Időutazás

Furcsa.

Egy ideje apaként nézek a kiskölkökre.
Elmennek mellettem az utcán, az anyjuk kezét szorongatva, és Téged látlak.
Apró kezek, vékony, nyúlánk karok és lábak. Édes kis fülek, pisze orrok, ragyogó szemek.

Nevetnek, széles mosollyal csodálkoznak rá a kék égre, az utcák színes forgatagára, a szélben táncoló lombokra...
Valamikor felnőtt, önálló emberek lesznek. Gyönyörű fiatal nők, majd szerelmes kamaszok, és babakocsit toló szerelmes anyák.

Nézem őket, és látlak, ahogy felnősz. És imádkozom, hogy sose kelljen elveszítselek - pedig még meg sem érkeztél...
Mintha máris szeretnélek.
Már most félek a perctől, mikor el kell engednem a kezed. Mert felnősz. Mert meghalok.
Ez a természet rendje - tartsam magam bármilyen jól, egyszer elkopik ez a gúnya, s nekem mennem kell. S akkor itt kell hagyjalak, hogy boldogulj, ahogy tudsz.

Vajon hol lehet az Anyád...?

Hol van most? És mikor lépi át a valóságom küszöbét, hogy végre elindulhass...?

Vajon jó apád leszek? Biztos pontod? Vajon fel tudsz-e majd nézni rám? Vajon jó példaképed leszek-e...?
Képes leszek-e megtanítani mindazt, ami kellhet hozzá, hogy boldoggá válj az életedben?



Ma láttam egy édes kislányt.
Véradni voltam, ahogy az anyukája is.
Néztem őt, és Téged láttalak.
Szinte a mellkasomon éreztem, milyen lesz, mikor átölelhetlek...
Éreztem, ahogy a karjaid a nyakam köré fonod.

Várlak.

Várlak Téged.

Talán érted születtem - hogy az legyek, akire szükséged van hozzá, hogy önmagad lehess.

Remélem, tudlak majd jól szeretni. Mindkettőtöket.


Várlak Téged.



...