeállítása, amely alkalmas volna a régió bemutatására az itt megszálló külföldi turistáknak. A projekt alapcélja minél szerteágazóbban bevonni a helyieket, és pluszbevételhez juttatni őket a turizmusból.

1-2 hetes szervezett aktív pihenés keretében, a falusi turizmus és a klasszikus természetjárás jegyében 1-2 fix szálláshelyről csillagtúra-jelleggel vinni a turistákat barlangászni, hegyet mászni, különböző gazdaságokat bejárni, idegennyelvi vezetéssel ismerkedni a helyi technológiákkal, a szokásokkal, gasztrokultúrával, borászattal.

Kecskefarm, sajtkészítés, tehenészet, mangalicafarm, lovaglás - akár lovastúrák -, borkóstolók, vártúrák, múzeumok, stb.
A különlegesség éppen abban lehetne, hogy a program mondjuk 2 hetes, ám e két hetet két különböző szálláshelyen töltenék a vendégek.




Mindkét szálláshely köré 5 egész napos programot lehetne szervezni "csillagban".

A lényeg, hogy munkahelyeket generáljunk a nagyobb forgalommal, és segítsünk fejlődésnek indulni az itteni vállalkozásoknak, gazdaságoknak.
A projekt egyik akciócsoportjának feladata volna a régió ígéretes szereplőinek, témáinak folyamatos felderítése, és integrálása a programba. Vagyis megtalálni az érdekes és szép helyeket, gazdaságokat, a támogatásra érdemes kezdeményezéseket. Az étkeztetést minden nap vendéglátóknál oldanánk meg (forgalomgenerálás 1.), de mondjuk 1-1 vendéglátónál csak 2-3 alkalommal/hét. Vagyis így minimum 3-4 vendéglátónál tudnánk pluszbevételt jelenteni.
Cél lehetne, hogy akár - a vonatkozó jogszabályok figyelembevételével - helyi családokhoz "osszuk szét" az egyes turnusokat, így a helyi családoknak is bevételt generálnánk, és a vendégek is olyat kapnának, mait máshol nem.

A meglátogatott gazdaságoknál is a cél a saját termékeik promotálása, értékesítése - vagy akár a "sima látogatás" mellett lehetne olyan választható program, hogy 3-4 napot az adott, programban szereplő gazdaságokban tölthetne, aki akar, mintegy "idénymunkásként".

 Persze a vendégek fizetnek a programért, amiből a gazdaság részesül, de a vendégek munkája is érték a gazdaságnak, így pl. kaphatnának ajándékként/emlékbe a gazdaság terményeiből (pl. borászat, sajtkészítő, tehenészet, gyümölcskertészet), fotókat, ajándéktárgyakat, stb. "ingyen".

Az ellátás során mind a szállások kiválasztásánál, mind valamennyi projektszereplő válogatásánál szempont, hogy helyi illetőségűek legyenek, helyben termelt alapanyagokból készült ételek, helyi munkaerőt foglalkoztatók, helyi tulajdonosokkal, stb. - így többszörösen is biztosítani a régiós hasznosulást.

Az utazásszervezést a projektközpont illetékes alcsoportja végezné, a szomszédos országok (és esetleg potenciális távolabbi érdeklődők) utazási irodáival kommunikálva, és azokkal együttműködésben. Ideális volna, hogyha helybeli fiatalokat lehetne bevonni ebbe a munkába.

A projekt indításaként akár direkt 1-2 turnusban a lehetséges külföldi utazásszervező-partnerek meghívásával lehetne komoly marketinget teremteni.

A hazai marketinget iskolai csoportoknak szóló "nyáritábor-alternatívákkal" lehetne megnyitni, illetve a hazai nagyvállalatok számára "menedzser-csomagokat" értékesíteni.



Forrásigény


Kezdetben aprojekt kidolgozása nem igényel jelentős beruházásokat. Idegennyelveket beszélő, turizmus területén jártas, lehetőleg helybeli fiatalokra van szükség, akik a nemzetközi szervezést, az idegenvezetést tudják vinni.
Ezen kívül szükség van egy néhány fős csoportra, aki kidolgozza az alapprogramot, felderíti az első együttműködő partnereket, letárgyalja az együttműködés alapjait.

Ez utóbbi a nagyobb idő- és ráfordítás-igényű munka, a bevont személyek juttatásainak fedezete megoldandó.
1 fő nettó 120 000 Ft-os bérköltsége a közlekedés, lakhatás, plusz egyéb infrastrukturális költségek figyelembevételével ~3 000 000 Ft 6 hónapra. Minden további foglalkoztatott személy ~ 2 000 000 Ft többletköltséget jelent, amennyiben csak alkalmazásban gondolkodunk. Ha helyi fiatalokat üzlettársként lehetne bevonni a projektbe, az indulóköltségek jelentősen csökkenthetőek.

Ezen túl felmerül még a keretszerződések megkötése kapcsán ügyvédi költség, stb.

Tehát egy 4 fős team 6 havi alapozó munkájához mintegy 10 000 000 Ft tőke bevonása szükséges.
Ez részben lehet saját forrás, részben a leendő partnerektől származó "támogatás". (Leendő szállásadó partnerek felajánlásai jelentősen csökkenthetnék a lakhatással kapcsolatos és infrastrukturális (iroda, net) költségeket.)

Számvetések

Teljesen váratlanul ért egy régi, kedves Ügyfelem őszintesége. Azt mondta, egy közelmúlt-béli döntése kapcsán azért nem hívott fel, mert zavarja, hogy "nem kérek semmit a munkámért". Hogy nem tudja "viszonozni" - "így nem akarlak dolgoztatni, vagy mondd meg, hogy mennyibe kerül...!"

A beszélgetésünk nyomán indult el a gondolatom, amiből végül egy levél kerekedett (ígértem pár linket Neki).

Mivel még sosem szedtem ezt így össze - és mert hihetetlenül feltöltött lelkileg ez a számvetés, elsősorban magamnak örökítem meg itt is. :)

Hogy sose felejtsem el ezt az érzést.

Szia!
Íme két bejegyzés arról, amiért élek - amit érintettünk:
http://tobbetesszel.blogspot.hu/2015/01/misszio.html
http://tobbetesszel.blogspot.hu/2017/02/ami-megvaltoztatja-az-eletunk.html


Bak vagyok, idealista - melankolikus-kolerikus típusba tartozom. Esélyed sincs jobban ellentételezned, meghálálnod, "megfizetned" - nevezd, ahogy jól esik - a Neked végzett munkát, mint hogy

1. Valóban együtt dolgozunk a jövődön-jövőtökön
Mert engem az tesz boldoggá, én attól érzem értékesnek az életem, hogyha látom, hogy a létezésemtől, attól, hogy időt és energiát teszek  a szakmai profizmus elérésébe-fenntartásába (oktatások, tréningek, önképzés, szakmai fórumok, stb.) Neked (és a többi ügyfelemnek) teljesebb, nyugalmasabb, boldogabb élete lesz. Ha a tudásommal és az elhivatásommal hozzá tudok járulni ehhez. Ha meg tudlak óvni az elhamarkodott döntésekből eredő veszteségtől.
Mert a pénzveszteség - a pénz a munkaidőd ára, a munka-időd pedig az életed idejéből elkülönített idő - az életed vesztesége, vagyis amit nem vesznek ki a zsebedből, illetve ha pluszként tudjuk a zsebedbe tenni, akkor az életed idejéből kapsz vissza.
A ma fiataljai azért annyira frusztráltak, lelki sérültek többségében, mert a szüleik keveset tudtak velük lenni. Az élet-idejüknek nagyobb részét kellett munkával tölteniük.

2. Én azért dolgozom, hogy a Ti gyermekeitek gyakrabban lássák az anyjukat-apjukat - lelkileg egészségesebb, boldogságra képes következő generációvá tudjanak fejlődni. És akkor több mosolygó embert látunk majd a magyar utcákon is. És az én gyerekeimnek is élhetőbb országa lesz. Meg nekünk is - még ha csak a nyugdíjas éveinkre is.
És elmondhatom, hogy nem múlt el nyom nélkül az életem. Hogy a küzdelmeimnek, a kitartásomnak, a lemondásaimnak volt értelme!

3. Azzal, hogy a barátaidnak, az új munkatársaidnak elmondod, hogy keresem majd őket, hallgassanak meg, mert Szerinted megéri - az életem értelmét adod végeredményben.

Hidd el, hogy  - szerintem - ennél többet egyetlen embernek sem adhatunk!

Dolgoztass csak!
Dolgoztass minél többet! ;)
Dolgoztass minél többeknél, hogy a szakmánknak, amitől ma 10 emberből 10-et a hideg ráz (és joggal), egyszer majd újra becsülete legyen!

Én hiszek abban, hogyha komolyan együtt dolgozunk a céljaitokon, hogyha komolyan kapcsolatot tartunk, kommunikálunk, akkor együtt meg fogjuk valósítani a célokat! Olcsóbban és gyorsabban, kisebb kockázatvállalással, mint nélkülünk!

Csak annyit kérek "cserébe", hogy higgyetek benne Ti is! Higgy benne!
Higgy bennem, és segíts, hogy másoknak is lehetősége legyen részesévé válni egy boldogabb jövőnek!

Alapító vezérigazgatónk anno azt mondta, "A világ rohamosan halad afelé, hogy két részre szakadjon. A vonal egyik felén lesznek azok, akik esznek - a másik felén azok, akik nézik, ahogy a másik oldalon esznek. Az a dolgotok, hogy segítsetek az ügyfeleiteknek a jó oldalra kerülni."

Drámainak tűnhet. Pedig csak igaz.

Ha nem csak a saját életünket nézzük, hanem akár az unokáink gyermekeiig nézünk előre - sok ezer anyagi döntés belefér ekkora időtávba. És elég egyet elhibázni, hogy utána évtizedekig csak válságmenedzselésről lehessen beszélni, bármilyen ügyesek is voltak az előttünk járó generációk.

Segíts, hogy betölthessem a szerepet, amiért a Jóisten erre a Földre küldött, és sose kell úgy érezned majd, hogy nem viszonoztál eleget...! Minden egyes ajánlásoddal olyan lehetőséget adsz a barátod-ismerősöd kezébe, amelyet talán sosem fog majd fel teljes egészében.
:)

Ezt csak utolsónak:

http://tobbetesszel.blogspot.hu/2017/08/uj-nemzedek-avagy-te-akarsz.html

Amit tapasztaltál, hogy a Pepsi munkatársai nem mozdultak rá a vállalati bankszámlacsomagra, függetlenül a jó kondícióitól - általános.

Hatást gyakorolni egy nyomtatott tájékoztatóval, vagy akár ilyen írásokkal nem könnyű.
Olyan hatást, ami alapján az emberek (a saját érdekükben) megmozdulnak, még nehezebb.

De lehetséges (személyesen)! :)

9 év
448 szerződött ügyfél
830 megkötött szerződés

Köztük már 69 felett azoknak a száma, akiknek az első saját otthonához hozzájárulhattam, sokkal többen azok, akiknek segítettünk gyarapodó pályára állni, megszabadulni a túladósodottságtól, akiknek segítettünk, hogy a gyerekeik pozitívabb egyenleggel induljanak az életbe, stb.

Én erre tettem fel az életem.

Érted is. :)

Kacatok

Fura érzés, hogy valaha - hittem benne, hogy így van - valaki számára a legfontosabb voltam, ahogyan ő is nekem...

És ma...?

Ma csupán kedves kacat vagyunk egymás számára emlékezetünk lomtára egyik pókhálós polcán...

Boldog idő


"...Tán ma nem így, és nem egy gyerekkel..."

Hát...

Nem egy gyerekkel, ez igaz! :D

Boldogság kötődik Hozzád, Drága Kacatom!
Sokáig azt hittem, mindig fájni fogsz. Hogy mindig szomorú emlék leszel.
Örülök, hogy tévedtem... :)

Lombsusogás

2017. augusztus 20-a van, nulla óra huszonnyolc perc.

Éjszaka van.
Az ablakom előtt park, a parkban fák, a fákon lomb, a lomb közt szél szalad - a lomb susog. Éjszaka vajon fekete a szél is...?
Kinézek, és százezer külön-külön integető levelet látok.

"...félek attól, hogy érzelmeim lesznek..."

Hát igen...

Az a tré ebben a férfi-nő játékban, hogy nem megy érzelmek nélkül. Az érzelem meg olyan, mint az apró repeszek a szívben. Nem tudsz úgy moccanni, hogy ne fájjon előbb-utóbb. És nem-moccanni sem tudsz, ugye. Szívileg.
Szív-ás.

Tücskök.
Lombsusogás.
Szeretem az éjszakai levegő hűvös cirógatását. Mint lázas beteg homlokán az anyja hűs keze...
Szeretem a fákat.
Aranyosak. Integetnek, suttognak, árnyat adnak és engedik, hogy magasra másszunk rajtuk.
És közben vének is, idősebbek nálunk, és bölcsebbek, többet láttak, mint mi. És békésebbek is. Elfogadóbbak.

Nini...! Az ágy mögött, a sarokban hirtelen megláttam Jocit, a kaszáspókot... Még nem találkoztunk - valahogy mégis rögtön tudtam, hogy ő Joci...

Fura dolog ez Veled, MJ - mert... Nem is ismerlek. Sose találkoztunk még, csak így az éterben jutottak el hozzám a gondolataid - vagyis csak a szavak, amiket megformáltál a gondolataid nyomán.
És mégis "hiányzol". Vágyom többet hallani, többet tudni, többet érteni Belőled.
És azt hiszem féltékeny vagyok arra az ismeretlenre, akivel helyettem csetelsz, rólam is.

Ő nyilván a barátod - nyilván régebb óta ismered.

Buta dolog, tudom.


Kinézek a fákra, és úgy megölelném őket...
Lehet az ember háziállata egy fa...?

Vagy egy másik ember...?
Nem, ugye...?
Nem...

A fák túl nagyok háziállatnak, az emberek túl önfejűek...

De barátaink mindkettőből lehetnek.

Időutazás

Furcsa.

Egy ideje apaként nézek a kiskölkökre.
Elmennek mellettem az utcán, az anyjuk kezét szorongatva, és Téged látlak.
Apró kezek, vékony, nyúlánk karok és lábak. Édes kis fülek, pisze orrok, ragyogó szemek.

Nevetnek, széles mosollyal csodálkoznak rá a kék égre, az utcák színes forgatagára, a szélben táncoló lombokra...
Valamikor felnőtt, önálló emberek lesznek. Gyönyörű fiatal nők, majd szerelmes kamaszok, és babakocsit toló szerelmes anyák.

Nézem őket, és látlak, ahogy felnősz. És imádkozom, hogy sose kelljen elveszítselek - pedig még meg sem érkeztél...
Mintha máris szeretnélek.
Már most félek a perctől, mikor el kell engednem a kezed. Mert felnősz. Mert meghalok.
Ez a természet rendje - tartsam magam bármilyen jól, egyszer elkopik ez a gúnya, s nekem mennem kell. S akkor itt kell hagyjalak, hogy boldogulj, ahogy tudsz.

Vajon hol lehet az Anyád...?

Hol van most? És mikor lépi át a valóságom küszöbét, hogy végre elindulhass...?

Vajon jó apád leszek? Biztos pontod? Vajon fel tudsz-e majd nézni rám? Vajon jó példaképed leszek-e...?
Képes leszek-e megtanítani mindazt, ami kellhet hozzá, hogy boldoggá válj az életedben?



Ma láttam egy édes kislányt.
Véradni voltam, ahogy az anyukája is.
Néztem őt, és Téged láttalak.
Szinte a mellkasomon éreztem, milyen lesz, mikor átölelhetlek...
Éreztem, ahogy a karjaid a nyakam köré fonod.

Várlak.

Várlak Téged.

Talán érted születtem - hogy az legyek, akire szükséged van hozzá, hogy önmagad lehess.

Remélem, tudlak majd jól szeretni. Mindkettőtöket.


Várlak Téged.



...

Így könnyű...

Érdekes. Le akartam írni, hogy vagyok. Amolyan helyzetjelentés-féleképp.
Aztán nosztalgikusan elkezdtem visszaolvasni korábbi bejegyzéseket, és rá kellett jönnöm, hogy - már leírtam.



Nincs új a Nap alatt...

Vagyis - több van, más van, új... Nem igazán.

Van egy mentorált munkatársam. Fejlődik. Ő is érzi, látszik is. Eredményekben is. És ez jó.
Van egy mentorom, aki szerint a vezetőmre is jó hatással vagyok. Korábban sosem gondoltam rá, hogy így is hatok. "Fölfelé". De ez is jó.

Ügyfelem fiának munkát szereztem másik Ügyfelemnél.
Másik Ügyfelemnek bejelentett melót, mert szükségük lett rá.
Harmadik Ügyfelemet megint másikkal kapcsoltam össze, hogy kapjon segítséget kimászni a túladósodottságából.

Sikerült pozitívan hatni egykori barátnőmre is, aki újabb lépést tett afelé, hogy higgyen magában, és jobb életet éljen, olyat, amilyet megérdemel.


S miközben elérem ezeket az egyértelmű sikereket, és még a munkában is nagyot alakítok, nem tudom, hogyan éljem meg jól ezeket az eredményeket.
Hogyan jutalmazzam meg magam, hogy feltöltődjek, elkerüljem a kiégést, hogy tegyek a boldogságomért.

Á...

Esetleg vegyem elő a célokat, igaz...?
:P

Jól van! Így könnyű!

Homályosan - avagy, ha közel jönnél...

Hangulat (Assassin's creed - Zyrah)




A magánynak van egy furcsa velejárója.
"Megvonási tünetekhez" hasonló.
Az érzékeim kiéleződnek - sokkal elevenebben érzékelem a szépséget.
A vágyódás már-már önálló életre kel bennem, ahogyan a kandalló tüze is kacérkodik a külvilággal, annál inkább, minél inkább csonttá szárítja a környezetét a hőség.
Elég egyetlen kipattanó szikra, és a világot is kész elemészteni...

Így szárad ki a torkom - ahogy a préda nyers húsához szokott ragadozó szomjazza a friss vért, ha egy vadász csapdába ejti, s főtt kásán, és más maradékokon tartja évekig...

Érzem, ahogy szinte a nyelés is egyre nehezebbé válik, mintha homok csikorogna, a garatom tapló száraz...
Elsatnyultak hajdan acélos izmaim - mégis újra és újra nekifeszülnek béklyóimnak. Mintha esélyük volna kitépni a falba ágyazott, csuklóvastag láncokat.
Perzsel a forróság, belülről emészt fel. Pusztít.

Ha szemembe nézel, talán megláthatod e poklot.
Kifelé csak a belső tűzvész visszfénye szűrődik - a mohóság villanásának véli, aki látja.
Küzdelmem, s vívódásaim, melyek egy atomviharhoz volnának mérhetőek, homlokom acélos falai mögött maradnak - s csak annak ráncai árulkodók.
Belefáradtam már ez örökös harcba magammal - tekintetem fáradt, s megadó rebbenése, mellyel a Szépség vonalaitól elszakítom, erről vall.

Mint Gomor, a farkasember, a Végtelen Történetben...

Ha közel jönnél, cafatokra szaggatnálak egy pillantás alatt.

Ha közel jönnél, hogy enyhíts szenvedésemen...

Ha közel jönnél...

"Áldozathibáztatás" vs. kollektív felelősség

Vélemény.
Azt mondják, "olyan mint a segglyuk - mindenkinek van, és senki sem kíváncsi a másikéra".
(Elnézést a finomabb lelkületűektől - de ők jobb, ha már itt x-elnek a 'csába!)

Leírom a saját véleményem. Elsősorban magam miatt. Mert hiszem, hogy a gondolataink hatnak egymásra, a világunkra, és a közelmúltban annyi szélsőséget olvastam a témában, hogy így próbálom helyreállítani az Univerzum egyensúlyát, de legalábbis a saját lelki nyugalmam.
Nem kell elolvasnod - ám ha megteszed, utána ne akarj nyavalyogni, hogy így-meg-úgy! (Vagy legalábbis ne nekem!)

Az értelmes érvekre ugyanúgy nyitott vagyok, mint eddig.



---



Megy az anyázás pro és kontra a közösségi oldalakon és a médiában, részben a női jogok védelmében.
A beszólások, a kéretlen közeledés, a molesztálás, és az erőszakos közeledés témakörében

Férfiként írok.

Olyanként, aki nem sokszor alkalmazott erőszakot nővel szemben - ha igen, az jóformán az önvédelem kategóriájában lehetne emlegethető.
Olyanként, aki számára a Nő, mint olyan, csoda. Számos érték megtestesítője a Harmóniától a Szépségen át az Anyaságig.

És olyanként, aki tudja - és igyekszik elfogadni -, hogy "de gustibus, non est disputandum", azaz az ízlésről nem érdemes vitatkozni.

Tény ugyanakkor, hogy múltszázadi vagyok, ott nőttem fel, és ebből kifolyólag az értékrendem is tekinthető régimódinak.

Az is tény, hogy az álláspontom nem ment fel senkit. Sőt!
Ugyanakkor elutasítja az egyoldalú felelősség elvét, amely a mostani felfújt kommunikációban úgy érzem, nagyon elbillent.

Az én értékrendem szerint a Nő sokkal több, mint puszta test. A nőt Nővé a stílusa teszi. Az, ahogyan a testét, és a környezetét (öltözködés, smink, kiegészítők, frizura, otthon, stb.) összhangba hozza. Az a kisugárzás, az a harmónia, ami... Valahogy sugárzik belőle - ha sugárzik.

Az a kisugárzás, amit nem pótol egy nyakig felpolcolt, vagy köldökig vágott dekoltázsban mutogatott mell, vagy egy utcára kitett segg - legyenek bármilyen ingerlő idomok is amúgy.
Aki abba a hibába esik, hogy azt hiszi, a kihívóság (drasztikus verzióban a ribancosodás) teszi őket sikeresebbé a férfiak körében, azt csak sajnálni tudom.

Úgy gondolom, aki ebbe az irányba sodródik, valójában komoly önértékelési gondokat rejteget, talán kegyetlenül magányos is mellé.

Azért emelem ki épp ezt, mert nagy átlagban errefelé halad a közízlés, úgy vettem észre. És azért, mert épp itt esünk először túlzásba.
Hódításnak szánják. Gondolom. Senki ne jöjjön azzal, hogy a nők egymásnak öltöznek (régen elhiszem, hogy így volt), mert ha annyi nő más nők kedvéért vesz fel olyan rövid gatyákat, hogy konkrétan a fél seggük kilóg belőle, akkor meg a Pride-ot ne szidja senki! Leszbosz szigetén élünk akkor, nem Magyarországon!

Viszont!

Vegyük észre, hogy a világban amúgy is a szexszel adnak el mindent - erre épül a komplett reklámipar.
Ez már amúgy is olyan torzult környezetet teremt, melyben a szexuális ingerekkel túlgerjesztik a receptorainkat.
Erre tesz rá az elidegenítő digitalizálódás, az elszigetelő "közösségi média" térnyerése, az élő ember-ember kapcsolataink visszafejlődése.
Meg a negyven fok.
Plusz a városi zsúfoltság.

A hímek az emberi fajnál egyébként is úgy vannak kitalálva, hogy folyamatosan párzóképesek - vagyis a "kulturált társadalmaink" normái már egyébként is stresszelik az ösztönös részünket, ami folyton dugni akar.

Mielőtt véres szájjal a képembe üvöltenéd, hogy "és ez miért jogosítja fel a pasikat" - nem jogosítja fel.

Egy szóval sem akarom ezt mondani.
És ne gyere az áldozathibáztatással sem - nyilván többeket ért inzultus, mint ahányan ribancosan öltöztek.

Teljesen egyetértek azzal, hogy az embert az emeli az állatok fölé, hogy bizonyos fokig képesek vagyunk kontrollálni az ösztöneinket. Meghaladni őket.

De csak bizonyos mértékig.

És ebbe a mértékbe belefér a miniszoknya (magamról beszélek, az én mértékemről), belefér a haspóló, belefér a sejtelmesen áttetsző (de nem konkrétan átlátszó!) anyagú ruházat.

"Sajnos a férfiak elfelejtettek bókolni!" - ezt mondják.
Azt nem mondják ugyanezek, hogy vajon ki tanította meg őket  - vagy ki nem tanította meg őket...?

Igen, vannak az annyira alacsony értelműek, akiknél a kommunikáció az utca túloldaláról való füttyögésnél, a konkrét szexuális ajánlatok nyilvános közlésénél ragadt meg.
És vannak annyira neveletlenek, akik erőszakkal vélik elérni azt, amit intelligenciával, igényességgel, stílussal nem sikerült nekik.

Ám vegyük észre, hogy mindezért mi vagyunk a felelősek!
Mindannyian!
Minden marketinges, minden anya, minden apa, minden tanító és tanár, minden férfi, és minden nő.

Nem CSAK a férfiak, és nem CSAK a nők.

Mi mind.


Milyen férfiként megélni a vonzást? Nem, nem a V-onzást, hanem a nők iránti vonzalmat...

Egyszer olvastam egy könyvet, amiben egy kultúra emlékei elvesztek, így nem tudták, hogyan jutottak arra a fejlettségre, ahol a történet játszódott. Voltak eszközeik, gépeik, de nem tudták, hogyan működnek. Azt mondta egy tudós, hogy olyan természetes volt ez a tudás akkor, hogy nem készültek írásos feljegyzések róla. Mint ahogy ma sem nagyon írnak pl arról, hogy mi egy ló. Arról, hogyan etesd, tartsd rendben, hogyan lovagolj, sokkal többet.

Szóval, gondoltam leírom az én élményemet, hátha segít megérteni, mire gondolok a húrok túlfeszítése alatt.

Azt hiszem, az egy-séget keressük, a harmóniát az életben. Mivel a férfiban a férfienergia dominál, a nőkben a női, nem vagyunk egyensúlyban. (Nem megyek bele, hogy önmagunkban is lehetséges egyensúlyt teremteni - most nem akarok ebben elveszni.)
Keressük tehát egymásban az ellentétes energiát, hogy egyensúlyba kerüljünk. Ez vonz engem a nőkhöz.

Amikor meglátok egy nőt, először a kontúrjai, az arányai fognak meg. Aztán felfigyelek a részleteire. Igen, persze, hogy nézem a testét. De nézek minden mást is. Az Egészet.
Ha vonzónak látom, az olyan érzés, mint mikor éhes vagy, és finom kajaillatot érzel. Mintha üresség volna a gyomrodban - és minden sejted szeretne közelebb kerülni az illat forrásához. Gondolatban már látod az illatozó sültcsirkét, vagy a mákos sütit, stb. A szád "emlékszik", milyen érzés beleharapni, milyen az íze, az állaga, stb.
(Nyeltél. Valld be, hogy az előbb nyeltél egyet! :D )

Hát valami ilyesmit érzek, ha látok egy vonzó nőt. Felidézi az érintés emlékét, a bőr és az izmok tapintását. Felidézi azt a "tökéletes állapotot", amiben a férfi is Férfi - elfogadott, tisztelt, értékelt lény. "Fejben már keféltek, mi?!" - Hát, na... (Tudtad, hogy az agy nem tesz különbséget az álom és valóság között? :P )

Na most idézd fel kérlek életednek azt a szakaszát / pillanatát, amikor Te voltál "kiéhezett"! Megvan...? Kb. olyan, mint mikor éhes vagy, és csak a kirakatból nézheted a péksütiket.
Egyre éhesebbé válsz - és egyre kellemetlenebb a kirakatot bámulni.
Egy idő után az éhes ember keres valamit, és betöri a kirakatot. Mert nem bírja tovább.

Szerintem valahogy így van ez a szexuális ingerléssel is. Egyre növekvő belső feszültséget generál, amit így, vagy úgy mindenki kénytelen levezetni, különben meggárgyul egészen.

Az pedig nyilván mindenkinél eltérő, hogy milyen háttérrel indult az életben - és milyen "kifinomult", vagy kevéssé kifinomult megoldásokat talál erre.

Lesz, aki nyusziból hódítóvá lép elő, és végre odamegy a választott csajhoz, és randizni hívja - aztán komolyra fordul a dolog, és kiegyenlítik egymás energiáit.
Lesz, aki csak egy éjszakára szed fel valakit - átmenetileg lenullázza a feszültséget - nyilván ez nem lesz tartós megoldás.
Lesz, aki megveszi ugyanezt - a nyugalmat.
Lesz, aki csak addig jut, hogy kitágult szemekkel bámul - ami már tolakodó kívülről.
Lesz, aki füttyög, aki verbálisan igyekszik csökkenteni a nyomást, ami már kifejezetten visszataszító a másik nemnek.
És lesz, aki taperol, akiben elszakad a cérna, és nem hallja meg a nemet.


Ne feledd, nem mentettem fel egyiket sem a maga felelőssége alól!

De mindannyian tehetünk azért, hogy ha már ennyire összezsúfolva "kell" élnünk, a lehető legkevésbé fokozzuk a stresszt egymás életében.

Szerintem.




*Megjegyzés: városban láttam már bikiniben közlekedő hölgyeket, meg póló nélkül közlekedő "urakat" is. Számomra mindkettő visszatetsző, nyilvános helyen. Otthon tőlem pucéran is flangálhat bárki - az nem tartozik rám. Azt viszont helytelenítem, hogy közös tereken tegyék ezt. Mert én sem tudom, nálam hol van az a határ, ahol elpattan valami... Fogalmam sincs, lehet-e ilyen, de... Mi van, ha mindenkinél van?

Ha itt lennél...

Ha itt volnál, fognám a kezed.
Közelről nézném a szemed.
Téged keresnélek benne - ott a mélyén, hol a tó fenekét sejti az ember, hol a titkok lapulnak rebbenőn.

Ha itt volnál, táncolnék Veled erre a zenére...
Ahogy a falevelek táncolnak a széllel, ahogy a madarak az Éggel...

Ha itt volnál, csókolnálak - mint szomjazó az édes víztükröt,
Mint szél csókolja a cserzett arcokat.
Szerelmesen, ahogy a Nap szereti a barackot, hogy belepirul.

Ha itt volnál, szeretnélek. Szeretnélek, ahogy férfi nőt szeret,
Ahogy csak az Ember tud Embert szeretni.
Sóvárgó mohósággal, mintha ez a perc volna az utolsó,
Ez itt, most - ez a pillanat - csak ez, és vége...

Ahogy talán így is van...

Hisz nem vagy itt.

Máshol vagy, mással talán.

Keresed azt, ami itt vár. Amit én őrzök Neked.

Mióta már...

Kell

"Hagyjuk meg a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának...."?!


Nos - ezzel kissé elkéstek, azt hiszem.
Már Bástya elvtársék is.


Nyár van, megint.
A seggvillantós, hosszúlábon-rövidnadrágos, neteddkiaminemeladós....

Eszméletlen a hőség, eszméletlenek a csajok, és eszméletlen, hogy képtelen vagyok túltenni magam Rajtuk...! :D

Ja - a zene...? Hogy hogy jön ehhez?

Hát...

Itt ülök egy full üres lakásban, este van, ciripelnek a tücskök - és lassan én is ciripelek, ahelyett hogy "tücskölnék"...

Kiakasztó, hogy a nők mennyit tudnak agyalni egy kis erotikán - mármint, gyakorlati erotikán... :D

Igen, direkt kerültem a szex szót, mert... Félrevezető. Épp ma állapítottam meg, hogy nem létezik "csak szex".

Szóval - épp élvezhetnénk is egymás társaságát, de nem, nem tesszük... Inkább ki-ki ül a maga kis vackán és elmélkedik a világ dolgairól, vagy épp arról, "mi lenne, ha"...


Márpedig az embernek kell az erotika.

Kell a közelség érzése.

Kell az érzés, hogy nem vagyunk egyedül. Ezt pedig az érintés bizonyítja be nekünk.

A másik törekvése, hogy minél közelebb jusson hozzánk, az pedig bizonyságot jelent róla, hogy értékesek vagyunk...

Itt, és most.

"Az élet szép!"

Még sosem gondolkodtam rajta, hogy mért nem úgy szól ez a mondás, hogy "Az élet könnyű!"...


Van egy álmom. Sokat dolgoztam azért - úgy önfejlesztésben, mint fizikai munkában -, hogy megvalósítsam. Mert hiszek benne. Hiszem, hogyha sikerrel járok, akkor jobb hellyé teszem a világot, jobb hellyé teszem Magyarországot. Sok ember életét könnyebbé teszem, sok embert segítek hozzá egy nyugodtabb, sikeresebb, boldogabb élethez.

Persze ez egyedül nem megy. "Egy fecske nem csinál nyarat."
Sokak együttműködése kell hozzá. Közös akarat, egymás iránti türelem, kitartás...

Kilenc éve indultam el az úton.
Kilenc évet kaptam rá, hogy sikerre vigyem a tervem, vagy hogy képessé váljak a sikerre.
Most zajlik a "vizsga".

Az időnek és a nemtudásnak ára van.
Ideje rendezni a számlát.

Ideje számot adni arról, hogy amire a  kilenc év tanított, azt megtanultam.

Tanultam kommunikációt - megtanultam kérdezni és hallgatni.
Megtanultam eladni magam és a jövőképem - magam mellé állítani az embereket, "megnyerni őket a közös ügyünknek".
Megtanultam szakmailag a szükséges mértékben mindazt, ami a hatékony segítségnyújtáshoz kell.
Megtanultam megfelelni a jogszabályoknak.
Megtanultam a buktatók kivédését.
Megtanultam fegyelmezetten dolgozni.
Megtanultam a statisztikakészítés fontosságát, értelmét, megtanultam hasznosítani a statisztikákat.

Még hátra van a kiegyensúlyozottság csiszolása.
Még hátra van a türelmes vezetés gyakorlása.
Még dolgoznom kell az elfogadás-képességemen.
Még dolgoznom kell a hitemen és önbecsülésemen.

Ezekből talán az utóbbi kettő a legfontosabb.
Hinnem kell - erősebben kell hinnem, hogy "megérdemlem".
Erősebben kell hinnem - őszintén el kell fogadnom, hogyha az élet, a munka hozza az eredményeket.
Hinnem - erősebben/őszintébben kell hinnem, hogy megtalálom a Társakat a megvalósításhoz.

Ideje van a megvalósításnak.

Itt és most van ideje.

"...az Óceánból egy csepp..." - avagy az Élet "titka"

Milyen könnyű néha eleven pontra tapintani...

Még most is végig fut rajtam a hideg.

Tegnap egy régi szerelmem, kétgyermekes édesanya rádöbbentett - nem is jó szó, mert inkább eleven megtapasztalását adta (mint mikor váratlanul izzó parazsat tesz valaki a tenyeredbe), milyen is anyának lenni...

Milyen küzdeni nem csak a mindennapokkal, a felelősség terhével, de a bizonytalanságainkkal, az önbizalmunk meg-megingásaival, vagy épp a teljes hiányával...
Nap, nap után felkelni, tükörbe nézni, aztán menni, és megharcolni minden percért.
Éveken, évtizedeken át.

Persze - gondolom, sőt hiszem! - apának sem könnyebb.
Már, ha valaki nem csak nemzőapa, de valódi Apa is lesz.

A kétely önnön képességeinkben ugyanúgy napirenden van, a stressz, a felelősség....

A többség - s köztük sokszor a saját Társunk is akár - mégis úgy hiszi, egy férfi sosem lesz olyan felelős, mint egy Anya.
Fájdalmas diszkrimináció ez.
Pont olyan megkérdőjelezése a szeretetre való képességünknek, az Ember-ségünknek, a férfi mivoltunknak - mint ahogy utolsó barátnőm is tőrt döfött belém egy hasonló megnyilvánulásával.

Lehet, hogy a többség nem elég felnőtt a gyermekvállaláshoz, a felelősséghez.
Lehet, hogy az imprinting, a bevésődés tudat feletti kötődése a szülést követő első pillanatban az Anyával jön létre, és ezért általában még annyira sincs választása (elméleti síkon sem), mint az Apának...
De valójában az Apának is csak elméleti síkon van.

Apa épp olyan ember, mint az Anya. A szíve épp úgy érző - és épp úgy vérző - szív. Épp oly végletes, és mély érzéseiben.

Érzem.

Mégis olyan mély, őszinte megdöbbenéssel ért az élmény tegnap...

Szeretem, ha egy érzés "fájdalmasan szép", vagy épp "fájdalmasan szomorú".

Mikor fáj, érzem a szívem.

Érzem a mélységet-határtalanságot.

Érzem, mennyire parányi vagyok, és a Mindenség, a Szeretet, a Szépség - Isten - mennyire hatalmas, mit is jelent, hogy "végtelen"...

Érzem, hogy csepp vagyok csupán az Óceánból - de az Óceánból vagyok egy csepp.

Azt hiszem, az összetartozás érzése az a "fájdalmas boldogság", ami könnyeket csal a szemembe ilyenkor.


Nem ismerem az Élet értelmét.

De újra és újra megélem a "titkát".

Ezt ezúttal Neked köszönöm!

Tűz és víz

Talán ezért szeretem a vizet.

A víz körül-ölel. Bennünk is van - bennem, és körülöttem.
A Víz Minden.

Szerettem úszni. Amikor már nem volt muszáj.

Ma is szeretek elmerülni a vízben, csak "lenni benne" - lebegni a felszínén, félig alámerülve, mozdulatlanul.
Érezni próbálva azt, ahogy él.

Az Univerzum - a Minden-ség - végtelen egységét, a beleolvadás élményét idézi.
"Egy-ségben lenni a Minden-séggel."


Ági azt mondta, "most sokkal közelebb éreztelek magadhoz, mint legutóbb".

Én pedig úgy érzem, mintha egyre inkább  a hivatásom vezetne. Egyre kevesebb bennem a megfelelési kényszer. Egyre inkább csak magamnak akarok megfelelni. Annak a magamnak, aki egyre inkább elfogad olyannak, amilyen vagyok.

Még mindig vágyom az Egy-esülésre. A közelségre, a harmóniára, a kölcsönös elfogadásra, amit az ember-ember kapcsolatok legszemélyesebbikében megélhetünk.

De azt hiszem - egyre inkább úgy hiszem, hogy ezekben is a Minden-séggel való Egy-esülést keressük.
A kiteljesedést.
A rész-szé válást.

Egyfajta egó-feladás ez - alázatos beismerése annak, hogy "Uram, tévedtem, amikor el akartam szakadni Tőled".

Hiszen minden szikra a Tűzből származik.

A tűz...
Éltető meleg, pusztító forróság. Világosságot adó, vakító ragyogás.

Bennünk is ott lobog, a sejtjeink is milliárd apró kis kémiai kohó.
A tűz él-tet.

Talán ezért szeretem a tüzet.

Vélemények a sz-épségről

Fb-n olvastam ma egy posztot.


""Jézusom, milyen csaj ül mellettem, átülök máshova"

Ez a mondat egy fiatalember szájából hangzott el, ma (2017. június 14-én), Budapesten, a Nyugati pályaudvaron a 19:20-kor Esztergomba induló vonaton. Nem nekem, de rólam szólt.

Hogy miért?
Nem tudom.

Érdekel?
Nem igazán. Illetve abból az egy szempontból nagyon is, mert mennyire tükrözi a mai - fogyasztói - társadalmat, a jelenünket és - sajnos - gyanítom a jövőnket is.

Fiatal vagyok? Nem. Szép vagyok? Nem. Igénytelen vagyok? Szerintem nem. Karikás a szemem? Igen. Fáradt, kivörösödött a bőröm? Igen. Visszeres a lábam? Igen. Egy gagyi, háundemmes szandálban feszítettem? Igen.

Nincs szükségem megerősítésre, de tényleg ENNYIRE a csomagolás alapján kell megítélni mást? Szerencsére én már felnőttem, elegendő az önbizalmam is, hisz találkoztam a királyfimmal, aki a békáját királykisasszonnyá változtatta, van két csodás gyerekem, szép otthonom, szuper munkám, fantasztikus barátaim. De mi van akkor, ha ilyen minősítést egy sérülékeny, önértékelési zavaros kamasz kap? Vagy egy depressziós középkorú? Esetleg egy sokat látott, de magányos idősebb ember? Vajon ők is ilyen könnyedén veszik, mosolyogva?

Egy dolog miatt szeretném, ha a posztom eljutna minél több emberhez, esetleg a fiatalúrhoz is: senkinek nincs joga minősíteni mást! Nekem sincs, nem írom, hogy egy felszínes kis seggfej volt, hiszen nem ismerem, de neki és másnak sincs, mert nem ismeri az utamat, nem tudhatja mitől karikás a szemem, kivörösödött az arcom, visszeres a lábam. Okkal."

Részben a posztot jegyző hölgy - részben a kevéssé tudatos, gondolkodásra lusta tömeg, illetve amiatt döntöttem az írás mellett, mert unom.

Unom, hogy a médiamanipuláció ráerősít az önértékelési zavarokat amúgy is futószalagon gyártó világunk hatásaira.
Unom, hogy annyira nem vesszük a fáradtságot gondolkodni, egyáltalán figyelni magunk köré, egymásra, magunkra, hogy alapvető dolgokat vegyünk észre.


Ilyen apróság pl. az is, hogy a szépség szubjektív.
Ez gyk. azt jelenti, hogy ami tetszik az egyiknek, az a másiknak nem biztos, és fordítva - mert a szépség fogalom együtt alakul az egyénnel.
Persze vannak olyan - jellemzően társadalmilag sulykolt - tulajdonságok, amiket a többség elfogad a szépség jellemző vonásaként.

Hogy egy példát mondjak (nem "tutihogyigaz", de 30 év "pasis beszélgetéseiből" leszűrt, többszörösen visszaigazolt példát), általánosságban szépnek fogadjuk el, ha egy nő kerek idomokkal rendelkezik.
Nevezetesen pl. kerek a segge és a csípője.
(Ez egyesek szerint részben evolúciós minta, mert a kerekség a zsírpárnák, mint terhességhez szükséges tartalékok tudatalatti üzenetét sugallják a termékenyíteni mindig kész hímnek.)

Ugyanakkor már jelentősen eltérnek a vélemények, hogy a "kicsi-és-kerek", vagy a "közepes-és-kerek", netán a "kicsit-nagyobb-és-kerek", vagy a "jó-nagy-és-kerek" kategóriát tartja valaki inkább vonzónak.

Sőt - saját magamon vettem észre, hogy amíg korábban az arányok egyensúlya elemi "elvárásom" volt - hogy azt mondjam egy formás fenék-csípő-kombóra, hogy "hüba'meg", ma kifejezetten a full arányostól "valamivel-nagyobb-és-kerek" fenék-csípő az, ami számomra a legvonzóbb.

Vagy ott van a "vékonyság, mint ideál".
Van olyan kedves barátom, aki "a ropiktól" vadul meg. :D
Szerintem meg az - általában "sportosabbnak" mondott - átlagosabb alkatú nők szebbek, akiknek "van anyag a bőrük alatt". Ebben a keblektől a kerek fenéken át a combok és vádli izmoltsága, a vállak és a hát vonalai és izmai ugyancsak benne vannak.Az én ideálom inkább kicsit többet nyom a mérlegen - és emellett arányos -, sem mint párizsi kifutószökevény.

Ott a magasság.
Van aki a vékony magas alkatot részesíti előnyben - én az utóbbi időben a "zsebbombázókra" vagyok hangolva (az alacsonyabb, arányos és nőies nőkre).

Ugyanez pepitában - a keblek.
A divatvilág sulykolja, hogy D-kosár alatt senki vagy - és olyan szinten teszik tönkre a nők önbecsülését ezzel, teljesen feleslegesen, mint atom.
Vonzó egy telt kebel - ez tény.
De nem minden. A formásság, az egészhez viszonyított arányok legalább annyira, ha nem még inkább fontosabbak. (Gyk. megint csak a saját véleményemről beszélek - hiszen nem vagyok másik négy és félmilliárd hímegyed, akik mind más és más árnyalatokat látnak szépnek.)

Megintcsak antisoviniszta tévhit, hogy a pasikat csak a nő melle és segge érdekli.
Nem egy, nem két olyan barátom-haverom van, akikkel előbb figyeljük meg a szembe jövő nő arcát, a testvonalait (kontúrok), és az első benyomás ebből alakul. Persze ezután "jöhetnek a részletek" - de az érdeklődés koránt sem annyira korlátozott, mint a közhiedelem szerint.

Van, aki a szélesebb járomcsontú, mediterrán koponyaformától olvad el, van aki a finomabb csontozatú, vékonyabb északias arcokért van oda.
Van, akinek az ázsiai nők vonzóak, én még a magyar nőknél szebbet - összességében - sosem láttam.

Így tehát minden általánosítás ostobaság (észrevetted, hogy épp általánosítok?!).
Akkor is, ha valakire azt mondod, "csúnya vagy" - mert megalapozottan csak annyit mondhatnál, "szerintem csúnya vagy", vagy "nekem nem jössz be".
És akkor is, hogyha ahelyett, hogy gondolnál a fentiekre, elfogadod valaki kritikája miatt, hogy "én csúnya vagyok".
Mert megalapozottan csak azt könyvelhetnéd el, hogy "neki nem tetszem".

Számtalan olyan kismamát, vagy kisgyermekes anyát ismerek, aki azzal együtt, hogy nem úgy néz ki nyilván, mint húszévesen, továbbra is vonzó nőnek látok.
És rengeteg olyan nő él közöttünk, akiben én megláttam a szépséget, míg az éppen aktuális haverom-barátom csak nézett, hogy nem vagyok komplett.

A szépség - mint valójában minden - relatív (viszonylagos, vagyis függ attól, hogy ki vizsgálja)!.

Mindegy melyik oldalon állsz - kritizálsz, vagy kritizálnak - emlékezz erre!
És stresszelj kevesebbet emiatt! ;)