2022. szeptember 28., szerda

14 519. nap



 Remény.


Reménykedünk.

De miben is...? Minek is...?


Vajon tudjuk "jobban csinálni", vagy mindig csak reménykedünk, hogy tudjuk jobban csinálni - az idő pedig eltelik...?


"A hiba az Ön készülékében van."


14 519. nap.

Hosszú az út. 

Hol a vége? Lesz vége valaha...? Lesz "megérkezés"...?


Tizennégyezer-ötzáztizenkilencedik nap.

Valószínűleg visszafelé már könnyebb volna számolni.



Túl két családállításon, és egy párterápián, túl egy könyvespolcnyi témábavágó könyvön, egy sématerápia elején.

Próbálom "jobban csinálni".


Az "életet".


Tudom, hogy minden mondat, ami úgy kezdődik, hogy "Mások...", eleve hibás.

"De..."

Vajon az a sok külföldi ember, akik jönnek, és mosolyogva sétálnak körülöttem - nyaralnak, vagy itt dolgoznak, és csak kijöttek kajálni -, akik angolul, franciául, németül hadarnak, hogy alig, vagy semmit se értek belőle, vajon ők boldogok? Ők egészségesek? Lelkileg?

Vagy a világ más tájain is ugyanazokat a szülői hibákat követjük el? Ugyanígy megnyomorítjuk a gyerekeinket?

Vajon, akik azt választották, hogy elmennek - egy más kultúrába,. más társadalmi közegbe, egy más társadalmi lélek-közösségbe...
Boldogabbak?
Gyorsabban fejlődnek, gyorsabban gyógyulnak? Lelkileg.


Vajon én gyógyulok, vagy csak idő kérdése, hogy testi tüneteim is legyenek? Hogy a testem is belehaljon a lelkem nyomorába?


Azért rohadt egy dolog ez a teremtés...

A szart valahogy mindig könnyebb teremteni. Rohadt igazságtalan.



Nem annyira emlékszem a gyerekkoromra.
Itt-ott egy-egy kép, többéves hézagokkal.

"Az emlékek mindig megszépülnek", mondják. 
Meg, hogy "a gyerekek lélekben mindig lojálisak a szüleikhez, akármilyenek is". (Ezért veszik át a szülők, vagy más felmenők sorsterheit, ezért igyekeznek betölteni a hiányzó szülő szerepét a megmaradó mellett, ezért vállalnak betegségeket, ha ezzel (átmenetileg) békét teremthetnek a családban, stb.)

Szeretem Anyámat.
Tőle (is) kaptam az Életemet, és ezért hálás vagyok. Csak ő volt mellettem, így amit az alapokból magaménak mondhatok, csak tőle kaphattam (nagyrészt). Mindig becsületesnek, felelősségvállalónak ismertem. Én is ilyen igyekeztem lenni (hittem, hogy ilyen vagyok) mindig.

"De..."

Mégis, ma a veszekedésekkor megélt érzelmi állapot (ami működésbe hozza a védekező sémám) alapján felmerült bennem, hogy számonkérő, önsajnáló, manipulatív kommunikációja okozhatja, hogy ma úgy reagálok, ahogy. Illetve - hogy eddig öntudatlanul mindig így reagáltam konfliktushelyzetben.

Bezárkózással, eltávolodással.

Hogy az ő egykori szavai csak rátettek pár lapáttal arra a hibás önképre, ami kialakult bennem apám távozásával, ami kialakul minden elhagyott gyermekben - hogy "nem vagy elég jó".

Vajon hány kapcsolatot veszítettem el emiatt?

Vagy elég az éveket számolni...?


Azt mondják, megjavítani nem lehet, csak meg lehet tanulni együtt élni a sérüléseinkkel. Jobban élni. 

Próbálom. 


Vajon a "gyógyulásra" szükségszerűen rá kell menjenek a közbeeső kapcsolataink?

Ahogy egy ismerősöm sem tud férfiként nézni a férjére, akit másfél év alatt hozott vissza a kómából, napi szintű ápolással, és emberfeletti hittel... (Hogy aztán egy "másik embert" kapjon "vissza".)


Vagy képesek lehetünk megóvni a szeretetünket a fejlődés viharaiban?


"Terápiás kapcsolat". 
Így hívják, ami olyan, mint a miénk. Amiben a két fél extrém szinten motiválja, segíti, kényszeríti egymást a fejlődésre.

Mondjuk nem tudom, miért ne lehetne ugyanezt szeretettel, békével, valóban pozitív motivációval összehozni, de...

Mindenesetre nem érzem még, hogy "milyen jó nekünk".

Ott van a saját zsák szarod, amit cipelsz - aztán még viheted a másik zsákját is.
(Persze oda-vissza igaz.)

És még ugráltok is a tetején...



Vajon, mikor kinézek az ablakon, és látok egy csomó más ablakot, amik mögött nyilván csomó más emberek élnek... Ők hogy élnek?

Ők hogy viszik a zsákjukat napról-napra? 
Hogyan csökkentik a terhét? 

Tesznek valamit, hogy a gyerekeiket ne nyomorítsák tovább?

Vajon miért kaptam ezt a karmát? Mit tettem előző életeimben...?


Vajon azon az úton járok, amit Isten kijelölt nekem? Azzal, hogy megélem mindezt, legalább az Ő útján járok? Hasznára vagyok ezzel?

Vagy egyszerűen csak k..vára eltévedtem, mint egy gellert kapott golyó?




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)