Didergek.
Pedig süt a Nap...
Élünk, van mit enni, van hol laknunk, van mit tegyünk. Nem vagyunk rács mögött, nem hullanak bombák, nem kell patkányt, meg döglött lovat enni...
És mégsem tudunk boldogok lenni.
Mégis rácsok között élünk - rácsok között, amik elválasztanak a valóságtól.
Saját belső, beteg, torzult világunkba zárnak.
Mint egy hülye, szűrős napszemüveg. Bármi jön, csak egyféle árnyalatban tudjuk látni.
...
Elég szar érzés, hogy az ember "szeretni akar" - de nem megy.
Ott az ember, akit megölelnél, akivel napsütéses tavaszt álmodnál, akivel megöregednél - de nem megy.
Hiába teszel bármit. Hiába ölelsz, hiába mondod, hiába teszed.
Nem megy át.
Mindig van valami, ami nem elég jó.
Hiába telnek el évek, hiába terápiák, hiába megismerés.
Illetve - talán épp ez nem volna hiába.
Ha - el tudnánk fogadni, hogy nem tetszik, amit megismertünk. Mert nem olyan, mint amilyennek látni szerettük volna. Nem olyan, mint akivel elképzeltük.
Persze - ez sem feltétlenül kellene, hogy probléma legyen.
Hiszen egy eleven embert szeretünk, nem egy gyúrható álomképet.
Más, hát más. Megkeressük benne, amit szeretni tudunk, elfogadjuk, amiben más - és folytatjuk.
Ezt túl tudja élni, meg tudja fejlődni egy kapcsolat.
Úgy tűnik azt, hogyha a másik nem képes befogadni a szeretetünk jeleit, azaz nem érzi, hogy szeretjük - azt nem tudja megemészteni a lélek.
Hiábavalóság. Az értelmetlen létezés érzése.
A felesleges erőfeszítések érzése.
"Változtass!"
Persze. Hogy ez eddig nem jutott eszembe...!?
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)