Leckék lemondásról, egóról, szeretetről...

Hangulat



Megint megérte elmenni Govinda Klubba. Kicsit emlékeztetni magam. Arra, hogy több a világ, mint amit a szemünkkel látunk.

Hogy több, ami történik velünk, mint puszta pech, puszta véletlen, puszta "történés".


Érdekes, hogy amikor az érzelmeink működnek, mennyire "észrevétlenül" csúszik ki a kezünkből a tudatosság, az önzetlenség...
Minden, ami az ösztönös, anyagi viselkedéselemeink elnyomására tanult magatartás.


Két mondat elég volt átértékelni bennem az elmúlt hetek történéseit.


Elvesztettem egy csatát.

Elhibáztam egy kihívást.

Elbuktam önmagammal szemben.


Vagy nézhetem onnan is, hogy egy évig álltam a sarat az egómmal, az önzésemmel szemben. :)

Már egy egész évig sikerült fenntartani az önzetlenséget. Nem 100%-osan, de...
Elfogadás, szeretet, önzetlenség - úgy, hogy mindent megtettek a szervezők, hogy ne legyen könnyű. :)

Szóval nézhetem innen is.


Egy biztos, felismertem. Felismertem, hogy még mindig bőven van mit tanulnom.

Most az az aktuális kérdésem, hogy vajon várnunk kell-e a következő alkalomra, amikor számot adhatunk a tanultakról ("majd jön")?
Vagy az aktív cselekvéseink,  választásaink révén fogadjuk el az újabb és újabb lehetőséget a bizonyításra?


"Lemondás."

A keleti filozófiák (védikus) szerint az út a megvalósításhoz ("a sikerhez").

Minden, amivel nehézséget, kényelmetlenséget vállalsz, és a cél érdekében teszed, felfogható "lemondásnak" - hiszen lemondasz minden jobb dologról, amit éppen csinálhatnál - a cél érdekében.



A végső lemondás, amikor magáról a célról mondasz le - illetve a görcsös megvalósítani akarásról...



Hihetetlen hála önt el, mikor felismerem, hogyan tanít az Élet, Isten, az Univerzum (kinek, mi tetszik)...

Felszabadító élmény, mikor az előző pillanatban még negatívan értékelt, "rosszként" felfogott történést új fényben látom, és felismerem, miként is szolgálta az adott történés a fejlődésemet...! :)

Ez talán az egyik legnagyobb adomány, amit kaphattam...! :)


Hálás vagyok az életem szereplőinek. Tudom, hogy sokuknak nem volt könnyű dolga, felvállalni a maga szerepét.
Egyre jobban látom, mennyire mélyről indultam, és még milyen hosszú az út előttem...

Innen nézve annyi apró gesztust vágyok megköszönni...!

Érintéseket, leveleket, egyszerű szavakat, jelenlétet, közelengedést...


És csak imádkozhatom, hogy valaha legyen lehetőségem viszonozni... :)


Vallom, hogy sosem lehetünk elég figyelmesek...!

Sosem lehetünk elég hálásak az adott pillanatért...





Furcsa belegondolni, hogy hányan lehetnek, akik előtt mindez még rejtve van...

Akik hibáztatnak maguk körül, akik kifelé figyelnek ahelyett, hogy magukba néznének...

Akik haragot táplálnak, akik megsértődnek (megint milyen szépség a magyar nyelvben: "meg sértődöm", mint "megsebződöm"), akik másoktól várják a boldogságukat...

Pedig a boldogság belőlünk fakad... Mások "csak" felismerni, megtalálni segítenek azáltal, hogy lehetőséget adnak számunkra önzetlennek lenni, kivetíteni a szeretetünket...


Most megint tisztán érzem - visszaigazoltnak érzem mindezt az elmúlt hónapjaim által...



Nyugalom, csend és béke van bennem. Lecsendesültek a viharok, elmúlt a sértettség-érzésem, elmúlt a fájdalom.

A helyén hála, és gyermeki csodálkozás van. :) "Isten szeret téged." (Emlékeztek a '90-es(?) évek beli falfirkákra? :) )

Gomolyog bennem, mint éppen-csak-hajnal hűvös levegőjében a köd...



És várakozást érzek - vajon hová vagyunk képesek eljutni, ha ilyen csodák szegélyezik az utunkat itt, az elején...?


:D


Legyetek figyelmesek a pillanataitokban - kifelé és befelé egyaránt!
Ezt kívánom Neked útravalóul! :)

Jó Utat! :D




M.I.

Csodáim lépten-nyomon...

Hangulat


A mai reggel viccesen indult. Noha felső emeleten lakom, nem néztem ki az ablakon - csak elindultam rohanva. Amúgy "nyár van" kabát nélkül, öltönyben. Seesernyő.

Ahogy kiléptem a kapun, útban melóba, olyan terhes esőfelhőket pillantottam meg (úgy 5 perc intenzív gyaloglás után, mire fölfogtam - amikor már "nem éri meg visszafordulni"), hogy frankón imádkozhattam, hogy amíg úton vagyok, ne kezdjen el szakadni... Rongyáázva megjelenni hivatalosan - nos nem az áttörő siker kulcseleme.

Ahogy körbekémleltem menet közben, láttam, hogy minden irányban sötét felhők összefüggő paplana vesz körül - egy kb. pár kilométeres "égboltlyukon" sütött be rám a Nap, mintha csak épp a "kedvemért" felettem nem akarna szakadni az eső... Jót derültem rajta, hálát adtam e tüneményért, és erősen kértem, hogy csak tartson is ki így, amíg utcán leszek... :D

Megúsztam néhány szélfútta, eltévedt "esőcseppel".

Ezután volt egy háromórás tárgyalásom, majd útban a következő találkozómra, a város másik végén azt vettem észre, hogy még mindig sötét felhők mindenfelé - és felettem még mindig/már megint egy kék égboltlyuk, és napsütés...

Mintha csak tényleg követett volna... :D

Alább a készült fotók, talán érzékeltetik... :D

Plusz egy csinos alkonyi, épp mielőtt végleg szürkülni kezdett az est...

Ez jól visszaadja a színeket...

Kevéssé érzékelteti, de a valóságban erre pont olyan, mint előbb...

Itt még kevésbé látszik, de erre dettó...

Na ilyen kék volt felettem. Ezen át sütött rám a Nap... :D

Itt a vörös szín a felhők alja volt - maguk a felhők az esőtől terhes fajták alap kékjével... Vagyis itt a felhőréteget a horizontról, alulról festette vörösre a lemenő, már nem is látható Nap... :) (Persze a színek nem adják vissza, de.. ;) )

Szóval ma "kegyeltek az istenek"... :)



Kívánhatok-e többet...? ;) :D :P



Legfeljebb köszönhetem...! :)




Remélem, a Ti napotokban is ott volt pár apró, elrejtett Csoda...! ;)

Egyedül maradni...

Sounds




Azt hiszem, addig nem vagyunk valóban érettek, amíg egy párkapcsolatban az "egység-élményt" éljük meg, azt keressük...


Amíg így van, minden egyes elszakadáskor megéljük az "egyedül maradás" drámáját.
Azt a lehangoló felismerést, hogy ismételten egy illúzió áldozatául engedtük válni önmagunk.


Ha valóban "készek vagyunk", akkor nem adjuk fel az önállóságunkat - illetve nincs mit feladnunk egy kapcsolatban, mert eleve egységben vagyunk (önmagunkkal, és a Mindenséggel), így az elváláskor nem történik több, mint egy egyszerű - és átmeneti - elköszönés...

Mindketten folytatjuk az utunkat, mindketten gazdagabban, mint a találkozás előtt, és mindketten teljességben - lemondás és hiányérzet nélkül...

Érz-elem

https://www.youtube.com/watch?v=GZbHo0P-I3Q




Furcsa, milyen szomorú darabok vannak meg kézzelfoghatóan a múltamból, és mennyire csak az emlékeim közt a boldog pillanatok...

Hiába szakadt ki belőlem oly sokszor az, akihez ezer szállal kötődtem - mintha a szívem ezer rosttal nőtt volna össze a Másik szívével...


Félelmetes egykori gödreim sötétjébe pillantanom...



Mélyek, hidegek, ridegek...



És ma itt vagyok mégis.

Napfényben, mezőn.




Furcsa, hogy önvédelemből mennyire elfelejtkezünk a már mögöttünk lévő traumákról...

Kongó falak

https://www.youtube.com/watch?v=GZbHo0P-I3Q




Ezt 2008-ból találtam.




De ma is írhattam volna...




Lám-lám, hát én is ismétlem a magam kis forgatókönyvét...


"Ismét kongó falak
Mik ölelnek két karod helyett
Némaság felel csak konok
Kérdéseimre - lehet

Lehet, hogy ostoba vagyok
Lehet naiv is talán
De meghallom szívem szavát
Mi most Teérted kiált

Nem illünk össze?
Meglehet
Ám így mégse emeld fel kezed
S ne vess a Némaságnak koncul

Ekkorát nem vétettem
Szavad, ha nem értettem
Semmit sem erőltettem
Válaszod nem érdemeltem...?

Ha nem ismernélek -
Nem hinném, ilyen, vagy olyan vagy
Most egy rózsával hervadnék
Küszöbödön, míg elhagy

Elhagy az élet
Mint a remény
Mint az álmok és tervek és a fény
Míg szelíden átlépsz felettem

Míg örökre száműzöl engem..."