Németh "Lütyő" Kálmán tanár úr bizonyára ezt mondaná.
Tegnap Maresszal folytatott beszélgetésünk (hallgatásom) nyomán próbálom megragadni a gondolatokat. Este már túl kimerült voltam, egyszerűen nem forgott az agyam...
Legalábbis azt hittem, hogy ez az oka - de most sem érzem magam könnyebb helyzetben.
Spirituális gyakorlatokat végez egy csoporttal, elég komoly meditatív elmélyüléseket,
enneagram elmélete szerinti felismeréseket, megtapasztalásokat él meg - és fejlődik.
Próbáltam rendszerbe foglalni a hallottakat - de vagy én vagyok egyszerű, és azért nem megy - vagy olyan problémákra, görcsökre ad megoldást amik belőlem hiányoznak.
Nem tudom - lustának érzem magam arra, hogy beleássam magam egy tök ismeretlen elméletbe.
"Nincs időm rá" - mondja egy hang, miközben tudom, hogy amire akarjuk, arra van. Tehát nem ezzel akarok valójában foglalkozni. Jelenleg egyetlen dolog van, ami igazán mozgat - a szakmai siker és az általa elérhető elismerés, büszkeség, elégedettség és lehetőségek.
Meg-meglepődök ezen - de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, akkor be kell látnom, hogy így van. Nem motivál semmi más, nem érdekel semmi és senki más.
Találkozom régi ismerősökkel, beszélgetünk - és mikor az érzelmi élet, a magánélet kerül sorra, nincs mit mondanom. Akikben hittem, csalódást okoztak. Nem keresek, mert - köszi, csalódásból volt elég, jelenleg meg sokkal értelmesebben is eltölthetem az időmet. Van, ami fontosabb.
Persze elgondolkodom, hogy ez a hozzáállás vajon egészséges-e. De ilyenkor az is eszembe jut, hogy "Tedd Azt, Amit Akarsz!" - vagyis ha ezt akarom, és ezt is teszem - akkor nem követhetek el hibát ezzel.
Hogy mások mit mondanak, az ugyebár nem releváns, hiszen a saját értékrendjük szerint értékelnek.
Szóval beszélgettünk Maresszal, és nem igazán bírtam "követni".
Alapjában véve bajom van minden "kategorizáló" eszmerendszerrel - amely megmondja, hogy vagy ilyen, vagy olyan lehetsz, de valamilyen biztosan. Ha akár az állatövi horoszkópos, vagy egyéb személyiség-tipikus besorolást elfogadom, az számomra előrevetíti a "lélekgyár" vízióját, ahol futószalagon jönnek a szangvinikusok, meg a "tipikus skorpiók", meg a többiek. Ez pedig kevéssé elfogadható elképzelés számomra.
A gond persze az, hogy valóban felfedezhetők nehezen magyarázható (sosem próbáltam) hasonlóságok. Végülis Xmilliárdan vagyunk - a "nagy számok törvénye" alapján születnének-fejlődnének hasonlóra az emberek...?
Vagy esetleg azért lehet csillagjegyekre vetíteni a hasonlóságot, mert a világunkban tapasztalható ciklikusság jobban hat a személyiségünk/énünk kifejlődésére, mint hisszük...? Vagyis két év elején azonos napszakban született ember ezen körülményekből fakadó hasonlóságok hatására fejlődik hasonlóvá...?
Mindenesetre elgondolkodtam a potenciális címen: "Én és az Egóm".
Aztán elgondolkodtam - hogy ha az "agyalás" (az itt...?) az egóm műve, amely azért teszi ezt, mert így maradhat életben, akkor a címet most én találtam ki, vagy az egóm? Illetve van-e annyira furfangos az egóm, hogy megpróbáljon átverni, és elhitesse, hogy a gondolat tőlem származik (pedig tőle), és ezért önmagam vele azonosítsam...?
Lehet, hogy - mivel a gondolat az egómtól származik - inkább az "Egóm és én" - lenne helyes?
Viszont ha az egóm gondolkodik - akkor én mit csinálok...? Ha nem én gondolkodom - az egó számomra valamilyen szellemi csökevény - olyan automatikus reakciók és félelmek felépítette "végtag", amely a létidő illúziója látszatának fenntartásáért "dolgozók" "terméke", amelynek "feladata", hogy elvonja a figyelmünk a tudatossá válásról, a valóság felismeréséről.
Maresz azt mondta, hogy le kell csendesítenünk az elménk - amit az elvonulások alkalmával teljes "rádiócsenddel" érnek el - mindenféle kommunikáció tiltott - akár napokon keresztül csak befelé figyelnek - és gondolkodás helyett az érzékelésre koncentrálnak. Bizonyos idő után megtapasztalhatja így az ember a valódi "én-érzést" - mikor önmagadra találsz odabenn - felismered a valódi lényed.
Azt mondta, hogy a gyermek kb. 3 éves koráig "tökéletes ember" - nem létezik számára különbség jó és rossz között - nem fertőzte meg az egó apró lárvája - melynek első fejlődési stádiumú alakja lehet a "miért?" kérdése.
És hogy a célja az életünknek visszatalálni ehhez az állapothoz - mikor önfeledten tudjuk megélni az élet szépségeit és csodáit - csak annyi plusszal, hogy mindezt tudatosan tesszük.
Ez számomra teljesen elfogadható. Ám élve a szabad akarat ajándékával - én most nem a lecsendesül-élet-élvezetet akarom megvalósítani, hanem a valóságom tetszőleges alakítását. Bebizonyítom magamnak, hogy képes vagyok bármire - ahogy annak már korábban is mutatkoztak jelei.
Úgy érzem, hogy "nekem tetszik itt" - ha a fenti a végcél, akkor ezt majd megvalósítom később. Még számtalan dolog van, amire ez a létidő alkalmas, és még nem tettem meg eddig. Kétlem, hogy a célunk az volna, hogy a lehető legrövidebb idő alatt lépjünk tovább! :) Ha itt vagyunk - én márpedig itt vagyok - akkor kihasználom a lehetőséget, és kipróbálom, amit lehet! :) Kihozom a helyzetből és magamból a maximumot, aztán ha már úgy érzem, "mehetünk" - akkor majd megpattanok.:P :D
Egyébként még valami.
Ha az a rengeteg okos ember - Osho meg a többiek - nem agyaltak volna, szerintem sosem jutnak el a felismerésekig, amiket most annyira istenítünk.
Ahhoz, hogy "rájöjjünk" valamire, ahhoz fel kell nyitnunk tudatunk szemeit - éreznünk és gondolkodnunk - "megélnünk" kell. Figyelni.
Nehezen emészthető számomra a gondolat, hogy nem én gondolkodom, hanem az egóm - és hogy valójában tök felesleges.
Ha egy kicsit rosszmájú akarok lenni, akkor felvetem, hogy a "ne gondolkodj, csak érezz" nem sokban különbözik ránézésre a "csak higgy"-től. Azért keleten - ahonnan a spiritualitás "származik" - is volt ennek a hozzáállásnak nem kevés példája, mikor a tömegek irányítására használták. (Keleti hívők, szamuráj-kultusz, japán mentalitás, tibeti vallás, stb. Elég birkanyáj-utánérzést keltenek messziről. Az már gyakorlatilag részletkérdés, hogy éppen milyen szándékokkal vezetik őket.)
