"Tartozások"

 

Hol húzódik a határ ember, és ember között...?

 

 

Meddig vagyok felelős valaki másért...?

 

Mi különbözteti meg az önzést az önvédelemtől...?

 

 

230 km.
Ennyi választotta el az anyámat az ő anyjától, egy életen át.

230 km-nyi bűntudat, hogy nincs ott, hogy nem tud annyit ott lenni, annyit adni, amennyire szükség lett volna.

 

Eltelt majd 23 év, és most ott van, ahol az anyja élt. 160 km-re tőlünk.

Egyedül egy akkora csomaggal, ami alatt nagyanyám is megrokkant.

Egyre lejjebb csúszva. 

 

 Tudom, milyen egyedül lenni. 

Vagyis - az egyedüllét egyik formáját ismerem. Azt tudom, nekem milyen volt egyedül lenni régen.
Nem túl jó. 

 Ha az ember nincs jóban önmagával, akkor az "összezártságot" elég nehéz elviselni.

 

 Amit adni tudok - kevés. És - nem is jó úgy, ahogy adni tudom.

 Az eredmény: egyedül van, nem bírja, nem tudja, nem győzi.

 És - miért nem megyünk többet, miért nem vagyunk ott is.

 

Meddig "tartozom" az anyámnak?

Meddig "tartozom" egy embernek (függetlenül attól, hogy amúgy az anyám) erőfeszítéssel?

Ha ő sem el nem fogadja, sem maga nem hajlandó kompromisszumokra?

 

Meddig vagyok köteles beleengedni magam olyan helyzetekbe, amelyekben nincs megoldás, csak szenvedés?
"Csak azért", hogy "ne hagyjam egyedül"...?

 

Sem hálátlan lenni nem akarok, sem végtelen játszmázásban rabbá lenni nem akarok.

 

 Nem lehetek boldog helyette - és tudom, hogy egyedül boldognak lenni komoly erőt kíván. Sérült lelkektől nem egynapos erőfeszítés. És - segítség nélkül...

 

 

 Amikor azt mondjuk, "nem tudunk a Világ édesanyja lenni" - abban az őseink is benne vannak...