"Okoztál már súlyos csalódást magadnak...?
Olyat, ami megingatta a szemelyiségedről alkotott képedet?"
"Mit keresünk itt?" - Az örök kérdés.
"Eszembe
jutott, amit egyszer (?) Te is mondtál, hogy elsősorban magunkat kell
szeretnünk...
És hogy vajon, ha ketten legalább szeretnek (én magam, és "Isten"),
akkor "jogos-e", racionális-e elvárni valaki ember szeretetét...?
Vagy: talán ezt próbálta megértetni Jézus is a maga módján, hogy úgy
szeretni, "mint Isten" azt jelenti, hogy arra koncentrálunk, hogy a
másik ember érezze a mi szeretetünket, elvárások nélkül...?
A párkapcsolati kudarcaink oka az volna, hogy akarjuk, a választott
társunk is "szeressen" (úgy, ahogy nekünk kényelmes) – és nem teszünk
energiát abba, hogy az ő közléseit megtanuljuk szeretetjelként fogadni,
nem fókuszálunk a megkapott szeretetre ("Isten"), és/vagy elfelejtjük
szeretni önmagunkat (mert a figyelmünket leköti a küzdelem a másik
szeretetéért, a megfelelésért)...?"
Havazik.
Igazán.
Azt hiszem, minden gyerek (fiú) akart egyszer szuperhős lenni...
Talán akkor is, hogyha nem a "nem vagy elég jó" üzenetét kapja útravalóul a szüleitől.
Én akartam.
Persze, néhány év (-tized?) alatt beláttam, hogy a világot (egyedül) nem menthetem meg.
Utána beértem azzal is, ha "valakit" megmenthetek.
Valószínűleg ez állt minden választásom mögött. Párok, munkák, önkéntességek, szemlélet, énkép...
Aztán újabb pár év (-tized?) után beláttam, hogy senkit sem menthetek meg. Sem önmagától, sem a leckéitől.
Meg - persze -, hogy nem is kell.
Nem vagyok "az Úr angyala".
Ma beérném azzal, ha magamat meg tudnám menteni. "Magamtól". A gyerekkorban kapott sérülésektől, a belőlük fakadó tévedések következményeitől.
S közben mintha látnám, hogy "talán mégis"...
Talán mégis csak lehetnénk "az Úr angyalai", ha képesek volnánk a fentiek szerint szeretni...
Magunkat, és másokat.
Talán ezzel menthetnénk meg valakit.
"Van
egy nagy titok, amit az emberek valahogy nehezen vesznek tudomásul.
Hiába mondom én valakinek, hogy nagyon szeretlek – azt, hogy valóban
szeretem-e, csak ő tudhatja! Mert ha könnyebb velem az élete, ha
szabadabb általam, ha jobban el tudja viselni a rá rótt terheket, akkor
szeretem. Ha rosszabbul él velem, ha boldogtalanabb, bűntudatosabb, ha a
terhei megnövekednek mellettem, akkor nem szeretem. Ezt ő tudja
eldönteni, nem én! Én csak mondhatom."
(Popper Péter: Szerelemről józan nappalon)
Megpróbáltam.
Egy ideje próbálom megvalósítani.
És kudarcot vallottam.
Csúfos kudarcot.
Jóvá tehető...? Hol a határ, ahonnan már nincs visszaút...?
Honnan tudjuk, hogy hogyha elérünk egy határhoz, akkor mi a helyes lépés...?
Számomra - azt hittem - az evidens, zsigeri válasz a kitartás.
Most mégis többször szaladtam bele olyan helyzetbe, amiben képtelen voltam megmaradni nem csak a választott úton, de képtelen voltam megmaradni a saját etikai normáimon belül is - és azt éreztem, hogy nem akarok újra nekifutni...
De vajon itt kellene elfogadni, hogy van, amire nem vagyok képes...?
Vagy...?
Akkor volnék "méltó" gyermeke Istennek - akkor volnék méltó önmagamhoz -, ha kitartanék...? Mindenáron...?
Hiszen, ha az első gondolathoz híven a saját szeretetéhségem kitölti a szeretet, amit Istentől, és magamtól (ha figyelek erre!) kapok, akkor nem volna hiány... Nem volna fájdalom - nem okozna fájdalmat, ha azt érzem, nem szeretsz... (= nem szeretsz önmagamért)
Tehát ebben fejlődve magam ("magamtól") is boldogabbá válhatnék.
És ha visszatérünk a popperi értelmezéshez, akkor arra fókuszálni, hogy "még jobban" úgy szeresselek, ahogy azt Te szeretetnek érzed... Ezt mindig lehet...
Akkor nem "kellene" feladni...
Vagy - ostoba vagyok, "aki ragaszkodik".
"Aki nem is a személyt szereti, hanem a szerelmet magát hajszolja."
"Aki nem látja a valóságot".
"Aki nem nőtt fel".
Aki mellett elsétál az élet...?
Ahogy elsétálunk a fehér hóba hullott fehér tollak mellett...?
Hol a határ, "ami már nem fér bele"...?
Amit már nem engedhetünk meg magunknak egy kapcsolatban...?
Amit már nem engedhetünk meg a társunknak egy kapcsolatban...?
Hol húzódik a "megbocsáthatóság határa"...?
A szamurájok nem viseltek el mindent.
"この恥ずかしさには耐えられない。" - mondták*, és szeppukut követtek el.
("Nem élhetek ezzel a szégyennel."
Persze csak fordítóprogramos fordítás, amiért bocsi mindenkitől, aki beszéli a japánt...)
Tették ezt akkor is, hogyha felfogásuk szerint jóvátehetetlen sértést követtek el valaki ellen, akinek tisztelettel tartoztak.
Én mit tegyek, hogyha úgy érzem, megsértettem megsérthetetlen határokat...?
(...)
Havazik.
Igazán.
Fehér lepel a talpam alatt, ahogy lépkedek.
Mögöttem fehér, véres tollak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)