A törött játékoknak is lelke van

 

Mi kell ahhoz, hogy az ember "helyrehozza az életét"...? 

Hogy "megjavítsuk", ha valamit elrontottunk...?

 

Képesek lehetünk úgy beszélgetni, hogy nem lesz belőle sértés-megsértődés? Hiszen az ember gondolatai, érzései nem azért vannak, hogy ártsanak.

Azt mondják, a jó párkapcsolat (egyik) "titka", hogy a felek egymás barátai is tudnak lenni.

 

Vajon, Te tudsz a barátom lenni? 

Meg tudsz hallgatni anélkül, hogy elítélj? 
Anélkül, hogy az az érzésed támadjon, hogy  "milyen embert fogtam ki", "vele kell(ene) leélnem az életemet?"...

 

Valami elromlott. Valahol. 
A világban, vagy bennem, esetleg bennünk...? Nem tudom.

Csak azt érzem, hogy valahogy nincsenek helyükön a dolgok. 

Pl. tesszük, amit kell. 
De mit teszünk csak azért, mert nekünk jó...?
Neked, Nekem, és Nekünk...? Külön-külön.
Hogy aztán meg lehessen osztani az élményeket, amiket ezekből szerzünk.
Hogy legyen miről beszélgetni.

Merthogy az töltene fel újra, ha olyan dolgokat is csinálnánk, amiket csak pusztán azért csinálunk, mert jól esik.
Dolgokat, cselekvéseket, amikből hiányzik az "elvárás".
(Ezt mondják azok, akik írtak megoldási javaslatokat, hasonlónak tűnő élethelyzetekre.)

 

"Menekülök." 
Pontosabban - pótcselekszem. Nem most - ez véletlenül pont nem az. 

De észreveszem, hogy nehezemre esik tenni, amit kell. 
Azt hiszem, új szakasz "köszöntött be" a szakmámban is, és ezért olyan "furcsa".
Idén többen vonnak ki pénzt a közösen indított megtakarításaikból, mint eddig több év alatt. És ezt elsőre nehezen éltem meg - hiszen ezek a megtakarítások most érik el az "aranykoruk". Közelednek hozzá, vagy épp csak elhagyták a 10. évfordulójukat - már van bennük tőke, amivel lehet hozamot termelni, és kifutnak a kezdeti költségelvonás időszakából. Ahol van hűségbónusz, ott ezeket éppen csak jóváírták. Most érnék el a céljukat, amiért elindítottuk őket.

De arra jöttem rá, hogy talán csak azért olyan "rendhagyó" az élmény, mert eddig nem voltak "ilyen idős" megtakarításaim. A hazai átlag 7-8 év - eddig jutnak az emberek általában a "hosszú távú" megtakarításaikkal.
Vagyis azok, akik elérik-elérték a 10. évet, már felülteljesítőnek mondhatóak. Ennek igazából örülnöm kellene.
Nem kell megítélnem az élethelyzetet, amelyben a döntésük gyökerezik - az nem az én dolgom. Azt ők érzik, ők tudják, számukra mennyire nehéz, mennyire feszítő.
A dolgom, hogy segítsek - akkor is, ha most épp "rosszabbul élik meg", és ezért változtatnak a korábbi stratégián.

Mindenesetre sok olyan teendőm van a "listán", amiket tologatok magam előtt. 
Nincs meg a korábbi tűz. A lelkesedés. 
Pedig épp most kaptam újabb visszajelzést, amire büszke lehetek:

"Nagyon köszönök mindent. Nagyon szép hivatása van - otthonhoz segíteni másokat.

Nekem ez az első igazi otthonom lesz. Még most sem hiszem el.

Minden jót kívánok: Edina"

Biztos, hogy ehhez hozzátesznek a mi feszültségeink is. 

 Szeretnék békét.

 Meghittséget. Rátalálni önmagamra, és Rád találni. Arra, aki vagy, és aki lehetsz. 

 Időt arra, hogy meglássuk, merre tovább.

 Hogy megtaláljuk az utat, amin tudunk járni. Együtt.

Te, és Én.

 Amin nem az az egyetlen állandó téma, hogy melyikünk mennyire sérült.

Bele lehet fáradni ebbe is. Mérgezővé tud válni az a tudat, ha állandósul, hogy "velem valami baj van".

 

 Jó, legyen! Legyen baj - de muszáj "baj-tudatban" élni?

Vagy lehet azt mondani, hogy oké, ez van, de azért még tudok örömöt találni az életben! Azért még szabad jól is éreznem magam! Szabad bűntudat nélkül élnem! 

Teszek érte, hogy gyógyuljak - időről-időre. Amennyit bírok. Amennyit meg bírok emészteni anélkül, hogy visszajönne az egész, mint egy romlott kaja.

Anélkül, hogy megmérgezném magam az örökös "fejlődéssel". 

 

 Hiszen, ha "fejlődnöm kell", az nem annyira az önmagam elfogadásának a hangulata, nem?

 Akkor nem annyira vagyok békében magammal...

 

El kell fogadnom, hogy az vagyok, aki. Olyan, amilyen, onnan jövök, olyan családból, olyan szülőktől, olyan mintákkal - amilyenekkel.
Igen, ezeken kell csiszolnom.

De nem azért, mert így nem vagyok szerethető! Nem azért, mert így nincs jogom jól érezni magam - magammal, vagy Veled, vagy bárkivel! 

Azért, hogy könnyebbé tegyem az életem. És könnyebbé a környezetemét ezáltal.
Hogy még magasabbra tudjak jutni, szárnyalni feljebb, és feljebb. Hogy közelebb kerüljek ahhoz, akinek Isten szánt.

 "Játszótársam, mondd, akarsz-e lenni...?"

Az Enyém - ez fontos... 

Azé, aki ma vagyok, és akivé majd válok az idők során. 
Nem csak azé, aki "Majd Leszek", és semmiképpen sem azé, "Akinek Lennem Kéne"...

 

 Mert több vagyok, mint egy törött játék, aki - amíg meg nem javítják - semmire sem jó így, ahogy van...