A gyűlölet gyermekei

Soundtrack





Valaha, a korok hajnalán, mikor még az ösztöneink irányítottak, létezett egy törvény.



"Szemet szemért" - így emlegették.



"Bosszú" - így fogalmazták meg.


A gyűlölet törvénye volt.



Évszázadok peregtek, évezredek is talán.


Az ember fejlődött.

Talán.


"Homo sapiens".



Túléltük e törvény és az ösztön pusztítását.

De csak azért, mert gyorsabban szaporodtunk, mint ahogyan ezek irtani bírták a fajunk.



Vajon a szellemi fejlődésnek elérjük-e valaha azon magasságát, ahol nem csak felismerjük, de meg is éljük a gyűlölet, a bosszú hiábavalóságát?



Megéljük-e valaha a szeretet és az értelem győzelmét a szánalmas, ostoba, "embertelen" ösztönünk felett...?



Hogy gyermekeink a mieink legyenek...


Hogy éljenek, és építsenek - pusztítás és pusztulás helyett...


Hogy szeressenek gyűlölet helyett...





Hogy felnőtt Emberek legyenek - a gyűlölet gyermekei helyett...?

Ars poetica

Váci Mihály





Még nem elég


Nem elég megborzongni,

De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírjon el,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket ? tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! ? Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell ? az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell ? az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég ? a Világért!
Több kell ? a nemzetért!
Nem elég ? a Hazáért!
Több kell most ? a népedért!
Nem elég ? Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

Ébredések - sokadik rész

Megváltoztam.

Olvasva korábbi önmagam gondolatait, olyan éles különbséget érzek... Mintha más ember volnék...

"Eltűntek a rácsok". Persze még itt élek ebben a testben, de - mint a kisgyerek - arcomat a rácshoz nyomva nézek ki a vasrudak között, s így mintha nem is lennének... :)

Sőt. Talán mondhatom, hogy megbékéltem. Elfogadtam az életem. Nem börtönként, otthonként tekintek már e testre. És adományként erre az életre, mellyel megajándékozott Isten.

Az útra, amit bejárhatok, a leckékre, melyeket megtanulhatok, hogy fejlettebb lélekké válhassak.

Azt hiszem, "felnőttem" hozzá, hogy elfogadjam, minden külső személy mellékszereplő, s mint ilyen, jön és megy.
Még akkor is, ha olykor nem esik jól, hogyha mennek.

Bár... Azt is elfogadtam, hogy ki kell nyújtanunk a kezünket, ha akarunk valamit az Élettől...

Csak... Ezt még gyakorolnom kell.


Kicsit szokatlan még az élmény, hogy tudatossá váltam, és működni látom a szabad akaratot.

Hogy érzem, lehetőségem van alakítani az életem. Nem csak sodródni...


Furcsa ez, mint a részleges felébredés. Tudatos vagyok valamiről, de újra és újra "még jobban felébredek", és akkor olyan, mintha előtte még nem ébredtem volna fel teljesen. Szerintem érted.


Most a cselekvést választom. ;)