Önkép-ben van - Ön képben van? - gondolatok a valóságról, a félelmeinkről, satöbbi...

Hangulat






Félelemek.

Az élet most döbbent épp rá, milyen irreálisan befolyásolják az életünket. Pontosabban a gondolkodásunkon keresztül minket. A döntéseinket, a hiedelmeinket (pl. önbizalom...), az álmainkat...

Azok, akik nálam jóval "előbbre" tartanak - anyagiakban, önmegvalósításban, szakmai sikerekben, stb...

Egyre tisztábban látom, hogy mennyire "nem mások", mint én.
Azt hittem, "ők ebben, vagy abban mennyivel jobbak nálam"...
Most pedig az élet megmutatja, hogy a nagy "ikonok" is emberek, hogy a sikeres pályatársakkal összevetésben mennyivel szigorúbb elvárásaim vannak magammal, a munkámmal szemben...

Hogy azok, akikről azt hinném, "nekik milyen egyszerű lehet, hiszen ők..." Erősek, szépek, okosok, gazdagok, stb.

S közben megmutatja az élet, hogy milyen hasonlók. Hogy nem tudnak többet, nem szebbek. Hogy mennyivel erősebb vagyok a bejárt út alapján.

Vagy épp a másik véglet - látok embereket, akik tök rendben vannak valójában, és annyira visszafogják magukat a negatív énképük miatt...
És látom, hogy mennyire tévednek, és azt is, hogy a saját látásuk önmagukról mennyire torz...

Valójában így azt kell hinnem, bárki tart előbbre bármiben, valójában max. a gondolkodása szabadabb, a félelmeit engedte el jobban, mint mi.



Tolnai Lajos gondolata azóta meghatározó motívuma az életemnek, mióta életem egykori Nagy Őjétől megkaptam, évtizedes távlatban immár a mától:


"Ember - az a jó isten kezedbe adta sorsodat.
Fonj belőle szárnyat, hogy repülj: szabad;
Verj belőle láncot, hogy életeden át rab légy: szabad;
Csinálj belőle poklot mennyország helyett, óh szabad;
Sőt, ha szeretnél belőle koldusbotot csinálni,
Mert a koldusbot minden botok közt a legszebb és legalkalmasabb:
Azt is megteheted -
Mert szabad."


Az utóbbi napok, hetek, hónapok  pedig egyre jobban rávilágítanak, mennyivel jobban élő, szerves része a valóságunknak (valóságomnak?), mint gondolnánk...

Most épp randizom.
Elvileg.
Persze, indokolható lesz a halasztás, eü-gáz van.
Ám Akivel randizom, fél. Saját elmondása alapján menekül a "kötöttségektől".
(Igen, miközben "rendes kapcsolatot" keres...
Jó - egészen pontosan a szabadsága korlátozása riasztja.)

Egyelőre arra jutottam, hogy valójában talán a kudarctól való félelem az, ami mozgatja. Mert az élménye, hogy "egyiküknek sem volt elég jó - mind azt mondták, nem Ő az igazi"...
Pedig egy humoros, szimpatikus, csinos csajról beszélünk.
Valakiről, akivel szerintem "semmi baj sincs" - mégis az énképe ennyire sérült,  és a félelmei korlátozzák az önfeledt gondolkodásban, és így az önfeledt teremtésben...


Sokan kinevetnek azért, mert az elmúlt 30 tudatosodó év összes ismerete, tapasztalata, olvasmánya, átgondolkodott, átvitatkozott éjszakája, pár év fizikai tanulmánya eredőjeként meggyőződésem, hogy az anyag valójában energia (ld. eisteini- és kvantumfizika) , és a különböző energiarendszerek pedig hatnak egymásra, azaz a gondolataink hatnak a körülöttünk anyaggá sűrűsödött energiarendszerre is, amelyet "Világnak" aposztrofálunk..


S közben íme...

Újabb és újabb tapasztalatok arról, mennyire így van...

Deep

Hangulat


Fél.

Azt mondja, az én érzéseimtől.

Szerintem a sajátjaitól.

Basszer...


Ezt komolyan nem hiszem el...

Érzésből

Néha kell!



Néha kell, hogy kimond, hogy "szeretlek".

Akkor is, ha az, akit szeretsz, pont hímnemű...

Mert a Léleknek nincs neme.

De szeretni tud!




Hálás vagyok a munkámért-hivatásomért, hálás vagyok a Munkatársaimért és Vezetőimért, hálás vagyok az Ügyfeleimért, akik a Barátaim is kicsit, meg a Családom is kicsit...

Hálás vagyok a testemért, hogy ép, és rendben van, hálás vagyok azért, hogy képes vagyok adni...

Hálás vagyok az életembe lépő Emberekért, akik mind tanítanak, és ajándékokat hoznak nekem, és hálás vagyok a békéért, amit az anyagi világban eddig - és remélem, még - megélhetek.

Sajnálom a politikusainkat, és mindazokat, akik anyagi-, vagy lelki nyomorban élnek jelenleg - de megteszem, ami tőlem telik, hogy segíthessek.


És hálás vagyok, amiért látok kiutat, és megadatott, hogy járjak rajta (legalábbis én úgy érzem)!

Hozzáállások

Kegyetlenül nehéz megállni egy határvonalon.
Nem segíteni akkor, mikor látod, hogy szükség volna rá.

Persze - eltelt fél év, és túlélte ő is. Tehát annyira mégsem volt rászorulva a segítségedre.


Szenvedni könnyebb.
Hibáztatni, kifelé mutogatni, sírni.

Kívülről szar. Látni. Érezni.
Mert hat.

Mint ahogy a víz a füledbe folyik - a szavakat sem tudod kizárni. Ha nem akarsz hátat fordítani.


Próbálom fejben tartani, hogy néha azzal segítek, ha nem segítek...


De nem jó.



Furcsa.
Hogy mennyire mások vagyunk.

Kitartás.
Pozitivizmus.
Tudatosság.


Vajon bírom ezeket, vagy csak szeretem azt hinni, hogy ezek nekem megvannak?

Vajon Ő tényleg "hibás" elmével él?
Vagy ez csak egy remek kifogás, amit eszközként használ a túléléshez?
Mert benne ez a stratégia alakult ki? Erről van tapasztalata, hogy működik?

Abban tudunk hinni, amit megtapasztaltunk...?

...

"Woman Only"

"Zéró tolerancia. Vagyis nem elfogadható az ittas vezetés, a nemi erőszak, a nők vagy állatok bántalmazása és a faji megkülönböztetés sem. Ezekkel sokan egyetértünk."

(A WMNO bejegyzése a Fb-n)

Sztereotípiák.

Az agresszió lemoshatatlanul ránk (férfiakra) ragadt a köztudatban, mint a fekete folt.














A "bántalmazás képek" egy érdekes példája ennek a google szerint.




Az "agresszió képek" keresőkulcs hasonló eredményt hoz.




Szomorú.

 Még a "verbális agresszió" is férfiagresszorral kerül megjelenítésre, noha személyes tapasztalatom, hogy a nők körében a verbális agresszió legalább annyira elterjedt, mint a fizikai agresszió a férfiak körében.







Sőt.

Talán még elterjedtebb is, a fizikai "gyengébb-nem"-ség ellensúlyozására.
Arról már nem is beszélve, hogy a "bántás", mint az önvédelem, vagy a bosszú eszköze verbálisan sokkal kifinomultabban is megvalósítható, sokkal többféle formában, így sokkal "színesebben fejlődött".

Egy pofon, az egy pofon.
Adhatod így, meg úgy, esetleg valamit tarthatsz a kezedben.

A szóbeli bántalmazás skálája a közönséges kurvaanyázástól a rejtett manipulációig, a nyílt vádaskodástól / hibáztatástól a lelkiismeret furdalást keltő sajnáltatáson keresztül a hallgatásig (!) sokkal szélesebb.

A hatása pedig - szerintem - semmivel sem kevésbé pusztító.






Mégis - ha agresszió, akkor az férfi.

Ismertem nőt, aki abban az életszakaszában annyira mély és eleven sérülésekkel élt, hogy a félelme-fájdalma verbális és fizikai agresszió formájában talált csak kiutat a fényre.

Ismertem olyat, aki a szexben vett agresszív elégtételt az őt ért sok sérelemért kezdetben. Érdekes módon, idővel már nem csak úgy tudott örömet lelni az együttléteinkben, hogy mart és harapott, ahogy csak tudott (nem, nem azért, mert szóvá tettem ezt).

És számos alkalommal voltam áldozata a "csakazértse"-típusú hallgatásnak, indirekt vádaskodásnak, stb. - kezdve a saját anyámtól.

Na és ne felejtsem el - 36 éve élek összezárva egy hímneműnek született emberi lénnyel, aki egyszerre fényesen ragyogó felvilágosult Lélek, szorosan mellé zárva a vak, féktelen ösztönökkel, a szocializáció során gyűjtött sérülések nyomorával, a modern civilizációs megfelelési kényszerek frusztrációival...
Aki történetesen még sokat fejlődhet elfogadásban, megértésben, az elvárások elengedésében, kommunikációban, stb.

Így van némi fogalmam róla, milyen érzelmi folyamatok fenyegetnek tettlegességben kirobbanó feszültségekkel, indulatokkal.
Viszonylag kevés számú esetet éltem meg, amikor nem volt elég a kontroll ezek féken tartására - a három legkritikusabb (micsoda véletlen) számomra fontos nőkkel való interakcióhoz kötődik.

(Egyikre sem vagyok büszke, annak ellenére sem, hogy inkább a kezem törtem el egyik alkalommal, mint hogy a "gyenge nő" által generált feszültség az ő bántalmazásában vezetődött volna le.)


Valahogy - másik "véglet" - az egyenlőségi mozgalmak érdekes módon inkább női zászlóvivőkhöz kötődnek.

Persze.
Félreértések elkerülése érdekében hadd jelentsem ki: TÉNY, az egyenlőtlen bánásmód, amit nem célom vitatni, nem úgy, mint megszüntetni!

Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy elsősorban emberek vagyunk. A fájdalom (fizikai, vagy lelki), a félelem, a tehetetlenség érzése épp annyira romboló egyikünknek, mint másikunknak. És a reakcióink is emberiek.
Végeredményben egyformák.

Jó volna, hogyha akár a férfiak, akár a nők nem csak "a világ másik felére" fókuszálnának, hanem egyben próbálnánk nézni az egészet. És a nemiség hangsúlyozása nélkül* keresnénk** megoldásokat.


(*Megint csak a félreértések elkerülése végett: különbözőek vagyunk, és ezért minden megközelítés, javaslat, megoldási mód, stb. lehet eltérő. Nem osztom a "modern" társadalompolitikai(?) nézetet, amely elmosná a nemi identitás határait. Csak a "vádaskodó élt" hagyjuk el, a "bezzegaférfiak / bezzeganők"-típusú kommunikációt!

**Valójában keresni sem kell a megoldásokat, csak alkalmazni kéne azt, amit már tudunk. (pl.))