Farkasokkal álmodó

Farkasokkal álmodtam.

Azt hiszem, nagyanyámék házában voltam - csak én, és állatok. Macskák, tyúkok, satöbbi.


És aztán valahonnan volt ott egy farkas. Fiatal, vagy sebesült, nem tudom, de gyenge.

És segítséget kért, mert üldözik, azt mondta. Hallottam a gondolatait.

Elbújt, valahol a házban, én mondtam, ne féljen, megvédem.

Aztán jött egy kisebb nőstény farkas, ezüstös bundájú, és egy nagyobb hím, és követelték, adjam elő a bújtatottat.Meg akarták ölni.

Innentől bizonytalan vagyok.

Vagy az újonnan jött nagy hím volt a "gonosz", vagy a bujdokló volt hazug, és igazából ő volt gonosz, vagy gyilkosa más farkasoknak - nem tudom.

De a kettejük közül valamelyik hatalmassá nőtt, és nekem kellett elbánni vele. Emlékszem, ahogy...

Azt hiszem, aki segítséget kért - az volt hazug. A másik kettő elmondta, hogy mi a bűne, hogy vesznie kell, és nagyon veszélyes.

Mikor a bujdokló újra előkerült hatalmas volt, emlékszem, ahogy úgy éreztem elkéstem - felkaptam egy húsvillát, a bal kezembe, a jobb üres...

Tudtam, hogy ez kevés - mit akarok én a szánalmas tehénfogaimmal?! - végül még valami furi háromszög szerű, mint egy sütis kés, de vékonyabb pengéjű kés akadt a kezembe. Az adrenalintól és a félelemtől remegve vártam, hogy berobbanjon az ajtón, vagy az ablakon a konyhába...

Végül az ablakon át jött - elkerült és rontott a szobák felé, ahol az üldözőit sejtette, hogy megölje őket.

Én utána rohantam, a folyosónk végénél elkaptam valahogy, átöleltem, és vártam az érzést, ahogy a hatalmas állkapocs belém mar valahol.

Öleltem és szorítottam - a feje legyen távol a torkomtól és a kezeimtől, más nem számít...Emlékszem a tétovázásra, hogy most meg kell ölnöm, ha élni akarok. A bal kezem esett a szügye felől - a hústűvel...
Nem tudtam hová szúrok, csak szúrtam. De nem mertem eltávolítani a kezem, így csak lassan, "csuklóból" tudtam belenyomni... Éreztem, ahogy hatol beljebb a testébe, ahogy megrándul... Aztán újra...
Aztán azt hiszem, a jobb kezemmel is szúrtam. Valahová...

Itt valahogy ez a sztori véget ért, vagy félbemaradt.

Egy szűk sikátoros bazár - mint a régi kínai piac Pesten. Minden felé vásznak, kajáldák. Valamiért végigrohantam az egyik soron - kerestem valakit? -, semmi. A vége zsákutca volt, valami kajással...
Visszafordultam, csak mentem... Az egyik árus mozgó kocsiból árult - sült kolbászt talán, vagy pillecukrot...?

De vagy 3-an álltak a pultja előtt, és valami forró sütőformákkal operáltak. Négyszögletes forma, összecsukható, mint a gofrisütő, közepén négyszögletes mélyedés. Talán tésztét tettek rá? Azt mutatta az idősebb egy fiatalabbnak - gondolom a segédje, hogyha a mélyedésbe belenyomja a tésztát, akkor úgy sül szilárdra, és a formázott kész cucc valami figura eleme lesz.

Ezután már nulla realitás - a forró fémre ráöntik a tésztát, és bumm - komplett állatfiguraként teszik le az asztalra. Puha, omlós, mint a csörögefánk - a tésztája. A segédnek is sikerül - de kézzel veszi le, s szétesik...
Valaki szól, hogy menjek már, nincs időnk...


Álom vége - itt ébredtem.

Nem tudom, hogy a két szál közül meilyik volt előbb, s melyik utána, vagy talán párhuzamosan történt-e a két cselekmény...?

Vigyázz, mit kívánsz!

"Tears in the rain"






Az én könnyeim nem látja senki.

MM volt az utolsó, aki láthatta volna, hogyha figyel. Ő nyitott fel olyan lezárt, rég lepecsételt termeket bennem, melyek létéről már magam sem tudtam.

De éjszaka volt - és bár karnyújtásra csak, mégis szakadéknyi távolságban voltunk.



S most...?



Hát... Sírni volna kedvem. :)


Persze nincs kire haragudnom, ha csak magamra nem.
Már gyerekkoromban is romantikus-melankolikus voltam. A most csupán a megvalósulása az akkor "megálmodottaknak". Gyerekként a Batman-hez hasonló magányos hősök karaktere komor fenséggel bírt, vonzódtam hozzájuk, láttam magam ebben a szerepben.
Nesze Tesó...!

Kérjétek, s megadatik.



Önző vagyok.

És ostoba, és persze igazságtalan.



És "itt állok az esőben", mag-amban.


És tanulok elengedni.


Azt hiszem - ha jól értem a leckét.



Az arcomon könnyek peregnek, elrejti őket az eső.


Vigyáznom kell.

Elvégre a hősök nem sírnak, igaz...?

Merengés

"...A kinti éj havas-szikrázó némaságával a benti félhomályban pattogó tűz, a kandallóból ki-kipattanó szikrák vöröse feleselt. Idilli nyugalom. Lágy hegedűfutam lebegett halkan a gerendák alatt. Megtévesztő mozdulatlanságba dermedő pillanat.
Miközben bensőjében nyughatatlan gondolatok, zabolátlan érzések kavarogtak.
Amilyen megfontolt, racionális tervekkel bírt a mindennapokban, olyan tanácstalanul állt szemközt az érzelmeivel. Vágyaival rég megbékélt már, leszámolt az illúzióval, hogy valaha győzhet felettük. Kívánta az intimitást, a pőre kitárulkozás pikáns reszketését. Vágyott rá, hogy gyönyörrel halmozza el csodálata tárgyait, a Nőket. Vágyott az elfogadásukra, hogy hálás csillogással a szemükben bújjanak a mellkasához. Vágyott rá, hogy legyen egy Istennő az életében - egy, aki minden és akiért mindent adhat. Egy, akinek lovagja, s hőse lehet. Oltalmazó, meleg otthon, s sziklakemény várfok, mely kiáll minden vihart. Már csak meg kellett volna találnia.
Nyilvánvaló idealizmusából fakadóan nem lehetett "akárki". Hite az életét vezérlő felsőbb energiákban csak erősödött az idő múlásával, s úgy érezte, azt a nőt abban a pillanatban  fel kéne ismernie, amint belép az életébe. Azonban hiába várt. Kilenc év is eltelt az utolsó, "kozmikus" pillanata óta. S most, mikor ismét csak egyetlen személyről mondhatja el, hogy sokkal több, mint az élete átlagos szereplői, s hogy minduntalan hozzá szöknek kóborló gondolatai - egyetlen elvárt szempont sem teljesült.
Régóta ismerte, egyetlen igaz barátjának - egykori mentora reinkarnációjának tartotta a nőt. Ha valaki szerelmesnek mondta volna, bizonyosan kineveti őt, bár megfordult a fejében, hogy csupán végletesen tagad, még önmaga előtt is.
Sóhajai, ki nem mondott kérdései felé szálltak, álmaiban ő kísértette, beszélgetéseikben - benne lelt önmagára. Ahogy a füstölő légies csíkját, a tétován lebbenő füstöt nézte merengőn, a nő tekintetét, mosolyát látta. A füst tánca a nő csípője ringását, finom csuklója lágy tekergését idézte elé, mikor táncolni látta őt. Látta, vagy csak lelki szemei előtt elevenedett meg a drága alak? Nem tudta volna megmondani. Tépelődése, elkalandozó nyájként szerteszéledő gondolatai a jövő lehetséges útjai körül forogtak. Kétségkívül jól megértették egymást. Volt valamiféle titkos közösség, ami összefűzte a nővel. Beszélgetéseik hosszúra nyúltak olyannyira, hogy már azt sem tudta volna megmondani, érzéseit megosztotta-e vajon a nővel, vagy visszafogottsága mögé rejtette őket. Tanácstalanságában éteri pártfogójához fordult segítségért, aki kitartásra intette.
Kitartás. Mintha egész eddigi élete másból se állt volna. Megpróbáltatások, a szerelmes várakozás periódusai, a siker felé törekvés türelmet igénylő időszakai. Persze kitartó volt. Nem volt választása. Bármily izzó is volt szerelme, sosem hirdette hangos szóval - mint vöröslő zsarátnokot őrizte magában, és várt. Várt, ahogyan várt most is. Válaszra várt - önmagától? Talán. A Mindenségtől? Bizonnyal.
Milyen sorsot tartogat vajon az út? Lesz közössége a nővel? Vagy hiába vágyja közelségét? Megismerheti igazi valóját, vagy a távoli csodálat marad a jussa ebben a születésben? Ő lesz-e Az a Nő - vagy egy még ismeretlen tünemény lép színre valamikor?
Hallgatta az éj hangjait, ám sem a Tél, sem a Tűz, sem a Szív nem felelt meg kérdéseire..."

Új év

Hangulat


33 szilveszter.

Ha csak a statisztikát hozom, akkor most vagyok a felezővonalnál.

Ha a terveket hozom, akkor az első harmadnál.


Ha számot kell vetnem az eddigiekkel, az alábbiakat sorolhatom a pozitív oldalra:

1. Megtapasztaltam, milyen szerelmesnek lenni.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert többször is megélhettem, milyen érzés kozmikus találkozásban felismerni azokat, akikhez több fűz, mint pár közös év emléke.

2. Megérthettem, miért vagyunk itt.

Ezt is komoly szerencsének kell értékelnem - látva, hogy sokan nem jutnak el ezekig a felismerésekig. A többség egész életében csak bolyong a ködben, keres valamit, ám fogalma sincs igazából, mi is az.

3. Megtanulhattam, hogy a felelősség az enyém - hogy ez egyszerre súlyos teher, de egyben ez is tesz szabaddá, hogy szárnyalhassak.

Újabb olyan pont, amit a többség nem vállal be. Ugyanakkor ennek köszönhetem, hogy működik az életemben a teremtés, hogy rendíthetetlen vagyok, és nem adtam fel az álmaim.
Ez adja a szabadságot, amely kapu a boldogsághoz.

4. Megtalálhattam a saját utam, választhattam egy küldetést, amelynek a megvalósítása célt és értelmet ad az életemnek, a mindennapjaimnak.

Úgy tűnik, ez megint nem túl hétköznapi. Hogy nem egyszerűen a saját élvezetemért élek, nem csupán magammal foglalatoskodom. Felépíthetek ezáltal egy jobb jövőt, amelyben több a boldog, elégedett ember - és ezzel meghálálhatom mindazt, amit menet közben kaptam és kapok.
Mindehhez egy olyan szakmát kaptam, amely fejleszt engem, és a környezetem, amely nem kárhoztat meddő küzdelemre.

5. Képessé váltam felismerni Isten szeretetét, és az ajándékokat, amelyek révén mindezt lehetőségem van megélni. Látni a szépségeket, hinni a Jóban, és adni abból, amim van.

Értékelni tudom, hogy egészségesnek születtem, mindazt, amit elsőre apróságnak, vagy magától értetődőnek tekintenénk. És tudok hálásnak lenni ezekért!


Mit írhatok a veszteségoldalra...?


1. Néhány illúziót, ami az embereket illeti.
2. Néhány kölyökkori szélsőséges nézetemet, álmomat.
3. Néhány olyan lehetséges jövőt, amelyben jó emberek, csinos nők nagyobb szerepet játszottak volna, mint így. Ezt nem feltétlenül és nem egyértelműen tekintem veszteségnek - hiszem, hogy amit meg kellett tanulnom, azt csak így tanulhattam meg.
4. Néhány olyan alternatív jövőt, amelyben a gyorsabb pénzkeresetért lemondok a szabadságomról, a nagy növekedés lehetőségéről. Voltak, akik ezt várták volna el tőlem. De én az vagyok, aki - azzal az értékrenddel, azokkal az álmokkal.



Összességében - tudva azt, ami volt, és látva azt, ami még előttem áll -, azt hiszem, megérte. Akkor is, ha bizonyos emberek elvesztése mérhetetlen fájdalommal tanított, akkor is, ha az idealizmusom szárnyait folyamatosan nyesegette az élet - és nyesegeti azóta is.
Mert van mit. Még mindig. ;)

Ha most megkérdezné valaki, hogy "ha visszamehetnék, másképp csinálnám-e", azt mondanám: csak annyiban, hogy az elpazaroltnak tűnő éveken kurtítanék. Hogy hamarabb jussak el oda, ahol most vagyok, és hamarabb tudjak továbbfejlődni!

Az alternatív jövőket egy másik életben szívesen megnézném - most végigjárom ezt az utat! :D



Boldog Új Évet - Nektek is! ;)