Ősz van. Igazi.
Lombhullatós, színes leveles.
1982-ben ezen a napon született Evgeni Plushenko, a híres műkorcsolyázó.
Este az Újpest kikapott a Real Madridtól 1:0-ra.
Valahol Budapesten egy kismama, szíve alatt a 7 hónapos kisfiával, valószínűleg sokkal hidegebb időben ment a dolga után a szeles utcákon.
Az anyám.
Hogy apám merre járhatott akkor, nem tudom. Hogy mit csinált, hogy gondolt-e rám - s, ha igen, akkor mit gondolt, mit érzett...
Lassan elfogy a 41. évem is. Milyen furcsa - milyen sokáig volt távoli, hogy "egyszer majd leszek én is 40"...
Valaha azt hittem, szabadok vagyunk.
40 éve járom "a szabadság útját" - és hálát adhatok a jó sorsomnak, amiért nem Észak-Koreába, vagy egyéb, politikailag és szellemileg kiesebb helyre születtem -, s most kezdem csak egyre világosabban látni, mekkora illúzióban éljük le az életünket.
És még így is mennyit küzdünk "a boldogságért".
Jó - valójában az ismerős boldogtalanságért küzdünk.
Igen, ez az illúzió első rétege. Amikor azt hiszed, hogy a boldogságért küzdesz. Szép is volna. :)
A valóság azonban, hogy a biztonságérzet iránti igényed annyival nagyobb a boldogság utáni vágyadnál, hogy észre sem veszed küzdelmed valódi célját - ami nem a boldogság, hanem az ismerősség.
Bármilyen is - boldogtalan, ijesztő, esetleg egyenesen rémisztő, fájdalmas, beteg -, csak ismerős legyen! Akkor "megnyugszol".
Az illúzió másik rétege.
Megnyugvást keresel a boldogtalanságban, amelyben ugyanakkor hited szerint örökkön keresed a boldogságot.
Szép volt! Gratulálok!
Máris megalkottad börtönöd rácsainak első darabjait! :)
Így leszel önsorsrontóvá, verbálisan agresszívvé, áldozattá, alkoholistává, maximalistává, stb.
Mindegy mivé - a lényeg az örökös "küzdelem", az örökös "hiányérzet", az örökös "harc", konfliktus mindennel és mindenkivel, saját magadat is beleértve (sőt! elsősorban!).
Vagy: így leszel felszínessé. Olyanná, aki inkább nem gondol bele, aki inkább a külsőségekre figyel, aki az anyagi értékek felé fordul.
Ne sértődj meg! Ez nem pejoratív - csak tárgyilagos!
Amíg egy ember számodra a nájkicipő-guccsitatyó-menőverda-napszemüveg alapján "látható", addig csak a felszínt látod. Nem csak fizikai értelemben.
Ha nincs benned kíváncsiság, bátorság, hogy az Embert keresd ezek alatt, ha nincs benned türelem, kitartás, hogy őt magát is megtaláld odabenn, ha nincs benned elfogadás, megértőkészség, hogy a megismerés során ne utasítsd el az elején, mert más, mint te - akkor sosem jutsz el valódi megismerésig.
És ez nem olyan könnyű, mint amilyen könnyű volt leírni. Sőt, annál is nehezebb, mint nem megsértődni, és tovább olvasni.
Na persze könnyebb, mint szembenézni a kézenfekvővel - hogy bár önmagunkkal összezárva élünk, a figyelmünk 99%-ban kifelé fordul, így önmagunk épp oly ismeretlenek vagyunk saját magunk számára, mint a fazon, aki szembe jött a villamosmegállóban. Vagy a csaj a boltban.
Esetleg a társkereső oldalon.
Az illúzió újabb rétege: "ismerem magam, én ilyen vagyok".
Így, túl 4 évtizednyi bolyongáson (bocs: "szabadságon"), meg 4 (+28) db családállításon (előtte persze sok száz könyvön, sok ezer óra beszélgetésen, agyaláson) meggyőződésem, hogy lila gőzünk sincs valójából magunkról, amikor elindulunk az úton.
Vakok vagyunk, sőt rosszabb - látók, tágra zárt szemekkel; drogos ködökbe merülve, rózsaszín álmokat kergetve löknek ki az életbe szerető szüleink (már, ha megteszik legalább ezt a szívességet, hogy "kilöknek"), na és a rendszer, ami belőlünk és "értünk" épült (úgy hívjuk, társadalom, meg oktatás, stb.).
(Egy fokkal nagyobb szívás, mikor a szüleink is ott tartanak még, hogy mindentől és mindenáron meg akarnak óvni, mindig és minden helyzetben gondoskodni akarnak rólunk, netán engednek a könnyebb úton járni, és használni a pénztárcájukat, a rutinjukat, az agyukat a sajátunk helyett. Akár huszon-harminc-negyvenévesen is.)
S mindezt miért...?
Hm. Na igen, kinek is kellene nekiszegeznünk ezt a kellemetlen kérdést...?
Istennek...? Ő tehet róla?
Vagy a szüleinknek...? Ők tehetnek róla...?
Az aktuális államelnöknek...? (Ő mondjuk tehetne róla, hiszen tiszte szerint felelőssége lenne jobb jövő felé vezetni a népét...)
Vagy...?
Vagy magunknak?
Hiszen itt vagyok én - 40 éves, pótszülő. Legalább hárman vannak, akiknek az életére van lehetőségem hatni a korai éveiktől.
És minden generációban vannak, akik felismerésekre jutnak... Átadjuk-e ezeket a gyermekeinknek...?
Hogyan adjuk át...?
Hogyan mondjuk el, hogy bocs, nem tanítottak meg jó szülőnek lenni, így biztosan okozok neked sérüléseket, amíg felnősz, ne haragudj! Ám azt már a saját káromon megtanultam, hogyan tudsz elkezdeni dolgozni azon, hogy ezeket a sérüléseket meggyógyítsd, és (valóban) szabadabb éltet tudj élni.
Menj el pszichológushoz, olvasd el ezeket a könyveket, menj el családállításra! Ha párkapcsolatba kezdesz, ne add fel a nehézségeknél - ezek kellenek ahhoz, hogy valóban csapattá váljatok a pároddal! Menjetek párterápiába, olvassatok ilyen témájú könyveket - mert a tudás megvan az emberiségben, csak az iskolai tananyagból hiányzik!
Hat sor, meg egy kicsi.
Elég lesz...?
Elég lesz-e ahhoz, hogy ők ne 4 évtized után ismerjék fel a béklyókat, amiket mi aggattunk rájuk, akaratlanul?
Ősz van.
Igazi.
Levélhullós. Színes.
Negyvenegyedszer.
- Első felvonás vége. -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)