Emberség, szeretet, elfogadás, satöbbi - avagy a rasszizmus elmélete és gyakorlata

Aki ismer, tudja, hogy a keleti filozófiák felé fordultam. Nagy hatással volt rám a Gandhi életéről szóló film is, amit nem olyan régen láttam csak, de korábban ismerkedtem többféle vallásos irattal, többek közt a hindu szent iratokkal, vagy a kereszténység örökségével.

Alapvetően az elfogadás, az "élni és élni hagyni", a karma filozófiája szerint gondolkodom, és igyekszem eszerint élni.

Elutasítom a faji alapú megkülönböztetést, mert hiszem, hogy a személyiségjegyeink döntő többsége kisgyermekkortól kezdve, tanulás útján lesz a sajátunk - a szocializációs hatások eredményeként (szülők, testvérek, iskolatársak, traumák, stb.).

Elismerem, hogy bizonyos hajlamok öröklődnek, ám ezek nem szolgáltathatnak alapot egy teljes ember megítéléséhez.


Eddig az elmélet.



Mindezekkel együtt mit tegyek, hogyan érezhetek akkor, ha mondjuk egy általam szeretett személy önhibáján kívül faji vitába keveredik, ahol életveszélyesen megsebesítik, netán ki is oltják az életét...?

Tudom, hogy az erőszak nem megoldás. Semmire. De ezek után talán el kellene mennem, és prédikálnom kellene a szeretetről? Egymás elfogadásáról...?


Vagy sztoikus nyugalommal kellene beletörődnöm, hogy az ő szerepe eddig tartott az életemben?
Hogy az ő sorsa ebben a születésben a mártírhalál volt?

Hogy a szerepe az én életemben egy végletes próbatétel önfeláldozó eszközeként ér véget?


Meddig terjed a tolerancia határa?

Ki vonható felelősségre?

Egy gyermek semmiképp - akkor sem, ha igazi "sátánfattya".

Egy szülő...? Ő felnőtt...

De vajon ha hasonló családból-környezetből került ki, számon kérhető-e felnőttként a cselekedeteiért...?

És ha nem, akkor...? Akkor ki...?


Akkor minden megy tovább, és ezt a problémát hallgatólagosan elismerjük "megoldhatatlanként"...?



Talán az egyetlen megoldás, ha nem jutunk el idáig.

Ha még azelőtt "megfogjuk" az egészet, mielőtt a lavina elindul.


Hogyan...?

Szeretettel...? Nehéz. Nehéz szeretni.

Még ha az eszemmel tudom is, hogy "Azoknak van legnagyobb szüksége a szeretetre, akiket a legnehezebb szeretni."


Elfogadással...?

Odafigyeléssel...?

Önzetlenséggel...?



Ennél csak rosszabb utak jutnak eszembe, így hát nem nagyon van választásunk.

Mert nem választhatjuk azokat az utakat. A vér, a fájdalom, a harag és gyűlölet útját.


Hiszen Mi tudjuk, hogy azok az utak nem vezetnek sehová.

Azok az utak minket is megmérgeznek, azok végén csak a káosz, a sötétség és a halál vár.




Marad hát az egyetlen lehetőség - adni még többet magunkból. Törekedni még jobban odafigyelni.
Megérteni és megértetni.






Havi 100-120 ezerért ma egy tanár Magyarországon ezt vállalja.