Esélytelennek érzem magam.
Esélytelennek érzem, hogy képes legyek megértetni magam - bárkivel.
És talán megérteni is képtelen vagyok.
Mint egy vak, süket és néma test foglya.
Megyünk az utcán, egymásra nézünk - és azt hisszük, "látlak téged"...
Kevés dolog áll távolabb a valóságtól, azt hiszem.
14 611. nap
"Boldog születésnapot!"
Vajon nem-e a világ legnagyobb illúzióját fedi ez a szó...?
"Boldogság"...
Vajon hogy vagytok Ti, valójában...? Ti, kikről egykor azt hittem, ismerlek Titeket? Kik mellett egykor azt hittem, "boldog vagyok", vagy legalább - lehetek...
Boldogok vagytok? Nektek sikerült...?
Én tértem csak rosszfelé, valamelyik útelágazásnál...?
Vajon létezik "őszinte mosoly"...?
Vagy a mosolyaink csupán tagadások? A valóságot tagadó, azt elkendőzni igyekvő leplek...?
Vajon csak tévelygünk a ködben, és minden apróságba próbálunk görcsösen belé kapaszkodni, ami azzal kecsegtet, hogy most majd kitalálunk a Fényre...?
Egyáltalán, van erre esélyünk ebben az életben...?
Vagy ez valóban csak purgatórium, a pokol tornáca, ahol csak a sóvárgás marad a fény után...?
Tizennégyezer-hatszáztizenegy nap.
Amikor két őrült próbálja bebizonyítani egymásnak, hogy normális, és csak a másik az őrült...
Végtelenül kiábrándító és szánalmas.
És végtelenül hiábavaló.
Annyival többre vagyunk hivatottak...
Mégis - ahelyett, hogy felemelnénk egymást, és segítenénk kiteljesedni egymásnak - csak a bántások maradnak.
Nem lehetünk szabadok egymás mellett, mert... Miért?
Mert nincs bizalom abban, hogy a másik szabadon, saját akaratából is nekünk adja majd azt, ami számára a legkedvesebb?
Mert nem bízunk abban, hogy valóban, hogy igazán szerethetőek vagyunk...?
"...De másokat ne sérts! Vigyázz! A szabadság nem szabados!
Aki haragos az nem ad esélyt, az inkább perbe lép.
Primer probléma az önös harcok verte kép -
Engedd el, jöjjön minek jönnie kell szabadon;
Nem megakadni nőkön, hozzád címzett átkos szavakon,
Csak lazán, mély levegő, és ének: nincs itt félelem,
Hisz szabad vagy az élet örök, a lélek végtelen..."
Tudod, próbállak szeretni.
Nem azért, amit kapok Tőled.
Mert az fáj.
Igen. A fájdalmakra jobban emlékszünk, mint az örömökre.
Miért próbállak hát szeretni...?
Azért, aki vagy...?
Hiszen nem ismerlek...
Azért, aki lehetsz?
Hiszen úgy tűnik, az élet csak egyhelyben vergődés...
Egyáltalán - Rólad szól a szeretetem...?
Vagy valami beteges, önző dolog ez is? Bebizonyítani, hogy én képes vagyok arra, amire más nem...?
Hallak.
Nem, nem azért nem képes más, mert "nem lehet szeretni Téged" - hanem egyszerűen azért, mert képtelenek vagyunk "jól szeretni". Úgy, ahogyan a szeretett személy valóban azt érzi, hogy szeretve van.
Egyszerűen nem értem...
Tudom, három évem volt megérteni, de - nevezzetek hülyének, leszarom - nem értem.
Nincs okunk gyűlölni egymást. Nincs okunk bántani egymást.
Hihetünk (hihetnénk) abban, hogy a másik sosem akar bántani.
Mégis.
Bántónak érezzük egymás megnyilvánulásait.
És ezért bántjuk egymást.
Hát kell ennél pontosabb definíció az őrületre?
Nem hiszel nekem.
Nem kérsz - de számonkérsz, ha nem kapsz akkor, amikor Te akarod.
Nem kérsz - vagy nem úgy, hogy értsem.
És elkönyveled, hogy nem szeretlek.
Mert amit/ahogy adni tudok, az számodra nem fejezi ki, vagy nem elég jól fejezi ki, hogy szeretlek.
Vajon a végén, mikor majd ott állunk a vizsgabizottság előtt - akkor is ennyire reménytelenül ostobának fogom érezni magam...?
Vajon Ti is ennyire ostobának érzitek magatokat?
Vagy csak én vagyok helikopter?
Az élet lehetne olyan szép...
Fejlődhetnénk, lehetnénk egyre... Boldogabbak...
Egyre hatékonyabbak - tehetnénk a világot egyre jobb hellyé...
Ehelyett a napjaink azzal telnek, hogy a sárban dagonyázunk, és újra, meg újra lerántjuk egymást...
40 lettem, de mennyivel vagyok előrébb, mint az első napon...?
Vajon mindenki más halad - csak én vagyok ennyire elakadva...?
