Búcsú - "Egyszer mindenki eljön..."

Érdekes dolog a búcsú. Olyan, mint átlépni a tükör másik oldalára. "Innen nézve" nem látunk át rajta - annak aki "itt marad", a tükör csak a másik hiányát mutatja, az üres helyét mellettünk.
Annak viszont, aki átlép...
Nem tudjuk. Azt "sejtjük", sokan hisszük, hogy "van egy világ a tükör mögött".
Így aki átlép, egyszerre láthatja "azt a világot", és látja ezt, amit itt hagyott.
Aki marad, búcsúzik. "Elsiratja" a távozót.
Vagy saját magát...?
Hiszen nem tudjuk, mi van a tükör mögött - lehet, hogy "a mennyországba" lépett át, akit szeretünk.

Észrevetted a jelenidőt...? "Szeretünk."
Szándékos volt. Hiszen a szeretetem nem csak addig tart, amíg mellettem vagy.
Hiszem, hogy az utad nem ér véget az elválással, és a szeretetem sem ér véget  vele.
Ám ha remélhetem a boldogságod "odaát", miért szomorkodjak...?
Önző érzelemből...? Mert >nekem< hiányozni fogsz...?

Nem.
Én nem siratlak, és nem szomorkodom!
Inkább megköszönöm - legalább egyszer (jobb esetben még egyszer), hogy voltál!
Hogy az voltál, Aki, és mindazt adtad nekem (is) magadból, amit!
Kívánom, hogy az utad most már a még nagyobb teljesség, ha így jobban tetszik - "a Fény felé" vezessen!
Köszönöm az itt töltött idődet, köszönöm hogy voltál, noha nem volt mindig könnyű!
Köszönöm az érzéseidet, amiket a dalaidba tettél, és amikkel engem is tanítottál érezni!


Isten éltessen boldogságban, bármerre is vezessen az Út!

http://www.hir24.hu/szines/2013/03/11/elhunyt-cipo/