Szürkület

http://www.youtube.com/watch?v=X1wTdFSYK9c&list=PL2rVOQ1tSWuvIjmgG7a1wQ57mFIXzi-mc





Tél jön.

Megint.


Szeretem a Telet.

Olyan csöndes.


Elgondolkodtat; hogy vajon a hétköznapok zaja mind csak azért van-e, hogy ne halljam ezt a csöndet...?


Tanításként megkaptam a figyelmeztetést: "az emberek hajlamosak azon bánkódni, mijük nincs, vagy mijük lehetne - s közben elfelejtenek hálásnak lenni azért, amijük van."

És mikor csönd van - bennem, körülöttem - mindegyre kísért mindaz, amit nem tettem meg...


Nem nyugodhatom.


Nem elégedhetek meg.


Nem hátrálhatok.

Lehetek hálás, és egyre csak azon dolgozhatok, hogy megteremtsem, ami még hiányzik.


Néha, ilyenkor, mikor csönd van, olyannak látom az életem, mint egy előre megfestett utat.

Látom a célját, látom az utat, amerre vezet.

Látom az értelmét.


Meg kell tapasztalnom a kiteljesedést, mielőtt visszatérek. Mielőtt újra egy leszek a Mindenséggel.

Részként kell megtapasztalnom.




Bár többet tudnék adni...!

Annyiaknak tartozom, akikkel összehozott ez az élet...

Gyűlölködő olvasóm figyelmébe...

Ezt épp most kaptam.


Gandhi annyira egyszerű és tiszta gondolatokkal ajándékozott meg, immár sokadszor - és mindig csak csodálatra késztet, hogy "ilyen egyszerű, és mégsem nekem jutott eszembe"...

"A szemet-szemért azzal ér véget, hogy az egész világ megvakul."

English on the dish - avagy "angolt főztünk"

Ma voltunk a Bar-ANGOL főzőtanfolyamán, és... :)


Oké, oké! Kezdem az elején!

A fészbukon akadtunk rá. Egy angol nyelvlecke. "Még egy" - mondhatnád. De ez mégis más volt, már a hirdetése alapján is.
Tanultál már angolt egy konyhában? Na jó, nem arra gondolok, mikor általánosban anyud szekált a szódoga anyagával, miközben főzte a vasárnapi ebédet... :P

Egy full extrás, modern konyhát képzelj el, kompakt kis főzőállomásokkal. Egy receptet, amivel garantált, hogy nem találkozol szakácskönyvekben - itthon legalábbis biztos nem.
És egy szakácsot, aki eredetiben szövegel, de úgy, hogy mégsem lesz tőle idegen, még ha olykor nehéz is követni.
Jó, rólam tudni kell, hogy nem használom azt a kevés angoltudásom se, ami még az általánosból rajtam ragadt, de Diane ezzel együtt is valahogy olyan szimpatikusan közvetlen tudott maradni... Itt-ott kézzel-lábbal, meg-megismételve egy-egy mondatot, de boldogultam - még én is.

Szeretek főzni, de tény, hogy igazi amerikai recept sosem volt még "terítéken".
Ma pedig - miközben a fűszerekkel, edényekkel gazdagodott a szókincsünk - olyan fűszeres csirkét csináltunk tésztával, hogy csak na...! :) Igaz azt sem tudom konkrétan megmondani, hogy sütöttük, vagy főztük inkább...
Előbb kicsit megpirítottuk egy lisztes pácban, majd pároltuk-főztük a majdani szószban.
És mindezt angolul. :D

Én a leginkább azt élveztem, mikor Diane a családjáról mesélt.
Egy végtelenül kedves, barátságos valaki, aki olyan könnyedén viccelődik, mintha barátok lennénk, és nem jön zavarba akkor sem, ha láthatólag lemaradtál két mondattal korábban... ;)

Főztünk, és bár érkezés után még kicsit feszült voltam, hogy mit is keresek itt az "alap" nyelvtudásommal (amiből még az sem jutott eszembe, amit tudok), a mártás készítésénél már ez volt a kisebb gondom, és mire a csajok a desszertnek szánt "zabpelyhes-almás-valamit" összedobták (ami hihetetlen módon szintén baromi finom lett), na addigra már az agyam is kezdett ráállni az angol szövegre, hogy szinte mindent fel tudtam fogni a hallottakból.

Élmény volt, és nem csak azért, mert új recept, fiatalos, jó társaság adódott ma estére, hanem mert azt az alapvető korlátot sikerült teljesen elfelejteni, hogy "jajj én nem beszélek jól angolul" (gyk., mint én: "én nem is tudok angolul").
Eddig nem volt igényem rá, hogy tényleg folytassam a tanulást, és eljussak a társalgás szintjére. A mai este viszont megmutatta, hogy a nyelvtanulás lehet érdekes, izgalmas, összehozhat jó fej, érdekes emberekkel, és ráadásul a "melléktermék" - amiből zárásként persze dugig kajáltuk magunk - még finom is...

Csak külső unszolásra jelentkeztem, de örülök, hogy végül nem szalasztottam el!

Itt egy link - többféle hasonlóan kreatív program közül lehet választani -, szerintem kár volna kihagynotok!

http://angolkommunikacio.hu/program/programleirasok/


Jó szívvel ajánlom Őket!



M.I.

Ha kérded...

I am Sam




Ha kérded, ma azt mondom, hálás vagyok, hogy embernek születtem...

Harminc év.

Mindössze ennyi kellett, hogy gyűlöletből szeretni tanuljak.


Ha kérded, hol érem tetten a Lélek létét, azt felelem:

"Mikor elszorul a szíved, és a szemedbe könny szökik... Nem kell érv, bizonyíték, se cáfolhatatlan, se megdönthetetlen... Érzed. Érzed Te is."


Ha azt kérded, mi a szeretet, azt felelem:

"Mikor elszorul a szívem, s a szemembe könny szökik... Mikor egy pillanatra - egy végtelen, egy fájdalmasan szép, egy tiszta pillanatra megszűnök én lenni... Egyszerre nem vagyok, és vagyok mégis... Végre nem magamért, hanem Érted... Fáj... És mégis olyan áldott pillanat... Mikor Minden, és Mindenki Egy..."


Ha azt kérded, miért volt érdemes megszületnem, azt felelem...


"Mikor elszorul a szívem, és a szemembe könny szökik..."

Megvilágosodás

Hangulat




Néha én is kicsinek és elveszettnek érzem magam. Mintha nem is volnék.

Aprócska szikra, kihunyó zsarátnok...


Gallyról lehulló falevél.

Levéltől elváló harmatcsöpp.


De én vagyok mégis...!

A Szikra...!

Koromsötétben felizzó zsarátnok...


Része az Egésznek, s az Egész mégis maga...


Emlékszem a mosolyodra...

Emlékszem az alkonyi fényre, a szél lágy érintésére...


A csodára, amit a Lét jelent, az Áldásra, amit a Szeretet...



Vagyok!



Hálás, és - örök.


Felizzó zsarátnok.


Fény.

Ember - ség, avagy "nem futhatunk örökké..."

http://www.youtube.com/watch?v=qfz0mPan84U

Hová lesz a Lélek…? A modern tébolyban…

Hová lesz, mi nagy és nemes volt? Hol a Tisztelet, a Hit, a Bátorság…?!

Elnyomhatjuk, tompíthatjuk, megfeledkezhetünk róla…

De csak ezt visszük magunkkal az útra…

Nem menekülhetünk a végtelenségig. Egyszer mindannyian szembe kell nézzünk a döntéseinkkel, minden gyenge pillanatunkkal, minden perccel, mikor gyávák voltunk, mikor fájdalmat, bánatot okoztunk – mikor öltünk ölelés helyett…

Nem futhatunk örökké önmagunk elől.

Sugalmazzon bármit a modern áfium, hazudjon édes mérget csepegtetve fülünkbe, fürössze ópiumban elménk – egyszer el jő a nap, mikor feleszmél minden Lélek.

Az enyém is.

A Tiéd is.

Mindannyiunké...

Indul-at

Nem értem magam...

Miért zavar, hogyha mások másként gondolkodnak?

Miért zavar, ha pl. valaki, akit szeretek, ragaszkodik a félelmeihez?

Mert szeretem?

Mert a saját félelmeim megtanítottak gyűlölni a Félelmet?

Mert a tudatom tudja, hogy nincs mitől félnünk - ami azt jelenti, hogy a félelmek ellopják az életünket?

Tönkre teszik az időt, amit fejlődéssel, szeretettel, boldogan is tölthetnénk...?


Mi közöm van mások idejéhez?

Mi közöm van mások érzéseihez?

Mi közöm van mások döntéseihez...?!



Több alkalommal kaptam üzenetet, hogy "ne vonódjak be érzelmileg" adott helyzetekbe.


Miért vonódom be mégis...?!

Mi von bele...?

Elengedés...

"...Amíg bosszúvágyad őrzöd, addig nincs megbocsátás. Amíg meg nem bocsátasz, gyűlölsz.
Bármi történt, nem volt rossz szándékom. És ha fel mered vállalni az érzéseid, ezt a szemedbe is kimondom.

Sokáig én is azt hittem, hogy "visszabántani" elégedettséget okoz. Csak nálam ehhez türelmetlenség is társult. Azonnal tettem, indulatból, "visszakézből".

Ma már belátom, hogy semmit sem segített, semmit sem javított, sőt. Szégyellem magam érte.

Mert felismertem, hogy amikor negatív energiáknak adok otthont magamban, akkor éppen szembe köpöm magam, vagy ha úgy tetszik a Teremtést, Istent, az anyámat, aki jóra nevelt, és szeretetre - stb.

Nem tett sem elégedetté, sem nyugodttá.
Elvitte a feszültséget, a haragot, a gyűlöletet, de maga mögött hagyta a szégyent. Nem látja senki - de én érzem. Mindig, mikor magammal vagyok. Én tudom. És tudom azt is, hogy el kell számolnom vele egyszer.
Olyan, mint egy lemoshatatlan folt.

Ezek miatt fohászkodom bocsánatért.

Mert megtanultam, hogy minden ütés, minden bántó szó ilyen "véraláfutást" hagy a lelkeken. Amit évekig, vagy akár életen keresztül visel a másik. És meghatározhatja az életét, az útját, a napjait...

Rombolni rajta pedig nincs jogom.

Böjte Csaba testvért idézve - "Bármit tettek is ellened mások, az nem jogosít fel rá, hogy letérj a szeretet ösvényéről!"

Ezért viaskodom magammal.

Hogy ne térjek le...

Hogy ne kövessem el a klasszikus hibát...

Újra..."

Hogymondjaaműveltangol...

http://www.youtube.com/watch?v=5y_KJAg8bHI




Ezt megnézem kicsit közelebbről is - eddig szimpatikusan hangzik:

http://angolkommunikacio.hu/ 

Nem vagyok egy nyelvi talentum, de szó szerint "ebből még jó is kisülhet" - ugyanis egy főzőtanfolyamra megyek hozzájuk - angolul...

Majd megtanulom, hogy mondja a művelt angol, hogy "ne égesd oda vazze'!" ;)

Van egy csomó érdekes program-ötlet - gyertek, ha tetszik!

:D

Nem ezért születtem, avagy "A gyűl-ölet, a szer-etet..."

http://www.youtube.com/watch?v=xeVV2KD1GqU



Egyre többször, és egyre többektől hallok gyűlöletről beszélni. Érzelmekről.

A cigányok, a melegek, a zsidók, a csövesek...


Annyi ember, akit gyűlölhetünk...


Vajon gyűlöletre születtünk? Arra szántak minket...?!

A kisbaba, mikor először felsír...

Mikor elindul az életben - még mielőtt megtapasztalná egy beteggé silányított világ fertőző érzelmeit...


Ő gyűlöl?

Ő tisztában van egyáltalán ezzel a fogalommal?

Tudja-e, milyen érzés...?



Nem...?


És nem kellene elgondolkodnunk, mielőtt tápláljuk magunkban a gyűlöletet, hogy vajon miért szeretettel a szívünkben születünk, és nem gyűlölettel...?


Ne sorold a kifogásaid - nem érdekelnek.


Tudom, hogy mindenkinek tökéletes indoka van rá, hogy gyűlöljön...





Volt, hogy bennem is égett.


Emlékszem az érzésre.


Azóta megtanultam, hogy a tudatunk olyan, mint egy csillag. Sugárzik.

Ma már egyre többen sejtik, hogy pl. a rák (és minden betegség) spontán kialakulásában is a tudatnak, a gondolatainknak, uralkodó hangulatainknak van döntő szerepe. Ahogy a gyógyulásunkban is.


Ha pedig összerakom ezt a kettőt...

Nem akarok rákosodást sugározni magamból.

Rothadást.

Bomlást.


Idegen tőlem.

Nem ezért születtem.



Talán gyűlölnöm kellene azokat, akik kést mártottak belém...?


Évekkel ezelőtt, vagy tegnap... Mindegy. Elmúlt.


Sugározzak-e feléjük romboló, rohasztó energiákat...?



Mi okból...?


Min változtat?


Mondj egyetlen példát, ahol a gyűlölség előre vitte az embert!?

Ahol a gyűlölködés jóra vezetett, fejlődést hozott!


Nem tudsz.



Nem akarok gyűlölni.


Nem ezért születtem.

...amit magamnak kell leginkább megtanulnom...

Perfect day





"Azt tanítod legjobban, amit magadnak kell leginkább megtanulnod."



Megint felismertem, hogy bőven ezelőtt valakinek már megfogalmaztam a frankót - hogy szeretni valakit erőfeszítés, és nem érdemes arra várnunk, hogy "majd készen kapunk" egy tökéletest...


Figyelmes lettem rá, hogy fennakadok, dohogok magamban dolgok miatt, amik bennem nincsenek rendben, amikkel én nem vagyok kibékülve.

Ő nem akad fenn rajtuk, mert neki nem okoznak zavart.

Egyrészt hibáztathatom, hogy miért ilyen, és miért nem tesz erőfeszítést rá, hogy változzon...

Vagy nézhetem, hogy én miért nem változom...?

A szeretet az elfogadásban, és a szolgálattevésben nyilvánul meg. Mindkettő energiabefektetést igényel.



És én pontosan azon bosszankodtam, hogy miért nem erőlködik, hogy változzon...

Ugyanazt tettem, amit ő is - dohogtam, hogy mért nem valaki olyan, akivel ilyen súrlódások nincsenek...

Elfeledkeztem róla, hogy súrlódások mindig vannak.

Mindig.

Csak egyszer ezek, máshol meg azok...




Ha engem zavar valami, hát miért nem teszek a zavar megszüntetéséért...? Miért várom, hogy ő tegyen érte, holott nem is érzi a zavart - nyilván...?!

Miért vagyok lusta tenni a nyugalmamért? Miért vagyok lusta újra-és-újra tenni érte...?
Miért...?


Valahol talán ez is egó...

"Mi az, hogy folyton én csináljam meg, én tegyem el, én menjek érte...?!"

Tudnunk kell feladni az egót...

A kérdés, hogy létezik-e, van-e határa a szeretetben az egó feladásának?



Vagy elérhető az egó tökéletes feladása...?

Esetleg a valódi szeretet ismérve, hogy észrevesszük a másik változásra/cselekvésre tett erőfeszítését, és minket is cselekvésre ösztönöz, hogy ne kelljen maximálisan feladnia az egóját...?

Hogy ne kelljen szeretetből szolgálattevő helyett végképp szolgává válnia...? Feladnia magát, a "büszkeségét"...?



...

...míg az angyalok nem súgnak...

Vajon olyanok vagyunk, mint az alvó-ügynökök...?

Elvállalunk egy küldetés-életet, majd a sors-utunk hol erre, hol arra vezet, össze-össze hozva egy-egy "célszeméllyel", akinek az életében mi leszünk a döccenő, a határkő, a tükör, vagy az apró kavics, mely a változás lavináját elindítja...?


Talán az életünkről csak az egónk gondolja, hogy a "mienk", hogy rólunk szól...?

Valójában epizódszerepek sokasága, ahol a sztárok mellett szürke eminenciásként tesszük a dolgunk - helyre teszünk egy elcsúszott mondatot, jóváteszünk egy régi tévedést...?

Talán ez a nihil-élmény két újabb epizód között lep meg bennünket?

Abban a töredék-pillanatban, amikor egyik fordulóból épp a másikba lendülünk - mint a légtornász, ki már elengedte a trapézt, de nem fogta meg még a másikat?



Suhanásunk céltalannak, üresnek tetszik, míg az angyalok meg nem súgják, mi lesz a következő feladat...

Válasz

Valahogy...

"Nem vagyok önmagam" - vagy éppen hogy nagyon is az vagyok...?

Ismerős-ismeretlen érzés, olyan nyomasztóan üres, kopár, olyan néma...

Ez ül ma rajtam.

"Van célom", van hitem, van egy ember mellettem, aki a társam lehet, és közben, valahogy mégis üres vagyok...


Müller azt írja, "nincs külön, csak együtt van. Gondolataink, érzéseink, hiedelmeink, álmaink összerezegnek."


Talán ez az érzés, amely lomhán hömpölyög fölöttem, mint valami csöndes ár; talán ez az érzés nem is a sajátom...?

Ezért nem tudok elszámolni vele? Megindokolni...?

Hálát kell adnom, hiszen van mit tegyek, van mit egyek, van hol álomra hajtanom fejem, van hitem, és erőm, itt ez az élet és még társam is akad, akihez szólhatok, kit ölelhetek...


S mégis...


Választ kerestem, ezért nyitottam ki Müller könyvét.

De nem engedtem a megérzést uralkodni, eszem az elején akarta kezdeni, hát az első oldalra írták az üzenetet.

Egyetlen mondatot.

Gy.k.


Így szólt:






"Várj, míg az angyalok súgnak!"

Át-utazók, avagy "máshol keresni"...

"...Sok híres zenészt, színészt ismerhetünk, akik öngyilkosok lettek. Kérdően nézhetnénk ezekre az esetekre: miért dobták el az életük, mikor ők „mindent megkaphattak”? A válasz talán abban rejlik, hogy túl gyorsan kapták meg ezt a „mindent”.

A legtöbb ember fenntarthatja magában a reményt, hogy majd egy új kocsi, új ház, új munkahely, új szerelem által majd elégedettséget szerez, közelebb jut a helyénvalóság és elfogadottság érzéséhez. Amikor végül eléri a vágyott célt, de a „megváltás pillanata” elmarad, könnyen visszalép megszokott életmenetébe, választ magának egy új boldogság-ígéretet kultúránk étlapjáról, és várja, hogy megkapja a „rendelését”, újra és újra reménykedve abban, hogy ezúttal talán sikerült ráböknie „az igazira”. Ha valaki hirtelen olyan helyzetbe kerül, hogy ezeket a rendeléseit túl gyorsan megkapja, ez a ciklus nagyon felgyorsulhat. Újra és újra választ, egyre kétségbeesettebben, mert leginkább csak csalódásokat kap. Egyre nehezebben tudja fenntartani magában a reményt, hogy az áhított „igazi étel” egyáltalán szerepel az étlapon. És mivel a kultúránk étlapját összekeveri magával az élettel, mert mást soha nem látott, az életet is eldobja magától..."



Gondolkodjunk csak el ezen egy kicsit...!


Gondolkodjunk csak el a saját tapasztalatainkon, és már nem is tűnik olyan ostobaságnak a filozófia, amely azt mondja:

"Az anyagi világban minden mulandó - a boldogság is -, ezért az örökkévaló lélek sosem lehet teljesen elégedetté anyagi természetű dolgokkal, azok sohasem teszik őt valóban boldoggá."





Máshol kell hát keresnünk, amire vágyunk...

"...aki tejet visz haza..."

"Helyesen" cselekedni.

"Azt tenni, amit kell..."

De vajon ki mondja meg, mi helyes...?!

És honnan tudja...?!

Honnan tudhatjuk mi...?


Sajnos nem találtam meg a film utolsó jelenetei alatti zenét, pedig az fogott meg. (1:39:25-1:40:33)

És az, amikor Garber felesége kiköveteli, hogy hazafelé mindenképp vegyen tejet...

Talán utoljára beszélnek, talán Garber meghal rövidesen, de ezt a felesége nem hajlandó elfogadni.
Neki családja van! Nincs kifogás! Semmiféle terroristák, semmiféle világmegmentés, és egyetlen más ember élete sem lehet kifogás!
Neki haza kell jönnie, mert a családja várja - neki tejet kell vinnie haza...




"You're my God damn hero..."




Szeretnék az az ember lenni, aki tejet visz haza...

Boldog akarok lenni! - avagy az egyéniség mássága

Mindannyian egyéniségek vagyunk.

Én is.

Egyéniségem egy része az egóm, amely elismerésre vágyik.
Az elismerés ("milyen jó gondolatai vannak") a szeretet egy megnyilvánulásaként is értelmezhető, tehát végeredményben szeretetre vágyom.

Kitől...?

Attól, aki hajlandó szeretni.

Attól, aki nem csak hajlandó szeretni, de hajlandó tisztelni is önmagamért, akitől nem kell félnem, hogy elárul, megvet, lenéz...

Ha rossz tapasztalatokat gyűjtök valakivel való kapcsolatomban (főnököm, szomszédom, iskolatársaim, városiak, vidékiek, feketék, fehérek, férfiak, vagy nők, stb.), nyilván kerülni fogom az illető társaságát.

Ha a negatív tapasztalat sokat ismétlődik, a szívemre hallgatok, és kerülni fogom azon emberek csoportját, akik többé kevésbé hasonlítanak azokra, akik fájdalmat/csalódást okoztak.

Megváltozom - más leszek. Tán észre sem veszed.

Valójában még mindig én vagyok, még mindig egyéniség, önmagam.

Csak más, mint eddig.

Csak más, mint amit megszoktál.

Csak más, mint amit a többség megszokott.

Más, mint amit a társadalom megszokott.

Igen, ha tetszik, deviáns leszek - "nem normális", ha kell!

Mert boldog akarok lenni!

NEKED jogod van a boldogsághoz, ugye?

TE ott keresheted, ahol akarod, ugye?

Én miért lennék más...?!



----


És persze mondhatjuk, hogy "de minek kell nagydobra verniük..."

Talán ha nem volna olyan szembeszökő a köz ítélete, nem volna olyan nagy a dob, nem volna olyan harcos a "büszkeség" sem...

egy hetero gondolatai a boldogság-keresés szabadságáról

A gardener

Sound


Néha eltűnődöm...



Vajon megszületni erre a világra már önmagában is bűnrészesség...?



Ha a világ olyan sötét, mint amilyennek festik...

Van értelme lennünk...?

Van jogunk nevetni...?

Van jogunk örülni bárminek...?

Sound 


Nem hazugság-e minden nap, amelyen felkelünk reggel, tükörbe mosolygunk, és megnyugtatjuk magunkat, hogy minden rendben...?


Hogy ebben a világban valaha valami is még lehet rendben...?

Virágillat

Sounds


Monának ültettem virágokat - petúniát is.

Nemrég elkezdték ontani a bimbókat, aztán meg nyílni egymás után.

Ma csak úgy felvillant bennem az emlék, odahajoltam, és magamba szippantottam azt a jellegzetes illatot.


Egy pillanat alatt megjelent előttem egy 20 évvel korábbi utcakép, egy távoli, falusi nyárból.


Nagyanyám egyik kedvenc virága volt. Nagyon szerette a virágokat. Csodaszép harmóniát teremtett kertjében ez a szeretet.
Pirkadatkor már megfogta a munka végét, emlékszem, kint az utcán neszező kapával hányszor ébredtünk mi gyerekek...



A hétvégén otthon voltam.


Nagyanyámat tán még 2001-ben búcsúztattuk - anyámat szintén nagyon rég láttam, és most szinte Mama arca köszönt vissza rám, mikor találkoztunk.


Elvben valahogy tisztában vagyok az Idővel, és a végességével.

Mégis megindító volt őt látni megöregedni...


Ahogy hallgattam a békétlenségét, az ingerültséget, máskor fáradtságot, lemondást a hangjában...

Csak azt érzem, bárcsak legalább az élete végén megtalálná a boldogságát...!


Sokat tépelődtem a magamén.

Hogy csak áltatom magam, vagy valóban békére és boldogságra leltem - így a feleúton...?


Sok minden köt még az anyagi világba, de kevés dolog az, amihez ragaszkodom is...

Ez azért mégis csak haladás, nem...?



Drága Nagyanyám...!

Hogy szerette a virágokat...

Bárhol légy is most, áldás kísérjen utadon!




És Téged, Anyám...!

Bár megóvhatna a szeretetem! Bár elég erős volnék hozzá, hogy óvjalak!

Hinni... - Avagy sohasem késő...

Sounds

„…Néha azt hiszem, hogy azért élünk át dolgokat, hogy elmondhassuk, hogy megtörtént – hogy nem mással történt meg, hanem velem. Néha azért élünk, hogy rácáfoljunk az esélyekre. (…) Az élet néha csak a halál tudatával kezdődhet el igazán. Hogy minden véget érhet, amikor a legkevésbé sem szeretnénk.
Az életben a legfontosabb hinni, hogy amíg az ember él, soha sem késő…”

Ásítok. Kinézek az ablakon.
Keresem az elmúlt harminc évet.

Hová lett…?

Itt-ott feltűnik egy-egy emlékfoszlány. Mint a tengeren sodródó, elkallódott bóják.

Ennyi? Ez volna a bizonyítéka harminc hosszú esztendőnek?

„…Mennyi időnk van…?”

Vajon, ha a ma az utolsó napom, akkor így szeretném tölteni…?

Vajon volt elég szeretet benne?

És Te..? 

A bejegyzést a The Jacket/A fiók c. film ihlette

http://www.port.hu/a_fiok_the_jacket/pls/w/films.film_page?i_film_id=72998 

Menekülő-út? - avagy magyarok boldogságkeresés közben

Ismét a kivándorlókról olvastam.

És megint csak elgondolkoztam - vajon tényleg ez a megoldás...?

Vajon azok, akik elhagyják az országot (becslések szerint 1,5-1,8%-a a nemzetnek) - vajon igazuk van, és reálisan látják a világot, vagy csupán "ők a gyengék, akik a könnyebb utat választották"...?

Persze most biztosan felhördül mindenki, aki érintett - én felhördülnék.

De...


A kérdésen ez nem változtat.

És nem az a kérdés, hogy hogyan nyugtassuk meg a lelkiismeretünket, vagy hogyan tűnjünk fel jó színben a saját magunk- és mások szemében.



Hanem, hogy valóban nálunk van akkora kaki, és "odakint", "nyugaton", külföldön napfényesebb a világ...?



Boldogság.


Persze, végeredményben mind ezt keressük.


"Mi kell a boldogsághoz...? Hát, hogy nyugodt életem legyen, legyen otthonom, legyen családom, biztos munkám..."



Ez kell. Itt is, ott is - a többség szerint.

Mi az, ami "ott" könnyebben megvan ezekből?

Talán a munka.

Az lehet.

Hiszen a művelt, úri angol el nem vállalna olyan lealacsonyító melót, mint egy szolgáé - pincérkedést, vagy útjavítást, stb...


Addig legalábbis, míg van olcsó bevándorló munkaerő, akikkel "el lehet végeztetni a piszkos munkát", addig biztos nem.

Így pár diplomával, vagy hazai sikerek szakmai tapasztalatainak hátrahagyásával el lehet menni olyasmit csinálni, ami érdekes módon itthon nem szerepelt a megpályázott munkakörök között.

Persze, a pénz...

A pénz a lényeg...


"Otthon."

Itthon ez saját kéglit jelent, talán kerttel.

Kint...? Esélytelen. Saját semmiképp.

Érdekes, hogy itthon szóba sem jöhetett, hogy életünk végéig albérletben lakjunk...


Család?

Ez talán ugyanazt jelenti.

Gyerekek, akik felnőnek az általam kialakított közvetlen, és a tágabb társadalmi környezetben. Az első még csak-csak rendben lehet, hiszen a pénz sokat számít - de vajon milyen lehet felnőni idegenként valahol...?

Ahol sosem leszel igazán otthon - ezt mindig éreztetni fogják....

Ahol csak bevándorló vagy. Aki pincérnek jó, de honfitársnak soha.

Ahol a politikai félelem-gerjesztés Veled, a bevándorlóval szemben épp olyan élesen megy, mint otthon a kisebbséggel szemben...
Itt Te vagy a kisebbség...




Boldogság...



Miért van, hogy akinek "sok pénze van", mégsem mind boldog...?

Mért romlanak el az ő házasságaik is, miért élnek át generációs válságokat a gyermeknevelésben, miért fordulnak depresszióba...?


Hiszen van nekik az, ami "nekünk nincs": pénzük...



"A pénz nem boldogít!" - így szól a régi szállóige.


"Dehogy nem!" - mondta nemrég barátnőm.

Dehogynem? - gondoltam én.

Érdekes.

Amikor volt elég, boldogabb voltam...? - teszem fel magamnak a kérdést.

Inkább mondanám, hogy nem volt időm ezen töprengeni. Vagy robotoltam, mint egy hülye - hiszen kell a lóvé -, vagy berúgtam, buliztam, bármit-csináltam - hogy ne kelljen észrevennem, hogy nincs meg, amit kerestem...

Hogy magányos vagyok továbbra is, hogy a múltkori buli bár jó volt, de elmúlt, és most pont olyan kedvetlen vagyok, mint előtte...


El lehet menni síelni - pl. Ha van pénzed.

Vagy tengerhez, stb.



De tedd a szívedre a kezed, és kérdezd meg magadtól, képzeld el, hogy leülsz kicsit egyedül a hegytetőn, csöndben, vagy a parton - hallgatod a tenger zúgását, gyönyörködsz a tájban...

És mit érzel közben...?

Vigyázz!

Az öröm és a boldogság sem ugyanaz!

És a boldogságnak is van ezernyi árnyalata, fajtája.


Ezt kerested?

Ez elég? Most tökéletes?


Igen, most tényleg nem kell nézned a csomagolások árcímkéit!

Csak mész a szupermarketben, leveszed a polcról a sajtot, beteszed a kosárba a többi mellé, és beállsz a sorba a kasszához.

És az arcod...?

Nem kellene mosolyban fürödnie?

Hiszen most boldog vagy...




Félreértés ne essék!

Mindenki arra keresi a boldogulást, amerre szeretné.

Ám érdemes elgondolkodni, hogy valóban máshol kell-e keresnünk...

Illetve, hogy valóban odakint kell-e keresnünk...?



Jómagam rádöbbentem, hogy "kell" egy irány. Egy cél, amiért dolgozhatom.
Kell, hogy érezzem, hasznos vagyok, hogy segíthessek, hogy valakinek szüksége legyen rám.


És mikor körülnéztem, rájöttem, hogy ilyen emberekkel tele van a hazám is, hogy ha hasznos akarok lenni, akkor otthon szívesebben vagyok hasznos.

Hogy az embereken - az emberi kapcsolataimon múlik a magasabb szintű boldogságom.

Nem a sítalpaimon, vagy a tengerpart homokján...

(Az írás ihletője a HetiVálasz c. folyóirat 2013.03.28-i számában megjelent - Londonfalva c. írás.)

„…akiknek csak a világuralom marad…”

Miközben feszültség-levezetés gyanánt beléptem egy egyszerű, kereskedős videojátékba, belém villant, hogy hol is hagytam abba, mit is tűzzek ki megvalósítandó célul?
”Már több, mint 300 millió aranyat gyűjtöttem, hatalmas flottám van, több százezren dolgoznak nekem, több százezreknek én adtam otthont, munkát…

Hódítottam meg városokat, foglaltam el komplett régiókat.

Már csak a világuralom maradt…”

És ezen a ponton rádöbbentem, hogy az életben pontosan ugyanennek a nyomait látom…

Vannak, akiknek már csak a világuralom maradt…


Utólag mindig bosszant, hogy ilyen ostoba módon pazarlom el az időmet – egy játékkal. Hiszen lehetnék barátokkal, vagy épp a párommal, vagy sportolhatnék, csodálhatnám a világ szépségét, meditálhatnék… 

Szánni valónak tartom, amikor egy értelem nélküli cselekvés elrabolja valaki idejét, amit nyilván azért választ, mert „nincs jobb választása”, nincs jobb az életében… 

Vagy nem ismeri fel… 

De ha magamat szánom… 

Akkor őket...?

Őket is kell…

Akiknek csak a világuralom maradt…

Ön-kritika

"...Értem, amiről beszélsz - a sztachanovistákról, meg a "túl-nem-látókról"...

Én a fiatalabbakon veszem észre - azon, ahogy egymást hibáztatják a kapcsolataikban (nem csak pár-, baráti-, munkatársi, táncpartneri- ;) ), ahogy marják egymást - azon, ahogy más az értékrendjük...

És persze magamon, mikor észreveszem, hogy lázad az egóm, hogy én is m... Illetve az egóm másban keresi a hibát, miközben arról prédikálok valakinek, hogy "vegye már észre, hogy csak saját magán változtathat, más emberen direktben nem"...

:)

De legalább észreveszem. Legalább. Próbálok önkritikát gyakorolni ítélkezés helyett.

Próbálom befogni a szám, amikor hallom, mennyire kisszerű dolgok jelentenek "problémát"...

Kicsit magamat védem - kicsit önzés ez -, hiszen kerülöm a konfrontációt ezzel. :)

De emellett is próbálom emlékeztetni magam, hogy a szolgálatban nincs viszont-várás, nincs önzés.

És próbálom észrevenni az apró változásokat - az apró jeleket, amelyek arra utalnak, hogy valami azért változik körülöttem is, bennem is. Mutatják szakmai eredmények, mutatják az életembe lépő új szereplők (a milyenségükkel), és mutatja M is a gondolkodása finom változásaival, a békével, ami végre megint huzamosabb ideje fennállni látszik köztünk.

Lassan, de talán kivívom a bizalmát.

És közben azon tűnődöm, mennyire kötődöm majd hozzá. A bizalmához, és Őhozzá. Vagy hogy tudom-e úgy szeretni, hogy nem kötődöm? Hogy szabad maradok, és szabadnak tartom meg - ismerem el Őt...?

Tűnődöm, miért olyan jelentős tényezője az életemnek, az értékrendemnek, hogy valakinek valahol szüksége legyen rám? Hogy valaki számítson rám... Miféle kötőerő ez?
Hiúság? Önhittség?
Félelem...?

Egyre jobban idegenkedem a fiatalok önpusztító-elbutító buli-felfogásától - az alkoholos, drogos-nikotinos-stb-s tudattompítástól. Látok az utcán egy cigarettát tartó kezet, és egy lekezelő, lenéző, undorodó hang ennyit mond: "Gratulálok!"
És rögtön utána egy másik ezt kérdezi: "És a vízipipázások...? És amikor te piáltál...?!"

És részint szégyellem magam, amiért élből ítélkezem, részint sajnálom az embert, amiért még itt tart.
És érzem, hogy tenni kell it - és közben kérdezem, hogy ez lehet-e az élet értelme? Hogy minden "csak" ezért van...?

Hogy tanuljunk, és tanítsunk, hogy "felébredjünk"?

És szétnézek, ahol az emberek többsége - ahogy Te is észrevetted - nem lát túl az iroda falain...

Ma elmentem a piacra reggel (fél hatkor), és a srácnak, akitől a hagymát és krumplit vettem, fizetéskor épp csak ujjbeggyel hozzáértem a tenyeréhez.
Nyüzüge, 30-40-esnek kinéző, borostás srác a felhalmozott almák, répák, hagymák között. Nyilván nem így képzelte az életet... Hogy az első fele-harmada majd ennyire lesz elég.
Cserzett, érdes tenyér volt.
"Na Ő dolgozik, látod?" - kérdezte azonnal egy hang. "Érzed? Ilyen egy dolgos kéz."

Ő nem mások hátán, mások életével spekulálva jut előbbre. Ő valóban fáradtságosan megdolgozik a maga életéért.

És elmenőben néztem a saját tenyerem, amely gyermekkoromban többet fogott kapát, vagy lapátnyelet, mint akkor szerettem volna, de ma már, az egyetemi évek óta papírhoz szokott, "írnok-tenyérré" vált...

És persze ez nem jelenti, hogy ne értékelném az irodai munkát. Hogy ne érezném, mekkora értéket teremt a tudásom, a rutinom - ami a hétköznapi hajnali, naphosszat tartó, tenyeret kérgesítő robot közben nem adatik meg a sok százezer "egyszerű embernek"...

És érzem a hivatást, hogy "értük, értük is..."

"Örök lelkek vagyunk."

De annak, aki mit se tud erről, aki "nem lát túl az anyagon", annak ez pont semmit sem ér - ez a tudás. Ebben a formában.

Volt egy lecke, ahol az egyik hallgató hozott egy példát a magvetéssel. Hogy ez a mag - ez a tudás - de ha kopár, műveletlen földre szórom, sose hajt ki. A földet előbb művelni kell - meg kell teremteni a csírázás feltételeit.


Hiszem, hogy ezért dolgozom.

Hogy legyen remény. Legyen miben hinniük. Hogy legyen egy út, amin járva eljuthatnak valahová. Hogy legyen miért törődni azzal, mi lesz a holnap után...



És közben egyre jobban nem értem, hogyan lehet a mindennapi buli-hajhászástól eljutni a multik vezetőinek világáig, ahol ugyanaz a játék megy, csak távirányítással, és emberéletek kioltásával olajozva... Mert számukra a világ csak egy nagy kaszinó, egy nagy monopoly-tábla...

Hosszú az út a kezdő és a végpont, az buli-hajhászás és a milliárdok hajhászása között. Hosszú út, és sok bársony, vagy bőrfotel, sok puha kanapé, olcsó nő, vagy férfigyönyör, sok üres csillogás béleli. Mégis kevés hozzá, hogy felismerjék a hiábavalóságát...

..."

"Hajnal van megint..."

Tetszik ennek a számnak a hangulata...


Rég voltam egyedül.

Rég voltam fenn éjszaka. - Most érzem csak, hogy korábban milyen sokat ültem a monitor - és a gondolataim fényénél...



Hiányzott...?

Nem.

Inkább csak ismerős - kellemesen ismerős érzés...

Furcsán éles a kontraszt.


Milyen más, ha van miért - Kiért...? - a fényben élni...


Milyen furcsa szembesülni vele, hogy korábban bizony az éjben éltem...

"...people die alone..."

Shadow on the Sun





"Once upon a time
I was of the mind
To lay your burden down
Leave you where you stood
You believed I could
You'd seen it done before

I could read your thoughts
And tell you what you saw
And never say a word
But now all that is gone
Over with and done
Never to return



And I can tell you why
people die alone
I can tell you I'm
A shadow on the sun


Staring at the loss
Looking for the cause
And never really sure
Nothing but a hole
To live without a soul
And nothing to be learned


And I can tell you why
People go insane
I can show you how
You could do the same
I can tell you why
The end will never come
I can tell you I'm
A shadow on the sun


Shapes of every size
Move behind my eyes
Doors inside my head
Bolted from within
Every drop of flame
Lights a candle in
Memory of the one
Who lived inside my skin


I can tell you why
People go insane
I can show you how
You could do the same
I can tell you why
The end will never come
I can tell you I'm
A shadow on the sun

Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Sun
Sun"

Búcsú - "Egyszer mindenki eljön..."

Érdekes dolog a búcsú. Olyan, mint átlépni a tükör másik oldalára. "Innen nézve" nem látunk át rajta - annak aki "itt marad", a tükör csak a másik hiányát mutatja, az üres helyét mellettünk.
Annak viszont, aki átlép...
Nem tudjuk. Azt "sejtjük", sokan hisszük, hogy "van egy világ a tükör mögött".
Így aki átlép, egyszerre láthatja "azt a világot", és látja ezt, amit itt hagyott.
Aki marad, búcsúzik. "Elsiratja" a távozót.
Vagy saját magát...?
Hiszen nem tudjuk, mi van a tükör mögött - lehet, hogy "a mennyországba" lépett át, akit szeretünk.

Észrevetted a jelenidőt...? "Szeretünk."
Szándékos volt. Hiszen a szeretetem nem csak addig tart, amíg mellettem vagy.
Hiszem, hogy az utad nem ér véget az elválással, és a szeretetem sem ér véget  vele.
Ám ha remélhetem a boldogságod "odaát", miért szomorkodjak...?
Önző érzelemből...? Mert >nekem< hiányozni fogsz...?

Nem.
Én nem siratlak, és nem szomorkodom!
Inkább megköszönöm - legalább egyszer (jobb esetben még egyszer), hogy voltál!
Hogy az voltál, Aki, és mindazt adtad nekem (is) magadból, amit!
Kívánom, hogy az utad most már a még nagyobb teljesség, ha így jobban tetszik - "a Fény felé" vezessen!
Köszönöm az itt töltött idődet, köszönöm hogy voltál, noha nem volt mindig könnyű!
Köszönöm az érzéseidet, amiket a dalaidba tettél, és amikkel engem is tanítottál érezni!


Isten éltessen boldogságban, bármerre is vezessen az Út!

http://www.hir24.hu/szines/2013/03/11/elhunyt-cipo/

Nő

Csodáim!

Zsigerekbe markoló élményként zúdultok rám, felráztok, felperzseltek, s olykor összezúz a felismerés, ha elmúltok mellőlem, ó, hogy mekkorát hibáztam...


Évtizednyi megfigyelés után is éppoly bizonytalan, titkos és igéző lényetek, mint mikor ifjú szívem először neszelt fel jöttötökre.



Hálás vagyok minden percért - minden mosolyért, minden lágy érintésért, minden könnyért, s minden pofonért, mit hoztatok!


Hódolatom ajánlom ma Nektek, kikben oly sokszínűen nyilvánul meg az isteni tökéletesség... :)

Pillanataim - avagy "...ölelésből..."

The notebook soundtrack






Vannak pillanatok, mikor úgy érzem, összekapcsolódom Istennel, és a Létezés Valóságával...

Pillanatok, amelyek egyszerre boldogak, és egyszerre fájnak...




Pillanatok, amelyekből egyszerre hiányzol, és amelyekben egyszerre ott vagy igazán...



Kicsit ijesztő élmény...


Felveti a kérdést, hogy "És az életem többi percében...?!"

Vajon csak árnyék-életet élek...?


Valami elválaszt a Valóságtól...?

Az érzésekkel megélt élet valóságától...?

Vajon a valódi Élet minden pillanatban ilyen....?!

Egyszerre boldog és fájó...?



Mi zár el akkor tőle, mint víztükör a levegőtől...?

Lehet-e élni a víz alatt...?!



Vagy csupán hitegetem magam minden más pillanatban...?! Nem is élek igazán az életem 99,99%-ában...?




Tudok sírni...

Talán túl sokáig mondogattam magamnak, hogy nem tudok...



Érezted már valaha, hogy valaki mindig is ott volt körülötted, és óvón ölelt, akkor is, ha nem láttad, ha fáztál, ha féltél...?

Ha épp nagyon egyedül voltál...?



Ez talán Isten ölelése...

Hiszen amit érzünk, amit látunk magunk körül, mindez energia...

Energia pedig "nem vész el, csak átalakul" - vagyis nem "lesz, csak úgy", "egyszer csak", "ok nélkül"...

Ha Ő a Forrása mindennek, ha az energia Ő maga, akkor a világ körülöttünk is Ő maga...


Talán könnyek kellenek, hogy tisztára mossák a szemem...


Most úgy érzem, tisztán érzem, hogy szeretni megtanulni vagyunk itt...



Nem büntetésből, nem eltaszításból, nem árulásból...



Ölelésből...



Szeretni tanulni...

"Tavasz"

Tavasz.

Újjászületés.



Valami változik.


Én változom. :)



Kevesebbet vagyok itt. Kevesebbet agyalok. Többet cselekszem. Többet vagyok másokkal - Vele.

Többet dolgozom.


Többet élek?



Többet érzek...?

...Addig kell...

Sound



Elmerengek...

Napok óta, mikor egyedül vagyok, elkalandoznak a gondolataim.

Remeg a bensőm.

Tétovaságot, bizonytalanságot érzek, elgyengülök.

Tudom, hogy ostobaság a jövőn töprengeni...

Tudom, hogy csak a ma létezik, ezért még bűntudatom is lesz, amiért csak kifolynak a percek az ujjaim közül...



Egy kérdés tér vissza Hozzád újra meg újra...

"Elég jó vagyok Hozzád...?"



Az eszem tudja, hogy ostobaság...

Tudja...


De a szívem...



Attól tartok, tényleg megszerettelek...


Milyen nonszensz dolog: "attól tartok..."?!



Félelem a fájdalomtól.

Nem Te okozod - én magamnak. Ha csalódást okozok, magamban csalódom...


Azt hiszem, mindannyian ettől félünk igazán...

Csalódást okozni önmagunknak...



Nézem a csizmád, elmélázok a papucsodon - és a lábad látom, érzem a bőrömön...


Az édes kis táncoló lábakat...



Egy sárga folt, néhány szőke hajszál...



A hajgumid...


És Téged látlak, ahogy fésülöd...

Látom a szád, az édes csókolni való ajkakat, és belém sajdulsz...

A kérdés - "érdemes vagy?!"...



Látom, és vágyom érinteni a hajad...


Dolgoznom kellene, és ehelyett úgy érzem magam, mintha egy végtelen óceánra sodródtam volna ki...

Csak hánykolódom, pedig haladnom kellene...





Milyen ostoba dolog...!

Hiszen csak a ma van, tudom...


Hálásnak és boldognak kellene lennem, hogy mellettem vagy...


Nem törődni azzal, meddig, nem aggódni semmit a holnapon...




Milyen gonosz dolog is a szerelem...!!!



Mint a drog...

Megveszel érte, szinte lángolsz, ha rád talál, és közben érzed, ahogy mérgezi a szíved, mérgezi a napjaid...




De nem csüggedhetek...

Nem tudhatom, és nem is kell tudnom, mit tartogat a holnap!

Addig kell éreznem, addig kell adnom, amíg itt vagy velem...




A valóság csak a reggel és este közti idő.

Az éjszaka tán álom, a holnap sohasemlétező...


Ma kell adnom...

Ma kell szeresselek, ma kell érintselek, csókoljalak, ma kell...



Nem számít, lesz-e holnap...



Attól tartok, Beléd szerettem...


Pontosabban a szívem elmossa a tudatom alapjait...

Ismét érzem a hullámverést, a hánykolódást...



Szerelem...


Olyan ez a szó, mint végig simítani egy virág szirmain...

Kis csavar....

One Day Soundtrack





Ismét egy érdekes, elgondolkodtató film.

"Hoztam egy döntést", csak épp azt hagytam figyelmen kívül, hogy Neki is szabad akarata van, sőt - van egy szabad szíve, ami talán nem tud, talán nem akar engem választani...



Úgy érzem, rengeteg mindent tapasztalok meg Mellette.

És az egyik éppen ez - hogy "mellette", nem "Vele"...


Nem bántom emiatt, nem gondolom, hogy ez a "hibája" lenne. Sőt, még magamat sem bántom, hogy ez "az én hibám" lenne...

Azt hiszem, ez is fejlődés...


El tudom-e fogadni...?




Azért is volt jó ez a film, mert nagy lépésekkel vezetett végig az életünkön. Ahogyan elröppennek felettünk az évek, és a valódi lényeg pedig ott lapul egy-két napban mindössze...

Mert nem figyelünk eléggé...

Pontosabban talán itt sem szabad hibáztatni - nem "nem figyelünk eléggé", csupán időbe telik, míg felismerjük a valódi jelentőségeket...


Mire szeretni mertek, egyikük az út végére ért...

Ha úgy tetszik, elpazarolták az időt, amit együtt tölthettek volna...

Persze nem "pazarlás", hiszen épp annyit vagyunk együtt, amennyit együtt kell...



Azt kívántam, a legjelentősebb lehessek az életében. Tegnap azt kérdezte, "Ugye kiábrándultál...?!"

Én pedig azt éreztem, "Igen. - De nem Benned... Magamban talán...? Vagy abban a hitben, hogy "minek kell történnie velünk...?"..."


Túl sokat vártam (a találkozásunktól)...?

Nem hiszem, hogy túl sokat vártam volna...

Érdekes kihívás úgy megismerkedni a "kevés vagy" érzésével", hogy közben nem engedem önmarcangolni az egóm, és még csak nem is akarok nagyon ellenkezni sem... Próbálok arra figyelni, hogy az legyek, aki vagyok, és adjam mindazt, amit adni tudok.

Nem számít, hogy az eredménye az lesz-e, amit megálmodtam - hiszem, hogy az lesz, aminek lennie kell...


Jó ez a film, mert felriaszt, hogy vegyük észre, nem tudhatjuk, mennyi még az itt töltendő napjaink száma...!

Nem kell lenned valamilyennek.

Csak - csak önmagadnak.

Mert a világban pontosan egy olyan kis csavar kell a tökéletességhez, mint Te!


Ne "akarj" érezni, csak érezz!

Ne akarj valamilyen lenni - csak légy!



Lehetnek kérdések odabenn, lehetsz bizonytalan - de a megfelelő pillanatban megjönnek majd a válaszok...!

Csak türelem!

A szeretetről...

Alább egy személyes levelem osztom meg azokkal, akik kíváncsiak. Azt hiszem - a magam számára legalábbis mindenképp - fontos felismerésre jutottam, míg "papírra vetettem".



" A szégyenről (videó)

Talán épp e videó kapcsán, de az alábbi párbeszéd játszódott le köztünk a fejemben:

"...M: És mi van ha tévedsz? Ha nem is vagyok olyan, amilyennek szeretnél...?
I: Ha tévedek? Mi történik valójában akkor, mikor tévedek...? Te más leszel-e, megváltozol-e tőle...?
M: Nem...
I: Pontosan! Nem azért tévedek, mert Te más vagy! Vagyis - ezt összekötve azzal, amit Osho is ír, hogy a szeretet tesz boldoggá, és a szeretet csak tőlünk függ, "az emberek csak ürügyet szolgáltatnak hozzá"...

Ez azt jelenti, hogyha képes vagyok - márpedig annak érzem magam - rá, hogy azt eldöntsem, "szeretnélek szeretni", és emellett képes vagyok figyelni, valóban figyelni, vagy tanulni valóban figyelni - azaz látni azt, aki valójában vagy ahelyett, hogy egy hamis képet alakítanék ki...

Akkor Téged szeretlek. És ha változik a képem Rólad a jobb megismeréssel, akkor annál pontosabban fogom érezni, hogy miért Téged szeretlek..."


Nem kell félned attól, hogy tévedek! Nem kell félned attól, hogy >szégyent< kell érezned majd magad miatt!

Többé senki előtt nem kell szégyenkezned magad miatt, mert végre eljött a pillanat, mikor felismerted, hogy Te úgy vagy Te, ahogy!

Isten teremtett ilyennek, és ki bírálhatná felül joggal Őt...?!

Azért vagy olyan, amilyen, mert Ő azt gondolta, "ilyennek szeretlek, ilyennek teremtelek. Rád így van szükségem, hogy a létezéseddel adjak a többi tanulni vágyónak, akiket szintén szeretek.
 Veled fejezem ki a szeretetemet irántuk."

És velünk többiekkel, akikkel az út során találkozol - velünk fejezi ki a szeretetét Irántad! Tudod, hogy a találkozások nem véletlenek, tudod, hogy a céljuk a tanulás, a fejlődés segítése. Ezért ismered fel, hogy képes vagy szeretni azokat is, akik fájdalmat okoznak - hiszen felismered, hogy mindez Érted van... "Érted haragszom, dehogy is ellened...!"

Azt mondod, ne haragudjak...

Hogyan haragudhatnék azért, mert olyan vagy, amilyennek Isten szerint éppen ebben a pillanatban (amikor velem találkoznod kellett, vagy nekem Veled) lenned kell, hogy a legpozitívabb hatással lehess a fejlődésemre...???

Hogyan haragudhatnék azért, mert elhoztad az ajándékot az életembe, amit Isten bízott Rád...????

Csakis hálás lehetek, ha nem vagyok végre vak...!

Nem haragudhatok, és nem gyűlölhetek azért, mert megtörténik, amire vállalkoztam...

Emlékszel a Hazatérésre...?

Hálás vagyok azért, hogy elvállaltad ezt a szerepet az életemben...

Annyira szeretném viszonozni valahogy...! Segíteni Neked a továbblépésben... Kimondhatatlanul...

I believe in You

..."

Pazarlunk...? - avagy "semmit, ami olyan boldoggá tenne..."

Furcsa.

A nagy okosok mind azt tanítják, hogy először meg kell tanulnunk egésznek lenni, meg kell békélnünk magunkkal, hogy szeretni tudjunk, hogy el tudjunk fogadni másokat.

Én most azt érzem - talán nem ezzel "ellentétben", hanem inkább emellett, vagy mindezek megvalósítása után -, hogy elpazarolt minden idő, amit nem szeretettel töltünk...


Vagy talán itt, a tér-időben nem is lehet szeretni - csak tanulni szeretni...?


Talán mindenki, akinek sikerül megvalósítani, rövid úton távozik is e világ térségeiről...? Megtér Istenhez, vagy a fejlődés következő szintjére lép...?

Vajon az általunk ismert világ egy hatalmas iskola, materializálódott oktatók nélkül...?

Tele csetlő-botló diákokkal, mint a Legyek Urában...?


A környezet szabályoz, személyiségeinknél fogva szükségszerü, hogy A B-től tanul, B C-től, C A-tól...?


Mind, aki szembe jön, csak próbál...?

Valójában még nem tud szeretni senki sem...?



A Bhagavad Gíta szerint, vannak, akik már képesek, elnyerték a továbblépés jogát, de ők a visszatérést választják, amely ugyan fájdalmakkal jár - de segíteni akarnak...


Én vajon tudok szeretni...?


Vagy csak az egóm akar tetszelegni a tükör előtt, hízelgő-hiú gondolatokkal...?


Lehet, hogy nem tudom, mi is a szeretet...?

Vagy a szeretet annyiféle, mint mi lelkek...?




Megint a kérdőjelek...

Üldöznek...?


És a válaszok...?



Itt van két ember (és még pár milliárd...), akik noha boldogak is lehetnének - megkereshetnék egymásban azt, amit elérni vágynak, ehelyett hátat fordítva alszanak 20 centire egymástól...


Bízhatnának egymásban, segíthetnék egymást - ehelyett megbántódnak, szarul érzik magukat, és haragszanak.

Nem egymásra - a világra, önmagukra, a hülyeségükre...

Tudják, mégsem változik semmi...




Hányan vagyunk, akik egyedül alszunk el ma este...?


És ugyan miért...?

Mert egyedül aludni jobb..??

Ugyan! Ezt Te is tudod, hogy kamu...! Viccnek is rossz.

Akkor...?


Ember, belegondoltál már, hogy ha azt érzed, hogy valakivel együtt lenni jobb lenne, akkor ugyan miért nem vagy együtt valakivel...??


Persze lehet szeretni, mint a nagy guruk, de kezdetben, míg csak tapogatózunk, míg csak gyakoroljuk, addig jól jön egy edzőpartner...!

Guru vagy már...?

De szeretni azt akarsz azért, ugye...?!


Akkor...???

Akkor miért nem választasz edzőpartnert...?

Kényelmetlen...?

Levegőt venni kényelmes...?

Izommunka kell hozzá...!

Csak már hozzászoktál...


Szeretni is ilyen...


Munka kell hozzá... Elfogadás, sőt cselekvés... Odafigyelés és változás, sőt bizalom...!


De ha meg lehetnél szeretet nélkül, ha jól lennél nélküle, akkor most boldog lennél!

Akkor nem keresnél valamit...!

Valamit keresel évek-évtizedek óta...


Tudod, hogy a szeretet boldoggá tesz (amikor Te szeretsz), de hát az ugye kényelmetlen...

Keresel valami kényelmesebbet, "biztonságosabbat".

Nem is gondolsz rá inkább, mert akkor be kéne ismerned, hogy évtizedek óta nem találsz semmit, ami olyan boldoggá tudna tenni, mint a szeretet...!


Nem lehet, hogy stratégiát kellene változtatnunk...?

Neked és nekem...?



Nem lehet, hogy a semmi keresése helyett inkább edzőpartnert kéne választanunk, és behozni a lemaradást...?

Az elvesztegetett éveket...?



Belátni, hogy nincs más út, csak a szeretet...

És végre felvállalni, hogy kukák vagyunk hozzá, hogy még csak nebulók...

Te is, én is...


Tisztelni a tanulnivágyást a másikban, és nem számonkérni a hibákat...



Tanulni.

Alázattal, odaadással, hittel...


Kitartással...

Mondod elégszer...?

Szakad a hó odakint.


Szép látvány!

Ma, ahogy gyalogoltam az úton - mert persze villamos csak az ellenkező irányban közlekedik ma -, sokat mentem bokáig érő hóban.

Azután, ahogy beljebb értem a városba, egyre több, hólapátos emberrel találkoztam. (Lehet, hogy közben "reggelebb lett", és egyre többen indultak neki az újabb hétnek.)

Mindenkinek megköszöntem, hogy lapátol. Hangosan.

Furcsa érzés volt egyszerre, ilyen sokszor kimondani, hogy köszönöm...


El is gondolkodtatott, hogy ez valószínűleg intő jel, hogy nem mondom elégszer...

Bizalom

"A bizalom olyan, mint a fény.
Csak akkor létezik, ha megosztod.
Ha magadba temeted, szertefoszlik - minél jobban őriznéd-rejtenéd, minél görcsösebben ragaszkodsz hozzá, annál biztosabban foszlik szét a sötétben."

Csak az ostobák vitatkoznak, mint néha én...

"Két választásod van: boldog, vagy szomorú akarsz-e lenni ma...?"



Azt kérdezte tőlem egy hang - "megtettél-e minden tőled telhetőt...?!"


Azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy igen.


Megtettem mindent, amire most, ebben a pillanatban képes vagyok.

Elfogadtalak annyira, amennyire csak tudtalak, szerettelek annyira, amennyire tőlem telt, adtam, amennyi csak tőlem telt...

Ha nem volt elég, hogy újra tavaszt hozzon az életedbe, sajnálom...

Megpróbáltam.

Én hálás vagyok érte, hogy megpróbálhattam!

Remélem, hogy találkozol majd nálam tapasztaltabb, bölcsebb, jobb emberrel, aki képes lesz visszaadni neked a tavaszt, mert tudom, hogy Te is megérdemled...!

Az élet nem áll meg.

Nem vár ránk.

Ha valami nem klappol, akkor még nincs itt a valódi ideje.

És csak az ostobák, vitatkoznak az Élettel - mint néha én....



"A megbocsájtás annyi, hogy kimondod fennhangon, hogy "megbocsátok Neked mindazért, ami történt, vagy nem történt"..."

Az elengedés is ennyi - "engedem, hogy legyen úgy, ahogy lennie kell - elfogadom, hogy vezessenek az úton, mikor magam elvesztem az irányt. Menj, ha menned kell! Elfogadom, hogy a szereped az életemben ez volt, és hálás vagyok mindazért, amire Te tanítottál...!"...


Hálás vagyok Neked.

És köszönöm...

Mondd, Uram...

"I believe in You"



"Mondd Uram, ..."


Miért érzem úgy, hogy valójában minden kérdésre tudjuk a választ...?

"Miért adsz olyan nehéz feladatokat Nekem...?" - "Mert szeretlek."


Fel sem teszem, és már tudom a választ.


De ettől nem lesz könnyebb.


"Akiket a legnehezebb szeretni, azoknak van a legnagyobb szükségük a szeretetre."


Mindig azt hittem, hogy ez azokra vonatkozik, akiknek a szeretetemre lehet szüksége...



Ma szembesültem vele, hogy talán engem olyan nehéz szeretni....