Ön-kritika

"...Értem, amiről beszélsz - a sztachanovistákról, meg a "túl-nem-látókról"...

Én a fiatalabbakon veszem észre - azon, ahogy egymást hibáztatják a kapcsolataikban (nem csak pár-, baráti-, munkatársi, táncpartneri- ;) ), ahogy marják egymást - azon, ahogy más az értékrendjük...

És persze magamon, mikor észreveszem, hogy lázad az egóm, hogy én is m... Illetve az egóm másban keresi a hibát, miközben arról prédikálok valakinek, hogy "vegye már észre, hogy csak saját magán változtathat, más emberen direktben nem"...

:)

De legalább észreveszem. Legalább. Próbálok önkritikát gyakorolni ítélkezés helyett.

Próbálom befogni a szám, amikor hallom, mennyire kisszerű dolgok jelentenek "problémát"...

Kicsit magamat védem - kicsit önzés ez -, hiszen kerülöm a konfrontációt ezzel. :)

De emellett is próbálom emlékeztetni magam, hogy a szolgálatban nincs viszont-várás, nincs önzés.

És próbálom észrevenni az apró változásokat - az apró jeleket, amelyek arra utalnak, hogy valami azért változik körülöttem is, bennem is. Mutatják szakmai eredmények, mutatják az életembe lépő új szereplők (a milyenségükkel), és mutatja M is a gondolkodása finom változásaival, a békével, ami végre megint huzamosabb ideje fennállni látszik köztünk.

Lassan, de talán kivívom a bizalmát.

És közben azon tűnődöm, mennyire kötődöm majd hozzá. A bizalmához, és Őhozzá. Vagy hogy tudom-e úgy szeretni, hogy nem kötődöm? Hogy szabad maradok, és szabadnak tartom meg - ismerem el Őt...?

Tűnődöm, miért olyan jelentős tényezője az életemnek, az értékrendemnek, hogy valakinek valahol szüksége legyen rám? Hogy valaki számítson rám... Miféle kötőerő ez?
Hiúság? Önhittség?
Félelem...?

Egyre jobban idegenkedem a fiatalok önpusztító-elbutító buli-felfogásától - az alkoholos, drogos-nikotinos-stb-s tudattompítástól. Látok az utcán egy cigarettát tartó kezet, és egy lekezelő, lenéző, undorodó hang ennyit mond: "Gratulálok!"
És rögtön utána egy másik ezt kérdezi: "És a vízipipázások...? És amikor te piáltál...?!"

És részint szégyellem magam, amiért élből ítélkezem, részint sajnálom az embert, amiért még itt tart.
És érzem, hogy tenni kell it - és közben kérdezem, hogy ez lehet-e az élet értelme? Hogy minden "csak" ezért van...?

Hogy tanuljunk, és tanítsunk, hogy "felébredjünk"?

És szétnézek, ahol az emberek többsége - ahogy Te is észrevetted - nem lát túl az iroda falain...

Ma elmentem a piacra reggel (fél hatkor), és a srácnak, akitől a hagymát és krumplit vettem, fizetéskor épp csak ujjbeggyel hozzáértem a tenyeréhez.
Nyüzüge, 30-40-esnek kinéző, borostás srác a felhalmozott almák, répák, hagymák között. Nyilván nem így képzelte az életet... Hogy az első fele-harmada majd ennyire lesz elég.
Cserzett, érdes tenyér volt.
"Na Ő dolgozik, látod?" - kérdezte azonnal egy hang. "Érzed? Ilyen egy dolgos kéz."

Ő nem mások hátán, mások életével spekulálva jut előbbre. Ő valóban fáradtságosan megdolgozik a maga életéért.

És elmenőben néztem a saját tenyerem, amely gyermekkoromban többet fogott kapát, vagy lapátnyelet, mint akkor szerettem volna, de ma már, az egyetemi évek óta papírhoz szokott, "írnok-tenyérré" vált...

És persze ez nem jelenti, hogy ne értékelném az irodai munkát. Hogy ne érezném, mekkora értéket teremt a tudásom, a rutinom - ami a hétköznapi hajnali, naphosszat tartó, tenyeret kérgesítő robot közben nem adatik meg a sok százezer "egyszerű embernek"...

És érzem a hivatást, hogy "értük, értük is..."

"Örök lelkek vagyunk."

De annak, aki mit se tud erről, aki "nem lát túl az anyagon", annak ez pont semmit sem ér - ez a tudás. Ebben a formában.

Volt egy lecke, ahol az egyik hallgató hozott egy példát a magvetéssel. Hogy ez a mag - ez a tudás - de ha kopár, műveletlen földre szórom, sose hajt ki. A földet előbb művelni kell - meg kell teremteni a csírázás feltételeit.


Hiszem, hogy ezért dolgozom.

Hogy legyen remény. Legyen miben hinniük. Hogy legyen egy út, amin járva eljuthatnak valahová. Hogy legyen miért törődni azzal, mi lesz a holnap után...



És közben egyre jobban nem értem, hogyan lehet a mindennapi buli-hajhászástól eljutni a multik vezetőinek világáig, ahol ugyanaz a játék megy, csak távirányítással, és emberéletek kioltásával olajozva... Mert számukra a világ csak egy nagy kaszinó, egy nagy monopoly-tábla...

Hosszú az út a kezdő és a végpont, az buli-hajhászás és a milliárdok hajhászása között. Hosszú út, és sok bársony, vagy bőrfotel, sok puha kanapé, olcsó nő, vagy férfigyönyör, sok üres csillogás béleli. Mégis kevés hozzá, hogy felismerjék a hiábavalóságát...

..."