Menjünk táncolni...!!! :D :D :D

Jeah...! :D :D :D

Mit is tehetnénk, amikor valami ott belül azt mondja, hogy nyomás, és mozdulj zenéreeee....!!!!!!!!!!!!! :D:D:D:D

Csúúúúnya véége leeesz... :)

:D


Ez az este AZ az este...! :)


Gyretek Ti is...!

Hallgassatok a hangokra!

Mozduljatok meg!!!
: )

Gyerünk...!!!


:D :D :D :D

Határ-idő

0:00

A Pillanat.



Nem a Tegnap, nem is a Holnap.

A Most.




Ahogy összehúzódik az Idő, mintha vele zsugorodna a Tér is...


Itt...


Itt vagyok.



Odakint - ha van olyan egyáltalán - sötét van.



Mint a halálnál - mint a születésnél.




Vékony mezsgyén élek. Egy apró szeletén a Világnak, egy kis puszta valóságdarabon.

Mint az a fénylő homokszem, Holdgyermek tenyerén.

Az első ajándéka, amit Barnabásnak adott.



Mint a Kisherceg bolygója.



Mint a kertem puha, illatos földje.

"...Mely ápol, s eltakar..."

Édes-savanyú úton

Hallgatózom.

Míg a hangok körbelengnek, s csábítón cirógatva borzolnak végig, én csendben befelé fülelek...

Amit érzek...

Az érzés...



Van olyan, hogy valaki elfelejti, hogy minek is nevezik az érzést, amit érez...?

El lehet temetni - hogy ne kelljen néven nevezni -, amit érzünk...?



Hozzá lehet-e szokni annyira egy érzéshez, mint a lélegzetvételhez...?

Lehetséges-e, hogy oly hosszú időn át lélegezzünk be egy érzést, hogy végül már  - oly természetes - azt hisszük, levegőt lélegzünk...?

Hogy ez a természetes...?



Lehet, hogy a levegőm valójában beteljesületlen szerelem...?





Hogy miért merült fel ez az abszurd gondolat..?

Egy "barátommal" beszélgettünk. És elmondtam, mit érzek - úgy általában.

Én azt gondoltam, ez kíváncsiság - ez az érdeklődés valaki iránt.

Ő azt mondta - "Te hülye, te szerelmes vagy...!"




...



Csak pislogtam.
Mondom - "Dehogy! Hülye vagy...?! Már hogy lennék szerelmes...?!"





De nem hagy nyugodni ez a gondolat...


Én mindig hittem a szerelem örökkévalóságában.

Abban, hogy ha én egyszer kimondom, akkor az örökre szól...




Aztán, hogy ezt is "csak" a tudatom teremti-e...? Talán.

Talán nem voltam elég átgondolt, mikor kimondtam, hogy szerelmes vagyok a női nembe.


Talán nem voltam elég átgondolt, mikor valaha is kimondtam, hogy "túl vagyok rajta".

Talán a hitem az örökkévalóságban valóban örökkévalóvá teszi.

Szolgálat

"Ez a szakma a szolgálatról szól. 
Munkatársként szolgáld az ügyfeleidet - ne azért dolgozz, mert x-százezret akarsz keresni, vagy x-száz egységet írni!
Aki a céljaira fókuszál, az nem ér célba! Azt nézd, mit kell adnod, hogy kaphass!
Azért menj el x ügyfélhez, mert annyinak akarsz segíteni - vagy annyihoz menj el, amennyinek segíteni akarsz!
Vezetőként pedig szolgálnod kell az ügyfeleid mellett a munkatársaid ügyfeleit is - felelős leszel a munkatársad ügyfeleinél is - és szolgálod a munkatársaidat is, mert akkor leszel sikeres, ha sikeressé tetted a munkatársadat."

(B.Z. régióigazgató, MPK Zrt)

Igen. Azt hiszem, itt csúszhattam el. A fókusz a lényegről, az indíttatásról a személyes céljaimra csúszott. Ha "csak ennyi haszna lesz" ennek a két napos képzésnek - már biztosan megérte. :)

A pillanat ajándéka

A pillanat ajándéka egy lánytól - Tőle... :)

:)

Nincs mit hozzátenni.

Csak hallgatom, s futamai mögött hallom a suhogó szelet... Hallgatom, és paták robaját hallom...
Ringatózom a trillákon, s fülembe szirti sas kiált...

Tündér-világra nyíló rejtekajtón halkuló dallam szűrődik át... S ahogy tétován betaszítom, felzúdul és magával ragad ez a szilaj, vad erő...




Gyönyörű... :)


Köszönöm.

Üzenet

"Az élet nagyon rövid, és sok mindent kell megtanulni azok az emberek, akik halogatnak, elszalasztanak dolgokat. Ma holnapra halasztasz, és holnap még tovább halasztod. Lassan-lassan szokásoddá válik a halogatás. És mindig a ma jön el, a holnap sosem. Minden esetben, ha azt látod, hogy valami boldogtalanságot okoz, dobd el ott és akkor. Ez a bátorság: élni, kockáztatni, kalandozni. És a mindenség, a fény, a szeretet, az öröm, az áldás csupán a bátrakat jutalmazza meg egy napon."


Ezt Tőle kaptam egy még fel sem tett kérdésre válaszul.

Csak merjünk kérdezni...

Kíváncsiság vs. paranoia

Kedves Olvasóim!

Megtisztelő a figyelmetek. Tényleg!
És a világért sem szeretnék megsérteni senkit, szimplán csak egyre furdal a kíváncsiság, hogy ki lehet ilyen lelkes érdeklődő, hogy akár az USA, akár a hajdani Oroszország, vagy épp Ukrajna végtelen füves térségeiről, Hollandia, vagy Lettország sosem látott tájairól idelátogat és megtisztel e kitüntető figyelmével...? :)

Hálás volnék, ha megjegyzésben pár gondolatot megosztanátok magatokról!

Nem tervezem, hogy bármiért szégyenkezzek a jövőben, amit leírok. Nem fogom "cenzúrázni" sem a blogot a növekvő olvasottság miatt - még ha hivatalból olvasnak is néhányan. ;)

Tehát nem fog befolyásolni, ha felfeditek magatok - mindössze kíváncsi vagyok.

(Az esetleges hivatalos olvasók részéről elegendő, ha ennyit mondotok: "Az őszinteség nem könnyű dolog nekem." :P)



Köszönettel,

a szerző

J F K, avagy a hatalom természete

A filmben a 2. óra elején elhangzik egy mondat a főhős felesége szájából, amely megfogalmazza világunk halálos betegségének lényegét:

"...Én csak szeretném felnevelni a gyermekeinket, és szeretném visszakapni az életemet..."



Ebben a mondatban benne van a félrefordított tekintetünk, mikor az utcán naponta elmegyünk a nyomor és a szenvedés arcai mellett, amikor elolvassuk, meghallgatjuk a fejünk felett, megkérdezésünk nélkül, vagy véleményünk figyelmen kívül hagyásával meghozott - számunkra hátrányos döntésekről szóló híreket...

Amikor felsóhajtunk, aztán megrázva és lehajtva fejünk, továbbmegyünk..
Cselekvés nélkül...


A személyes szubjektív valóságunkba azt engedünk be, és azt zárunk ki belőle, amit akarunk.

A kérdés, hogy valóban meg is tehetjük ezt...? Úgy értem, erkölcsileg helyesen döntünk-e, amikor a közösséget, a többi embert kívül helyezzük a saját valóságunkon, és kizárjuk őket az érzelmeink határain kívülre...?


Vagy - lévén a saját életem, jogom van eldönteni, hogy csak a nekem tetsző gondolkodásúakat engedem magamhoz?





Hatalom.

A film a hatalom kérdéskörét feszegeti - hogy valóban vannak, akik úgy vélik mindent megtehetnek, és mindent megúszhatnak...?

De ha meggondoljuk, mi is a hatalom valódi természete...

Hatalom, amikor rajtam kívülálló személyek cselekedeteire befolyással tudok lenni, mely révén az én szándékommal megegyező, akár saját szándékaikkal ellentétes döntéseket hoznak.

Eszköze lehet félelem.
Amikor valakit erőszakkal fenyegetek, a fájdalom, vagy valamely számára értékes dolog/személy elvesztésének lehetőségével.

Eszköze lehet gyengeség, ami megnyilvánulhat kapzsiságban, lustaságban, mértéktelenségben.


"És még...?"


Ugyan mit tehet bárki, aki hatalmat akar gyakorolni felettem, ha én fenyegetését kinevetem, s tudván a létezés valóságát, nem félek semmitől?

Mit tehet, ha gyengeségeimre próbál hatni, de én erőt véve magamon egyetlen fegyvert állítok szembe a hazugságaival - az erkölcsi érzékem, és a jóságba vetett hitem?

Ha pénzzel, indulatokkal meg nem vesztegethet...?





Hatalom...?

Nem létezik.

Mi teremtjük, mint minden egyebet - s mint saját teremtéseink felett, a hatalom felett is mi uralkodunk.

Mi döntünk arról, hogy szabadságot adunk-e neki, vagy elsöpörjük-e.









***
ui.:

A gyengeségekről: http://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A9t_f%C5%91b%C5%B1n

Nem mellesleg a JFK-merénylet éppen 1963. november 22-én történt... Milyen véletlen, hogy épp most merült föl...

Hang-hullám

Csak ez számít


Azt hiszem, tudom már, mi az elfogadás.

Mikor ülsz a papír előtt, de a toll nem mozdul a kezedben. Mert a szavak nem jönnek belőled.
Nem belőled jönnek...
Olyan, mint az olvasás - mikor megjelennek előtted a sorok, és Te csak olvasol, és értelmezel - felfogod és megfejted az üzenetet...

Így vagyok én is.

Csak várom, hogy feltűnjenek a soraid.

Hogy megismerhesselek.





"I see you..."

Szent szavakkal

Vajon pusztán csak arra vágyom, hogy végre eljöjjön valaki, aki meghallgatja, ha azt mondom neki, "Szeretlek."...?

Meghallgatja, s meghallja...

S ez a vágy vadászik bennem - anyagiasulni vágyna, hát mintha múzsát - úgy keres személyt magának...?

Hihetem-e, hogy akire nézek, s kinek mondani vágyom - valóban neki szól...?!



Mert vágyom rá.

Kimondani.

"Szeretlek"



Olyan ez az érzés, mint a zene maga - nincs kezdete és vége. Önmagáért, önmagából és örökkön való.


Azt hiszem, átalakul a fogalom számomra emögött a szó mögött.

Nem az az egyetlennek szóló "Szeretlek" ez, ami valaha volt.


Ma úgy látom, számosak azok, akik körülöttem - vagy fényévek távolában - élnek, s lényük megmozdít bennem valamit. A szívem-e, vagy mi egyéb - önmagam lényege talán...

Talán mindegy is.

A lényeg:

Mondani vágyom - Nekik -:


"Szeretlek"



...

Ver(e)s

Szelíden búgó gerle torkomban a szó,
Vagy epeként tolul fel, s keserűen nyelem vissza épp;
Akaratból nem lehet verset írni.

S mégis harcolok a határtalan, hófehér sereggel
Pennám a rapír, mely fekete sebekkel
Ró tele, elpocsékol oly finom papírívet,
S megpocsékol oly törékeny ember-szívet...


...

Hol vagy most, Költő?!
Hová bújtál, és miért?!
Harcolni tán, mint alkotni - akként vágysz csak?!
Mit kedve szerint elővesz, vagy elhagy
A mester...?!

Emlékeztetőül

"...Amikor linkeltem Dido-t, és meghallgattam, könnyek szöktek a szemembe. Hálás vagyok Neked és Érted. Kisimítasz, talpra állítasz és tanítasz. És mindezt a lehető legegyszerűbb módon: Mag-addal.  :)

Te is a részese vagy annak a világnak, annak az egésznek, ami annak a másik fele, akinek épp szüksége van rá.


:)" 


Én is. Érted.


http://www.youtube.com/watch?v=3YDz-ftqr1g&ob=av2e

Zene, Szavak, Hála és Szeretet

Meseszép!


Hallgatom, és kiemel a testemből...


Messze ragad, időben és térben - múlt és jövő képei keverednek... Talán egy jövő és egy másik múlt képei...





Egy művész, aki hegedűn játszik, cserélne velem.

15 évet tanult, és mire idáig jutott, megcsömörlött a világtól. :(

Mert megváltozott, mert az emberekben nincs már annyi igény a szépségre, a zenére, mint régen...

Utcán zenél.



Hihetetlen.


Én romantikus lelkesedéssel, csodálattal láttam és hallgattam Őt, hol itt, hol ott tűnt fel a forgalmasabb tereken...

Mert képes arra, amire.

Gyönyörűséget, mosolyt, boldogságot adni az elhaladó embereknek...




Ahogy ott álltam - most először ennyire közel mellette - és néztem a húrokon trillázó ujjait, a kezében táncoló vonót...

Megkísértett, hogy igent mondjak...

Hogy azt mondjam, "jó! cseréljünk!"

Olyan bizarr hangulata volt a pillanatnak - szinte éreztem a lesben lapuló Sors remegését, ahogy várta, hogy egyetlen kis érzelemvillanással eláruljam magam, és torkon ragadhasson, felforgassa a világom, és testet cseréltessen velem...

Szinte láttam, hogy ha kezet nyújtanék, megpecsételve az üzletet - mint hajdan a mesében "és megnyílt a föld, s a pokolból felmén az ördög, s izibe magával vitte" -, hirtelen tótágast állna a világ, aztán szédülő fejjel tápászkodnék fel a földről - immár a zenész testében...

10 év és vagy 50 kg plusz - és az a 10-15 évnyi tapasztalat...

Azért ez kicsit ijesztő, még ha a tudása elbűvöl és csábít is...


Hiszen tudom, hogy egyikünknek sem könnyű. Nem mertem volna bevállalni.
Tudom, hogy az túl könnyű lenne, ha minden maradna a régiben, csak a tudását kapnám meg. Ez még aligha elegendő ár volna - bár ugye felmerülne, hogy a tudás elcsábítana, s magam is naphosszat az utcán ülnék.



Hányszor gondoltam már rá, hogy ha tudnék zenélni, akkor utcai zenélésből élnék...! :)



Milyen ironikus humorú az élet - ami az egyikünk szemében áldás és csodálatraméltó, az a másiknak teher, és egy hibás döntés átka...



Régóta láttam már őt egyébként, de csak most szólítottam meg.

Mindig megköszöni, ha valaki pénzt dob a hegedűtokjába. És mikor játszik, mintha mosoly derengene a szája sarkában...



Szeretném így látni.

Annak ellenére, hogy mennyire keserűen nyilatkozott meg, mikor beszéltünk...


Milyen visszás - az ember, aki csodára képes, önmagát félkarú bénának, a világot siralomvölgynek látja...


:(



Azt mondta, az embereknek a jó szó hiányzik.




És most - lám - jó szót kaptam ajándékba Valakitől, aki maga is kapott általam...

Mindketten adtunk a másiknak - önmagunkból.

Szavakkal.

És mindketten felismertük ennek az értékét...
És megtapasztaltuk az élményt, amit az önzetlen, a feltétel nélküli szeretet jelent...

A Hálát.



És mindketten érezzük a zene csodáját.

Hálás vagyok a szvakért és a zenéért - két csodálatos ajándékunkért... Istentől...? :)
Tőle.
:D

Milyen furcsa!

Valaha úgy éreztem, elárultak a szavak! A világom összeomlását köszöntem nekik. :)

Ma hálás vagyok értük.

El kellett telnie majd egy évtizednek...



És hálás vagyok a zenéért - "Sanyiért", az utcai zenészért, aki Jézust juttatja eszembe... :)
Saját szenvedéseivel ad fényt, reményt és hitet az embereknek. :)



Valaha elutasítottam Istent. Vagyis előítéletes voltam a vallások ostobaságai miatt.
Ma pedig a világképem alapja Ő.

Valaki, vagy valami - aki megteremtette a világot, valahogy.

Nincsenek magyarázatok, válaszok - csupán egy feloldhatatlan logikai szükségszerűség.

Egy szükségszerűség - hogy nem "egyszer csak lett".

Egy szükségszerűség, amelyet bizonyos filozófiai-pszichológiai megfontolások az egó önfenntartó ösztöne megnyilvánulásának tekintenek.
Hogy emiatt nem vagyunk képesek elfogadni a gondolatot, hogy lehet "oktalan" a létezésünk.

Persze, ha a gondolatai által mindenki maga teremti a valóságát, akkor nekem ne magyarázzanak...! :) Mert az én valóságomban nem oktalan a létezésünk..!



És ezt, a végső Okot nevezem Istennek.




Mennyit változtam az évek alatt...! :)


Már csak egy dolog maradt kérdéses bennem...

Ki merem már mondani, hogy "Szeretlek..."?


Vajon attól félek, hogy félreértenek - vagy attól, hogy magam keverem össze a hála és a szeretetéhség érzéseit magával a szeretettel...?

Vagy a Hála felfogható a Szeretet egy aspektusának...? :)
Azt hiszem, igen. :)



Talán éppen az a gondolatunk hibás, hogy a "szeretet" különleges érték, amit csak különleges alkalmakkor, különleges embereknek tartogatunk...

Nem mondjuk ki boldog-boldogtalannak, nehogy hétköznapivá váljon, és - mint más egyebek - elértéktelenedjen...

Talán ez az alapvetően hibás gondolat...

És talán ebben gyökerezik valójában a félelem.


Nem is azért félünk gyakrabban kimondani, mert mit gondol majd a másik...

Félünk, hogy nekünk lesz kevesebb, nekünk jelent kevesebbet majd...

Nekünk - nekem... :)

Meg kellene szoknom, hogy ne hárítsak a megfogalmazással, hiszen úgyis csak magamról nyilatkozhatok...

Once upon a december

http://www.youtube.com/watch?v=seV5e96bTL4





Erre táncolt egy barátném - olyan gyönyörűséges volt a ruhájában, ahgy ringatóztak a zene hullámain, hogy a szívem belesajdult...



:)

A Muzsikus

Van egy ember, hébe-hóba látom. A Nyugatinál, a Deákon, vagy épp  Ferencieken.

Hegedül.

Egy tábori kisszéken ülve, hidegben vagy fülledt nyári esten - csak játszik rendületlenül...

Ilyennek láttam őt.



Ma megszólítottam.

Nem bírtam tovább némán hallgatni. Táncra hívott minden hang - bár aligha van adottságom/tehetségem a baletthoz, vagy a művészi tánchoz... De nem lehetett nyugton maradni a hangjaira...

Beszélgettünk, és a világot - mint kiderült - annyira negatívan látja, hgy az számomra a művészetével szinte összeegyeztethetetlennek tűnt...

Megtudtam Tőle, hogy 10-15 év gyakorlással tud valaki arra a szintre eljutni, mint ő...
Hogy idő előtt ott hagyta a zeneiskolát...

Hogy ma már bánja, hogy a zenére áldozta az életét, mert az emberekből kiveszőben van az igényes szépérzék...



Rossz volt a beszédét hallgatni.


Míg úgy gondolja ugyanakkor, hogy az embereknek jó szóra nagyobb szükségük van, mint zenére...


Énnekem csak azon járt az agyam, hogy én hányszor derültem fel, hallva a játékát...

Hogy nekem igenis kell, hogy legyenek ilyen emberk - akik ilyen csodákra képesek...

Hogy vajon hány ember életébe lopott fényt azok közül, akik valahová útban hallottak néhány futamot tőle...?!

Hogy tisztában van-e egyáltalán azzal, mekkora csodát kapunk tőle...?!



Nem tudom elképzelni, hogy valaki emellett a zene mellett érzéketlenül menjen el...


Azt mondta, hogy az én szakmám sokkal szerencsésebb, sokkal jobb választás...

Mikor kérdeztem, hogy cserélne-e velem, ha tehetné, majdnem gondolkozás nélkül vágta rá, hogy igen...

:(


Ez számomra nagyon fájdalmas volt...

Eldobná 15 év gyümölcsét...

Én pedig szinte mindent megadnék érte, hogy bitokoljam a tudását...

Tőle

"Egy álom homályos ösvényén
elindultam megkeresni szerelmesem, aki enyém volt egy ezelőtti életemben.
Elhagyott utca végén állt a háza.
Kedves pávája álmosan ült rúdján az esti szélben s a galambok elcsendesedtek szögletükben.
Letette lámpását a bejáratnál s megállt előttem.
Arcomra emelte nagy szemét s ezt kérdezte némán: "Jól vagy, barátom?"
Felelni akartam, de nyelvünket elvesztettük és elfeledtük.
Gondolkoztam és gondolkoztam, de nevünk nem jutott eszembe.
Könnyek csillogtak a szemében. Jobb kezét felemelte felém. Megfogtam s álltam szótlanul.
Lámpásunk fénye lobbant egyet az esti szélben és meghalt.

Rabindranath Tagore
(Áprily Lajos fordítása)"






Néha úgy érzem, minden gondolatom ellenére, minden képem, minden álom-utazásom, minden győzelmem, s harcom ellenére sivár pusztaság vagyok...

Mert jön Ő, és olyan dolgokra irányítja a figyelmem, melyek annyival-annyival többek nálam...!

Melyek mellett kisszerűnek, s ostobán üresnek érzem magam...

(Senga Ylarik gondolataiból)

Szeretlek kishazám

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg."

                                                                           (Radnóti)

Álmodó

Egyszer szeretnék majd egy olyan önfenntartásra törekvő kis majorságot, ahol az élettérnek megfelelő összetételben és számban élhetek együtt az állataimmal és növényeimmel, melyekből fenn tudom tartani a családom - már ami az élelmiszerigényt illeti. :)

Látok egy dimbes-dombos, fás-ligetes területet.

Rajta elválasztva csak a szabad térség - az állatokkal (őshonos juhok, marhák, lovak, disznók, csirkék, ludak) - és a kertek (zöldség-gyümölcs és takarmány) növényekkel.

Rideg tartásban - minimális ráfordítás mellett.

Zöldség, szezonálisan gyümölcs, hús- és tej-készítmények.
Akár a felesleg piaci értékesítésével. :)
Munkát adva 2-3 helyi családnak is.

Gyimesi racka

Racka juh

"...Legősibb juhfajtánk szépen göndörödő, hosszú bundafürtjeit, a földön egyedülálló nemes fejét, hosszú V alakban álló pödrött szarvát, egyöntetű küllemét és színét a magyar pásztorok ízlésének, kitűnő szemének, jó állattenyésztő érzékének köszönheti.
A magyar rackajuh jellegzetes, sehol a világon nem található máshelyt, csak ahol magyarok laknak. Olyan legelőn is megél, ahol más állat elpusztulna, tehát éppen olyan igénytelen, mint lovunk, és éppen olyan kitartó és szívós is. A juh ugyanúgy, mint a szarvasmarha, élő "húskonzerv" és tejtermelő állat volt. A nagycsaládok élelmezését kevés juhval is takarékosan meg lehetett oldani. A felesleges húst elődeink szárítással tartósították. Sátraikat, a jurtákat nemezből készítették, a nemezt pedig a racka gyapjából. A juhbőrt a ruházkodáshoz többféle módon használták föl: bundát, subát, irhamellényt, különféle takarókat készíthettek belőle.A világon mintegy ötszáz juhfajta él. A Kárpát-medencében a magyar racka két alfaját tartották és tenyésztették: az alföldit - vagy más néven a hortobágyit - (racka) és az erdélyit (cigája). (...) A juhnál nagyon fontos a vágás utáni pihentetés. Ez elindítja az érési folyamatot, és így a hús porhanyósabb is lesz. Sokan idegenkednek a birka faggyúszagától, mely elsősorban az idősebb állatokra jellemző. Ezeknél a bőr alatti és a hasűri faggyúréteget el kell távolítani. A fazékba valót pedig enyhén ecetes (előzőleg szemes borssal és babérlevéllel felfőzött, majd lehűtött) vízben kell rövid ideig áztatni. Persze, vannak olyan vidékek, például a Nagykunság, ahol a birka szinte "nemzeti eledelnek" számít, és sokan el sem tudják képzelni a faggyú nélküli birkapörköltet vagy paprikást. Az igazi ínyencek a pörkölt evése közben kortyolják a hűs vörösbort, aminek hatására szájpadlásukon kicsapódik a faggyú..."

Magyar szürkemarha

"...A “Magyar szürkemarha hús” csepegési vesztesége minimális, állaga száraz-rostos ami a hagyományokra épülő extenzív jártatva legeltetés eredménye. A kizárólag legelőn tartott állatok húsa minimális mennyiségű izmon belüli faggyút tartalmaz (∼1,2%), ami előnyösnek minősül az egészséges táplálkozás tekintetében.
A “Magyar szürkemarha hús” jól látható márványozottságát inkább a kötőszöveti, mint az intramuszkuláris faggyú okozza. A “Magyar szürkemarha hús” szárazanyag tartalma magas, jóval kevesebb vizet tartalmaz a standard húsmarha fajtákénál, ezért kevésbé esik össze a főzés során. Szokatlan, kissé savanykásabb, a vadhúsokéhoz hasonló íze eltér a megszokott ízektől..."

Mangalica-alom

"...A nagyobb zsírtartalom - ami ugyan táplálkozás-élettani szempontból nem tekinthető előnyösnek - finom eloszlással párosul, ezáltal a mangalica húsa kiválóan alkalmas lédús, ízletes pecsenyehúsok, steak jellegű sültek, valamint szalámifélék és érlelt sonka készítésére..."

Persze minden hagyományőrzés mellett a modern technológiák ésszerű felhasználása is szempont volna - jellemzően az energiahatékonyságra, és az energetikei önellátásra gondolok itt.

Egy olyan helyet kell majd választani ehhez, amelynek elérhető közelségében legalább 2-3 kis település van - ugyanakkor mégis a tanyasi nyugalmas életvitel is adott. Nem lehet túl kis terület, hiszen a rideg tartás megkövetel bizonyos minimumot.

Szerencsés lenne valamilyen folyó/patak-közelben lennie, hogy természetes vízátfolyást lehessen létrehozni, megoldva az itatás kérdését.

Kemencében sült házi kenyérrel, saját fejésű tejjel, magunk készítette vajjal, sajtokkal, túróval, és persze annyiféle húskészítménnyel... :)







"Ki tudja, mit hoz a jövő...?!"

Ez csak talán, mert csak kósza vágy még, és nem erős akarat. :)

Fenntartható (?!), avagy ésszel él(jen) a magyar

Az utóbbi években minden szinten hétköznapjaink témájává vált az ország - a hazánk gazdasági helyzete, gyakorlatilag nemzeti túlélésünk kérdése.

Elgondolkodtató kormányzati törekvések (privatizáció, "reformok" az egészségügyben, a közoktatásban, alkotmányozásban, stb.) nyomán mindinkább joggal merül fel a kérdés - "kinek az érdekében?"

"Birka-nép a magyar" - mondhatná bárki, elnézve az elmúlt 30 év változásait.

Általános elégedetlenség szinte össznemzeti szinten, mikor "kiderül" egy-két stikli - ugyan szerintem jellemzően figyelemelterelő céllal -, mikor bizonyos intézkedések és döntések eredményeként újabb adag szar borul a nyakunkba - összességében viszont mégis csak jajgatunk, de nem cselekszünk.


Elgondolkodtam, mit is tehetünk anélkül, hogy az egész rendszernek esnénk neki szekercével, anélkül, hogy forradalomban és polgárháborúban kellene gondolkodni.



Tudjuk, hogy számos haza szabadalom létezik, melyekkel élhetnénk. Sokszor a szélesebb körű felhasználást a tőkehiány akadályozza.

Viszont mi gátolja meg, hogy összefogással, kicsiben kezdjünk el szerveződni az ésszerűség és fenntarthatóság jegyében..?
Hogy olyan eszközökkel éljünk, melyek elérhetőek?

Hogy a fejlesztéseket először költségracionalizáló megoldásokkal kezdjük, és ezek eredményéből (is) finanszírozzunk komolyabb fejlesztéseket? Hogy használjunk fel mind többet abból, amely a jelen helyzetben "túlkínálatban" van jelen a gazdaságban - az emberi munkaerőből...?

Adott egy családapa. Nem kap munkát, mert az építőiparban dolgozott, és tudjuk, hogy amúgy is szarban van a szektor, hát még az utóbbi két évben!?
El kellene tartania a családját, etetni a gyerekeit.

Adott egy kistelepülés, ahol jellemzően alacsonyabb jövedelmű családok élnek, ezért az élelmiszerek áremelkedése fokozottan hátrányosan érinti őket.
Az élelmiszereink árában  a szállítás költségtételeit minimalizálandó, plusz a helyi vásárlóerőt erősítendő Csládapunak munkát adunk a település határába telepítendő gazdaságban, ahol magyar tájfajtákat tartunk, a helyi hentessel (ha nincs, nyitunk) megállapodva a kisüzemi feldolgozásról (lehet, hogy felvesz még két segédet?), elindítunk egy "árbarát" termelói-fogyasztói projektet. A hentes a település határából kapja az alapanyagot, ami a szállítás minimalizálása, valamint az igénytelen tájfajták alacsony tartási költsége miatt olcsó. A megállapodás szerint minimális nyereségszinttel dolgozik, ezen felül a termékek árában megjelenik 5-5 Ft (pl.) fenntarthatósági támogatás a gazdaságnak, és a településnek (egyéb projektjeinek).

Ezzel párhuzamosan a társulás (ha nyitott az együttműködésre az önkormányzat, jó - ha nem, akkor magánszemélyek és magánvállalkozók) kampányt indít a település lakossága körében.
Pl az iskolai szülői értekezleteken, a piacok/vásárok alkalmával, illetve helyi rendezvények szervezésével (pl. főzőversenyek, ételosztások, stb.), hogy megismertesse egy "új márka", a helyben készült élelmiszerek előnyeit, kedvező árait, stb. - azaz támogassa a fogyasztás növelését. (Nem valódi növekedés, csupán átállás a messzebb előállított, netán import termékekről.)

A cél - versenyképes áron jelenni meg a piacon, minimális beruházási igény mellett.

Ezáltal munkahelyeket teremtenének a településen (a gazdaságban, a feldolgozásban, akár az értékesítésben), amelyek nem a "hagyományos" értelemben jelentenének megoldást - hiszen nem arról szólnak, mint manapság a köztudatba bevezetett - "gazdagodj meg"-típusú elvárások. Ezekkel a munkahelyekkel a túlélést biztosíthatnánk azoknak, akik munkát vállalnak a projektben, nem a meggazdagodást. Persze hogy valaki megelégszik-e azzal, hogy ételt tud adni a családjának, vagy alkalmasint tovább áll, ha jobb lehetőséget kap, végeredményben mindegy.
Tudjuk, hogy mindig lesznek, akik örülnek, hogy egyáltalán a betevő falatra valót haza tudják vinni. Tehát lehet ez a munka világába visszavezető átmeneti megoldás is - hiszen a munkafolyamatok felbontásával egy könnyen másolható, képzettséget nem igénylő feladatkörrel kellene megbirkóznia az új munkatársaknak.
(Jellemzően mezőgazdasági munka, illetve kereskedelmi mellékfeladatok.)

Tudjuk, hogy sem a magyar sem az EU-s bürokrácia nem könnyíti meg a dolgát a vállalkozásoknak (HACCP, egyéb előíráshegyek) - ezért meg kell találni a megfelelő megoldásokat, ezek kezelésére. A minimálisan szükséges beruházásokat akár hitelből is megvalósítani.

Mire alapozható a sikeresség?

1. költséghatékonyság

Megfelelő csatornákat találni az adó- és járulékterhek minimalizálására - pl. "segély"-ként folyósított "munkabér", természetbeni támogatás "céges menzán való étkeztetéssel" stb. Okosan. Magyarok vagyunk, nem hülyék.
Minimális nyereségszintekkel dolgozni - hiszen az elsődleges cél a fenntarthatóság, és a túlélési esély megteremtése. Azaz - végre elvetni a kapitalizmus profitorientált szemléletét - hisz látjuk, hová vezet.

2.  közösségi összefogás, egységtudat

Legyen csak egy 2000 Fős település. Az élelmiszerek alapszükségletek. Tehát a kereslet adott. Ha sikerül kedvező áron megjelenni, a teljes lakosság átállására, fogyasztására számíthatunk. Az a pénz, amit "megspórolunk" a fogyasztóknak, ismételten megjelenik a gazdaság vérkeringésében. Nagy valószínűséggel, ha olcsóbb egy termék, akkor az egységáron megspórolt forintokat elsődlegesen újabb egységek vásárlására fogják fordítani, vagyis többet vesznek a termékből. Ez a visszafogott nyereségtartalom mellett is a magasabb össznyereség elérése felé hat.

3. Pozitív-hatások

Elégedett fogyasztók, több munkahely, stabilizálódó helyi ellátás - a biztonságérzet erősödése. A fogyasztói szokások, a fogyasztói tudatosság és felelősség pozitív erősödése egyéb termékek, szolgáltatások esetében is a helyi érdekeknek kedveznek. Öngerjesztő folyamat kialakítása a cél. Mind több terméket lehet bevonni a rendszerbe, amennyiben sikerül hozzájárulni az életkörülmények javításához, el lehet kezdeni fokozatosan - és az ésszerűséggel - emelni az ár támogatási tartalmát (addig, amíg ez fájdalommentesen megtehető), hogy mind több beruházást tudjanak finanszírozni.


Nyilván komoly előnyökkel jár a tömegtermelés - bizonyos szempontok szerint. Nem véletlenül jutottunk el a globalizációig.
Ám fel kell ismernünk, hogy ezen előnyök csak abban az esetben értelmezhetőek, ha a kapitalista profitmaximalizmus a vezérelve a termelésnek - és nem az ésszerűség és fenntarthatóság.
Láthatjuk, hogy az utóbbiak vizsgáin ez a szemlélet megbukik.

Idealistának hangozhat, mégis úgy vélem, észre kell vennünk magunkat, és elvetni végre az önzést, a kapzsiságot, a nagyravágyást.

Újra felfedezni ("...Hozd, ó, hozd vissza szép szemed világát...!") az Élet, a Természet, a Világ emberközelibb értékeit, és újraértékelni az életcéljainkat.


Nekünk magunknak kell gyökeresen megváltoznunk, hogy a gazdaságunkat, a hazánkat, végeredményben Bolygónkat, Világunkat megmenthessük.




Szerintem.

Lehet - lehetetlen...?

Másképp látok, mint mások.

Ezt már sokszor megkaptam, innen-onnan.

Látom a részleteket, látom a hibákat, de ezeket nem taszító vonásnak élem meg...

Elfogadom őket az egész részeként, és a teljességet szeretem, úgy összességében.


Megkérdeztem egy régi ismerősömet, hány olyan embert tud felsorolni, akikre jó szívvel emlékezik, és akikről olyan kép él benne, hogy ki meri mondani - "szívesen élnék Vele, igen. Azt hiszem, tudnám szeretni."

A válasza: "egy sem".
És elkezdte sorolni, hogy milyen hibák miatt nem.

Én ugyanerre a kérdésre nehezen tudnék választ adni.

Mert gondolkodnom kell, hogy kit is soroljak ide.


Annyi emberrel találkoztam, annyi emberrel beszélgettem - és e beszélgetések, a közös élmények, az emlékeim alapján, többen is vannak, "akikre mernék egy életet áldozni", hogy megpróbáljuk boldoggá tenni egymást.



Nem tudom megindokolni, hogy miért, mégis hiszek abban, hogy csak az együtt töltött idő adhat megnyugtató választ az örök kérdésre - "működne-e"...


S mégis a gyakorlatban 10 emberből jó, ha egynek adunk egy esélyt...

És akkor is 10 esetből csak egyszer nem felejtjük el, hogy nekünk is tenni-, változni kell - nem csak őt vizsgáztatni...


Ezért vagyunk oly sokat egyedül - komoly társ nélkül.

Szerintem.




A tudatunk számára nincs lehetetlen.

Így tehát mi tart vissza attól, hogy az érzéseimet kimondjam azoknak az embereknek, akik felé irányulnak...?

Mért ne lehetne, hogy boldogan fordulunk egy irányba, és teszünk közös próbát...?

Hiszen, mi veszteni valónk van...?

Na persze.

Néhányuknak azért akad ez-az...



Leginkább persze csak a megszokott keretek.

Villámcsapás

"Lélektársad kinek szemébe nézve önmagad mélysége néz vissza rád." 

Na...

Akkor lássam azt a tekintetet! ;)

Izgalmas gondolat a villámcsapás ismételt megtapasztalása - bár nem tudom, valóban akarom-e... :)

Mégis... Izgalmas... :)

Kacatjaim

Ma csak úgy spontán eszembe jutottak emberek a múltbeli barangolásaimból... :)

Kedves arcok, kedves emberek.


Hallgatva és ringatózva az Avatar zenéinek hangulatán, elsorjáznak előttem a múlt képei... :)

Arcok, party-k, táncok... :)

Esték, és éjszakák.


Az életben csak a szép emlékek számítanak. Amiket tanulás közben gyűjtünk.

Mezei virágok, amiket az út széléről szedünk, míg vándorlunk a távolba vesző céljaink felé.



Hisz mi marad meg, mit őrzünk meg mindabból, ami megtörténik velünk..? :)

Tárgyakat?

Egy vállalkozást?

Vagy a családot...?


Idővel újra úgy ébredünk, hogy a tükörből az az ismerős arc néz vissza, amelyik valaha rég az egyetlen "társunk" volt...

Aki mellénk szegődik, idővel más irányba fordul, a gyerekek felnőnek, és a saját életüket élik, a tárgyak jönnek-mennek...


Így életünk mércéje a megőrzésre méltó, boldog, színes emlékeink kacattára lesz. :)


Néha, mikor felnyitom e lomtár ajtaját, elidőzök a mögötte porosodó emlékek között.


Egy sárga, szelei házfal, és egy fatörzs, mely mögül a Kedvest megijesztendő előugrottam...
Egy füves rét, amelyen elheverésztünk egy gödöllői délután...
Egy kis parasztház döngölt padlata, melyen oly sok boldog álmot álmodtunk, egymás mellett...
Egy sátor fülledt sötétje, melyben fékevesztett vágyakkal gyürkőztünk...
Egy csillagfényes, mezőfalvi éj, melyben forró aszfalton elterülve, alkoholmámorba fojtottam sikoltó bánatom...

:)

Megannyi titkos, színes emlék - lakattal őrzött naplók lapjaira való, piruló-intim pillanat.

Reszkető csókok; eszeveszett, vad szeretkezések; szakadék-mély, végtelen magányos éjszakák...

Nem is tudom, melyik személyesebb - a megosztott, vagy a megőrzött magános pillanat...?!


29 éve koptatom ezt a testet. Épp a minap néztem tükörbe ezzel a gondolattal. :)

Idestova 3 évtizede.

Ha szerencsém lesz, most járok tán a harmadánál e földi utamnak. :)




Furcsa.

Egyre inkább úgy érzem, mintha egy teljes, megélt élet volna a hátam mögött. :)
Világjárással, családdal, céggel... :)

Elégedettséget érzek.

Mintha a legfontosabbakat már megéltem volna.

Pedig tudjátok - fizikai valómban alig néhány vidéket jártam csak be, a lányom még nem született meg (tudtommal ;) ), és a cégem sincs még sehol...

Igaz, hogy furcsa nyugalommal tölt el a tudat, hogy ezek mind megvalósulnak, amikor meg kell valósulniuk... :)

Talán ez az érzés hat úgy, mintha már meg is történt volna minden... :)

Romantic

Celine's song

Mekkora élmény 14 év után megtapasztalni egy élményt, amely a világ számára már a múlt...!

Mint a hajó maga...

Sosem néztem meg - eddig - mert azt mondták, nyálas, és Di'Caprio is egy tenyérbemászó ficsúr, és... És...

:D


Előítéletek.


Pedig aligha lettem romantikusabb, mint voltam. :)


Azt már tudtam, hogy Caprio nem is olyan rossz színész - fene az angyalarcú pofáját! ;) -, mégis...




Tetten érhetőek az "igazi pillanatai" a történetnek - amikor érzed, amit a szereplő...

Például, amikor a lányt elbűvöli a fiú merészsége a vacsoránál, vagy amikor egymás karjában pihegnek az automobil fülkéjében...

Amikor a fiú rajzol - pontosabban előtte, amikor bejön a kabinba a lány egy semmi-kis köntösben...


Érezni a rezdüléseket - amik nem látszanak a filmen, de tudod, hogy ott vannak... Érzed...


Minden esetlenséggel együtt is nagyon kemény leckét fest elénk a film - már persze, ha elgondolkodunk, hogy vajon hasonló helyzetben, mi magunk hogyan cselekednénk...?

Bennem megfordult, hogy képes lennék-e uralkodni a pánikon, és megbékélni a sorsommal...?!

Meg, hogy hálát adok, amiért nem csak felszállni, de le is sikerült a repülőkről minden eddigi alkalommal... :)

Ez van!

Szeretek élni. :)


Szeretem megtapasztalni az újabb és újabb rétegeit ennek az életnek, és a tudatomnak...



A minap olyan élményem volt, mint rég nem.

Spontán megjelent előttem egy kép - valami fás domb-, vagy hegyoldalban egy összetákolt esővédő féltető alatt "laktam", rönkökből kötözött padlaton az elfolyó esővíz ellen, lapos kövekből és sziklákból összerótt tűzhelyemen aprócska tűz pislákolt...

Üde és buja-zöld lombos tájon, kitartóan hulló esőben...


Úgy láttam magam, mintha filmet néznék - majdnem... Sőt, szinte éreztem a tűz melegét, hallottam az esőt, éreztem a rönköket a talpam alatt...

Pedig nem olvastam és nem néztem semmi mozit sem - csak úgy jött...

A szabadság járt a fejemben, meg hogy a testünk nem igazi börtön, nem korlátoz minket...



Az a gondolt indított el, hogy tudatosan szeretnék álmodni... :)


...


'97-es történet... :) Mármint a feldolgozás.

14 éve volt a bemutató, amelynek emlékszem a kampányára, a plakátokra...

14 év...

"Kimondani is szörnyű..."


Akkor voltam elsős gimis... :D


Szinte megint vágyom a szerelemre...

:D


Hihetetlen - milyen önpusztító vágyaink vannak...!


Más értelmet nyer idővel az "Örökké"... :)

Nem érzem úgy, hogy valaha hazudtam volna, mikor esküt tettem a szerelmeim mellett...

Egy részem - egy énem mindig hű marad hozzájuk...

Mindőjükhöz az az énem, amely beléjük szeretett.


A mostani énem már másként mondja ki - ennek tudatában - az "örökké"-t.
Mert tudom, hogy ez a fogadalom a szerelem szentségének szól - annak a csodának, amit meglátunk a másikban. Annak az álomnak, amelyet közösen álmodunk meg.

És ez így szép - még ha nem is mind válik valóra...

Ez a tisztelet, ez az áhítat kijár az érzésnek és annak az Embernek, akinek az érzést köszönhetjük...


Szeretnék újra olyan szemekkel nézni valakire, mint a filmen a lány a fiúra - s a fiú őrá...!


Azzal a forró, önfeláldozó, önzetlen odaadással...


Jön már... :)

Tudom.


Valahol, a saját útján lépdelve, egyre közelebb kerül hozzám Ő...

Aki visszahozza az életembe ezt a forró lobogást...




Várom Őt.

:)

Nem értem.

Fel nem foghatom.

Oké, hogy munkaerőpiaci túlkínálat van. Oké, hogy alacsony a fogyasztás - és mindez nem kedvez a nemzetgazdaságok fellendülésének.
Oké, hogy nem jönnek létre megfelelő számban munkahelyek, sőt, továbbra is a technológiai fejlesztések a munkahelyek számának csökkenéséhez vezetnek.

Ez senkinek sem jó. Ez is rendben van.

De akkor miért nem térünk vissza a "munkaerő-igényesebb" technológiákhoz?

Miért nem minimalizáljuk a nyereségrátákat, hogy a csökkenő bérszinteken is megfizethetőek maradjanak a termékeink/szolgáltatásaink?

Miért nem mondunk le a tartozásaink érvényesítéséről - ha azt látjuk, hogy a másik alternatíva a totális pusztulás?

Miért nem választunk emberközelibb, kevésbé profitorientált életmódot a fenntarthatóság jegyében?

Ki kényszerít rá, hogy szenvedjünk egy virtuálisan generált gazdasági probléma szorításában? (Úgy értem, amelyet a magunk alkotta szabályok megreformálásával képesek lennénk megoldani.)

A munkaerő és a deviza leértékelése számomra azt mondja, hogy drágább lesz minden és kevesebb lesz a bér. Ez miként fogja növelni a fogyasztást...?

Miért kell nekem, hogy versenyezzek a kínai munkaerővel? Miért ne helyezhetném a hangsúlyt a belső fogyasztásra, a hazai piacra történő termelésre - és akkor szarhatnék a kínai olcsó munkaerővel előállított olcsó importárukra...?!

Nyilván én vagyok csekély értlmű ehhez...


"

Nincs más út: Hagyni kell leértékelődni a forintot

• Megjelent: 2011.11.16. 15:20|

Magyarországnak hagynia kell valutája és egész gazdasága leértékelődését mondja a www.alapblog.hu-nak adott interjújában Daniel Alpert közgazdász és befektetési tanácsadó.

Az amerikai és a nyugat-európai nagy pénzintézetek már az euróövezet széthullására „játszanak”, páratlan és félelmetes ütemben szabadulnak az euróövezet déli országainak államkötvényeitől – mondja a www.alapblog.hu-nak adott interjújában Daniel Alpert az amerikai kormánynak, és a ma legerősebbnek számító think-tanknak, a New America Foundationnak is dolgozó közgazdász és befektetési tanácsadó. Az általa létrehozott és tulajdonában lévő Westwood Capital ma Amerika egyik legnagyobb pénzügyi tanácsadó cége. A másik közgazdász sztárral,  Nouriel Roubinivel közösen írt és most publikált tanulmányában – ahogy az alapblognak adott interjúban is – Alpert megerősíti, hogy a világot olyan válság sújtja, amely egyetlen korábbihoz sem hasonlítható, ugyanis ez minden idők legelhúzódóbb krízise, amely a kapitalista piacgazdaság fundamentumait veszélyezteti.
A világ egyes részeit a defláció szétszedi, ennek ellenszere, hogy a gazdag, jó állapotban lévő országok inflációt gerjesszenek maguknál.  A mai problémák mögötti alapvető okok: Kína, India, Brazília, Oroszország felemelkedése, a vasfüggöny eltűnése és az, hogy milliárdnyi, a nyugatihoz képest sokkal olcsóbb munkaerő integrálódik a világgazdaságba. Túlkínálat van – mindenekelőtt – a munkaerőből.  Amerika, az EU, Japán, Kanada valójában nem is tud labdába rúgni ebben a helyzetben, gazdaságaik csak értékelődnek lefelé. A deflációs spirálból való kikecmergést, a keresletélénkítést, a munkahelyteremtést márpedig csak egy módon tartja Alpert és Roubini elképzelhetőnek: nagyon gyorsan és minden áron meg kell próbálni inflációs környezetet teremteni,  a jegybankoknak sok trillió dollárt kell nyomtatniuk, és e csillagászati összegeket főként az infrastruktúra forradalmi megújításba, rendkívüli új  beruházásokba kell fektetni.

Fotó: Berecz Valter

Magyarország és az eladósodott országok számára nincs más út – mondja Alpert – mint hagyni, hogy gazdaságuk, főként munkaerejük és a valutájuk leértékelődjék. Mindent egybevetve Alpert dollár és abban denominált állampapírok és nyersanyagok tartását tanácsolja, az euró szerinte hamarosan csak néhány ország fizetőeszköze marad.
Zentai Péter: Ön szerint Amerika vagy Nyugat-Európa, mármint az Európai Unió van rosszabb bőrben?
Dan Alpert: Amerika könnyebben átlátható szisztémával bír: egyidejűleg fiskális és monetáris unió. Európa bizonyos tekintetben monetáris unió, de nem képes fiskálissá is válni, holott ennek megteremtése nélkül össze tud – mégpedig nagyon könnyen és nagyon hamar – omlani. Szóval: Európa nagyobb bajban van, mint Amerika. Az Egyesült Államok gazdasága ettől függetlenül is drámaian hanyatlik, de ez szerintünk megállítható. Japán is – már 20 éve – recesszióval küzd, de ott meg tudták csinálni azt, amit Európa – különböző politikai, kulturális és megannyi egyéb okból - nem tud: a japánoknál nem engedik a munkanélküliséget, helyette viszik le a munkaerő árát, végbemegy egy tudatosan kezelt belső devalválódás. Ilyesmire Európában csak Lettország és Írország vállalkozott.
Z. P.: Ha már Európánál tartunk: hogy látja, mi lesz velünk, európaiakkal? Én hiszek a politikusi felelősségtudatban: a végén mindenki belátja, hogy a németek irányításával össze kell zárni a sorokat és ki kell építeni a fiskális uniót, létre fogják hozni a közös kincstárat, ha úgy tetszik a közös pénzügyminisztériumot, a végén olyanokká válunk, mint az Egyesült Államok….
D. A.: Nem hiszem, hogy ez sikerülhet. Az Európai Központi Bank és az ön által említett német politikai elit, nem enged olyan lényeges témákban, mint hogy a közös jegybank a.) folyamatosan vásárolhassa bajbajutott országok államkötvényeit, b.) rengeteg fedezetlen új pénzt nyomtasson. A németek fóbiája az, hogy ezzel infláció alakul ki és az szerintük maga a „világvége”. Persze értem én is a németek történelmi okokra visszavezethető félelmeit, de most –meggyőződésem szerint – rosszul gondolkodnak.
Z. P.: Miért? Nincs igaza azoknak, akik az inflációt tartják a gazdasági teljesítménytől független pénznyomtatás következményének?
D. A.: Ez egy speciális válság. Minden idők talán legelhúzódóbb, beláthatatlanul hosszú válsága. Ez nem egy a kapitalista rendszer működésével együtt járó és természetszerűleg bekövetkezett ciklikus válság. Ez magának a rendszernek az alapjait rengetheti meg.  E grandiózus krízisnek egy csomó sajátosságát legfeljebb elemezgetni tudjuk, de igazából nem vagyunk képesek megnyugtatóan még értelmezni sem őket.  Azt viszont már biztosan tudjuk, hogy az Egyesült Államok jegybankja, a FED által az utóbbi két évben kétszer is beindított rendkívüli pénznyomtatással  együtt járó úgynevezett quantitative easingjei (pénz-stimulusa)  nem hozták meg a várt eredményeket, de inflációt sem generáltak.
Z. P.: De miért nem? A tőzsdék ezen könnyítéseknek köszönhetően világszerte erősödtek, a részvénytulajdonosok, kicsik és nagyok, gazdagodtak.
D. A.: De nem költötték el a pénzüket. Nem nőtt a fogyasztás – lényegében sehol sem a nagy demokráciákban: sem Amerikában, sem Japánban, sem Kanadában, sem Európában. Ez pedig a jelenlegi válság alapvető okával magyarázható: tudniillik a világot elsősorban az destabilizálja, hogy félelmetes a túlkínálat. Mindenekelőtt a munkaerőből van túlkínálat. India, Kína, Oroszország, Brazília, lényegében az egész ázsiai térség lassan, de biztosan, az utóbbi négy évben viszont egyre szédületesebb ütemben árasztja el a világot versenyképesebbnél versenyképesebb munkaerővel. Az ő fogyasztásuk azonban egyáltalán nem képes és még jó sokáig nem is lesz képes felszívni az általuk megtermelt javaknak, szolgáltatásoknak mérvadó részét. Mindez a vasfüggöny leomlásával vette kezdetét, a volt szocialista és kommunista országokat, főként Oroszországot, és – másként – Kínát a Nyugat elárasztotta termékeivel és közben beindult az információs technológia forradalma, amely globálisan változtatott az életmódon, de inkább csökkentette, mintsem növelte a foglalkoztatottságot. Mármint a nyugati világban. Minden területen, minden gazdasági szektorban túltermelés, alakult ki. Merthogy mindeközben a munkahelyek száma Nyugaton nemhogy nem tudott nőni, sőt ellenkezőleg: csökkent. A fogyasztás beszűkül a mi térfelünkön, a kínálat pedig egyre csak nő és már-már ránk szakad.  A Távol-Keleten, részben Dél-Amerikában viszont elképesztő mértékben szaporodtak a munkahelyek. Mára két milliárdra tehető az elmúlt húsz év alatt a munkaerőpiacra belépett új ember száma. Túlnyomó többségük ázsiai.  A nekik kifizetett, - egyébként a nyugatihoz képest nagyon alacsony- bért alig költötték el az érintettek, alig fogyasztottak belőle.  A távol-keleti országok kasszáiban felhalmozódott ezermilliárdokból eme államok meghatározóan amerikai, kis részben európai államkötvényeket vettek. Amerika egyre olcsóbban tudta önmagát hitelből finanszírozni és kialakult a történelem legnagyobb hitellufija, amely az óceán túlsó partjára, Európára is átterjedt.  De ez végképp kipukkadt.

Fotó: Reuters

Z. P.: Azt akarja tehát mondani, hogy azért nem kell félni túlzott inflációtól a fedezetlen pénzek nyomtatása miatt, mert nem tud kialakulni bérinfláció?
D. A.: Pontosan. Az elmúlt két évben a jegybanki (főként az amerikai) könnyítések nyomán csakis a gazdasági szereplők valós teljesítményétől elkülönülni látszó részvényvilág, de legfőképpen a nyersanyagpiac inflálódott. Az arany például, vagy a nyersolaj, az élelmiszer. De igazi inflációról akkor beszélhetünk, ha a bérek is emelkednek. Csakhogy erről egyáltalán nincs szó, inkább ellenkezőjéről, a bérek csökkennek. Alapvetően Amerika – ahogy Japán már régóta és most már Európa is- belekerül a deflációs spirálba, ahonnan sokkal nehezebb kikerülni, mint az inflációból. A fogyasztás csökkenése – elsősorban Európára – nagy valószínűséggel páratlan recessziót hoz, mindeközben hanyatlanak a bankok, amelyeket  Amerikában, Kanadában, főként Nyugat-Európában – azonnal rendkívüli mértékben fel kellene tőkésíteni.

Z. P.: Ettől megoldódna ön szerint az eladósodott százmilliónyi  nyugati – nem csekély részben kelet- európai – háztartás vagy a nemzetállamok  adósságproblémája?

D. A.: Részben igen, mert a bankok képesek lennének kölcsönös engedményeken alapuló alkukat kötni a háztartásokkal, hogy ez utóbbiak ne menjenek tönkre. Ezt végig kell csinálni: az Egyesült Államokban szerintem erre meg is van az esély. A pénzinjekciókról a jegybanknak kell gondoskodnia, sokkal nagyobb méretekben, mint korábban, aminek révén számos, új munkahelyet kell teremteni.
Z. P.: Konkrétabban, számokban kifejezve?
D. A.: A Nouriel Roubinivel közösen publikált tanulmányban számításaink alapján,  1,2 trillió dollár bepumpálását javasoljuk, ezáltal az Egyesült Államokban  évi több mint ötmillió munkahelyet lehetne létrehozni következő 10 éves időszakban.
Z. P.: Ez alapvetően új, frissen nyomtatott pénzek piacra dobását jelenti?
D. A.: Igen. Ezt a jegybank nálunk megteheti, feltéve, hogy belátja: ez nem fog komoly inflációhoz vezetni. Hiszen bebizonyosodott az elmúlt két év könnyítései, pénznyomtatásai alapján is, hogy a dollár ettől nem rendült meg, nem is gyengült. Sőt, most nagyon komoly erősödési folyamatban van.
Z. P.: Ezt nem is értem…
D. A.: A dollár jelentősége növekszik, mert nincs alternatív tartalékvaluta. Más a szövegelés az egyéb kincs-valutákról és megint más a piaci valóság. Kína, Oroszország, Brazília, Nyugat-Európa egyre intenzívebben vásárol dollárt.
Z. P.: Közbevetőlegesen kérdem én: kis és nagybefektetőnek mit tanácsol, kezdjenek-e már részvényvásárlásba?
D. A.: A részvényeket kerülöm. Még hosszú ideig kerülni kell szerintem. Amerikában akkor jár jól az ember, ha készpénzt, dollárt vagy állampapírt tart. Európában dollárban denominált eszközökbe kell fektetni a pénzt- szerintünk. Lehet ez nyersanyag, lehet ez maga a dollár.
Z. P.: Az eurótól szabadulni kell hát?
D. A.: Az euró jövője erősen megkérdőjelezhető. Válságos az európai helyzet, amennyiben - kis túlzással élve - ahány nemzetállam, annyiféle  elképzelés, politikai gyakorlat, annyiféle nacionalista önzés áll szemben egymással. Ott fenyeget leginkább a protekcionizmus. Nem mondom: a protekcionizmus, a saját piac védelme mások kárára: ez is egy megoldás. De szerintem ez a végén háborúkhoz fog vezetni – akár Európán belül is – ahogy mindig is ez történt.  A másik megoldás, hogy az eladósodott országok hagyják magukat deflálni, hagyják, hogy gazdaságuk leértékelődjék, és persze a valutájuk is (lásd Lettország, Írország).  A hitelt nyújtani képes erős gazdaságoknak pedig a fogyasztás stimulálásával inflációt kell gerjeszteniük. Erre azonban a kulcs országok, sem a németek, sem a franciák nem hajlandóak.
Z. P.: Ön most azt mondja ezzel, hogy az euróövezetnek szét kell esnie, vagy rosszul  értem magát?
D. A.: Jól ért. Az euróövezet magától esik szét. Ezt bizonyítani lehet azzal, hogy a görögök, az olaszok, az övezet perifériájában élők hordják ki a megtakarításaikat a bankokból, a  nyugat-európai és az amerikai vezető bankok pedig soha nem látott mértékben és ütemben építik le az euróövezet déli tagjaiból származó államkötvényeik állományát. Szabadulnak tőlük minden áron. Ezek az államkötvények lassan senkinek sem fognak kelleni. Az euróövezetből nagy valószínűséggel kikerülnek a déli országok.
Z. P.: Olaszország is?
D. A.: Természetesen. Annak az országnak az összadóssága a GDP-hez viszonyítva olyan hatalmas, hogy nem maradhat az euróövezetben. Mindig az összadósság értékét kell figyelni, nem pedig a részadósságoknak a GDP-hez viszonyított arányát. Olaszország az egyik legrosszabb helyzetben lévő állam – a világon. Versenyképességének helyreállítása, - mint ahogy Görögországé, Portugáliáé- csak a saját pénz bevezetése révén képzelhető el. Azt mélyen le kell értékelnie és közben őrülten takarékoskodnia kell – minden téren. Az euróövezet leépülése hozzájárul az új egyensúlyok létrejöttéhez.
Z. P.: Akkor Magyarország, egy erősen eladósodott ország esetében is helyesnek tartja a belső leértékelődést, illetőleg a valuta, a forint leértékelődését?
D. A.: Nincs is valójában más útjuk. A gazdaságukat, beleértve a munkaerejük árát le kell értékelni, hogy versenyképességüket növelni tudják.  A valuta leértékelését a piac amúgy is elvégzi. Csökkenteni kénytelenek a béreket, a gazdaságot az eddigieknél sokkal olcsóbban kell működtetniük, takarékoskodniuk kell. Mindent egybevetve az ilyen országok inflálni akarják az adósságaikat.
Z. P.: Európa számára tényleg nem lát más lehetőséget, mint az euróövezet szétbomlasztását?
D. A.: Még egyszer mondom: az euró övezetet nem szétbomlasztják, hanem bomlik szét magától. Hogy ez megálljon, az EKB-nak is trillió eurónyi új pénzt kellene nyomtatnia és azzal elárasztania az egész európai gazdaságot. De ennek nincsenek meg sem a politikai, sem az intézményi feltételei. Legalábbis mindennek semmi jelét nem észlelni, holott azonnal kellene cselekedni. Amerikában is azonnali cselekvés  szükségeltetik: nálunk azonban egyrészt nincs sincs sem politikai, sem intézményi gátja, hogy minden idők legnagyobb gazdaságélénkítő programja beindulhasson. Hozzáteszem, hogy nálunk az infrastruktúra állapota sokkal siralmasabb állapotban van, mint Európában. Meg kell újítani az alapvető amerikai szolgáltatásokat, a kórházakat, az oktatási intézményeket, a közlekedési útvonalakat, az energiaellátást. Gigantikus feladatok várnak elvégzésre, és soha nem voltak annyira kedvezőek az átalakításhoz a feltételek, mint most. Ennél alacsonyabb munkaerőköltséggel már aligha számolhatunk valaha is. Nem kerül kevesebbe a technika,a tőke vagy a hitel sem.
Z. P.: Az adócsökkentések nem segítenének? Ezt javasolja általában a jobboldal, a republikánus oldal.
D. A.: Itt és másutt is bebizonyosodott, hogy a munkaadók számára az adó nem alapvetően lényeges faktor. Hiába történtek az utóbbi tíz évben Amerikában és részben Japánban adócsökkentések, azoknak köszönhetően nem születtek új munkahelyek, az enyhített adófizetési kötelezettség révén megtakarított pénzeket visszafogják, félreteszik, vagy éppenséggel olyan technológiákat vezetnek be, amelyek révén még több munkahelyet építhetnek le. Amerika számára nincs egyéb kiút, mint az új jegybanki pénzek garmadájával támogatott gazdaságélénkítés. A világ számára pedig nincs más, a béke fennmaradásával kecsegtető kiút, mint Kína, Oroszország, Dél-Amerika érdekeltté tétele az európai, amerikai újjáépítésben. Új multilaterális alkukra, globális, betartható gazdasági megállapodásokra van szükség, a játékszabályokat egyértelműsíteni kell. Mindenekelőtt Kínával meg kell értetni, be kell láttatni, hogy stimulálnia kell belső és külső fogyasztását, hagynia kell felértékelődni a jüant, és ugyanolyan nyitott átlátható piacgazdasággá kell válnia, mint amilyenek a nyugati országok.  Ez utóbbi vonatkozik persze Oroszországra és Dél-Amerika országaira is.

• Forrás: www.alapblog.hu

Az idealista

"Lelkes, bízik az intuícióiban, igényli a romantikát, keresi az igaz énjét, értékeli a tartalmas kapcsolatokat és a bölcsesség megszerzéséről álmodozik. Szereti magában, hogy szeretetteljes, kedves és őszinte.
Hajlamos az adakozásra, a spiritualitásra fogékony, megbízható, a kiteljesedésre koncentrál.
Párkapcsolatát intenzíven éli meg, gondoskodó szülő és inspiráló vezető.

Életcéljai: harmónia, kellemes érzelmek, intuíció használata, az én jobb megismerése

Erősségei: nagyon ügyesen teremt harmóniát a munkahelyen és a kapcsolatokban. Észreveszi, hogyan lehet mások kedvében járni.

Szereti: érzelmeket, emberek közötti harmóniát, spiritualitást és fantáziát, másokkal való interakciót

Nem szereti: veszekedést és viszálykodást, azokat, akik többre tartják a szabályokat, mint az embereket, ha valaki érzéketlen mások érzelmei vagy szenvedési iránt, a versengést

Amit más típusok nem szeretnek benne: túlérzékeny mások érzéseire, túlzottan empatikus, elrugaszkodottnak és bolondosnak tűnhet mások számára

Az "idealista" az a temperamentum típus, amelyik szenvedélyesen el van foglalva azzal, hogy fejlődjön a személyisége, hogy megtalálja ki is ő valójában és hogyan hozhatja ki magából a legtöbbet. Ez az önismeret iránti éhség vezérli a fantáziáját. És másokat is segíteni akar, hogy tegyék meg ugyanezt az önismereti utat. Az idealistának így legmegfelelőbb emberekkel dolgozni, akár az oktatásban, akár tanácsadásban, újságírásban, minisztériumokban jól teljesítenek. Segít másoknak megtalálni a helyüket az életben, gyakran ösztönözve másokat, hogy találják meg igazi önmagukat és használják ki a bennük rejlő potenciálokat.

Az idealista biztos benne, hogy az együttműködés a legjobb útja annak, hogy mindenki elérje a célját. A konfliktus és konfrontáció elkeseríti, mert úgy érzi szükségtelen gátakat épít emberek közé. Álma, hogy harmonikus, gondoskodó interperszonális kapcsolatokat tudjon kialakítani, és hihetetlen tehetsége van hozzá, hogy más emberek kapcsolatában is ezt elérje. Ez az emberek közti harmónia romantikus ötletnek tűnhet, de az idealista gyógyíthatatlan romantikus, aki inkább arra fókuszál, hogy "mi lehetne", ahelyett hogy mi van valójában az itt és mostban. Abban hisz, hogy az élet tele van lehetőségekkel, amiket csak ki kell aknázni. Nagyon etikusan cselekszik, magas mércéket állít fel magában arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Az élet spirituális vagy misztikus dimenziója, a "láthatatlan", sokkal fontosabb számára, mint az anyagi dolgok.

Kapcsolatait áthatja a jóakarat és a szeretet. Hisz abban, hogy segítenie kell másoknak. Általában kevés, de nagyon bensőséges barátai kapcsolatai vannak, a gyerekeivel különlegesen mély kapcsolatra vágyik, szerelemi életében, pedig lelki társat keres, olyan partnert, akivel érzelmileg és spirituálisan kapcsolódni tud, megosztva a legmélyebb érzelmeit és a bonyolult belső világát."




:)

Azt hiszem, idealista vagyok...

Kutyák elől

Hallgatom ezt a zenét.

Véletlenül belefutok egy fotóba, amint Ő van...

És menekülök előle - az emléke elől...

Elfutok, mint kutyák elől, hogy ne marjon belém hiánya...

A lábaimröpítenek, mind távolabb...

De a szívem...

A szívem vissza vágyik...

Hozzá.

A karjai közé, az illatához, a hangjához...

Mert egy részem még mindig Vele akar lenni.

Mert egy részemet nem érdekli, hogy az emlékezés fáj.

Mert egy részem mindig hű marad.



















***

Talán visszás, talán fura - de sosem voltunk együtt Vele. Nem tudom, milyen lehet az érintése, milyen lehet a karjai közt. Csak a képzeletemben él a pillanat.
De ott elevenen.

Amit ad...

...ez a néhány szó -

"Most mennem kell, pedig annyi mindent mondanék még. 
Legfőképpen azt, hogy köszönöm hogy Vagy. Hogy figyelsz és törődsz..."

 Szinte elmondhatatlan...

Érted?

Annyiszor felmerült már bennem, hogy vajon mit - mennyit értenek meg a szavaimból azok, akikhez szólnak...

Szavaim


Vajon megérzik-e mögöttük-bennük a világot, amelyben élek..?

Megéreznek-e bennük engem...?

Vagy számukra csak holt salak mind, a szavak...?

Üres vázai csupán a mondanivalónak...?

Vajon érdemes...?



Érdemes...?



Engem ez tesz boldoggá...

Hogy szavakba öntöm, amit érzek, amit gondolok...

Hogy szárnyalok fenn az égen - ezernyi világ szivárványszín egén, és amit látok, leírom...

Leírom, és elküldöm, mint rádióüzenetet az űr végtelen tengerén - remélve, hogy valaha, valahol, valaki majd megérti, és felfedezi azt, amit én...

Hogy útra kel úgy, ahogy én...



Cselekvés...


Vajon csak az-e a cselekvés, amelyet a fizikai testünkkel, az anyagi világban teszünk...?

Vagy éppoly valóságos minden - a gondolataink világa is...?

A szabadság az anyag szabadsága - vagy a tudaté...?





Ha elfogadom az elméleteket, amelyekben hiszek, azt kell mondjam, szabad vagyok...

Noha mások, azok, akik másfelé indultak, az anyagi valóságban járnak be roppant távokat, és látnak ezernyi csodát itt a Földön...

Én mégis éppúgy szabadnak érzem magam - s barangolok szerte az Univerzumban...

Látom az alant elsuhanó tájat, érzem a suhogó levegőt a bőrömön, míg a kék (?!) eget hasítva szállunk magasabban, mint valaha hittem...



Vajon...


Mi az igazi szabadság...?


Ha nem ez...

Üzenetek

Ismét egy Ember, aki újra meg újra felbukkan a szemem előtt, és rádöbbent, hogy másként is lehet...

Hogy mekkora csoda Ő maga is, a puszta lényével...

Hogy mennyi felfedezni való ismeretlen van még a világban... :)



http://www.youtube.com/watch?v=QtVwnZxIG5k

 És elgondolkodtat a saját utamról...

Arról, hogy engem merre visz...


Arról, hogy ez az életem vajon szándékosan egy belső utazás - vagy elmulasztok megélni lehetőségeket...?


Igen, elgondolkodom, hogy hibát követek-e el...


Vagy így akartam már akkor is...? :)

Sokszor a másoknak mondott szavaink hordoznak üzenetet számunkra - én legalábbis nem először érzem így...


"...Sose felejtsd el, hogy ez a világ azért olyan fényes, mert a Te fényed is gazdagítja!

Én személy szerint örülök, hogy létezel!
Jóleső érzéssel tölt el a tudat.

Oka van annak, hogy itt vagy. Annak is, hogy úgy vagy itt, most, ahogy. Azzal együtt, ami történt.
Mert a valódi lényeg, most következik. Az életed, az út Veled most fordul - méghozzá azért, ami és ahogy történt. Enélkül a tapasztalat nélkül más emberré válnál, ám a Világnak és Neked magadnak is arra az Emberre lesz szüksége, akivé így fogsz válni.

Ez sokszor fájdalommal jár.

Ahogyan az élet megteremtése a világ legősibb és legszentebb misztériuma is fájdalom árán születik...

Ahogy a gyémánt tökéletessége is Földanya méhében hatalmas nyomás alatt jön létre - az emberi lélek is ilyen...
A megtisztulásunk, a megedződésünk útja fájdalmas ösvény.

Ám az út végén olyanok leszünk, mint a kristálylencsék. Tiszták, tökéletesek és képesek a szivárvány százszínű, végtelen csodájára...

Nézz hát fel az égre...!

Nézz fel, és lásd - új nap virradt, s az ég kék... Makulátlan, végtelen kék ragyogás... "



" Látlak Téged..."

Látlak olyannak, amilyennek a szemem és elmém felfog.
Tudom, hogy nem az vagy, akinek hiszlek, hanem sokkal bonyolultabb, sokkal csodálatosabb - egy igazi Titok, egy Világ, egy Csoda...
Gyönyörűnek látlak mindazokért a lehetőségekért, amelyeket magadban rejtesz...
Mindazért a tudásért és tapasztalatért, amit összegyűjtöttél eddigi utad során - és mindazért a kalandos csodavilágért, amelybe az út ezután vezet...!

Szeretnélek ismerni, szeretnék melletted lépdelni azon az úton...! :)

Látni a boldogságod - részesévé válni...

 "Látlak Téged..."

"Látlak Téged..."

Kapuink - avagy amikor együtt dobban

"I see you..."






Lehet egyáltalán hozzátenni anélkül, hogy elvennénk belőle...?

Mikor azt kérdezik, miért hiszem, hogy van remény...

Felidézek egyet ezek közül a pillanatok közül... Amikor érezni az Istenséget a tetteinkben...

Képesek vagyunk rá.

Tudjuk mindannyian. Mert megtapasztaltuk. Megtapasztalhatjuk újra, meg újra...

Csak figyelnünk kell.

Figyelnünk a valódi önmagunkra. Arra a hangra, amellyel megszülettünk. A hangra, amely vezet - végig az úton... Az életünkön.

Én ezt a hangot keresem. A város - a hétköznapok zajában.

Mind érezzük a hívást... Mert a létezésünk forrása vonz, akkor is, ha elveszítjük vele a kapcsolatot. Akkor is, ha hosszú időn át süketen bolyongunk az álom és valóság határvonalán...

Mert tudjuk, hogy ott van az igazság.

Tudjuk, hogy a boldogsághoz a teljességen át vezet az út, a teljesség eléréséhez pedig kicsit el kell távolodnunk, el kell engednünk önmagunk...
Közelebb kerülni egy másik világhoz - egy másik álomhoz...

El kell engednünk a félelmeinket, amelyek uralkodásra, irányításra ösztönöznek...
Mert az Élet nem az uralkodás más élők felett, hanem az Együtt Létezés velük...



Ahogy együtt dobban a szívünk...

Hiszen érezzük ott belül, hogy Minden Egy...

Góg és Magóg fia vagyok én

Ez a nő nagyon sok mindent mond - amelyeknek utána járni nincs kedvem. Elfogadom, hogy akár igaz is lehet, s elgondolkodom.


"Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?
Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.
De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar."

Neveltetésünk és boldogságunk titkai

http://jand.info/2010/02/az-elveszett-boldogsag-nyomaban/

Egyelőre nem tudok hozzászólni. Nem tudom teljességében felfogni ezt a rengeteg információt - ezt az újfajta áttekintést.

Leginkább a munka fogalmának újraértelmezése, valamint a jelen társadalmunkkal kapcsolatban leírtak dúltak fel.

Mindig értetlenül szemléltem, hogyan lehet annyira egyszerű életet is boldogan megélni. Hát így.
És folyamatosan szembe kerülök a ténnyel, hogy magam is "dolgozom" egy majdan elérni remélt állapotért, amikor "majd boldog leszek", "majd elégedett leszek", stb.

Mi lenne hát a megfelelő út...? Az igazi...?

Mit is kéne tennem...

Béke - alapigazság, vagy ősi hazugság?

Kicsit belemélyedve a maya civilizáció történelmébe - s megtudva, hogy a tudósok kezdetben a tudományok békés népének gondolták őket, majd kiderült, hogy háborúzó, vérszomjas nép voltak -, felmerült bennem, hogy felül kell vizsgálnom a háborúról alkotott véleményem.

Eddig meggyőződésem volt - rég nem vesztegettem energiát a háborúval kapcsolatos gondolatokra -, hogy a hely, a táplálék, az élettér mind szűkösebbé váló erőforrásai miatt háborúzunk.
Van néhány száz ostoba, rövidlátó söpredék, akik lusták, és másoktól elvéve a dolgokat vélik élvezhetőnek az életet.

Na de a mayák idején negyed annyian se voltunk, mint ma. Mégis háborúkat vívtak egymással. Mégis irtották a saját fajtájukat.

Miért?

Genetikailag bennünk van, hogy képtelenek vagyunk békében megférni?
Akkor minek erőlködünk ezen?

Azt találták, hogy a történelmük során eljött egy pont, amikor a kezdeti vallásos-rituális küzdelmekből - miféle istenségeket találtak ki maguknak, vagy mik jelentek meg előttük, hogy ilyesmivel vélték elnyerni a jóindulatukat, tetszésüket??! - öldöklő, véres hódító háborúk lettek. Meglehetősen rövid időintervallumban zajlott le ez a változás.

Vajon miért..?

Ez megint eszembe juttatja a galaktikus lombik-program-elméletemet, mely szerint a földi élet létrejötte egy galaktikus kutatás. Egy in vitro kísérlet, melyet az Univerzum egy gondosan elszigetelt zugában folytatnak egy meglehetősen instabil, invazív és ezért veszélyes organizmussal, melyet embernek neveznek.

Ok nélkül

...semmi sem történik - szokták mondani.

Segíteni akartam egy valaha volt számomra fontos embernek, hogy túllépje saját tudata korlátait.
Eddig nem ment.
Gondolkodtam. Meg akartam kérdezni, hogy kezdetben azért volt olyan lelkes, mert valóban segíteni akart magán...? Vagy nem is gondolta igazán komolyan...? Nem is akarja? Nem akar energiát szánni rá, hogy változtasson?

S amint ezeken a kérdéseken tipródtam, egy hang nekem szegezte őket...

Ezt magadtól is kérdezhetnéd - mondta.

BT szerint valami nincs a helyén bennem. Valamiért nem tudok azonosulni azzal az énemmel, amelyiket célul magam elé tűztem.
Gondolkodtam rajta már, hogy miért van így. Nem sokra jutottam. Annyira, hogy talán félek, az életemben megjelenő bőség megfosztana az élet élvezetének, a pillanatok megélésének képességétől. Eltunyulnék, elkényelmesednék, és bár minden adott lehetne hozzá, képtelenné válnék a boldogságra.

Vajon tényleg ez a válasz? A helyes válasz?

Ő talán ugyanígy keresi, és nem találja a maga válaszait.

Talán ezért kellett találkoznunk - hogy felismerjem a kérdésekben a saját kérdéseimet.



Az életünk nem abból áll, amit magunk körül felépítünk.
Szerintem az Útból, amelyet bejár a szellemünk, és amely során megtanuljuk felépíteni, megteremteni mindazt a világot, amelyben élünk - olyannak, amilyennek szeretnénk.

Így az, amit magunk körül látunk, azzal, amilyenekké váltunk - ezek mutatják valójában, mit is értünk el az életben.


Ő nem tesz meg egy látszólag egyszerűnek tűnő lépést, hogy megváltoztassa az élethelyzetét, amelyben szenved - vagy legalábbis szenvedni látszik.

Én sem teszek meg egyszerűnek tűnő dolgokat, hogy megváltoztassam a magamét, és elérjem, amit kitűztem.


A nem-cselekvés eredménytelensége pedig aláássa a mindennapjainkba vetett hitünket.



BT szerint kicsit le kéne tennem a gondolkodás terhét, és csak cselekedni napról-napra.
Véletlenül találkoztam egy rokonlélekkel az ügyfeleim közt, aki nekem adott egy könyvet - Dale Carnegie-től, a Sikerkalauz II.-t (Hogyan szabaduljunk meg az idegeskedéstől).


Ebben Dale azt írja, "Egyszerre csak egy szem homok."

"Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma" - idézi, és felhívja a figyelmem, hogy nem minden napi kenyerünket kérjük már ma - csupán a mai nap kenyerét... Légy hálás, ha a mai nap kenyere megvan, és ne aggódj a tegnap, vagy a holnap kenyeréért...


Milyen meglepő, a Lopott Idő epizódjainak is van ekként értelmezhető üzenete is...


Végülis...

Ha így nézem, hetekre előre biztosítva van a megélhetésem.

Mért aggódnék?! Csak teszem a dolgom nap nap után - "Egyszerre csak egy szem homok."

Uradalom

Mikor megszületett, még nem tudta, hogy más, mint a többiek. Más, mint a körülötte rajzó emberparányok többsége. Nagyobb náluk - több. Egy nagy házban született, s ahogy nőtt, lassan felfogta mit jelent a kastély szó, ahogy mindenki a házukat emlegette. Ráébredt erre is, mint ahogy észrevette, minél idősebb lett, annál távolságtartóbbak lettek vele az emberek. Hogy úrfinak szólították, már megszokta. Csak az anyja meg az apja nevezte a nevén odahaza, meg ha nagy ritkán a vendégekkel más gyerekek érkeztek, néha ők.
Ahogy cseperedett, mind több mindent tanítottak neki. Nem szerette a tanárait, mert unalmas órákig beszéltek régmúlt dolgokról, amiknek semmi értelmük sem volt számára, vagy olyan ostobaságokkal traktálták, miként kell összeadni-kivonni. Ő persze sokkal szívesebben ment volna játszani a kastélybeli gyerekekkel, bár az apja és az anyja mindig rászóltak és megszidták, ha elcsavargott velük naphosszat. Azt mondták, nem ereszkedhet le közéjük. Nem igazán értette, miért mondják ezt, hiszen a házuk egy dombtetőn állt, és mikor apja vadászni ment, vagy az anyja piknikezni a szomszédos birtokok asszonyaival, mindkettejüknek le kellett ereszkednie az erdőbe, vagy épp a tisztásra...
Aztán egyszer csak nem csavaroghatott többet a korabeli szolgagyerekekkel (anyja így hívta őket). Bezárták a nagy kaput a külső falon, vasba öltözött erős férfiak álltak odafenn éjjel-nappal - őrizték a falakat, azt mondták. Hogy ugyan kinek támadna kedve ellopni több mázsányi csupasz követ, azt nem mondták - aztán, mikor megkérdezte apját, megtudta, hogy háború lesz. Nem értette ezt a szót, és az apja leült mellé, és hosszan mesélt a régmúlt időkről, mikor barbár hordák törtek be az országba, és a király minden hercegét hadba szólította a keleti végeken, hogy útját állják a pusztításnak. Ő csak hallgatta az apját a nagyterem kandallója előtt, és egyre kisebbnek érezte magát. Nem fogja szeretni a háborús meséket, ezt már akkor egészen biztosan tudta.
A nappalok teltek tovább rendületlenül, az élet nem állt meg a kastély falain belül sem. A hátsó udvarokon vasba öltözött férfiak játszottak háborúsdit - gyakorolnak, mondták -, a szolgagyerekek pedig a falakon belül találtak maguknak új elfoglaltságot. Ő nem járt már közéjük játszani. Apja időről-időre kilovagolt a harcos férfiakkal - már tudta, hogy lovagoknak hívják őket, az apja is lovag volt -, és csak napok, olykor hetek múltán tért vissza megfogyatkozott kíséretével. Meg lehetett szokni. Ahogy a csendes vacsorákat az anyjával, apja üres székét, sőt tanárai folyton duruzsoló hangját is megszokta lassan. Tanárai egyre újabb dolgokról meséltek neki, sokszor kérdezgették a korábban hallottakról, anyja pedig arról beszélt, milyen feladatai lesznek, ha egyszer majd ő ül apja székébe. Csöndes fiú lett belőle - csöndes és engedelmes. Vívóleckéin szótlanul tűrte a fájdalmakat, a kudarcokat, ősz magisztereit mind nagyobb alázattal hallgatta, s rendre megfelelt minden kérdésükre. Esténként, mikor magára maradhatott, kilopózott a szobájából, fel a kastély legmagasabb tornyába, ahol kiült a szédítő magasságban nyíló, keskeny ablakok párkányára, s a tájat nézte, meg a csillagokat. Innen ellátott egészen a hegyekig. Tudta, hogy addig terjednek apja birtokai. Nézte a Hold sápadt arca előtt elúszó felhő-nyájakat, s a napra gondolt, mikor majd ő lovagol ki talpig vasban, hogy a király hívó szavára megvédje birtokait, családja nevét és becsületét, s az országot, melynek határán az ő uradalmuk elterül.

11.11.11.

Ma találkozunk. :)

Este hatkor.

Gondolj ma szép dolgokra, koncentrálj egy pozitív jövőképre és kérd a Mindenséget, mert - "Kérjétek, s megadatik néktek!"

Bár kisütne ma a Nap...! :D

Adjatok ma egy kis pozitív energiát a Földnek, az Emberiségnek és a saját jövőtöknek, a gondolataitoknak...!

Én is ezt teszem. :)




M.I.

"Egy nap"

"Csak egyetlen nap.
Mely a tegnappal kezdődik, hogy a nulladik perctől az enyém legyen.
A sötéttel...a kintről beszűrődő fénnyel, a sejtésekkel, az árnyékokkal, a tested körvonalának ívével.
A félmosollyal a szám szegletében ahogy hagyom hogy befészkeld magad testem melegébe.
A karommal ami átfog, s tenyerem alá simított melleddel, hogy érezzem a dobbanást.
A lassú álmokat melyben foglak, és az ébredésben is látom az álmom, hisz tényleg.
A reggelben ahogy felsimogatlak.
Az érintésben hogy kószálok a bőrödön. A vágy sodrásában. Az érzésben ahogy megízlelem milyen is vagy valójában.
A test hevében.
A leheleted forróságát a bőrömön.
A csókod ízét.
A kielégülésed ízét.
Az elsimulást, mikor kiengednek a feszített izmok.
A csendben szuszogást. A lüktetés csitulását.
A reggelit.
A visszalustulást. A zenét, filmet, írott szavakat amiket együtt látunk és mégis másképp.
A szavakat, amiket kimondunk mert igazat kívánunk szólni.
Egy nap.
Az ujjakkal amik újra simogatnak...a szavakkal amik szólnak..a csókokkal amik felizgatnak, az izmokkal amik megfeszítenek, és szorítanak.
Ahogy magadba fogadsz. Ahogy ívbe feszítem a tested.
Egy nap.
Ahogy főzünk, és megesszük. Ahogy szundikálunk egymásba gabajodva.
Ahogy nyelvem hegyére lopom mellbimbódról elrugaszkodó vízcseppet a tus alatt.
Egy nap
Ahogy figyeljük az árnyékok nyúlását.
Ahogy szeretjük egymást. Ahogy beszélsz, s hallgatom, felolvasok, vagy rajzolok ákombákomokat a bőrödre. Az est csendjét.
Hisszük hogy szép és egész a világ.
A fáradtságot, az álmok közeledtét. A karolást ahogy magamhoz húzlak. A mesét mit dörmögök.
Az álmokat. Az alvást.
A nap végét.
Hisz ennyi csak.
Csak! Egy! Nap!"

(Idézet Árnyékszellem blogjából)

Megőrjít

...a tény, hogy van, aki észbontó harmóniát sugároz - de a szó szoros értelmében megvadulsz mellette, annyira kikészítően ... gyönyörű - és közben ő maga meg úgy nyilatkozik magáról, mint valami utolsó kis szerencsétlen nyomiról...

Most vagy hülyére vesz, és nem mond igazat - vagy valamit valaki valahol nagyon elcseszett, hogy így látja magát... :/





...





És nem engedi, hogy felnyissam a szemét. :/

Mindannyiunknak megvannak a korlátai. :(

:D


Így az élmény sajnos csak az enyém. :P

Pedig nem vagyok önző, hogy csak magamnak akarja megtartani...


"Senkit nem lehet boldoggá tenni az akarata ellenére..."

Felismerések - ismét

Furcsa élmény, mikor generációs szakadékok fölött ver hidat a hasonló gondolkodás...

Annyira elszoktam már ettől, hogy szinte evidenssé vált, hogy a korbeli eltérés szükségszerűen elszigetel a más típusú értékrend, -vágyak, -gondolkodásmód miatt.

És ismét azzal kellett szembesülnöm, hogy ez mekkora sztereotip téveszme..!