Ezer éve nem írtam.
Így érzem.
Hiányzik.
"De olyan rövidek a napok..."
Valóban nem férhet bele mindig, minden.
De ami számunkra fontos, annak olykor igenis bele kell férnie. Ezért írok.
Próbálok nem "futtában", nem rohanva.
Újra olvasom (útközben :D) Bachtól a Híd az örökkévalóságon át-ot.
Találkozásuk történetét a feleségével.
Azt vettem észre, hogy az utóbbi időben (amióta nem olvastam offline könyvet), kevésbé voltam "jelen" a napjaimban.
Otthon, a közös jelenünkben igen - de én a saját pillanataimban, a "saját életemben" nem.
Azt tanítják a keletiek (is), hogy a Lélek felvesz egy jelmezt (személyiség) erre az életre, hogy tapasztalatokat gyűjtsön.
De a személyiségünk mellett még ezer szerepet is felvesz a szereplő, akit élünk - a munkájában, hivatásában, családjában, kapcsolataiban.
A hétköznapokban, mint egy kaleidoszkópban, vagy a mozivásznon - gyorsan ugrálunk egyik szerepből a másikba, s közben elfelejtünk* igazán önmagunkkal lenni.
(*Nyilván minden Tbsz/1. személyben való megfogalmazás Esz/1. személyben értendő - mindenkinek lehet más megélése, és mindenféle hasonlóság az Olvasó szubjektív valóságával csupán a véletlen műve. A Szerk.)
Mentem az utcán ügyfélhez, közben olvastam - befejeztem egy oldalt, felnéztem, és olyan élményem volt, mint mikor fejes után feljössz a víz alól... Körbenéztem, és megláttam a virágzó fákat, a napsütést, a felhőket, az embereket az utcán... Valahogy tisztábban, mint előtte.
És rájöttem, milyen rég néztem már szét így, nyitott szemmel.
---
Mostanában sokszor kerül elő témaként, hogy a srácaink mennyire másképp érzékelik a világot. Persze, nem így kerül elő, inkább "én nem értem, hogy lehetnek ennyire figyelmetlenek!", vagy "kikészülök tőle, hogy ötvenezredszer mondom el, és ugyanúgy nem marad meg...!" - így, és ehhez hasonlókkal.
Ez utóbb odáig "fajult", hogy Párom elsírta magát. Mert nem így indultak el az úton, amíg napi szinten velük lehetett.
Amióta heti váltásban vannak velünk, azóta romlik ez a helyzet.
Most ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy talán elnézőbbnek kellene lennem velük.
Elvégre egy sokkal nehezebb létidőt választottak maguknak.
Talán azért tompul ("előre programozottan") a figyelmük, hogy könnyebben elviseljék majd mindazt, amivel szembe kell nézniük a következő 80 évben.
Talán azért van kevesebb affinitásuk az apró szépségekhez a természetben (a lábuk előtt, a kertben, az utcán), hogy kevésbé hiányozzanak majd nekik, hogyha elmossa őket a változás.
Van az a hasonlat, ami az emberi fajt a vírusok közé sorolja a viselkedése alapján.
A minap felmerült bennem, hogy mi van, ha ez nem csak hasonlat?
"Felbomlik a bioszféra."
Kezdjük felfedezni (23:59:50-kor), hogy"a fák talán kommunikálnak egymással", "talán az erdőket egy nagy organizmusként is lehet értelmezni, nem csak önálló fák halmazaként", "az MI segíthet megérteni az állatok nyelvét"...
Mi van, ha a Föld az organizmus valójában? Ha minden egyéb rajta/"benne" olyan, mint a sejtszervecskék? És az ember ezeket a sejtszervecskéket pusztítja el egymás után - ez pedig olyan szintet ért el, hogy most már az organizmus képtelen fenntartani az életfolyamatait...
Akkor valóban nem vagyunk mások, mint egy sejten belül önmagát másoló, sokszorosító és közben a sejtet elpusztító vírus.
Elég kiábrándító gondolat. Vajon hányan jutnak el idáig? Hányan veszik a fáradtságot, hogy változtassanak?
Ha a srácainknak ez a jövő a választott létidejük, talán elnézőbbnek kellene lennem hozzájuk.
---
Talán ez lehet a magyarázat.
A jelenlét a pillanatban. Még a szerepeken belüli pillanatokban is.
Emiatt érzékelem én másképp az időt.
Ott vagyok, azt csinálom, ahol és amit éppen.
"...Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek,
megférhetetlen oly kicsiny tanyán..."
