"Itt vagyok."

Olyan jó volna kimondani...

Ha itt volnál - ha ott volnék...



Szól ez a zene - hallgatom a csöndet a lelkemben.

A hangok visszaverődnek a csöndem falairól.

Annyira közel vagy...

Belülről ölelsz.


De még nem vagy itt. Még nem vagy valóság.
Még máshol küzdesz magaddal, magadért.
Azért, amiben hiszel.

Vagy én küzdök tán mással...?
Az illúzióval, hogy nem vagy...? Hogy nem nekem vagy...?

Hol vagy...?
Ha bennem vagy, mért nem vagy itt...?
Ha bennem vagy, mért nem Te vagy...? Vagy Te vagy?



Rezdülsz bennem - vagy rezdül bennem egy érzés, és mert annyira hasonlók vagyunk, mintha Téged éreznélek rezdülni magamban...


Olyan jó volna már kimondani, megállapodni...!
Egyszerűen letenni a küszöbödre, és kész.
"Nem gondolni".

"Itt vagyok."



Olyan régóta már, s mégis félek, hogy az érzéseim megcsalnak, hogy megtévesztenek.
Szeretni nem ugyanaz, mintha szeretnék szeretni...



Mikor távol voltál, azt mondtam, várok Rád. Hogy Rád várok.
Mióta újra közel vagy...


Várok rá, hogy visszavonulj. Hogy felismerd az újabb tapasztalatot, és elengedd a magad illúzióját.

Vagy csak gyáva vagyok...?




Szeretem ezt a hangulatot.
El kéne menni Japánba. Ott is vidékre, ahol még nyílnak virágok. Az ezredéves bércek tövébe, amik oly sok emberöltőt láttak már - szerelmeket és háborúkat, örömöt, fájdalmat, boldogságot...



Azt kértem Istentől, hogy engedje hozzám, akit nekem szánt...
"Felkészültem"...

Ha azt mondom "Te" - Téged látlak.
Ha azt mondom, "Veled" - Te moccansz előttem.


Itt ülök, több, mint egy évtizeddel később, szinte ugyanolyan tanácstalanul nézek az érzéseimre, mint akkor...

Belelátom, vagy éppen hogy tagadtam eddig...?
Eltagadtam...?



Félek szeretni...?
Félek attól, hogy megint talajt vesztek...?
Akár pihekönnyűvé válok, s az ég ragad el, akár szakadék nyílik alattam, s ólomszívem a mélybe ránt...



Volt néhány "jelentős pillanat" az életemben...
Amikor talán valóban sikerült léleknek szólnia lélekhez.


Bár az eskünk is ilyen lenne majd...!





"Szeretlek"


A bűvös szó.