"Tudom"

Hangulat


"Tudom, hogy így van, régóta. És jó, hogy most meg is fogalmaztad, nagyon ráéreztél."




Mintha...

Egy új világegyetem.

Egy újonnan feltáruló múlt. Egy másik élet múltja.
Régebbi, sokkal régebbi.

Folytatás?


Beleborzongok.

Máglyahalált vállalni újra...


Hiszen mindig... ez a vége?


De hát a meg nem élt élet nem élet...!



És a bizonytalanság. 

Ó, átkozott szavak!

Átkozott vakság!



Mindig csak az önfeláldozás marad...?


Mindig áldozatot kell hozni.


Ahogy az Ős a Biblia szerint a fiát áldozta fel Istennek.


Nekünk mindig - ha a boldogságot akarjuk választani - fel kell áldoznunk a szívünk...?







Vajon tudod?

Vagy csak tudsz valamit, amiről azt hiszed, hogy Az...?


"Tudod."


Igen, őszinte voltam.

Elmondtam, hogy nincs más, akit annyira közel éreznék.



Elmondhatom, hogy azóta sem. 

"...Ugyanúgy akarom...
A két karomba zárlak - 
Jobb, ha hagyjuk a szavakat..."



Jólesik ringatózni...

Megváltozik a valóságészlelésem...

Megváltoznak az értékrendi sorrendek.

Súlytalanná válnak a hétköznapi feladatok - feloldódnak a távolságok, megváltozik a fény...



Nehezemre esik elengedni a kezed - pedig csak gondolatban kapaszkodhatom Beléd.

Mennyi kérdőjel sorakozik valójában közöttünk...?

Mit értesz Te, mit értek én...?





Bár ne volnánk "párhuzamosok"...!

Vajon mi is kiábrándulnánk egymásból?

Vajon jobb a tudat, hogy a válasz "Nem" - hogy nem Te vagy, s Neked nem én vagyok -, vagy jobb az illúzió, hogy talán...?



"Örülök, hogy vagy.

Hazavezet a fényed."



Ez vagy nekem.