Mindannyian egyéniségek vagyunk.
Én is.
Egyéniségem egy része az egóm, amely elismerésre vágyik.
Az elismerés ("milyen jó gondolatai vannak") a szeretet egy megnyilvánulásaként is értelmezhető, tehát végeredményben szeretetre vágyom.
Kitől...?
Attól, aki hajlandó szeretni.
Attól, aki nem csak hajlandó szeretni, de hajlandó tisztelni is önmagamért, akitől nem kell félnem, hogy elárul, megvet, lenéz...
Ha rossz tapasztalatokat gyűjtök valakivel való kapcsolatomban (főnököm, szomszédom, iskolatársaim, városiak, vidékiek, feketék, fehérek, férfiak, vagy nők, stb.), nyilván kerülni fogom az illető társaságát.
Ha a negatív tapasztalat sokat ismétlődik, a szívemre hallgatok, és kerülni fogom azon emberek csoportját, akik többé kevésbé hasonlítanak azokra, akik fájdalmat/csalódást okoztak.
Megváltozom - más leszek. Tán észre sem veszed.
Valójában még mindig én vagyok, még mindig egyéniség, önmagam.
Csak más, mint eddig.
Csak más, mint amit megszoktál.
Csak más, mint amit a többség megszokott.
Más, mint amit a társadalom megszokott.
Igen, ha tetszik, deviáns leszek - "nem normális", ha kell!
Mert boldog akarok lenni!
NEKED jogod van a boldogsághoz, ugye?
TE ott keresheted, ahol akarod, ugye?
Én miért lennék más...?!
----
És persze mondhatjuk, hogy "de minek kell nagydobra verniük..."
Talán ha nem volna olyan szembeszökő a köz ítélete, nem volna olyan nagy a dob, nem volna olyan harcos a "büszkeség" sem...
egy hetero gondolatai a boldogság-keresés szabadságáról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)