Evolúció

 

Az utóbbi időben rákényszerülünk Párommal, hogy foglalkozzunk a személyiség-fejlődésünkkel. Kiemelten.
Olyan szerencsétlen/szerencsés a sérülésünk - mindkettőnk gyerekkori defektje -, hogy egymás fájdalompontjaira sikerül rátenyerelni újra, meg újra, és ráadásul az erre adott reakcióink még tovább fokozzák a nyomást. Ha meg akarjuk menteni a kapcsolatunkat - el akarunk jutni oda, hogy tudunk békében, boldogan együtt élni (tartósan) -, muszáj mindkettőnknek túlfejlődni ezeket az elakadásokat.

Emiatt jelentősen többet olvasunk a témában (mindketten megyünk pszichológushoz, családállításra), amiből az alábbi kép bontakozott ki bennem:

Az egész társadalmunk beteg.
Két párhuzamos, egymástól nem független folyamat zajlik a társadalomban, amiket, ha nem tudunk megtörni, akkor elhozzák a civilizáció végét.
Az evolúció nem lineáris (ez mondjuk sejthető lett volna a letűnt nagy civilizációk történetéből), hanem ciklikus. Ami nem kimondottan jó hír nekünk, akik ma élünk a bolygón.

 

Az egyik folyamat az egyén tragédiája.
 

 Társadalmunk egy része olyan szülők gyermekeként születik meg, akik az átlagos képzést-nevelést sem kapták meg a családjaikban. Korai huszonéves "szülők" gyermekeként születnek meg - akiknek a szülősége kimerül a biológiai nemző-megfoganó-szerepben.
Sem tudásuk (intellektuális), sem érzelmi intelligenciájuk (ami a szocializáció során a családban megélt folyamatok összességéből eredne) nem éri el az átlagot sem, így eleve esélytelenek (én annak látom őket) arra, hogy valóban betöltsék a "szülő" szerepét gyermekeik mellett.
Ennek a rétegnek a jellemzője a magasabb születésszám, és így "a probléma felhalmozódása" a társadalomban.
  Társadalmunk másik jelentős rétege olyan szülők gyermekeként születik meg, akik - a másik nagy folyamat eredményeként - mindennapi küzdelmet folytatnak a túlélésért, vagy a "kirakat-célok" megvalósításáért. (Kirakat-cél alatt értek mindent sztereotip mintát, a közösségi média egymásról kialakított képeinket torzító hatása, a marketing sugalmazta torz ideálokat, stb.)
Emiatt - még ha intellektuális tudással, és/vagy érzelmi intelligenciából eredő valódi szülői kvalitásokkal ("ösztön") rendelkeznek is - folyamatos stresszben és rohanásban élve ugyancsak (érzelmileg, odafigyelésben, stb.) elhanyagolt gyermekeket "nevelnek".
 A harmadik - valószínűleg jelentős kisebbségben lévő réteget azok képviselik, akik "jó családból" kerülnek ki; akikre volt idő, energia, akiknek az oktatására volt pénz és akarat, így érzelmileg éretten, versenyképes tudással felkészülten, viszonylag jó önbecsüléssel és önértékeléssel indulnak neki az életben, és képesek  saját gyermekeiknek hasonló körülményeket teremteni.

Ennek a folyamatnak az eredménye egy ciklikusan romló körülmények között (nem-) működő családmodell, amely mind rosszabb lelkiállapotú, mind rosszabb (intellektuális) felkészültségű szülőgenerációkat eredményez.
Az első réteg létszáma gyarapszik, a második létszáma "jobb" esetben stagnál, de inkább az is csökken (az általánosan tapasztalható népességfogyás oka a gyermekvállalási kedv eltűnése), a harmadik réteg létszáma pedig valószínűleg arányaiban nem elegendő az előzőek ellensúlyozására, vagyis nem mérvadó.

Az eredmény a generációk hanyatlása intellektuális (értelmi) és emocionális (érzelmi intelligencia, erkölcs) szinten. És ebből fakad a másik nagy folyamat.

A másik nagy folyamat  társadalmak tragédiája.

Az egyén, szellemi- és érzelmi egészségének mértéke növekedésével az ősember "túlélő-egoizmusától" ("most, mindent nekem") halad a civilizált ember békésebb, elfogadóbb, a megismerésre nyitottabb, empatikusabb - kevésbé egoista életszemlélete és -gyakorlata felé.

Az érzelmileg és értelmileg is kiegyensúlyozottan fejlődött, "önmagával rendben lévő", valóban "felnőtt" ember képes a vágyai- és szükségletei kielégítésének elhalasztására. Képes mások érdekeit a sajátja elé helyezni, képes az együttérzésre, lemondásra, áldozatvállalásra a közös-, vagy a "nagyobb jó" érdekében.
A "visszamaradott fejlődésű" embert az egó, a gyermekkori lelki sérüléseiből kialakuló sémák, az azonnali kielégülés ösztöne (csak rövid távon képes gondolkodni), a félelmei irányítják. Ez alapozza meg a társadalmunkban megfigyelhető mértéktelen fogyasztás, a törtetés, a gátlástalanság, az elridegülés folyamatait.
A félelemben élő ember agresszív a környezetével. Pesszimista, mindig a rosszat feltételezi előbb. Előbb üt, hogy meg ne üssék. Átgázol bárkin, nehogy rajta gázoljanak át. Hatalomra vágyik, hogy "ne kelljen félnie".
A rövidtávon gondolkodó, vágyai kielégülését elhalasztani nem képes ember habzsol. Sosem elégszik meg. Mindig többet és többet akar.
Ezen személyiségjegyek kedveznek a korrupciónak, a bármi áron való gyarapodásra törekvésnek, a mind nagyobb hatalom hajszolásának - és így lehetséges, hogy a jelenlegi társadalmi berendezkedésünk gyengeségeit kijátszó, kihasználó emberek kerülnek mind nagyobb hatalmi pozícióba. Mert bennük van késztetés a mind többre, a mind nagyobb hatalomra, bennük van mértéktelenség.
Az ő hozzá-nem-értésük, mértéktelenségük, gátlástalanságuk eredménye pedig az első folyamat mind erősebb negatív irányba tolódása (vagy szándékos eltolása), hiszen a hatalomszerzés és -megtartás alfája, hogy irányítható embereket találj, omegája pedig, hogy irányítható tömegeket termelj.

Ördögi kör?
Az.
Hogyan törhető meg?
Oktatással. Ide értve az intellektuális (iskolai) oktatást, és ideértve a pszichológia területén való "gyógyítást" is (tenni érte, hogy a gyermekeink mielőbb segítséget kapjanak az általunk (akaratlanul) okozott sebekből való gyógyuláshoz), hogy a következő generációkban a harmadik, szülőszerepre valóban érett és alkalmas réteget gyarapítsuk.
"Okulással". Értve ezen a felismerésre jutó "visszamaradt/sérült" egyén öngyógyító szándékát és cselekvését, amely megnyilvánul a törekvésben, hogy "rendbe hozza önmagát", letegye a gyermekkori lelki sebeit, megszabaduljon a lelki korlátaitól, kihozza önmagából önmaga legjobb verzióját. Mind egyénként (munkájában, hobbijában, általában az életében), mind társkapcsolata tagjaként ("az Igazit nem megtalálni kell, hanem igazivá válni kell valaki számára"), mind a közösség tagjaként (társadalmi szerep- és felelősségvállalással), mind pedig szülőként (tudatos önképzéssel, odafigyeléssel, stb.).
(Jelen tudásom alapján kikerülhetetlennek látom a szakértő külső segítség kérését és elfogadását mindehhez.)