"...azt is megteheted, mert szabad..."

Gyász.

Nemrég eltemettük nagybátyámat.

Egy hónapja barátom bátyját temették.

Ma hajnalban pedig elment egy közvetlen munkatársunk.


Utóbbiak rákos daganatokkal küszködtek, mindkettőt már-már gyógyultnak tudtuk.


Jó ideje vallom, hogy minden testi panaszunk csupán tünete valamely lelki kórnak. Épp a minap olvastam Pál Ferinél, hogy "ha két-három évtizedig azt sulykoljuk magunkba, hogy nem vagyunk elég jók, akkor ne várjunk változást két-három hónap alatt"... (Ez is a gondolataink teremtő erejéről szól.)


Ma elgondolkodtam ,hogy vajon ennyire, ilyen sokan - a "többség" / "mindenki" - vannak (vagyunk?) arra kondicionálva, hogy megbetegítsék az életüket, a lelküket és ezzel a testüket...?

Azt egyre inkább látom és érzem, hogy mivel rendszerszinten nem tanítanak (általános+gimi - "ahová mindenki jár") se lélektant, se neveléselméletet, ezért a gyermekek 99%-a lelki sérülésekkel, nyomorokkal kerül ki az életbe, és ezeket reprodukálja a saját életében, kapcsolataiban. Magamon döbbenek meg ilyen téren a leginkább az utóbbi időben.
De ez akkor azt is jelenti, hogy addig sanyargatjuk magunkat a negatív énképünk tárgyköréhez tartozó gondolatokkal, hogy kvázi ilyen "betegségekre ítéljük magunkat"...? Mondhatni, kikerülhetetlenül...?

(Ha csak nem állunk neki minél előbb tudatos önismeret-fejlesztésnek, és ön(lélek)gyógyításnak...?)

Hányan foglalkoznak magukkal tudatosan...?
Hányan jutnak el egyáltalán a felismerésig, nem hogy odáig, hogy aktív cselekvésekkel változtassanak magukon? A berögződött gondolati mintáikon, ösztönös reakcióikon, énmérgező reflexeiken...?


Töredék...
1% alatt.


Elgondolkodtam ("...Minden, mi e könyvben áll, lehet tévedés is."), hogy vajon akkor most ez van e két ember élete hátterében...? Vagy a rákba "bele kell halni"...?

(Miközben számos orvosilag dokumentált gyógyulásról hallottam-olvastam, sőt személyesen találkoztam ezen a téren sokat elért magyar orvostekintéllyel.)


50 év alatt összeszedünk annyi "fáradtságot", vagy annyi tapasztalatot, hogy "azt mondjuk", "köszönöm, végülis elég volt ennyi..."?

Ahogy telik az időnk ebben az életben, az ember óhatatlanul többet gondolkodik a halál, és az utána mi lesz kérdésével.

Annyit nyomatják a kozmetikai reklámokat, meg az egyéb szarokat, a sok hülye dumát a civil életben, ami az öregedéssel, a betegségekkel, a halállal kapcsolatos, hogy meghatározott idő után "megtelik a tudatunk a kritikus szintig", és - tényleg elkezdünk megöregedni, tényleg megbetegszünk, tényleg meghalunk...?


Pedig választhatnánk a fiatalságot, egészséget, Életet is...?

(vö. Biblia, aki "a tudás" (=információs nyomással beszivárgó hiedelem?) fájának gyümölcsét bírja, "kivettetik" a paradicsomból...?)


Magyarországon a halálozások ~27%-a daganatos, ~50%-a szív-érrendszeri okú.
2017-ben, ha jól emlékszem 131 000 ember.
Minden évben.

5 év alatt ~197 000 ember "hiszi el" annyira, hogy ő "nem elég jó", hogy a szervezete rákkal elpusztítja inkább önmagát "szégyenében" (szeretetlenségében)...

Hogy ez sok, vagy kevés...?

Kurvasok.

Link1



Nem mintha nem lenne mindegy, mibe öljük meg magunkat.




"Mit tehetünk?" - hallom magamban a cselekvőént.

Oktatás. A fiataloknak. "Gyereknevelés, önismeret, önszeretet!"
"Hogyan ne nyomorítsd meg a fiad-lányod?!"

Kampányfelhívás a felnőtteknek. "Húzzon mindenki pszichoterápiára!"


Valamit tennünk kéne...

Nem a tüneti kezelésekbe (kemó, stb.) önteni a pénzt - hanem a valódi bajt kezelni...

A kvantumfizika alátámasztja a gondolatok anyagra gyakorolt hatását, a "minden energia" elvén.


Akkor...?