Merengés

"...A kinti éj havas-szikrázó némaságával a benti félhomályban pattogó tűz, a kandallóból ki-kipattanó szikrák vöröse feleselt. Idilli nyugalom. Lágy hegedűfutam lebegett halkan a gerendák alatt. Megtévesztő mozdulatlanságba dermedő pillanat.
Miközben bensőjében nyughatatlan gondolatok, zabolátlan érzések kavarogtak.
Amilyen megfontolt, racionális tervekkel bírt a mindennapokban, olyan tanácstalanul állt szemközt az érzelmeivel. Vágyaival rég megbékélt már, leszámolt az illúzióval, hogy valaha győzhet felettük. Kívánta az intimitást, a pőre kitárulkozás pikáns reszketését. Vágyott rá, hogy gyönyörrel halmozza el csodálata tárgyait, a Nőket. Vágyott az elfogadásukra, hogy hálás csillogással a szemükben bújjanak a mellkasához. Vágyott rá, hogy legyen egy Istennő az életében - egy, aki minden és akiért mindent adhat. Egy, akinek lovagja, s hőse lehet. Oltalmazó, meleg otthon, s sziklakemény várfok, mely kiáll minden vihart. Már csak meg kellett volna találnia.
Nyilvánvaló idealizmusából fakadóan nem lehetett "akárki". Hite az életét vezérlő felsőbb energiákban csak erősödött az idő múlásával, s úgy érezte, azt a nőt abban a pillanatban  fel kéne ismernie, amint belép az életébe. Azonban hiába várt. Kilenc év is eltelt az utolsó, "kozmikus" pillanata óta. S most, mikor ismét csak egyetlen személyről mondhatja el, hogy sokkal több, mint az élete átlagos szereplői, s hogy minduntalan hozzá szöknek kóborló gondolatai - egyetlen elvárt szempont sem teljesült.
Régóta ismerte, egyetlen igaz barátjának - egykori mentora reinkarnációjának tartotta a nőt. Ha valaki szerelmesnek mondta volna, bizonyosan kineveti őt, bár megfordult a fejében, hogy csupán végletesen tagad, még önmaga előtt is.
Sóhajai, ki nem mondott kérdései felé szálltak, álmaiban ő kísértette, beszélgetéseikben - benne lelt önmagára. Ahogy a füstölő légies csíkját, a tétován lebbenő füstöt nézte merengőn, a nő tekintetét, mosolyát látta. A füst tánca a nő csípője ringását, finom csuklója lágy tekergését idézte elé, mikor táncolni látta őt. Látta, vagy csak lelki szemei előtt elevenedett meg a drága alak? Nem tudta volna megmondani. Tépelődése, elkalandozó nyájként szerteszéledő gondolatai a jövő lehetséges útjai körül forogtak. Kétségkívül jól megértették egymást. Volt valamiféle titkos közösség, ami összefűzte a nővel. Beszélgetéseik hosszúra nyúltak olyannyira, hogy már azt sem tudta volna megmondani, érzéseit megosztotta-e vajon a nővel, vagy visszafogottsága mögé rejtette őket. Tanácstalanságában éteri pártfogójához fordult segítségért, aki kitartásra intette.
Kitartás. Mintha egész eddigi élete másból se állt volna. Megpróbáltatások, a szerelmes várakozás periódusai, a siker felé törekvés türelmet igénylő időszakai. Persze kitartó volt. Nem volt választása. Bármily izzó is volt szerelme, sosem hirdette hangos szóval - mint vöröslő zsarátnokot őrizte magában, és várt. Várt, ahogyan várt most is. Válaszra várt - önmagától? Talán. A Mindenségtől? Bizonnyal.
Milyen sorsot tartogat vajon az út? Lesz közössége a nővel? Vagy hiába vágyja közelségét? Megismerheti igazi valóját, vagy a távoli csodálat marad a jussa ebben a születésben? Ő lesz-e Az a Nő - vagy egy még ismeretlen tünemény lép színre valamikor?
Hallgatta az éj hangjait, ám sem a Tél, sem a Tűz, sem a Szív nem felelt meg kérdéseire..."