Hangulat
Mintha a múltból lépnél elő,
Kit még sosem látott ez a szem,
S ki mégis ismerős-ismeretlen.
Otthonos mozdulattal társz ajtót
Nekem szívemen...
Vendégként fogadsz magamaban,
Házigazdám, vendéglátóm vagy,
S mim még, nem tudom...
Te vagy - voltál, s tán leszel -
Hanyadik táncunk?! - bennem így felesel
Egy csúfolódó, pökhendi hang,
Ostobaságomról kétséget se hagy.
Ki vagy...?
Ki vagy, ki itt táncolsz valóságom peremén?
Kísértesz éjeken, s nappalokon át,
S én nem értem az okát,
Hogy miért e sajgás itt belül?!
Hisz sosem volt közelségünk, s ha elül
E háborgó hullámzás, tudom,
Hogy utunk oly messze fut - épp csak látlak.
Elragadnak egyre-másra,
A hétköznapok rohanása közben
Elkerül az álom,
Bár éjjelente mindegyre csak várom,
Választ tán álmomban adsz Te,
Mért vagy itt - és mégse?
A bizonytalanság átka mivégre?!
Mit vétettem?!
Vak, mondd, miért vagyok?!
Hisz Rólad még csak nem is álmodhatok,
S hogy ki vagy, meg tán sosem tudom...
Szeretőm vagy? Nőm? Vagy a húgom?
Elmosódó arcél, egy szemöldökív - talán...
Ismerlek, s mégsem.
Csak nevet a Halál,
S araszol felém, kárörvendő arccal,
Reszket a szívem, mindegyre marasztal.
De nem maradsz...?
Gomolygó ködként sodor el a reggel,
Az ébredés hajnalán, s mire a test felkel,
Egyedül maradt már maga a Lélek is...
Egyedül maradok...?
Hm...
Talán félek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)