Rész-lett

 

#hangulat


Egy ideje úgy érzem, csak evickélek, hogy a felszínen maradjak...

Félek a kihívásoktól, amik elé az élet állít. Hogy "menni fog-e"...

Azt hiszem, még mindig van bennem félelem, hogy "elég jó leszek-e" az Embernek, aki engem választ.

Félek, hogy meg tudok-e felelni annak a képnek, aminek látni szeretném magam...

És közben tudom, hogy - én én vagyok.

Én vagyok akkor is, hogyha a válasz nem. Ha nem leszek az évszázad nagy gondolkodója, aki megfordította a társadalmi leépülés folyamatát.

Ha nem leszek elég jó "neki" - akkor is én vagyok.

És szeretem azt, aki vagyok...

Megölelem magamban a kissrácot - ahogy Olinak mondtam, hogy ölelje meg a "Kis Olit"....

Jó volna tudni, mi lett Apámmal. Jó volna a szemébe nézni, még egyszer.
Érzem, hogy szeret. Érzem az elismerését.

Ma van Anyám... 69. születésnapja...

Nem vagyok ott Vele, pedig - ki tudja, lesz-e még, hogy puszit adjak neki a születésnapján...

Fura, hogy egy életben esetleg nem tudunk "kijönni" valaki személyiségével - de lélekben képesek vagyunk átölelni... Szeretni. Őt látni, nem a hibáit.

(...)

Bátorságot gyűjteni...

Azt hiszem (nemrég, pár éve még valószínűleg listát írtam volna dolgokkal), csupán ahhoz "gyűjtök bátorságot" a jövőre nézve, hogy önmagam merjek lenni. Olyan - amilyen. Amilyen vagyok.

Furcsa, korlátokkal élő, érzékeny, sokszor még maximalista és idealista, melankolikus.

Egyszer régen valamelyik kedves barátom azt mondta, az én színem a barna, a rozsdavörös, az ősz színei. Sötétebb árnyalatok.

"...De jól van ez így."

Bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy merjek úgy szeretni, ahogyan én szeretni tudok.

Nem mindig csak "törekedve jól szeretni" - hanem néha "csak úgy", ahogy belőlem jön.
Könnyes szemmel.

Emlékezve mindazokra, akiket szerettem és szeretek. Mert kicsit ma is szeretem őket. Az emléküket. Az emlékünket.

Ez például, talán a sajátom. Hogy én nem "kizárólagosan szeretek". A "trónt" a szívemben egy Embernek adom - de ez nem jelenti, hogy senki mást nem szeretek.
Nem jelenti, hogy megtagadom, ami volt.

A kertet a szívemben, amit Neki ültetek, "friss földbe" ültetem, nem a korábbi kertek helyére, hanem azok mellé.
Gondoskodni már csak erről van erőm - az övéről. De nem szántom ki a régi virágokat... 

(...)

"...Kinyitni magam a világnak!

(...) Írni, úgy ahogy te! :) A blogot építeni!..."

:) Tedd! Ha a kisugárzás a fontos - ahogy a virág is azért nyílik ki szépnek, mert ez ő maga, nem azért, hogy akik látják, szépnek lássák -, akkor ez lehet jó út.

Ha azonban kapcsolódni szeretnél a Világgal, ha keresel másokat, hasonlókat a világban - akkor ne a blogot válaszd... :)

Valaha azt hittem, olyan lesz a blog, mint egy űrszonda.

Írom, és a gondolataim kiáradnak a Világba, és megtalálok általuk magamhoz hasonlókat. De az űr néma...

Azt hittem - és mennyi időt szenteltem neki?! -, segít megtalálni, felismerni másokat.

De - valójában egyetlen ember megismeréséhez tud hozzásegíteni. Ahhoz, aki voltam.

Persze ez nem kisebb ajándék, sőt.

Még az is előfordulhat, hogy az egyetlen ember, akit valóban meg kell ismernünk, saját magunk vagyunk.

Hogy minden más illúzió. Hogy mindenki - mindannyian "csak" tükrök és eszközök lehetünk egymás életében. Díszlet, amely segít magunkra ismerni.

Jó volna, hogyha valahogy át tudnám ezt adni majd a Fiúknak...